Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-06 / 184. szám, csütörtök

1992. AUGUSZTUS 5. ÚJSZÓ

Ä RIPORT - INTERJÚ 6 F

elfedezésnek számító, történeti okmányból vett részleteket közölt július 23-i számában a Rudé právo. A közlemény dr, Jan Rychlíknek, a prágai Beneš Intézet tudományos titkárának a szerkesztőség rendelkezésére bocsátott dokumentumszerzeményére támaszkodik. A fiatal kutató londoni tudományútja során bukkant rá arra a memorandummásolatra, mely Seton Watsonnak, a híres Kelet—Európa-kutatónak, a szlovákok és csehek barátjának a hagyatékából származik. Csehszlovákia nagy pártfogója a második világháború idején a brit külügyminisztérium hírszerző szolgálatának tanácsadójaként a csehszlovák osztály számára dolgozott. Tagja volt az angol tudósok különleges munkacsoportjának. Ez dolgozta ki a szóban forgó memorandumot 1940 tavaszán, a legfelsőbb brit hatóságok megrendelésének eleget téve. A tanulmány az európai kisebbségek helyzetének megoldására tett, a Németország feletti brit győzelemmel számoló javaslatokat tartalmaz. A szerzők ebben — a Rudé právo munkatársának, Miroslav Šiškának az ismertetése szerint — arra a megállapításra jutottak, hogy a kisebbségek védelmének az első világháború után alkalmazott elve nem váll be. Ezért egyedüli lehetséges megoldásként a lakosságcserét, tehát a kisebbségek számszerű csökkentéséi indítványozták. A tervezetben első helyen a németeknek Lengyelországból és Csehszlovákiából történő kitelepítése (odsun!) szerepel, s az egyik fejezet a Magyarország és Szlovákia közötti határkérdés akkori megoldására irányuló javaslatot is tartalmaz. Az olvasók a mindeddig publikálatlan dokumentum két csehszlovákiai vonatkozású szövegszakaszának teljes közlését kapják a már említett Miroslav Šiška történész kommentárjaival. Az ő észrevételeit és magát az egész közleményt olvasva önkéntelenül is értelmezésre, összefüggések keresésére kényszerül az olvasó — a szlovákiai magyar közegben. A korszak és az adott problémakör kutatói számára valószínűleg nem jelent meglepetést a memorandum tartalma. Előkerülésével inkább igazolva láthatják az eddigi kutatásaik alapján kialakult képet. A publicisztika számára azonban ugyancsak elgondolkoztatok a közlés mögül elővillanó aktuálpolitikai szándékok. De lássuk előbb magát a dokumentumközlést. NÉMETORSZÁG ÉS CSEHSZLOVÁKIA — BŰVÖS KÖR A csehországi németekkel (mintegy két és fél millió) és a morvaországi németekkel (800 ezer) kapcsolatos fejezetben szerepel az a megállapítás, hogy a müncheni határok etnikai szempontból helyesek voltak, s némi, Csehszlovákia javára végrehajtott módosításokkal olyan lakosságcserére nyílna lehetőség, amely mindkél oldalon kiküszöbölné a nemzetiségi létet. Ugyanakkor ennek érteiméi kétségbevonva kap hangot: a müncheni határok Csehszlovákiát stratégiailag és gazdaságilag olyanynyira védtelenné tennék, hogy aligha őrizhetné meg állami lüggetlenségét. Valójában a csehek a németek fennhatóság alatti „kisebbséggé" válnának. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy Csehszlovákia ragaszkodni fog a München előtti határok visszaállításához. A dokumentum szerint mód lenne ezek kiigazítására úgy, hogy Csehszlovákia védelmi képessége sem szenvedne csorbát, s a csehországi németek száma több mint egymillióval megcsappanna. De még mindig maradna 2 milliónyi német, s lakosságcserével sem lehetne számítani, minthogy Németországban tudvalevően nincsenek csehek. Maradna hát a Németországra és a német kisebbségre kényszeríted transzfer, tekintetbe véve a csehek bosszúja és a náciellenes szudétanémetek viszszavágása elől elmenekülök hatalmas áradatát is. A németek kiűzését a memorandum a békekilátások szempontjából is fontolóra veszi. A dokumentum hangsúlyosan kitér arra, hogy Csehszlovákia a legtökéletesebb határokkal biztosítva, a legkiKÖTŐJEL NÉLKÜLI CSEHSZLOVÁK ÜGY HATÁRKÉRDÉS ÉS LAKOSSÁGCSERE EGY 1940-ES DOKUMENTUM TÜKRÉBEN válóbb gazdasági pozíciók birtokában, a legfejlettebb katonai erőforrásokra támaszkodva sem lenne képes segítség nélkül dacolni egy transzfercsapással sújtott és sértett Németors?ággal. Kétmilliónyi német kitoloncolása folytálí veszélybe kerülne a béke megteremtése. Ezért a transzfer a memorandum szerint nem nagyon ajánlható mindaddig, míg a kollektív biztonsági rendszer erői nem működnek megbízhatóan. Kifejezetten cseh érdekeket szem előtt tartva merül fel a dokumentumban a szudétanémetek kitelepítése ellen szóló érv: a nehezen pótolható szakemberveszteség, mely jó időre hátrányos helyzetbe hozhatja a csehszlovák ipart. Itthon tartásuk viszont egyet jelentene a lehetőség szerinti legszélesebb helyi önkormányzat szavatolásával. Említés történik arról is, hogy még mindig vannak hívei a németeknek a csehekkel és a szlovákokkal egyenrangú helyzetet követelő irányzatnak, mely Benešnek 1919-ben tett, svájci mintájú megoldást kilátásba helyező ígéretét szeretné komolyan venni. Egymást kizáró alternatívák fogalmazódtak meg: vagy kisebbségi jogvédelem, vagy kitoloncolás. Viszont a memorandum kimondja, hogy a németek elvesztették az etnikai és humanitárius méltányosságra való jogot. A transzfer így csak két szempontból lehet megítélni: mi jó a cseheknek, s ez végkifejletében mennyire szolgálja a békét. SÁNTÍTÓ MAGYARÁZAT A dokumentum születésének időpontjára — 1940 tavaszára — hívja fel elsősorban a figyelmet a közléshez kapcsolódó szerkesztői kiegészítés. De csak azért, hogy érzékeltesse: a hazai cseh, a lengyel és a többi ellenállás soraiban csak jó egy évvel később vetődött fel a németek kitoloncolásának gondolata. Ezzel kapcsolatban utalás történik még Ján Kŕennck, a neves cseh történésznek egy nemrégi, a külügyminisztériumi sajtóértekezleten telt kijelentésére, mely szerint Benešt a hazai ellenállás ultimátumszerűén szólította fel a transzferelv elfogadására; ellenkező esetben a kapcsolatok megszakításával fenyegetőzött. Ján Kfen azt is tudni vélte, hogy az angolok már 1940 tavaszán myomást gyakoroltak Benešre. „Nagyon valószínű, hogy a szóban forgó dokumentum alapján" — fűzi hozzá a Rudé právo közleményének gondozója. Furcsa érzéseket kelt ez a magyarázat, mely nyilván lényekre épül. De végül is úgy hangzik, mintha a transzferügyben Beneš — akaratán kívül — kényszerpályára került volna. Nos, ha ilyen benyomása támadhat az olvasónak, akkor valóban kulcsfontosságú az időpontok megvilágítása. De nem pusztán a kitelepítési elmélet kezdetének, keletkezési helyeinek sorrendisége és időbeli elhelyezése végett. Sokkal inkább a háború alatti beneši kisebbségellenes politika megtorpanásokat és ellentmondásokat is tartalmazó logikájának feltárulása érdekében. A beneši politika ugyanis e kérdésben a nemzetközi katonai-politikai helyzet függvényében alakult. S hogy mennyire? Erről Janics Kálmánnak a kérdésben alapvető eligazítást jelentő könyve — A hontalanság évei — nyújt képet. E mű egyébként legterjedelmesebb fejezetéből rendkívül körültekintő, minden apró mozzanatra érzékeny oknyomozás eredményeként rajzolódik ki az áttelepülési terv emigrációbeli kibontakozása. A szerző elemzéséből kiderül, hogy ennek megvoltak a maga, egymástól elkülönülő, egymással ellentétben is álló lázisai. München után Benešt a megtorlás vágya fűtötte; bízott a hitleri hatalom gyors, európai koalíció létrejöttével történő körülkerítésben, ami majd ugyancsak kedvez a kisebbségekkel szembeni kíméletlenségnek. A Mclotov—Ríbbentropp paktum aláírása 1939 augusztusában, az ennek következményeit figyelembe vevő helyzetelemzés azonban szemléletváltást kívánt. Szembe kell nézni egy elhúzódó és esetleg kompromisszummal végződő, háborús konfliktus kiszámíthatatlan fejleményeivel. Ezért a beneši politika a kisebbségekkel szemben egy gyors váltással a demokratikus együttélés hangsúlyozásában látta a közös kapaszkodót. Ebbe a szakaszba esik a szóban forgó brit memorandum kidolgozása. Ilyen látószögből tehát a dokumentum beállítottsága valóban szemben állt a kisebbségi kérdés akkori beneši demokratikus kezelésével. De kellett-e egyáltalán Benešre nyomást gyakorolniuk az angoloknak? Janics Kálmán idéz Jaromír Smutnýnak, az elnöki iroda titkárának 1940 március 8-ára — tehát az itt taglaltak szempontjából kiváltképp fontos időszakra — vonatkozó feljegyzéséből, mely szerint Beneš „magával a kitelepítés elvével azonban egyetért, és számol azzal". Igy hát aligha lehetett Beneš ellenére 1941 őszén a hazai ellenállás radikalizálódása a német kérdésben. Ekkor már, a Szovjetunió megtámadását követően, NagyBritannián kívül a Szovjetunió is elismerte a londoni csehszlovák kormányt. Beneš a szudétanémet baloldali emigráció vezetői képviselőinek, Wenzel Jakschnak — ugyancsak Smutný tanúsága szerint.-— hazai leveleket olvasott fel arról, hogy „miképp képzelik a mieink a német kérdés megoldását." Egy évvel később kijelentette: „Jaksch és egész társasága engem már nem érdekel, mulassanak velük együtt." (me Beneš, akit állítólag kényszeríteni kellett, hogy hagyjon fel a kisebbségi kérdés demokratikus megközelítésével. De miért is kell kitérni erre? 1942 szeptemberében Nagy-Britannia jóváhagyta a németek kitelepítését Csehszlovákiából. S ekkor Beneš már elindította diplomáciai bűvészmutatvány-sorozatát, hogy a németekkel szemben nemzetközileg szentesített magatartást a magyar kisebbség megítélésére is kiterjessze. Hololt ehhez a nemzetközi előfeltételek hiányoztak. SZLOVÁKOK ÉS MAGYAROK NÉGY LEHETŐSÉG Talán ebből a szempontból valóban meglepetésként, sőt lehet, hogy bombaként hatnak a cseh és a szlovák közegben a Rudé právo-beli dokumentumközlésnek a magyar—szlovák határviszonyokkal foglalkozó észrevételei. Évtizedeken át ugyanis a hazai közgondolkodásban a magyarokkal szemben 1945 után alkalmazott kollektív felelősségre vonás indoklása egybemosta Beneš 1938-as említett München utáni, a pillanatnyi helyzetből fakadó kirohanásait a háború végére kialakult győzelmi lehetőségek kiaknázásával. Elhomályosul mindaz, ami időközben volt és történt. Ehhez képesl viszont a memorandum ugyancsak meglepő dolgokkal szolgál: 1940 tavaszán úgy értékeli az 1938-as bécsi döntést, hogy az Magyarországnak visszajuttatta azokat a területeket, amelyekre 1919-ben (az 1910-es népszámlálás alapján) etnikailag igényt tarthatott; megítélése szerint talán ennél többet is kapott. Az 1919 és 1939 közötti változásokat figyelembe véve, a dokumentum négy megoldási lehetőséget vázol fel. Elsőként az egész Szlovákiának Magyarország általi bekebelezését (začlenenie!). Magyarországot minden valószínűség szerint csak ezzel lehetne tartósan kielégíteni. Második megoldásként szerepel az akkor, 1940-ben meglevő határok tudomásul vétele. A Szlovákiában levő 80 ezer magyart ki lehetne cserélni megfelelő számú magyarországi szlovákért. De még így is mintegy 200 ezernyi szlovák maradna Magyarországon. (A dokumentum korabeli források alapján 80 ezer szlovákiai magyarról és 300 ezer magyarországi szlovákról tud.) A harmadik megoldást új, az 1939-es állapotoknak megtelelő határmegvonás jelentené, mely kiegyenlítené a meglevő nemzetiségi arányokat, és így lakosságcsere is könnyen megvalósítható lenne. Viszont így is százezernyi szlovák maradne Magyarországon, akikről a memorandum úgy vélekedik, hogy szívesen maradnának szülőföldjükön, mert ott a föld minősége jobb, mint bárhol Szlovákiában. Létfeltételeik az átköltözéssel csak rosszabbodnának. (Ekkor még nyilván senki sem gondolt arra, ami 1945 után az áttelepülésre csábította a magyarországi szlovákokat: nincstelen agrárproletárokként Szlovákiától vártak földjuttatást.) Figyelemre méltó a dokumentumban az a megállapítás, hogy a magyarországi szlovákok nem vágynak Szlovákiába. (Ezzel kapcsolatban alighanem akkor következett be változás, amikor már felcsillant a birlokszerzés reménye.) A negyedik megoldás az 1919-es határok visszaállítását irányozta elő. Ez esetben állítólag a nemzetiségi kérdés végképp megoldódna, százezernyi szlovák, illetve magyar maradna a másik oldalon. A dokumentum ellenérveket is felvonultat, így például az első megoldást a magyar „imperializmusnak" tett engedménynek minősíti, ami aligha találkozhat megértéssel. A legvalószínűbb kompromisszumnak a harmadik változatot, az 1939-es határok újramegvonását tünteti fel. Igy Szlovákia az 1919-ben megszerzett területek felét visszakapná. A szlovákok újból magukénak tudhatnák az 1939 előtt nyolcvan százaléknyi szlovák többséggel rendelkező, számukra érzelmileg rendkívül fontos Kassa városát. A dokumentum leszögezi, hogy mind az 1919-es, mint az 1939-es határok földrajzilag és gazdaságilag rendkívül kedvezőtlenek. „Amennyiben Magyarország számára nem adatik meg Szlovákia annektálásának a lehetősége, a határokat kifejezetten etnikai és politikai alapokon kell megszabni" — állapítja meg a dokumentum. Leszögezi, hogy a lakosságcsere szempontjából a harmadik és a negyedik megoldási javaslat kínálkozik eszményinek. KÉRDŐJELEK ÉS FELSZISSZENÉSEK Sokfelé ágazó kérdéseket vet fel a magyarokkal kapcsolatos tervezet. Az adott időszak és problémakör szakkutatói valószínűleg megadják a megfelelő válaszokat. Annire leginkább felszisszen az olvasó, honnan vették a dokumentum szerzői (s itt joggal feltételezhető, hogy Seton Watson volt a tótumfaktum), hogy az 1919-es (?) határok visszaállítása után mindkét oldalon azonos számú nemzetiségi lesz. De milyen 1919-es határokról van valójában szó? Aligha gondolhatunk másra, mint a trianoni döntésekkel szentesített állapotokra. Igaz, Jeszenszky Géza, a mai magyar külügyminiszter a História című történeti folyóirat hasábjain, egy 1987-es cikkében említést tesz arról, hogy Seton Watson annak idején a trianoniaknál jóval kedvezőbb határokat javasolt. Nehéz ellenállni a nyugtalanító érzésnek, amikor a dokumentum szerzői számára láthatóan elsikkadt: Szlovákiában 1937-ben a korabeli források szerint 622 843 magyar élt. Erős a gyanú, vajon nem az 1940-es memorandum késztette-e Benešt arra, hogy a valós adatokat jól ismerve később úgy próbálja bizonyítani a két országon belüli azonos nemzetiségi létszámot, hogy a magyarországi szlovákok számát igyekszik 500 ezernyire felpumpálni. „Hogyan látták 1940-ben" — ezt a címet viseli a Rudé právo-beli közlés. S felvetődik a kérdés: kik? Csak az angolok? Vagy velük -együtt Beneš is? Smutnýnak Janics Kálmán idézte jegyzőkönyve erre vonatkozóan is érdekes adalékul szolgálhat. Beneš 1940. április 5-én e leijegyzés szerint így nyilatkozott: „Magyar részről, azt hiszem, hogy Szlovákiában nem kapjuk vissza egészen a régi határainkat, de -nem is érdekünk, hogy emiatt újból elrontsuk a viszonyunkat a magyarokkal..." Ez akkor hangzott el, amikor Őfelsége kormánya még el sem ismerte a Csehszlovák Nemzeti Bizottságból alakult ideiglenes emigráns csehszlovák kormányt. Magyarországgal viszont Nagy-Britannia diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn. Sőt! Juhász Gyula akadémikus feldolgozásaiból ismeretes, hogy az idő tájt a HorthyMagyarország vezető körei Bethlen István gróf irányításával működő külföldi emigráns kormány létrehozását szorgalmazták. Később, Jugoszlávia lerohanása után — mint ismeretes — az angol kormány megszakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat. Mindazon által a brit kormány ezek után is tartózkodó magatartást tanúsított, a magyarok elleni beneši, mind vérmesebbé váló kollektív vádak ügyében. A magyar lakosság kitoloncolásának terve még 1944 tavaszán is csak Beneš elméleti elképzelése volt, nincs nyoma az irodaíombart annak, hogy bárki is támogatta volna Beneš ez irányú törekvéseit" — állapítja meg Janics Kálmán. Persze, Benešnek végül is sikerült betáplálnia a nemzetközi tudatba a kisebbségek felszámolásának „hasznosságát". SZÉP A BEISMERÉS. DE... Ritkaságszámba menő nyíltsággal mond véleményt az 1940-es memorandumból származtatott beneši „megoldás" kiteljesedéséről a közléshez kapcsolódó szerkesztőségi magyarázat. Rámutat arra, hogy a magyarok kitoloncolásának tervét a háború utáni potsdami értekezlet sem tette magáévá, sőt a párizsi békekonferencián sem találkozott megértéssel. A csehek és a szlovákok nemzeti államának kialakítására irányuló politika azonban „...továbbra is a kollektív bűnösség elvéből, az egész magyar kisebbség felelősségéből indult ki, s a magyar kisebbségnek elűzés, kitoloncolás, lakosságcsere, reszlovakizáció és belső áttelepítés útján történő felszámolására irányult" — olvasható a szóban forgó közleményben. Végre! Sóhajthat fel a szlovákiai magyar olvasó, a beismerés tanújaként, Ha nem kellene eltöprengenie a dokumentumközlés bevezetőjében olvasható megállapítás felett. „Nyilvánvaló, hogy a bonyolult szlovák— magyar viszonyból fakadó történelmi tapasztalatok mindkét oldalon belevetülnek a mai politikai döntéshozatalba, s amennyiben a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság két köztársasággá esik szét, nem ok nélkül kell számolni a történelmi reminiszcenciák célszerűségi indíttatású felvetődésével" — írja a Rudé právo. Rossz szájízt hagy maga után ez a megállapítás. Az olvasó számára úgy tűnhet, hogy bizonyos problémák csakis azért jelentkezhetnek, mert a legújabb csehszlovákiai fejlemények hozzák felszínre őket. Ráadásul a csehek úgymond meg is szabadultak a német kérdés terhétől, meri a kitelepítés végül is pontot tett ez után, s nem is a csehek által kiötlött, hanem mások — nagyobbak — által sugalmazott módon. Dé Ti,

; szlovákok nem tudjátok, hogy nélkülünk micsoda gondot vesztek a nyakatokba! A legtágabb értelemben vett magyar—szlovák viszonyt mérgezők mesterkedésként is hathat az ilyesfajta „őszinteség'

1. Mellesleg, nem valószinű, hogy a dokumentumközlő ne ismerné Smutný fenntebb idézett feljegyzéseit, jelesül Benešnek a szlovákiai határveszteségekkel megbékülő 1940-es kijelentését. Beneš a magyarokkal való jó viszonyt azért tartotta fontosnak, mert szerinte „így indokolja a szlovákok viselkedése a múltban is a jelenben." Beneš ekkor a szlovákok „megbüntetését" szorgalmazta, nem tudva, hogy lesz egy — Szlovák Nemzeti Felkelés. A határmegvonás történelmi körülményeivel, a magyarokkal szembeni kollektív felelősségrevonás pódiumával igenis szembe kell nézni. De ez közös, kötőjel nélküli csehszlovák ügy. KISS JÓZSEF