Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-27 / 202. szám, csütörtök

LAPOZGATÓ iÚJSZÓM 1992. AUGUSZTUS 27. AZ AUTONÓMIÁRÓL ÉS A RECIPROCITÁSRÓL A .szlovák sajtóban az utóbbi hetekben szinte naponta találkozhatunk azzal a kitétellel, milyen veszélyeket jelentenek az ország számára a szlovákiai magyarság önrendelkezési törekvései. Az alábbi cikk a témát „új" megközelítésbén, a reciprocitás szemszögéből vizsgálja. Szerzőjéről érdemes megjegyezni, hogy a pártállam idején több jelentős funkciót töltött be, így pl. több éven keresztül a Népművelési Intézet igazgatója volt. A Szlovák közvéleményt az elmúlt napokban felkavarta az a hír, hogy a magyar parlament külügyi bizottsága foglalkozott a szlovákiai magyarok helyzetével. A bizottsági ülés után annak elnöke, Horn Gyula az újságíróknak azt mondta, hogy „a szlovákiai magyaroknak joguk van az autonómiára, anélkül, hogy ez a Szlovákiától való elszakadást jelentené". Ehhez Csóti György, a bizottság alelnöke hozzátette, hogy „a magyar külpolitika alapelve érvényes, hogy a kisebbségek, ez esetben a szlovákiai magyarok, maguk fogalmazzák meg óhajaikat", mindemelett „a magyar külpolitika támogatni fogja törekvéseiket a nemzetközileg elfogadott formákkal". Anélkül, hogy szándékunk volna ezeket a kijelentéseket a legroszszabb értelemben felfogni, s csak a szó szerinti értelmezésükre szorítkozunk, szinte ide kívánkozik egy analógia a harmincas évek végéről, amikor is egy nemzet vezetője a határokon túlról arra szólította fel az itt élő nemzetiségi kisebbség képviselőit, hogy fogalmazzák meg s egyre fokozzák politikai követeléseiket egész addig, hogy azokat a mi akkori kormányunk már nem teljesíthette. Ezután, mint tudjuk, bekövetkezett az, arriit a magyar képviselők terminológiája szerint a mi magyarjaink követeléseinek „nemzetközileg elfogadott formákkal való támogatásként" jellemezhetnénk. Hogyan végződött mindez Csehszlovákia számára, tudjuk. Ma azonban ilyen megoldásra nem kerülhet sor, mert nem is kerülhet, s nemcsak azért, mert ezt valószínűleg nem akarják a magyar politikusok sem, akik minket inkább talán csak ijesztgetnek, de főleg azért nem, mivel ma Európában más a helyzet, s azért sem, mert azok a viszonyok, feltételek, amelyekben a mai magyar nemzetiségi kisebbségünk él, nem csupán szlovák szemszögből nézve, de a nemzetközi kritériumok alapján is nagyon jók, sőt meghaladják az európai átlagot. Mindez bizonyítható meggyőző számadatokkal a szlovákiai magyar iskolák minden fokozatáról (kiemelés tőlem — K. T.) a napi ós az időszaki sajtóról, az államilag támogatott színházakról, könyvtárakról és kulturális intézményekről. Célszerűbb lesz, hga ebből az alkalomból azt nézzük meg, hogy a magyar parlament, amely oly behatóan érdeklődik a szlovákiai magyarok élete iránt, milyen mértékben foglalkozik a magyarországi nemzetiségi kisebbségek életének feltételeivel. Ismert Antall Józsefnek, a magyar kormány elnökének nyilatkozata, amely a német Spiegelben jelent meg 1990-ben: „Csak akkor lesz erkölcsi alapunk arra, hogy a hazánk határain kívül élő magyarok érdekében szóljunk, ha jól fogunk bánni a nálunk élő nemzetiségekkel." Állam-, férfihoz méltó szavak ezek (kár, hogy épp az idén azzal a kijelentésével is felhívta a figyelmet, hogy 15 millió magyar szellemi képviselőjének tekinti magát), s ezért csak csodálkozhatunk azon, hogy a Dunán túlról hangok hallatszanak az itteni magyarok jogainak védelmére. Magyarországon már megteremtették volna azt az említett „erkölcsi alapot", s erről mi, sem a magyarországi szlovákok nem tudunk? Milyen is valójában a helyzet a magyarországi nemzetiségek jogaival? A sajtóból tudjuk, hogy 1989ben megalakult a minisztertanács nemzetiségi és etnikai kollégiuma (Pozsgay Imre államminiszter vezette), amely később a minisztertanács mellett működő nemzetiségi és etnikai kisebbségek kollégiumává alakult át. Egyik feladata volt a nemzetiségi törvény kidolgozása. Viszonylag hosszú idő után, csak az idei év elején, megszületett a törvény javaslata, amelyet ugyan a kormány jóváhagyott, de még a parlamentben való megtárgyalása előtt visszautasította valamennyi nemzetiségi és etnikai kisebbség képviselője, mivel a törvényjavaslat megalkotói nem érvényesítették a nemzetiségi ós etnikai kerekasztal képviselőinek hozzászólásait. Ezek főleg a nemzetiségek egyenjogúsítására, a nemzetiségi iskolaügyre, a kulturális életre, a parlamenti képviseletre s a kisebbségek létezését biztosító anyagi támogatásra vonatkoztak. Hogy ezek a követelmények nagyon égetőek, bizonyítja Duray Miklós képviselő nyilatkozata is, aki a Národná obroda számára a lap 1990. szeptember 19én kijelentette, hogy „a magyarországi szlovákok nemzeti szempontból siralmas helyzetben vannak". Ehhez a megállapításhoz logikusan kapcsolódik Dobos László író s az SZNT volt (sic!) képviselőjének még 1989 szeptemberében Pozsgay Imréhez intézett nyílt levele, amelyben ezt írta: „A magyarországi szlovákok elernyedt nemzeti öntudata alá olyan lépcsőt szükséges ácsolni, amelyen csak felfelé vezet az út, az anyanemzet melegéhez, az anyanyelvhez, a társadalmi autonómiához, a nemzeti öntudat magasabb szintjéhez." Ebből talán eléggé egyértelmű, milyen irányban kellene hatnia a magyar parlament képviselőinek a gondoskodása, s Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter szavai is hitelesebben csengenének, aki a közelmúltban a nemzetiségek életének dél-tiroli elrendezését hozta fel követendő példának, ha inkább arról beszélne, mit tesz a magyar kormány a magyarországi nemzetiségek tartalmas élete értelmében. Ebben az összefüggésben az ember szinte el sem akarja hinni, hogy a magyar sajtóban időnként olyan kijelentéseket olvashat, mint hogy „Magyarország elsősorban a saját belső nemzetiségi politikája gyakorlatával mutat példát a szomszédainak". Ezt olvashattuk a Magyar Nemzet 1988. november 9-i számában. Ebben az értelemben beszélt a magyar kormány képviselője a múlt évben az Európa Parlament ülésén is, ahol még Csehszlovákia nemzetiségi politikáját is bírálta. A legkisebb rosszhiszeműség nélkül szinte kínálkozik az alkalom egyetérteni azokkal a nézetekkel, hogy a nemzetiségi kisebbségek problémáját Magyarország és Csehszlovákia között a reciprocitás alapján kell megoldani. Ez nem azt jelentené, hogy megvonnánk mindazt, amit államunk nemzetiségi kisebbségeinek, főleg a magyaroknak ad, de annak a szükségességét, hogy a magyar kisebbség további követeléseinek kielégítésekor figyelembe vegyük a magyarországi szlovákok követeléseinek a kielégítését. Csak a margóra jegyzem meg, hogy míg nálunk a magyar nemzetiségi kisebbség képviselői egyre újabb, s köztük intézményes követelményeket fogalmaznak meg, Budapesten 1990-ben megszüntették az Állami Pedagógiai Intézet szlovák részlegét. Ebben az összefüggésben egyáltalán nem meglepő, hogy nálunk a magyar kisebbség képviselői határozottan a receprocitás ellen foglalnak állást. Ők ugyanis jól tudják, hogy több joguk van, mint bármelyik nemzetiségi kisebbségnek nemcsak Európában, de az egész világon. Itt bizonyára érdekes lesz felidézni, amit Dobos László volt (!) képviselő az idézett levélben Pozsgay Imrének írt, hogy „az anyanyelvi oktatás terén példaként szolgálhatna a csehszlovákiai magyar alapiskolák és gimnáziumok gyakorlata". Ugyancsak meggyőzően hangzik az a megállapítás is, amelyet a Bécsben élő Anton Hrabovec tett közzé a Literárny týždenník 1990. szeptember 21-i számában. Ebben az ausztriai kisebbségi jogokat elemzi s összehasonlítja a szlovákiai helyzettel. Megállapítja, hogy „ha összehasonlítjuk Dél-Szlovákia jogi helyzetét az ausztriaival, leszögezhetjük, hogy a magyar nemzetiségi csoportnak itt több joga van, mint az ausztriai magyaroknak". S ennek ellenére ez év júliusában azt olvashattuk a hazai lapban, hogy Peter Jankowich, az osztrák parlament képviselője és az európai ügyek minisztere kijelentette, hogy „Szlovákia önállóságának esetleges elismerése Ausztria által a nemzetiségi kisebbségekhez való hozzáállásától függ". Annak ellenére, hogy e kijelentés olvasásakor az ember alaposan felháborodik, nem vethetünk semmit Jankowich úr szemére. Ő ugyanis nem köteles ismerni A. Hrabovec elemzését, amely a mi javunkra szól, s nem kell, hogy személyesen is meggyőződjön arról, hogyan élnek ä szlovákiai magyarok. Ahhoz, amit mondott, elég ismernie a magyar kormány hivatalos álláspontját s Václav Havel volt köztársasági elnök néhány szerencsétlen kijelentését dél-szlovákiai látogatásai alkalmával, vagy a magyar kisebbség képviselőinek fogadásakor a Várban, ahol nemcsak hogy egyetértett a mi magyarjaink nem kielégítő életfeltételeivel, de ebből következően ezek javítására vonatkozó ígéreteket is tett. De ami az egészben a legrosszabb, az a mi külügyminisztériumunknak a teljes érdektelensége e probléma iránt. Míg a magyar kormány képviselői minden adódó alkalommal egyenesen a világba kürtölik a köztársaságunk nemzetiségeire vonatkozó hazug információkat, a mi, tehát ma már a volt kormányunk képviselői nemhogy ezeket a híreket cáfolták volna, de a világ közvéleménye számára semmilyen más, tehát hiteles információkkal nem szolgáltak. Nemhiába mondják, hogy a hallgatás beismerés, s ez a világ közvéleménye előtt természetesen ránk is vonatkozik. Ezért nem csodálkozhatunk Jankowich úron, sem másokon, ezalatt például K. Lalumiére asszonyt, az Európa Tanács főtitkárát értem, aki ellenünk, bár. kétségkívül jószándékkal, budapesti látogatása alkalmával (mily véletlen!) ugyancsak felemelte intő szavát. Keveset tett ebben az ügyben a volt szlovák Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma is. Várhatjuk és remélhetjük viszont, hogy azzal kapcsolatosan, hogy az utóbbi időben ezen a téren mennyire aktivizálódik a magyar kormány, nem marad tétlen a Szlovák Köztársaság új külügyminisztériuma sem. A mi magyar kisebbségünk életéről, illetve arról, hogyan élnek a szlovákok Magyarországon, a kelleténél is több ' érvvel, bizonyítékkal rendelkezhet. A diplomáciai aktivitás fokozásának indító okául kell szolgálnia a mi magyar nemzetiségi (ós nem nemzeti, ahogy a mi magyarjaink magukat nevezik) kisebbségünk képviselőinek tevékenysége az autonómia elérésére irányuló törekvésükben. Viliam Fábry Literárny týždenník, r 1992. augusztus 8.,. KI LEGYEN A SZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK? A szövetségi köztársasági elnök választása körüli színjátéknak van egy ki nem mondott sorok közötti jelentése is: sokkoló szenzáció lesz ugyanis, ha Václav Havel nem lesz a Cseh Köztársaság elnöke. Bár nyilvános titoknak számít, hogy Václav Klaus Havelt nem nagyon szereti, de a kormánypárti, sőt az ellenzéki politikusok számára is egyértelmű, hogy a jövőbeni cseh elnöki tisztségre ő az egyedüli reális jelölt. Panaszkodunk a Szlovákia számára nem éppen hízelgő képre, amelyet rólunk a világ elé tártak a hírközlő eszközök. Talán nem kell külön is hangsúlyoznunk, milyen jelzőkkel illetik a jövőbeni Szlovákia politikai és gazdasági rendszerét. Hány olyan politikai személyiség van Szlovákiában, aki nemcsak a világban is ismert, de a totalitarizmus elleni harcban is részt vett? Fájdalmas, paradox helyzet: Dubček ellen egykori politikustársai olyan kritikai fenntartásokat kezdenek hangoztatni, amelyek legföljebb P. Tigrid szájából hangozhatnának el. Valahogy túl gyorsan feledésbe merült, ki kezdte támadni Dubčeket már a „bársonyos forradalom" eufórikus napjaiban. Van ennek a problémának még egy összetevője is. A jövő köztársasági elnöknek elfogadhatónak kellene lennie nemzetiségi kisebbségeink számára is. Lehet, hogy Dubček mint köztársasági elnök nem lenne nagyon elfogadható a magyar pártok vezetői számára (mivel nagyjából inkább jobboldali álláspontot képviselnek), de bizonyára elfogadható lenne magyar polgártársaink többsége számára. Semmi sem egyszerűbb, mint érveket gyűjteni Dubček jelölése ellen a köztársasági elnöki tisztségre. Mi sem egyszerűbb, mint szemére hányni, hogy annak idején ezt vagy azt kellett volna tenni és nem mást. Csakhogy az, aki ma így cselekszik, veszélyes politikai szemüveget használ. Nemcsak felnagyítja Dubček hiányosságait, s minimalizálja saját jelöltje gyengéit, de ez a szemüveg megakadályozza abban, hogy lássa azokat a problémákat, amelyek az önálló Szlovákiára várnak. Peter Greguš Národná obroda, 1992. augusztus 18. Az oldai anyagót összeállította: KULCSÁR TIBOR Vlado Mach rajza Národná obroda, 1992. aug. 18. AZ ONRENDELiUZES JOGA MINDENKIT MEGILLET „Eddig még semmilyen államot nem sikerült úgy szétválasztani, hogy továbbra is megmaradjanak a baráti kapcsolatok." Ezzel a főcímmel közel egész oldalas eszmefuttatást a Národná obroda. Az írás szerzője a nemzetközi jog neves szakértője. A hosszabb tanulmány eredetileg a prágai Rudé právo hasábjain jelent meg. A figyelemre méltó fejtegetésből a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó fejezetet közöljük. Szlovákia Achilles-sarkát a magyar kisebbség jelenti. Magyarországtól csak azok a határok választják el, amelyeket az első világháború után jelöltek ki a győztes hatalmak. A szlovák vezetés'a magyar polgártársaknak az önálló Szlovákiában olyan jogokat kínál, amelyeket a nemzeti kisebbségek számára a nemzetközi szerződések szavatolnak. De a magyar kisebbség többet fog akarni. Az első fázisban autonómiát, majd később lehetőséget saját államában élni, vagy abban, amelyiket választja. S mindezt annak az elvitathatatlan önrendelkezési jognak az alapján, amelyre ma Szlovákia hivatkozik. Mindez a világban aggodalmakat szül. Az osztrák—magyar monarchia feldarabolása után a 15 millió magyarból 5 millió idegen államba került. Ezzel a helyzettel egy sem tudott közülük tartósan megbékélni. Azok sem, akik más országokban voltak kénytelenek élni, de azok sem, akiknek megadatott a szerencse, hogy Magyarországon maradjanak. A nacionalizmus növekedése Magyarországon nem a posztkommunista időszak produktuma. Richard Král Národná obroda, 1992. augusztus 18. Népcsoportként ismerték el a bécsi magyarokat Az (osztrák) Minisztertanács 1992. június 30-i ülésén — a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület tiltakozása ós a burgenlandi tartományi kormányzóság negatív véleményezése ellenére — elhatározta a Magyar Nemzetiségi Tanács tagjainak felemelését a korábbi 8-ról 16 személyre. A Minisztertanács határozatát az Osztrák Nemzetgyűlés illetékes főbizottsága 1992. július 9-én jóváhagyta. Ennek értelmében ténylegessé vált az osztrák honosságú bécsi magyarok népcsoportkénti elismerése. A határozatot megelőzte a szövetségi kormánynak 1990. december 18-án a Nemzetgyűlésnek benyújtott jelentése az ausztriai népcsoportokról, amely kimondja, hogy a burgenlandi magyarok mellett a Bécsben élő magyarok az ausztriai magyar népcsoport részének tekinthetők. A Kancellári Hivatal Alkotmányügyi Osztálya 1990. április 19-i keltezésű iratában igazolta, hogy az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége az 1976. évi nemzetiségi törvény 4. paragragfus 2. bek. értelmében reprezentatív szervezet, azaz jogosult tagokat jelölni a Magyar Nemzetiségi Tanácsba. Ausztriában a bécsi magyarok elismerésével egyidejűleg megtörtént a csehek és szlovákok különválása: a cseh népcsoport részére 10, a külön népcsoportként elismert szlovákok részére 6 tagú Nemzetiségi Tanácsot irányoz elő a Minisztertanács határozata. Bécsi Napló 1992. július—augusztus.