Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)
1992-08-21 / 197. szám, péntek
MOZAIK 1992. AUGUSZTUS 21 (Folytatás az 1. oldalról) hogy Husák elindult Pozsonyba; Bil'akért pedig egy szovjet Csajka érkezett, aki abban a szovjet követségre vitette magát. A tiusáki magatartást jellemző második példa színhelye már a pozsonyi pártkongreszszus volt, ahol leszögezte: az akcióprogramot, a rehabilitációkat és a gazdasági reformot bizonyos megszorításokkal folytatni lehet, de mindazt ami kommunistaellenes, azt el kell vetni, a párt sorait pedig meg kell tisztítani. • Eszerint Husák bizonyíthatóan kétszínű ember volt? - Én inkább a hatalom megkaparintására vágyó politikusnak mondanám őt. Személyes ambíciókból csatlakozott 1968 tavaszán a reformfolyamatokhoz, és a pillanatnyi érdekei úgy kívánták, hogy még az első moszkvai megnyilvánulása is Dubček-párti legyen. Pár órával később azonban kiérezte, hogy számára itt ra ritka alkalom a hatalom megragadásához. Ennek szellemében cselekedett, amikor elitélte a CSKP rendkívüli, vysočanyi kongresszusát, s ezzel Brezsnyev bizalmába férkőzött. Az sem véletlen, hogy 1968 őszén már a szovjetek iránti rokonszenv megújításáról beszélt, 1969 áprilisa után pedig szabad utat adott a neosztálinista normalizációnak. Mindezért a szovjet vezetés azzal jutalmazta őt, hogy kereken húsz évig a politika legmagasabb régióiban maradhatott, örök kár viszont, hogy a halála előtti hónapokban elzárkózott szinte mindennemű beszélgetés, múltfaggatás elöl. így pusztán a levéltári anyagokra hagyatkozhatunk, az ő személyes véleményét, sajnos, nem ismerjük minderről. • Belda úr, úgy tudni, hogy a moszkvai archívumokból kapott dokumentumok némiképpen módosítják azt a képet is, amely eleddig Ludvík Svobodáról élt a köztudatban! -Az egykori köztársasági elnök szerepéről és személyéről alkotott kép valóban korrekcióra szorul. Ludvík Svoboda egyénisége lényegesen bonyolultabb, mint azt a közvélemény 1968 augusztusa után, ráadásul eléggé leegyszerűsített forrnáVALOSAGISMERET ban glorifikálta. A valóságban úgy fele-fele arányban oszlanak meg nála a reformpárti érdemek és a proszovjet megalkuvások. • Voltak netán pillanatok, amikor helyeselte az idegen csapatok bevonulását? - Ilyesmit állítani hazugság lenne! Ugyanakkor viszont tény, hogy ő sohasem idegenkedett a katonai együttműködés gondolatától, jól ismerte a szovjet szervekkel való együttműködés formáit, tábornoki szemmel szemlélte az eseményeket; és még az ágcsernyői tárgyalások alatt is csak nehezen értette meg, hogy baráti szándékkal miért ne állomásozhatnának Csehszlovákiában szovjet katonai egységek... A feformfolyamatokat is csak bizonyos fenntartásokkal támogatta. Az érem másik oldalát tekintve viszont látni kell, hogy 1968 augusztus 21ére virradólag az idegen csapatok bejövetele ellen foglalt állást, és a központi párt- és kormányszervek ebben a hangnemben fogant nyilatkozatát támogatta. Ö egyébként úgy szerzett tudomást a megszállásról, hogy augusztus 20-án este Cservonyenko szovjet nagykövet telefonon bejelentkezett nála, s kérte, fogadja őt. Svoboda igent mondott, s röviddel később megérkezett hozzá a nagykövet, akit Kampulov NKVDezredes kísért. Cservonyenko ekkor jelentette be az elnöknek, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés négy másik tagországának csapatai átlépték a csehszlovák határt. Ennek okait olyan értelemben ismertette, ahogyan ezt másnap a szovjet sajtó közölte. Egyebek között hivatkozott arra is, hogy az alakulatokat csehszlovák személyek hívták be. Az elnök közölte, hogy alkotmányos illetékességű tisztségviselők tudomása nélküli beavatkozásról van szó, de megtesz mindent a vérontás elkerüléséért. Ezután a CSKP KB székházába, majd a nemzetvédelmi minisztériumba ment. Augusztus 21-én reggel értesülhetett arról, hogy Dubčeket, Smrkovskýt, Černíket, Kriegelt és másokat az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták Prágából. Ugyanaznap délután Bil'ak, Indra, Kolder és Lenárt tett látogatást a Hradzsinban, akik a szovjet nagykövetségről, szovjet katonák védelme alatt, páncélozott járműveken érkeztek. Ok is megerősítették, hogy Dubčeket és társait elhurcolták; s ezért azt javasolták az elnöknek, hogy nevezzen ki munkás-paraszt kormányt, amelynek élén Alois Indra állna. Másnap Ludvík Svobodának újabb tárgyalásai voltak a prágai várban, amelyen már a törvényes kormány képviselői, így például Štrougal és Hamouz is részt vettek. Svoboda elnök még aznap éjszaka hívatta Cservonyenko nagykövetet, és közölte vele, hogy elutasította a munkás-paraszt kormány megalakításáról szóló javaslatot; s egyúttal arra kérte a diplomatát, hogy jelezze Moszkvának, hivatalos csehszlovák küldöttség élén tárgyalni kíván a szovjet fővárosban. Az általa vezetett delegáció így jutott el augusztus 23-án Moszkvába, ahol Ludvík Svoboda kikötötte: csak akkor ül tárgyalóasztalhoz, ha csatlakozhat a küldöttséghez Dubček és a többi internált politikus... A ma rendelkezésünkre álló dokumentumokból kitűnik, hogy a köztársasági elnök - katonai stratéga lévén - nem is ánnyira meggyőződésből, mint inkább taktikai megfontolásokból cselekedett így. Épségben akarta viszont látni Dubčeket és társait, de könnyen belement volna abba, hogy mind Dubček és Cerník, mind Smrkovský és Kriegel lemondjanak tisztségeikről. • Ne haragudjon, de vannak erre bizonyítékok is? - Igen, a tárgyalások jegyzőkönyvei és lábjegyzetei. Svoboda az internált személyekért harcolt elsősorban Moszkvában, a reformfolyamatok töretlen folytatása csupán másodlagos volt számára. Ennek értelmében több esetben is helyénvalónak tartotta Moszkva vádaskodását. Nemegyszer érzékeltette azt is, hogy nem bízik fenntartások nélkül Dubčekban; a moszkvai megbeszélések szüneteiben pedig különösen Bil'akkal tanácskozott sokat, aki viszont szinte állandó kapcsolatot tartott Kosziginnel. Svoboda, Bil'ak és Husák alkotta azt a hármast, amelylyel a Brezsnyev vezette szovjet küldöttség a leginkább szót értett. • Vajon minek tulajdonítható be, hogy Ludvík Svoboda a hazai lakosság szemében még a hetvenes évek derekán is vérbeli hősnek tűnt? - Mert a hivatalos történetírás és publicisztika 1968 augusztusa után valóságos legendát szőtt a személye köré. Az egyszerű emberek szemében óriási hőstettnek számított, hogy ama forró napok és kegyetlen éjszakák után maradéktalanul hazahozta Moszkvából az invázió napján elhurcolt csehszlovák politikusokat, akiket nemcsak ismeretlen helyre hurcoltak, hanem foglyokként is kezeltek. Szó se róla, ez katonás tett volt; igaz, óriási kompromisszumok és megalkuvások árán sikerült csak kicsikarni. Sajnos, mindeddig hiányoztak az összefüggéseket feltáró ' háttérinformációk; így a jegyzőkönyvek korabeli és más dokumentumok híján könnyű volt legendát faragni Ludvík Svoboda köré. • Befejezésül egy gyakorlati kérdés: az új tények ismeretében is helyesnek bizonyult-e az a döntés, hogy a csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást? - Igen, hiszen bárminő szembeszegülés csak fölösleges vérontást eredményezett volna. Ebben okvetlenül egyet kell érteni Svoboda tábornokkal. Csehszlovákiát akkor négy oldalról fogták ostromgyűrűbe az inváziós csapatok! A fegyveres ellenállás ráadásul igazolta volna azt a propagandista blöfföt, hogy hazánkban 1968-ban ellenforradalom volt. Egyébként ez volt az a banánhéj, amin mind a szovjet propagandagépezet, mind Gustáv Husák szavahihetősége megbicsaklott, hiszen a szíve mélyén ő tudta a legjobban, amit a vak is láthatott. Nevezetesen azt, hogy nem ellenforradalom, hanem társadalmi és politikai megújhodás volt mindaz, ami 1968ban Csehszlovákiában lejátszódott. A sors iróniája, hogy mind Husákot, mind Svobodát ezek a törekvések emelték a politika csúcsaira; a retorziókat szorgalmazó szovjet vezetés csak alkalmasnak találta őket arra, hogy az ország katonai megszállása után is ott maradhassanak a csúcsokon. • Belda úr, köszönöm az interí út ! MIKLÓSI PÉTER (Fotó: Archívum) jf MOLDOVA ^MA GYÖRGY féUlem Ahogy látóköre tágult; egyre kevesebb önbizalommal látott neki az írásnak. Már nem mert elindulni egy-egy felbukkanó dallam vagy elképzelt helyzet nyomán - abban bízva, hogy a kezdősor majd szinte automatikusan vonzza maga után a folytatást. Változtatott a módszerén: először az utolsó mondatot vagy legalábbis a záró gondolatot próbálta megfogalmazni, és ehhez szabva, mintegy visszafelé haladva építette fel a verseit. Lassan és kevés eredménnyel dolgozott, füzetlapjai egymás után teltek meg áthúzott mondatváltozatokkal, előfordult, hogy egy hoszszú, estébe nyúló délutánon egy olyan sort sem tudott összehozni, mellyel elégedett lett volna. Időnként, ha káprázó szeme előtt fekete „legyek" táncoltak a rosszul megvilágított papíron, hátradőlt a székén, és megpróbálta pihentetni láradt idegeit. Egyik ilyen pihenőjén arra rezzent lel, hogy valaki odalép hozzá, felnézett: Káplár állt az asztal mellett. « - Szervusz, Ferikém! - ugye, Ferinek hívnak? - Igen. -Mit szólsz a memóriámhoz?! Nem zavarlak, ha leülök egy pillanatra? Igazán csak egypár percre tartalak fel, megbeszélésem van, várok ide valakit. - Tessék csak - mondta Borsos, ég leemelte táskáját a másik székről. Ahogy az öregember leült vele szemben, arcát megcsapta a leheletétó! áradó italszag. Káplár most is két konyakot rendelt, Borsos felemelte a kezét: -Nem kérek, még szeretnék dolgozni. - Egy jó cimborám emlékére! Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod a meghívásomat. Most jövök a temetéséről, úgy kaparták el, mint egy kutyát. Gyűlölte a papokat és a párttitkárokat, a sírja mellett sem tűrte volna meg őket. Ne félj - mondta mindig -, azért nem maradok a föld fölött! Csak én beszéltem a ravatalnál - az öregember egyenes testtartással és rezzenéstelen arccal sírni kezdett -, kőműves volt, ahogy régen mondták, „a hétköznapok hőse". Épített magának egy házat, eladta, az árából kinyomatta a verseskötetét, aztán újra elkezdett egy építkezést, azt is pénzzé tette egy újabb könyvért, és így ment egész életében. Hat könyv maradt utána, többet ér, mint hat felhőkarcoló. Ittak, utána az öregember az asztalon heverő kéziratokra mutatott: - Belenézhetek? Még egyetlen írásodat sem láttam. Borsos vonakodva húzta fel a vállát: - Még nem készek. - Elhiszem. Ötven éve élek az irodalomban, de még egyetlen kész verset sem láttam. Mindegyiken lehetett volna tovább dolgozni, még a remekműveken is. Káplár feltette a szemüvegét, és az egyik lapot a másik után emelte maga elé, mikor az utolsóval is végzett, szabályos kötegbe rendezte a kéziratot: - Martin olvasta már ezeket? - Némelyiket már igen, az újakat még nem. - Mit szól ahhoz, amit látott? - Visszaadta őket, azt mondta, hogy közölhetetlenek. Tanuljak, dolgozzak magamon. - Azon csodálkoztam volna, hogy ha másképp fogadja a verseidet. Egy zsidó soha nem hagyja ki a lehetőséget, hogy fölényeskedjen valakivel. Biztos, hogy egypár év múlva sokkal jobban írnád meg ugyanezeket a témákat, de már most is tele vannak az írásaid jó savanykás ízekkel, mint a szilva, mielőtt megérne. Érezni belőlük a magyar napsütést, szélfúvást, a fagy ropogását kint a szőlőhegyen, ilyeneket csak az írhat, aki ebben élt, és most is ebben lélegzik. Ehhez hasonló verseket Martin akkor sem tudna összehozni, ha nemcsak a két kezével, hanem a két lábával és azzal a vágott farkával is egyszerre írna. Szívesen a szemébe mondanám, de a múltkor összekülönböztünk. - Bele akart piszkítani az egyik novellámba ós megszakítottam vele minden kapcsolatot. De, azt hiszem, te vagy olyan kemény legény, hogy helytállsz magadért. - Nem veszhetek össze vele, szeretnék megjelenni a „Jelzőtűz"-ben, - Ez világos, a jelen körülmények között nem tehetsz mást, csak azt ne engedd, hogy terrorizáljanak, megpróbáljanak a saját képükre formálni. Én ismerem a zsidó mentalitást: kiszednék belőled azt, amit ők szenzációnak gondolnak, utána eldobnának, mint egy kifacsart citromot. Majd alkudozni kezdenek veled: ezt csináld másképp, ezt fogalmazd át, de te ne add be a derekadat, a végén ők fognak engedni. Nem mondhatnak le rólad, nekik nagyobb szükségük van rád, mint neked rájuk. Az öregember óvatosan körülnézett, és előrekönyökölt az asztalon, egyenest Borsos arcába beszélt: - Most, a temetés után, leültünk egypáran a kricsmiben - mindannyian a régi népi gárdába tartoztunk -, ittunk egy pohárral szegény barátunk emlékére. Sok újat hallottam tőlük és nagyon jó híreket. Már kezdünk feltörni, helyet kapunk az országos lapokban, és aki megvetette a lábát, az segíti a többieket is. Egyre többen csatlakoznak hozzánk, érzik, hogy itt mi vagyunk otthon, miénk lesz a jövő. Egy-két év kell csak hozzá, és elindítunk egy saját lapot, akkor neked is ott lesz a helyed. A Martinokkal, Vojtekovszkykkal pedig leszámolunk majd, jönnie kell még egy nagy autodafénak. Bírd ki addig. - Mit csináljak? - Amit már mondtam. Figyeld meg őket, tanulj meg tőlük mindént, amit érdemes tudni. Viselkedjél okosan: így Gyurikám, úgy Pistikém, kezicsókolom Margit néni, de belül ne engedj egy jottányit sem az igazadból. Egy magas, hajlott hátú, ősz hajú férfi lépett be az utcai ajtón, kutatóan körülnézett; Káplár intett neki. - Ülj le valahol, Sanyi, rögtön jövök! - Visszafordult Borsoshoz. -- Magadra hagylak, bocsáss meg, hogy feltartóztattalak a munkádban. Ne idegeskedj, ne kapkodj, dolgozz nyugodtan. Neked még van időd, rengeteg időd van. Az öregember áttelepedett egy másik asztalhoz újonnan jött ismerősével. Borsos maga elé húzta a papírjait, de ezen az estén már nem irt tovább. (folytatjuk) AVARKORI SÍROK Ausztria legrégebbi érintetlen, vagyis nem kirabolt avar sírjának feltárásán dolgoznak a bécsi egyetem őstörténeti karának munkatársai a burgenlandi Zillingtalban. 1927ben kisvasút építése közben fedezték fel az itteni avarkori temetőt, akkor azonban csak 81 sírt sikerült az építkezéssel járó pusztulástól megmenteni. 1930-ban bécsi és berlini muzeológusok folytatták az ásatást és újabb 130 sírt találtak. Bizonyosnak látszott, hogy ezzel a korabeli temetőnek még mindig csak egy része került napvilágra. Néhány évvel ezelőtt osztrák régészek a tudományos kutatási alap támogatásával láttak ismét munkához, feltételezve, hogy a mezőgazdasági művelés alatt álló területen további sértetlen temetőrészekre bukkannak. Napjainkig 250 sír feltárásával végeztek, így a feltételezett hétszázból már 550 sírt „vallathatnak ki" a VII. század második negyedében itt élt avar telepesek életmódjáról, műveltségi színvonaláról, temetési szokásairól Egyikük-másikuk rendkívüli jelentőségű történeti felvilágosításokkal szolgál. Az egyik sírban például egy előkelő avar ember maradványait találták, viszonylag épen maradt díszes viseletben, azon fémveretekkel és csatos övvel, továbbá egyélű karddal, amelynek függesztője idáig ismeretlen az avar leletahyagokban. Ugyancsak ásatások folynak a magyar határ mellett a burgenlandi Halbturnban, ahol nemrég késő római településnyomokat fedeztek fel, szintén nagyon jó állapotban. Az éremleletek tanúsága szerint ezek a IV. század első feléből származnak. (HM)
