Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-27 / 202. szám, csütörtök

MOZAIK mÚJSZÓi 1992. AUGUSZTUS 27. A JÖVŐ MÁS LESZ, MINT Ä MÚLT JEGYZETEK A MAGYAROK VILÁGTALÁLKOZÓJÁNAK MARGÓJÁRA A Magyarok III. Világtalálkozójának némely dolgaira, jeleneteire visszagondolván, amikor a szívnek meg kellett szakadni, kedvem lenne ironikusra venni a figurát, ilyenképpen például: engem ne lökdössönbökdössön senki, se jobbról, se balról, hogy álljak fel és tapsoljak, csak azért, mert valamelyik éppen szónokló drága ember, politikus vagy tótumfaktugi oly gyönyörűszép féltéglást, melldöngetőst mondott, hogy érző magyar ülve nem maradhat. Engem nem minden emel fel. Legkevésbé a nagy szavak. Darnyiék igen, például. Vagyis a szemmel látható, kézzel fogható magyar teljesítmény, az igen. Mondom, kedvem lenne csipkelődni egy kicsit, mégsem teszem, félek, félrevinne. Akárhogy is nézzük, augusztus 19-21 között korszakos jelentőségű esemény zajlott le Magyarországon, ötvennégy év után harmadszor, lényegében azonban először találkozott nyíltan a világ magyarsága, a nyugati félteke magyarjai, az elcsatolt területekéi, tehát a nemzeti kisebbségben élők, valamint az anyaországiak képviselői. Különböző szakmai fórumokon, augusztus 19-21 között a világkongresszuson, valamint a Magyarok Világszövetségének küldöttközgyűlésén. Azt hiszem, a páratlan sereglés egészére érvényes az, amit a müncheni Borbándi Gyula nyilatkozott a magyar írók Keszthelyen megrendezett első világtalálkozója kapcsán, arra a kérdésre válaszolva, mi számára az esemény legfőbb hozadéka. Nem más, mint a tény, hogy meg lehetett tartani. Hogy a világban szétszóródott magyar írók eszmecseréje egyszer megvalósul, abban biztos. voltam - mondotta -, de hogy még az én életemben, abban nem. Csoóri Sándor többször iš hangsúlyozta, aligha véletlenül, a világtalálkozón sok ezer, millió mondat hangzott el, de egy sem akadt köztük, mely a szomszédokat sértette volna. Azt meg e sorok írója teszi hozzá: ha netán mégis akadt ilyen, magánvéleményként. vetélt el vagy szorult háttérbe, tömeges támogatásra nem talált nacionalista vagy soviniszta megnyilvánulás. Ez egyebek között Csoóri Sándornak, az ő személyiségének is köszönhető, meg egy-két olyan mozzanatnak, mely mindjárt a kongresszus nyitóünnepségén esett meg. Véletlenül-váratlanul, ám mindenképpen jól jöttek, nyomban az elején lehűtötték a nem csupán a nagy hőségtől forró fejeket. Meggyőződésem, mind a kongreszszusnak, mind a világszövetségi küldöttközgyűlés későbbi tanácskozásának jót tett Tőkés László közbeszólása, amikor politikai kalandorságnek nevezte a Határontúli Magyarok Fóruma nemzeti kisebbségekről szóló - eredeti változatában meglehetősen zavaros - nyilatkozatának megszavaztatását, első hallásra, egy olyan tömeggel, mely arra mandátumot nem kapott. Lehet, hogy Duray Miklós, a dokumentum szorgalmazója és előterjesztője vereségként könyvelte el akkor az elfogadtatás elhalasztását, sőt két sajtónyilatkozatában is felelőtlennek, meggondolatlannak mondta a Királyhágó-melléki püspök szavait, mégis azok a szavak, ismétlem, jó, mértéktartó, megfontolt magatartásra késztető hatással voltak a találkozódra. Amiként Teller Ede rövid felszólalása! Híres vándorbotjával lépett a mikrofonhoz, és azt mondta: a jövő más lesz, mint a múlt. A jövőt el kell képzelni és meg kell alkotni. Beszélt világhírű magyar tudóskollégáiról, a munkáról, de hangsúlyozta: előbb a tudás, s csak aztán a cselekedet. És: ne mocskolódjunk!. Teller Ede szavainak ugyancsak köszönhető, hogy a helyenként túlfűtött érzelmek végül is nem gyűrték le a rációt, hogy a munkára, a holnapokra, a .világ magyarjainak együttműködésére terelődhetett a figyelem. És köszönhető, azt hiszem, annak a szellemi háttérnek, melyet az előtalálkozók, szakmai fórumok tanácskozásai teremtettek a világkongresszusnak. X Melyen nem kellett különösebben éles szem ahhoz, hogy az ember észrevegye a különbséget magyarmagyar között - a külső megjelenésben is, no meg abban, hogy mit engedhetett meg magának az egyik, mit a másik. Soroljam? Fölösleges. Innen nézve is: a magyar végletek találkozója is volt a Magyarok III. Világtalálkozója. És persze hogy nem lakott mindenki csillagos szállodában. Hogyan is lehetett volna elszállásolni hétezer embert efféle szép és drága helyeken? Magyarok ide, magyarok oda, a rendes turistaforgalom sem szünetelhetett. Megfeleltek, hogyne feleltek volna meg nekünk a katonai laktanyák, áldozatkész magánszemélyek lakásai. Aludtunk mi már, Kárpát-medenceiek, ajaj... Azoknak a kétkezieknek, a kemény hegyoldalakat törő eke mellől elhozottaknak meg, akik talán először jártak hazájuk határain, talán falujuk határain is túl, mindez fel sem tűnf. Csak ámultak és bámultak, álmukban sem merték volna gondolni, hogy az anynyiszor hallott, az elérhetetlenül távoli Budapest - mint a mesében... Mintha meseországban hordozták volna őket a bérelt buszok tucatjai. Azért ez is valami. X A sajtó kizárattatott megint, ezúttal a Világszövetség küldöttközgyűléséről. Valamiféle éteri vagy nagyon is földi sugallat nyomán, szavazással döntött így a tisztelt fórum. Sejtésem, hogy miért, beigazolódott Csoóri Sándor sajtóértekezletén, amikor idős Buenos Aires-i kollégám rákérdezett a kirekesztés okára. Ilyenképpen: ideutaztam sok ezer kilométerről, hogy lássak-halljak és tájékoztassam otthoni magyar olvasóinkat, erre nem engednek be; ilyesmit, kérem, utoljára az argentin diktatúra idején éltem meg. Hasonlóképpen vélekedett a Los Angeles-i kolléganő is. Nem, nem vagyunk diktátorok- hangzott a válasz -, úgy nézünk mi ki?, másrészt sajnos nálunk még nem olyan fejlett a demokrácia, mint Amerikában. A konkrét ok azonban: nem akartuk, hogy a sok magyar ostobaság, a civakodás kikerüljön a világba. Aki magam is jelen voltam a múlt évi decemberi rendkívüli közgyűlésen, soha azelőtt nem látott cirkuszban, melyet valóban kitálalt a sajtó, nagyon megértem Csoóri Sándort. És mégsem. Mert lehet, hogy vannak sajtótermékek és hírlapírók, akik elsődleges feladatuknak a balhék keresését és kipakolását tekintik, de így gondolkodni en block az egészről egyenlő a sajtó, valamint az újságíró szerepének degradálásával, sőt lebecsülésével. Olyan gonoszak lennénk mi, újságírók, hogy fel sem merül már: egyfajta ellenőrző szerep mellett képesek vagyunk partnerek lenni, együttgondolkodni, véleményünkkel gondolkoztatni, főként olyan kérdésekben, mint a magyarság ügye? Egy másik (főszervező) úr meg inkább ne mondta volna, amit mondott: több száz újságíró akkreditáltatta magát, a terem meg kicsi, képzeljük el, az önök futkosása hogyan zavarná a tanácskozást. No comment. így aztán - a jól informáltság követelményéhez igazodva - a szűkre szabott sajtótájékoztatók egy jól, pontosabban megfésült küldöttközgyűlésről adtak - alig valamit. Ami, persze, több a semminél... x Abban viszont Csoóri Sándornak teljesen igaza van, a magyarok világtalálkozóját most kellett megrendezni. Ahogy mondani szokás, az igény benne volt a levegőben. Benne van a levegőben a magyar ügy. Főként a Kárpát-medencében. Most kellett tisztázni és lezárni egy, sok évtizede tartó fejezetet, és most kellett lökést, lendületet adni egy új szakasz megkezdéséhez. Elhiszem, nem volt könnyű megrendezni a világtalálkozót, különösen nem néhány hónap alatt, és olyan csaták közepette, melyek nemcsak a Világszövetség vezetésében zajlottak, hanem a magyar politikai életben egyáltalán. A nemzetközi helyztetről már nem is beszélve. Végül is: sikerült. BODNÁR GYULA MOLDOVA GYÖRGY félelem kapvga Borsos idegenkedve hallgatta. Úgy találta, hogy Martinné ugyanabban a modorban beszél, mint a fia, csattanókra kihegyezett, önmutogató mondatokban, ahol a fogalmak elveszítik természetes körvonalaikat. Félt, hogy ellenszenve kiül az arcára is, ezért sietve közbekérdezett: - És jut ideje olvasni? - Már tavaly elvonultam nyugdíjba - mondom: elvonultam és nem elküldtek! Sok az ellenségem, és nem akárkik, Martin Pálnét talán félre is tudták volna állítani, a férjem egyszerű könyvelő volt, és már lassan negyven éve halott, de Weiner Margitba nem mertek belekötni. - Az kicsoda? Martinné bocsánatkérően mosolygott: - Ne haragudjék, ha ilyen bonyolultan fogalmazok - ez mindenkinek közös hibája, aki sokat van egyedül, és megszokta, hogy önmagával társalog, sokszor áttéved harmadik személybe. Ezért is hív a fiam „Living Dead"-nek, élö halottnak, azt mondja, már rég meghaltam, csak még nem szóltak nekem róla. Kedves, ugye? - Igen, érdekes. - Nos, Weiner Margit az én lánykori nevem, ezen a néven kapcsolódtam bele az illegális mozgalomba, még tizenhét éves koromban. Hamarabb kaptam meg az első börtönbüntetésemet, mint az érettségi bizonyítványomat. Egyszerre buktam le azokkal, akik most az ország és a párt első emberei. 1944-ben deportáltak Mauthausenbe - figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját -, mint kommunistát, és nem mint zsidót! Tudja, én nem szégyenlem, hogy az én apám egyszerű szatócs volt, minden reggel járt tanulni a zsinagógába, de büszke vagyok rá, hogy tettem annyit a szocializmus eszméjéért, ellenségeinkkel szemben, hogy ha egyszer felakasztanak majd, azért teszik, mert kommunista voltam, és nem azért, mert zsidó. Ezt a halált megváltottam az életemmel, és ezt a jogot nem hagyom elvitatni magamtól. De messzire kalandoztam, miről is beszéltünk? - Arról, hogy ment el nyugdíjba. - Igen, a Pártközpont kulturális osztályán dolgoztam, és tavaly nálunk is elindult egy belső ellenzéki szervezkedés a',,régi gárda" ellen. Én felülálltam azon, hogy ilyen törpék támadásainak a célpontja legyek, csak én magam dönthettem arról, hogy felkelek-e a helyemről, vagy sem. Ki akartam várni, amíg ezek a szervezkedők megbuknak, ha ez bekövetkezik, én másnap beadtam volna a lemondásomat - aztán úgy alakult, hogy mégsem maradhattam tovább. - Miért? - A fiam miatt. Tölthetek még egy csésze teát? - Nem, köszönöm, nem kérek. - Bennem már csak egymillió csésze tea tartja a lelket - Balzacról mondták ezt és a kávéról, szerény vagyok, ugye? Ismernie kellett volna Gyurit néhány évvel ezelőtt, úgy éreztem, mintha a saját fiatalságom tért volna vissza benne. Idealista volt, megszállott híve az emberiségnek, egy kis Saint Just. Fel akarta rázni maga körül az egész közömbös, korrupcióban, anyagias célokban elmerülő világot. Még gimnazista korában összeállt néhány társával, és járt tüntetni az amerikai követség elé a vietnami háború ellen. Be kell vallanom, büszke voltam rá. Martinné levette szemüvegét, és egy vékony zsebkendővel megtörölte a szemét: - Ez a kis társaság aztán együtt került be az egyetemre, ahol politikai kalandorok Is hozzájuk csapódtak, provokálták őket, és egy szélsőbaloldali, szektás, úgynevezett kínai típusú összeesküvésbe keveredtek. A rendőrség lecsapott rájuk, és, most is ezt mondom, keményebben bántak velük, mint kellett volna. Letartóztatták őket, és vádat emeltek ellenük. Bementem a belügyminisztériumba és vertem az asztalt: csak a baloldali ellenállókkal szemben mertek fellépni, a jobboldal, a fasiszták előtt gazsuláltok! A rendőrfőnökök és az a sok részeges senki körülöttük, akik már reggel tízkor támolyogtak az italtól, az öntudatomra hivatkoztak: meg kell értened, elvtársnő, a munkáshatalmat védjük! Bejelentkeztem Kádár Jánoshoz, ő intézkedett, hogy engedjék ki a fiúkat a börtönből, felfüggesztett ítéletet kaptak. Szinte még gyerekek voltak, nem tudták feldolgozni azt a sokkot, hogy a rendőrség sarokba szorította őket, szembefordultak az egész rendszerrel - legalábbis a szívükben. Bocsánat. Az öregasszony kiment a fürdőszobába, néhány perc múlva hallatszott, hogy lehúzza maga után a vécét. Arcán bocsánatkérő mosollyal tért vissza: - Bocsánat, a sok tea. Borsos, hogy leplezze az undorát, vaktában kérdezett: - Azután mi történt? - Néhány évig úgy éltek, mint a hozzájuk hasonló fiúk általában, de aztán újra összekerültek, most már más célkitűzésekkel. Nyílt leveleket fogalmaztak, aláírásokat gyűjtöttek, kapcsolatot építettek ki a szerveződő ellenzékkel, a cseh és lengyel ellenállókkal, de megtartották az önállóságukat, ők hozták létre a ,,Jelzőtűz"-et. És akkor, amire az ellenségeim nem tudtak rákényszeríteni, megtettem magamtól: felálltam á helyemről, elmentem nyugdíjba. Nem hiszek a kollektív, vagy mondjuk úgy, családi felelősségben, de ízléstelennek találtam volna, ha ugyanaz a név szerepel a párt hivatalos közleményeiben, mint egy illegális ellenzéki újság impresszáriumában. Csak a tanácsadó testületet segítem, társadalmi munkában. így most már nem vagyok több, mint a fiam anyja, unokám nagyanyja, volt és jelenlegi menyeim anyósa. - Ezek szerint kibékült a fiával? - Ami az elveit illeti, soha nem fogom megérteni, hogy fordulhat az ellen a rendszer ellen, amely felnevelte őt. A fél életemet odaadnám, ha újra úgy beszélgethetnénk, mint néhány évvel ezelőtt. De bármennyire is különbözik a politikai felfogásunk, azt egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy újra a börtönbe kerüljön. (folytatjuk) (1966) „A Kisstadionban megrendezett Gitárpárbajon a tinédzser közönség zajosan tüntetett a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen, és ez a botrány sugallta az ötletet, hogy egy reprezentatív, nagyszabású műsorral fogadtassák el ország-világ előtt a cikis tánczenét, visszaszerezve ezzel nemcsak a mundér becsületét, de az elveszőfélben levő üzleti pozíciókat is." (1967) „A második táncdalfesztiválon a zeneértők már az első elődöntő után közbotrányt emlegettek, de a jóslatokkal ellentétben ez a fesztivál már valóban össznépi üggyé vált." TÁNCDALFESZTIVÁL J92 (1968) „Ebben az évben, az immár III. Táncdalfesztivált ismét a régi szellemben, a slágeripar céljait szolgáló gigantománia jegyében rendezték meg. A .slágerszemle' ekkor már nyíltan a reklám és a szórakoztatóipar üzleti érdekeit szolgálta, miközben a zeneértők valósággal fulladoztak a színpadot elöntő giccs, szirup és zenei mákony hallatán." Sebők János: Magyar-Rock, Zeneműkiadó Budapest 1983, I. kötet, 127-135. oldal) XXX Ezerkilencszázkilencvenkettő nyara, huszonnégy, vagy ha úgy tetszik, huszonhat év ugrás az időben. Közel egy emberöltő, több mint egy negyed évszázad, benne rendszerváltással, a szocialista világrend összeomlásával, az egykori béketáborbeli országok szembefordulásával, a vasfüggöny lebontásával, a kapitalista piacgazdaság és a munkanélküliség érkeztével. Egyszóval: fejreállt a világ, megbomlott minden eddigi értékrend - ám amikor már éppen kétségbeestünk volna, minden korábbi kapaszkodót elveszítve, minden hitelesített értékünktől megfosztva, az utolsó pillanatban megkaptuk a húszvalahány éve jól bevált mentőövet: a TÁNCDALVESZTIVÁLT! Nem tudni, hányadikat, itt már különben sem a sorrend a fontos, sokkal inkább az, hogy akik hatvanvalahányban sápadt fekete-fehér képernyőkön izgulták végig, most sarkított képcsövű színes televíziókon élvezhetik... S hogy mit? A válasz egyszerű: A színpadot elöntő giccset, szirupot és zenei mákonyt. Tessék? Hogy ezt már olvasták valahol? S hogy ezek a szavak huszonnégy évvel ezelőtt már egyszer elhangzottak? Annál szomorúbb, higgyék el. Mert azóta megtagadtuk Marx, Engels és Lenin tanait, de a TÁNCDALFESZTIVÁL ódiuma erősebbnek bizonyult. Visszatért a múltból, a tömegkommunikáció fejlődésének köszönhetően minden eddiginél nagyobb részt vállalva a kollektív ízlésrombolásban, egy immár kétszeresen hazug, álromantikus világ ránkerőszakolásában. S ha mindezt el is fogadjuk a felújított népünnepély kötelező attribútumaiként, a külsőségektől lecsupaszított ZENEI színvonalra aztán tényleg Qincs semmi mentség. Félreértés ne essék: minden harmónia a helyén van, a szaxofon és a hegedű akkor lép be, amikor kell, a pódiumon álló dekoratív vokál is pont akkor kezd fisztulázni, amikor a szólóénekes elegáns mozdulattal a zsebébe gyűri a mikrofont. Profi munka az egész, botfülű, aki mást mond. Ám ezzel együtt - valahogy „cikis", „gicscses", „szirupos" az egész produkció, undort keltőek a bájolgó táncosok, a primitív holdfényesúgyevisszajösszhozzámszövegek, és az egész, gyászos-színesben felújított televíziós külsőségek. Ez a mi világunk, most, ezerkilencszázkilencvenkettőben? Huszonhat évvel az első táncdalfesztivál után? Mert azért, minden „ciki" ellenére arra legalább van miért emlékeznünk. De most? Mire véljük EZT? Kinek tetszik, KINEK KELL? VAS GYULA '-1