Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-29 / 204. szám, szombat

MOZAIK . ÚJ SZÓM 1992. AUGUSZTUS 29. FELSŐKIRÁLYI POLGÁRMESTERE SZERINT MINDENRE FUTJA A I

KÖZSÉG KASSZÁJÁBÓL ...HOGY KOPOGTATNI IS TUDJON AZ EMBER Igen elcsodálkoztam, amikor ä Nyitrai járásban levő Felsökirályi polgármestere eldicsekedett azzal, hogyan tud pénzt szerezni az igen költséges gáz- és vízvezeték-hálózat kiépítéséhez, környezetjavításra. Néhány nappal előbb a Lévai járásban járva csak sajnálkozva hallgathattam a nagysallói polgármester panaszkodását. Tavaly több mint egyjnillió koronájukba került, hogy öt utcában bevezették a gázt, s a vezetéket térítés nélkül át kellett adniuk a gázmüveknek. A jó ivóvízre is szükségük van. A vízvezeték-hálózat, a csatornázás és a tisztítóállomás terveinek elkészítéséért kétszázezret fizettek. A vízvezetékre azonban nincs pénzük, ehhez állami hozzájárulást kértek. Sok az igénylő, és kevés a pénz az államkasszában. Várniuk kell, míg sorra kerülnek. De ki tudja, meddig?! Sokmilliós kölcsönt kellene felvenniük, hogy önerőből lefektethessék a vízvezetéket, s még a hátramaradó három utcában bevezethessék a gázt. De a kölcsönt miből fizessék vissza? Mert a vízvezetéket is ingyen kellene odaajándékozniuk a vízmüveknek, s azé lesz a haszon! „Furcsa egy törvény ez - mondotta a nagysallói polgármester. - Az előírások mielőbbi módosítására lenne szükség..." Igazat adtam neki, mert akkor még nem ismertem Felsőkirályi polgármesterének ilyen irányú tapasztalatalt. Felsőkirályi önkormányzatának is sok a kiadása. Tavaly 280 családi házat kötöttek be az új vízvezetékhálózatba. A Szívás utca az idén kapja meg a vizet. A saját költségvetésükből már egymillió háromszázezret fordítottak rá. A szeméttelep létesítésére félmilliót, de ezt még folytatniuk kell. Az előző háromnégy évben gázt kapott a falu, de a Kiskirályi falurész kimaradt belőle. Az idén ott is 2500 méter hosszú gázvezeték lefektetésére kerül sor. Járdákat is készítenek. Felújították a művelődési házat, és kifőzdét építettek hozzá. Mintegy egymillióért modern konyhagépekkel szerelték fel az új konyhát. Háromszázezres ráfordítással felújították a község villanyvezetékeit, kétszázezerért pedig új hangszórókat vásároltak. - Mindenre telik a község kaszszájából? - kérdezem dr. Veres János polgármestertől. - Van, amire telik, van, amire nem, és mégis mindenre futja! - Ezt meg hogy csinálják? Magyarázatát a mezőgazdasági szövetkezettel kezdi. Három falu szövetkezetesei (Mocsonok, a központ, Köpösd és Felsökirályi) még közösen gazdálkodnak. - Még tartják magukat - mondja Veres János. - Az ötezerháromszáz hektárból mostanáig kétszázat vettek vissza a magángazdák, de ezt meg sem érzik. Igaz, hogy anyagilag most rosszul állnak, de le a kalappal a szövetkezeti elnök, Blaho mérnök előtt! A régi rendszerben a nagy közös efsz milliókkal rendelkezett, de az elnöke nem nyújtott semmilyen segítséget. És most? Ha pénzzel nem tudnak is támogatni bennünket, de emberekkel, gépekkel, igen! A művelődési ház új falburkolatának anyagát mi vettük meg, s a szövetkezet szakemberei rakták fel, a kőműveseik is ott vakoltak. A gázvezeték lerakásához gépeikkel ők ássák az árkot. A szövetkezet ezzel félmilliót takarít meg nekünk. - A gázvezetékhez nem kevés pénz kell - vetem közbe. - Költségei nagy részét a gázművek fedezik... A nagysallóiak panaszkodása után azt hittem, hogy tréfálkozik. - Nem tréfa ez! - figyelmeztet a polgármester. - Csak tudni kell, kihez forduljon az ember. Félmillióval járulnak hozzá a hiányzó gázvezeték létesítéséhez, de ha egy-két százezerrel több lesz a számla, azt is magukra vállalják. Félmillió innen (szövetkezet), félmillió onnan (gázmű), s máris könynyebben lélegeznek. S ez még nem minden! - Hallottam, hogy a sellyei Duslo itt-ott ad valamit környezetjavításra - folytatja Veres János. - Ha másnak ad, adjon nekünk is, hiszen községünk munkásainak jó része a közeli Duslóban dolgozik! Szégyenkezés nélkül beállítottam hozzájuk is. ökológiai célokra (víz, gáz, szeméttelep) negyedmilliót kaptunk tőlük! Minden a személyes kapcsolatokon, az utánajáráson múlik. A legfontosabb az, hogy kopogtatni is tudjon az ember... Felsőkirályi polgármestere a munkahivatalt sem hagyja ki a támogatók sorából. Amikor más falvakban azzal dicsekszenek, hogy a munkahivatal pénzén négy-öt embert is foglalkoztatnak, Felsőkirályiban egyszerre 25-30 embernek is tudnak munkát adni. A százötven munkanélküli közül mindig akad, aki elvégezze a falunak szükséges munkát. Például a művelődési ház felújításánál a munkanélküli kőművesek, hegesztők, asztalosok, festők segédkeztek. Most az öreg haranglábat vonják be új vakolattal, hogy a búcsú napján kopottságával ne szégyenkezzen a közelében épülő új templom mellett. A munkanélküli nők pedig a község virágágyait gondozzák, s még egy új parkot is akarnak létesíteni. S mindez nem kerül egy garasukba sem, mert a munkahivatal megtéríti a közhasznú munkára alkalmazott állástalanok fizetését. - Ez jó azoknak, akik munka nélkül maradtak, de jó nekünk is. A munkahivatal támogatása nekünk évi háromszázezer korona megtakarítást jelent - állapítja meg a polgármester. - S elég szép összeget takarítunk meg a társadalmi munkával is. Másutt ezt a fogalmat már alig ismerik, de nálunk még „divatban" van. Azelőtt, amíg létezett, a helyi magyar alapiskola igazgatója is voltam. Egykori diákjaim azóta felnőttek, családot alapítottak, többen önkormányzati képviselők is. Bármilyen segítségre van is szükségünk, csak szólnom kell nekik, s egyszerre akár húszan-harmincan jönnek! Hosszúra nyúlt a beszélgetésünk. A polgármester már az órájára pillantgat. Talán azért, mert túlléptük az ebédidőt? Dehogy! Még a gázművek igazgatóságán van dolga. Oda megy, ahová nemrég „bekopogott", s éppen ma kell aláírniuk a megígért támogatást megerősítő szerződést. - Jöjjön velem, beviszem Nyitrára - mondja dr. Veres János. Melléje ülök. A szomszédos Mocsonokon keresztül még betartja az előirt sebességet, de a nyílt országúton már száguld, hogy behozza a néhány percnyi késést. Megfogódzkodom. - Ne féljen! - mosolyog rajtam. Az ötvenkét éves ember olyan magabiztosan vezeti az autóját, mint amilyen határozottan irányítja az önkormányzat munkáját. PETRŐCI BÁLINT Falusi idill (Nagy László illusztrációs felvétele) j

j MOLDOVA GYÖRGY félelem k

aPV

a * Borsos gyomra összehúzódott az idegességtől, de állta a mosolygó rendőrtiszt pillantását: - Nem, ez a táska csakugyan ott volt a szekrényben, de már tönkrement; elszakadt a füle, a sarkánál kihasadt. Nem tartottam fontosnak megemlíteni. - Igaz, egy ilyen vacak táska csak a port fogja. Miért nem dobta ki már korábban? Gondolom, tartott benne valamit. - Igen, ebben gyűjtöttem össze a szennyest. A rendőrtiszt elmosolyodott: - Azt mondja, a szennyest? Ez jó: a szenynyest. És miért nem mondta, hogy ellopták a fehérneműjét? - Mert nem volt a táskában semmi. Épp akkor mostam. - Attól félek, hogy nem én állítok fel kelepcéket magának, hanem maga nekem. Hogy ne essek bele, mert azért azt röstellném, szeretnék tisztázni valamit. A százados a faliszekrényhez lépett, és egy kék színű, fehér csíkos Adidas sporttáskát vett ki: - Ez a magáé? Illetve nem kérdezem, hanem állítom, hogy éz a magáé. Elismeri, vagy kívánja, hogy bizonyítsam? - Nem kell, csakugyan az enyém. Hogy került magukhoz? - Megtaláltuk a betörőnél. - Ki vitte el? - Majd ezt is megtudja, egyelőre én kérdezek - a sporttáskát átemelte maga elé az asztalra. - Szívesen visszaadnám magának, de egyelőre bűnjelként kell kezelnünk. Úgy látom, rosszul emlékszik: a táska füle nincs elszakadva, elég jól bírja most is a súlyt. Lehet, hogy nem is szenynyest tartott benne, hanem valami mást? Ez már a második kelepcéje, úgy látom, nagyon kell vigyáznom magával. Szóval, mi volt benne, illetve mi van benne? Borsos nem válaszolt. - Akkor kénytelen vagyok kinyitni. A százados végighúzta a cipzárat a táskán, az előkerülő könyveket és kéziratokat egy halomba rakta az asztal lapján. - Azt is tisztáznunk kell, hogy ezek a könyvek és folyóiratok a maga tulajdonába tartoznak-e, és ezeket a verseket maga írta-e? Ha elismerné, sok időt megtakaríthatnánk. Borsos tétovázott, attól tartott, hogy valamilyen idegen anyagot is közékevertek: - Megnézhetem? - Parancsoljon. Végiglapozta a könyveket, és a kéziratokat is átnézte, más kezétől származó feljegyzéseket, jeleket keresett, mikor befejezte, bólintott: - Igen, ezek az én könyveim. - És a verseket is maga írta? - Igen. A százados legépelte Borsos beismerését, és mivel a lap aljára értek, aláíratta vele. - Szóval maga az a bizonyos „ismert idegen, ki felajzott idegen az új kort zengem". - Elolvasta? - El. Be kell vallanom, nem sokat értek az irodalomhoz, mielőtt a céghez kerültem volna, tengerésznek készültem - de mint egyszerű és nyájas olvasónak, nagyon tetszettek az írásai. A sok érthetetlen „költemény" után végre valami, amit én is fel tudok fogni... Bár tudta, hogy ellenségével áll szemben, Borsos mégis belepirult a dicséretbe. A százados belelapozott a kéziratokba: - ... De itt, sajnos, nem a művészi szempontok számítanak. Ezek a versek kimerítik a fél büntető törvénykönyvet, megvalósítják a rendszerellenes izgatást, a felbújtást ellenforradalmi cselekményekre, felelős vezetők rágalmazását és így tovább. - Ezeket csak magamnak írtam, senki más nem olvasta. Ezt szerintem a törvény nem tiltja. - Azt mondja? Amennyire látom, ez a szöveg sokadik másolat, hová lett az első, a második és a többi példány, egyről sejtjük hol lehet; lent, Mezőszegen, egy bizonyos hölgynél... - Őnála nincs semmi. Különben se keverjék bele az ügybe! - Ez nem rajta múlik, ha valami köze van az ügyhöz, öt is ki kell hallgatnunk. A másik példány hollétét viszont bizonyosan tudjuk: Martin Györgynek adta át, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy leközöltesse a „Jelzőtűz" című illegális kiadványban. Alapos okunk van feltételezni, hogy a kéziratot Martin más személyeknek is megmutatta, tehát ez izgatás, és a többi ezzel kapcsolatos bűncselekmény nagyobb nyilvánosság előtt valósult meg - és ez már nem haboskávé kuglóffal. Mit szól hozzá? Borsos szembefordult a rendőrtiszttel: - Megmondaná nyiltan, hogy mit akarnak tőlem? - Szeretném, ha megértené, hogy rossz lóra tett. Ezen az ügyön maga csak veszíthet. - Én? Nekem nincs mit veszíteni. - Elhiszem, hogy most nehezen él, nem leányálom naponta leszállni a csatornába, biztos az is bántja, hogy nem jelennek meg a versei, de tudnia kell: Martin és a hozzájuk hasonlók nem azért akarják megdönteni a rendszert, mert az a céljuk, hogy maga könnyebben érvényesüljön! Maga beszélgetett Martinnal, ismeri az elképzeléseit: abban a világban, ahol az ő kezükbe kerülne a hatalom, egy munkásfiúnak nem volnának esélyei. Mi többet tudunk segíteni, ha... A százados nem fejezte be a mondatot, Borsos megrázta a fejét: - Nem tudom, mit akar kihozni belőle, de én nem leszek „tégla"! - Ne keverje össze a fogalmakat; senki sem akarja beszervezni magát. Egy rövid ideig tartó alkalmi együttműködést ajánlok, néhány információt várunk magától, erre sokkal nagyobb és híresebb emberek is hajlandók voltak. Természetesen garantáljuk a teljes titoktartást. - Szerintem ezt hívják ,,tégla"-munkának. - Azt hiszem, akárhogy hívják, magának nincs más választása, túl messzire ment. (folytatjuk) LAPSZÉLEN CIDRI Hetek óta tart a fránya kánikula, éjjel-nappal a bőrünkön érezzük az elviselhetetlen forróságot. Az ablakok sarkig tárva: estére hátha megenyhül egy kicsit a forróság, enyhül a halántékot nyomó hőség. Igaz, a nyitott ablakon minden jobban behallatszik. Az utca zaja és a szomszéd ház karnyújtásnyira lévő ablakából üvöltő heavy metal egyaránt. Este fél nyolc van, kezdődnek a tévéhíradók, de a műsorvezetők csak tátognak a normál hangerőre állított készüléken, mert elnyomja őket az utcáról és a szomszédból betörő zaj. Ráadásul ez még nem minden! A ház udvar felőli ablakaiban és erkélyein nemcsak hallhatóan, hanem láthatóan is jól érzik magukat a kamaszkorú srácok. Kiállnak a balkonra, kikönyökölnek az ablakpárkányon és jóízűeket üvöltenek egymással, túlharsogva saját zenéjüket... Az ablakokban itt is, ott is megjelenik egy-egy lakó. Kikémlel, látja-hallja a bántó ordibálás forrását, de azután ki-ki szép csöndben visszahúzódik; nem szól senki. Nem szól, mert durvul az élet. Igaz, régebben is voltak, akik fülharsogtatóan rádióztak, de akkor még a felnőtteknek volt bátorságuk ahhoz, hogy kihajoljanak az ablakon és átkiáltsanak a lármázóknak: „Késő van, csendesebben!" Mostanában viszont, legalábbis e tekintetben, mindenki hallgat. Sőt! Van, aki szorong: hátha megfigyelik melyik ablakból kiáltott, így másnap könnyen kaphat egy pofont a sötét utcán... így aztán az emberek zöme szó nélkül tűri az embertelen lármát, vagy a harmincvalahányfokos kánikulában becsukja az ablakot. Természetesen, mindkét dolgot önszántából teszi. Szinte hallom sokak ellenvetését: az legyen a legnagyobb baj, ha lármáznak! Ennél sokkal komolyabb gond, hogy városainkban az emberek este egyedül félnek hazamenni a sötétben; hogy az a nő, akinek nincs gázspray a táskájában, annak bizony gombóc van a torkában. Gondolom, mindebből már nyilvánvaló a lényeg. Az, hogy ránk zuhant a szabadság, ami sokaknak nem jelent egyebet és többet, mint a mindent lehet szabadosságát. Gyakran elszabadul a pokol, és ahol az ököljog érvényesül meg kések villognak, ott igazán elhanyagolandó gond a házirend megsértése. De csak első hallásra, mert hátha az ököljog és a kések villogása épp a házirend megsértésével kezdődik? ... Őszintén szólva, engem mindenképp zavar, hogy olyan világban élünk, ahol a szabályok nem igazíthatók, illetve nem szigoríthatok eléggé rugalmasan az élet adta követelményekhez; ahol a régi rendszer széteső szabályainak romjain csak nagyon tétován épül valami új, valami jobb is, más is. Persze, közrejátszanak ebben a körülmények is, hiszen csapnivaló a közvilágítás, sötétek a kirakatok, az aszfalt agyonfoltozott és gidres-gödrös, úgyhogy egy jól célzott nyakleves nélkül is bármikor pofára eshetünk. Szorongástól izzadó tenyérrel éljük hát a demokráciának hazudott átmenet időszakát. A hétköznapjaink: csupa gond, energiapazarló aggódás, nemzeti színű blöffölésből eredő közérzetromlás. Egyszóval sok-sok olyasmi, ami nyugodtabb időkben nemigen létezik. Szorongva vagyunk hát szabadok és idegesen. Egymás gyengéire lesve igyekszünk túlélni a mát, s eközben a közeli jövő sem biztató. Fura helyzet ez a jelenlegi: szerencsére, már nem a szocializmus zsákutcájában gyaloglunk nyílegyenesen; de a jobb, a meszszibb felé igyekezve viszont ott a gombóc a torkunkban. Hogy meddig, az emberi kapcsolatainkon is múlik... Hogy átüvöltünk, vagy átszólunk-e egymásnak?! MIKLÓSI PÉTER