Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-10 / 161. szám, péntek

KULTURA IÚJSZÓÄ 1992. JÚLIUS 10. BELSŐ FEGYELEMMEL EGYMÁSÉRT BESZÉLGETÉS BEKE SÁNDORRAL, A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL -Az út, amelyen a színház két évvel ezelőtt elindult, olyan változások felé vezetett, amelyeket megerősítenek a nézők és sok esetben a szaksajtó is. Ezenkívül a társulat a magyar színházművészet szerves része lett, "olyan játszóhely, ahová • azoknak is figyelniük kell, akik sohasem fordultak meg a komáromi épületben. Leküzdötték a bezártságot és egy szélesebb színházi terepen is bemutatkoztak. Milyen belső változások idézték ezt elő? Mi mindennel járt ez együtt? - A mindennapokkal kell kezdenem. Elsősorban azzal, hogy általánossá lett egy fokozottabb munkatempó, amelyhez mindenkinek alkalmazkodni kellett. Persze, mindez az igazgató számára jelentett feladatokat, hiszen nem volt mindegy, menynyire fogadják el az igényességet, a fegyelmet. Az emberek gondolatát olyan irányba kellett befolyásolni, amelyik a jóértelemben vett kisvárosi életvitelből átemelte őket egy más fókuszú világlátásba. - Ezt úgy is érthetem, hogy a kívülről jövő figyelem is ennek nyomán született meg? - Igen, mert a színház minősége elsősorban belül dől el. Tehát, ha mi nem tudtunk volna olyan létezést teremteni a produkcióinknak, amelyek nyomán kiváltható volt a szakma és a közönség pozitív reagálása, akkor ez nem történik így. Ha például megnéznek egy májusi plakátot, arról kiderül, hogy legalább hússzor játszottunk Komárom városában, zömében teltházakkal. Ha volt egykét baki, akkor az szervezési ügyetlenség volt. A folyamatos munka, a folyamatos jelenlét és a minőség állandó igénye vált jellemzővé. Csak akkor lehet produkálni, ha ez a feszített megfelelni-akarás jelen van. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy olyan dinamikával kell jelen lenni, amely az utóbbi két évben az életünkre is jellemzővé vált. A közéletben is tapasztalható idegállapot és rezgés óhatatlanul bennünk is rezonál. Mindig akkor döbbennek meg a kollégák, amikor felismerik: mennyire aktuális lett pl. Háy Gyula Mohácsa. Nekünk ezeket a rezgéseket elsőként érzékelni kell, előbb, mint sem azok megtörténnének. - Mindezek mögött áll Beke Sándor, akinek személyében valószínűleg nem válik ketté az igazgató és a rendező. Nem okozott-e konfliktusokat, hogy munkatársai óhatatlanul is megkülönböztetik a két dolgot? - Ha mint rendező bemegyek a nézőtérre és rendezek is, abban a pillanatban nem úgy rendezek mint igazgató. Az tény, hogy következetesen igényes vagyok, s ez olykor keménységgel is jár, mert elvárom a belső fegyelmet és a munkafegyelmet. Ez mindenképpen azonos azzal, amit igazgatóként a színészektől és más munkatársaimtól elvárok. Ugyanakkor a két dolgot ketté tudom választani, s visszatekintve a két év alatt végzett munkára, pozitív arányban látom ezeket a konfliktusokat. Amikor megtörtént ezeknek a kicsapódása, ami az én megfogalmazásom szerint szükségszerű volt, mert szükségszerűen megszervezett volt. 1990 márciusa óta vagyok igazgató, s ez idő alatt semmivel több feszültségforrása nem volt ennek a színháznak, mint bármely más színháznak. Sajnos, a miénk a felszínre kerülésekor nyomban hangosabb lett, ami kétszeresen rossz: a színházbeli igényesség nyomán felszínre kerülő, alkotófölyamatbeli konfliktusokat erősítette fel a személyes érdekek szerint manipulált sajtó. - Meglátásom szerint, ebben az időszakban igazgatóként kívülről mégis sikeresebbnek látszik, mint rendezőként. Nem az történik-e, hogy az igazgatói teendők elveszik az alkotóenergiák egy részét a rendezőtől? - Nem látok ilyen gondot, mert a mai színházi struktúrában elképzelhetetlen - ha csak nem talál az ember egy menedzser-igazgatót -, hogy ne színházi emberek vezessenek. Ez nekem nem okoz gondot, nem érzem rendezőként sikertelenebbnek magamat. Ha a két év alatt minden második rendezésemet tekintem „csak" sikeresnek, akkor boldog lehetek. Kapja magát össze az a rendező, aki minden második rendezését sikeresnek mondhatja! Háy Gyula Caligulóját sikeresnek tartom, majd a Fehér házasság és A vágy villamosa következett. A magam részéről annak tartom a Mohácsot is, majd legutóbb Ébert Tibor Esterházy-\á\ is. Ez remélem, ősszel sikerszériát is hoz a társulatnak. Magyarországi viszonylatban ezek a sikerek azzal mérhetők le, hogy az ország nyolc színháza közé határozott szempontok szerint beválogattak bennünket, és a szolnoki országos színházi találkozón is szerepelhettünk. Ez azt jelenti, hogy a negyvenötből legrosszabb esetben is a nyolcadik helyen látott bennünket valaki. Ez akkor is úgy van, ha nem ostromoltuk meg az eget. Ezzel szemben a színháznak a múltbeli magyarországi megjelenése is gondot okozott, nemhogy a budapesti vagy ilyen szakmai találkozókon való szereplése. Véleményem szerint, ha valaki valakikkel együtt csak anynyit tett, hogy munkájuk nyomán ez a színház versenyképessé tudott válni, akkor minden megérte. A sikert ez a színház a legtöbb előadásával súrolta, sőt el is érte. Ha egy évadban a négyből említésre méltó három bemutató, akkor az jó arány. A zenés műfajok esetében - Csókos asszony, Fekete Péter, A padlás - ez a siker a közönség felől mérhető le igazán. A két fajta siker, ha látszólag ellentmondásban is van egymással, a színház tagjaira kiegyensúlyozó erőként hat, amire már lehet alapozni. A nézők szüntelenül járnak a színházba, a sajtó meg szüntelenül ír róla. Ha csak egyetlen pillanatra csend veszi körül a színházat, nyomban érezzük a hatását. -Az első ,,igazgatói" évadának világosan felismerhető volt a igényesség felé fordított iránya. Ez nem mondható el az elmúlt évadról... - Viszont az előttünk állóról majd ismét elmondhatja a szakma a magáét. Ki kellett alakítanunk egy sokoldalúságában is igényes repertoárt, így az egyik évad kiegészítette a másikról még áthozott produkciókat. Felmértem, hogy az emberek teherbírása holt tart. Konkrétan: ezért a kevés pénzért mennyit hajlandók felvállalni, és mennyi az, amit elhivatottságból vagy akár küldetéstudatból hajlandók megcsinálni. Tudom, hogy az akkor a maximum volt. A második évadban a repertoár formálásában vissza kellett fognom a tempóból, amivel azonban igencsak megnövekedett erősségű lett a közönség létrehozta szeretet-tér. Erre szüksége van a színésznek, hiszen méltatlanul keveset fizet neki a társadalom. Nem lesz most sem visszalépés, hiszen Illyés Gyula Tisztákba a magyar dráma állandó helyének a megteremtését igazolja. Madách Imre Az ember tragédiája is a magyar dráma repertoárunkban elfoglalt helyét erősíti majd. Ugyanakkor Beaumarchais Figaro házassága a világirodalomból nyújt egy szeletet. Stúdiónkban is igényes dolgokat akarunk megvalósítani. A Capek-fivérek A rovarok életéből cimü komédiáját a színésznövendékeink és a legfiatalabb színészeink mutatják majd be. A zenés műfajt a bérleteinkben a győri színház hozza el a színházba, mivel szeretnénk elmélyültebben foglalkozni az egyes produkciókkal. Viszont igényesebb változatát képviseli majd a szórakoztatásnak a nyárról átléptetett Déry Tibor-Presser Gábor Képzelt riport egy popfesztiválról című darabja. Az utóbbi időben megfürödtek a színészeink a sikerben, így számukra sem közömbös mindaz, ami házon kívüli szerepléseink nyomán elhangzik vagy leíródik. -Mindezek ellenére a színház érezhetően függetleníteni igyekszik magát a szélsőséges színházi divatoktól. Mostanság olcsó sikereket hoz a színpadi magyarkodás, s ugyanakkor igencsak emeli a pénztári bevételt a nyugati kommersz, zenés műfaj. A Jókai Színházban hogyan sikerül ezeket a hatásokat kivédeni? A színház egyik irányzatosságot sem vállalja fel, en-Van ilyen, mert sokak számára az is gondot okoz, hogy kevesebbet síró, kevesebbet panaszkodó színház vagyunk, amiért minket kevésbé kell sajnálni és szeretni. Sajnálatból sose kértem, mégha nagyon fájt is valami. Az igazság az, hogy az erdélyi színházak vert helyzetből való felébredése, s az ezeken keresztül tükröződő erdélyi sors kitermelt egyfajta kritikálatlan elfogultságot önJelenet a Beke Sándor rendezte Háy-drámából, a Mohácsból. A képen (balról jobbra) Pöthe István, Boldoghy Olivér és Kovács Ildikó látható. (Nagy Teodor felvétele) nek ellenére képes magyar drámákat játszani magyar közönségnek, és tud szórakoztatni is. -A színház annyira helyhez kötött, hogy csúfosan megbukik, ha nem annak a közönségnek szóló repertoárt alakit ki. Mondhatnám azt, hogy érzékenynek kell lennie a közönsége felől érkező jelekre. Legjobb példa volt erre a Caliguló, amely itt siker volt, Szatmárnémetiben kirobbanó fogadtatása volt, ezzel szemben Pesten csendesen fogadták, mert a téma ott már nem élt. Ennek a színháznak muszáj szellemi többletet, hordozóerőt teremtenie, amivel az itteni emberek életét befolyásolni tudja. - Mit tesz a szakmai sajtó? - Lassan rádöbben arra, hogy nemcsak a Dob utca, a Wesselényi utca és a belváros van, hanem vannak más színházak is, amelyeket mostanság végig kell néznie. Nehezen emészti meg az új helyzetet, ezért kényelmetlen, kellemetlen a mi létünk sok kritikus és színházi ember számára. Ráadásul ezt a kényelmetlenséget tudomásul kell venniük. Tudomásul kell vennie, hogy van szegényebb rokon, aki jó művész. Ezzel együtt ne a szegénységünkért támogasson, szeressen bennünket, hanem azért, amit a színpadon csinálunk. - Érzi-e a színház, hogy a határon túli színházak közötti különbségtételben döntő az Erdély-központúság? magával szemben. Bizonyos értelemben jó, hogy nem dédelgetnek annyit bennünket, de ez sajnos sokszor túl lép a szakmai objektivitáson. Volt már olyan érzetünk, hogy a vajdaságiakkal együtt mi csupán széljegyzetként jelenhettünk meg valahol, amit produkciókkal igyekeztünk ellensúlyozni. Csakhogy azt sem szívesen ismerték el. - Biztos az, hogy jól menedzseli magát a Jókai Színház? -Tele vagyunk ügyetlenséggel. Ha kimozdulunk valahová, még a hazai újságírókat is elfelejtjük magunkkal vinni. Egyszerűen az anyagi lehetőségeinknek olyanoknak kellene lenni, hogy egy-egy újságírót meghívhassunk. - Jól látom-e azt, hogy a magyarországi szakma éppen Beke Sándor személyén keresztül úgy tekint a Jókai Színházra, amelyet nem kell istápolni, mert a dolgok mennek a maguk útján? - Ez egyrészt jó, viszont másrészt téveszme. Az új épület mindenkit megtéveszt, mert itt lerongyolódott emberek dolgoznak és szegény élet folyik. A fizetések egyensúlyba hozását elbocsátásokkal lehetne megoldani, holott ennyi emberre feltétlenül szükségünk van a zavartalan üzemeltetéshez. Volt olyan hónap, hogy majdnem nem tudtunk bért fizetni az embereinknek. Ezt a kérdést a minisztériumnak a költségvetésből meg kell oldania, mert különben ismét gondjaink lehetnek. Más kérdés az, hogy Csehszlovákiát a demokrácia otthonának tekintik, míg Erdélybe menni ma is valamiféle hőstett, vagy jobbik esetben misszió. Ezzel szemben hozzánk jönni kedves szolgálat. Nem akarom végigelemezni ennek az ellentmondásait, de azt megállapíthatom, hogy a szlovákiai és a magyarországi színházakhoz képest mi is kisebbségi színház vagyunk, szegényebbek és rosszabbul fizetettek. Ezért is érdemelnék meg azok a tisztességes és kvalitásos művészek, akik idejönnek, hogy foglalkozzon velük is a magyar sajtó, ahogyan foglalkozik azokkal, akik Erdélybe mennek. - Van egy másik közeg is, amely köreinken kívül esik: a szlovák szakma és a minisztérium hivatalnokai. Hogyan viszonyulnak ők a színházhoz? - Személy szerint én harmonikusan tudok velük együttműködni. Rendszeresen találkozunk, s megfordulnak nálunk a pozsonyi, nyitrai és nagyszombati színházak is. Megfogalmaztuk azt is, hogy bárcsak olyan légkör uralkodna a politikában is, amilyen közöttünk, művészemberek között uralkodik. Az viszont tény, hogy már nem írnak rólunk annyit, mint a kötelező recenzálások idején. Mivel a leglátogatottabb színház vagyunk Szlovákiában, bizonyos értelemben jobb helyzetben vagyunk. A vendégszerepléseik során kezdetben bérletes előadásokat tartottak, s akkor nem is volt Komáromban nézógondjuk, viszont amióta nincs gazdája a dolgoknak, s mi csak helyet és szeretetet adunk, megcsappant az itteni vendégszerepléseiken a nézőszám. Tény azonban, hogy a komáromi szlovákság érdeklődése alábbhagyott az itt vendégszereplő színházak iránt. Az okait a szlovák kollégáknak kell megkeresniük és leküzdeniük. Munkatársaimmal együtt azért dolgozom, hogy ez a mi előadásainkkal ne történjen meg. Ehhez keli, hogy megkapjuk azt az összeget, ami jár. Senki sem értesített minket, hogy a „nemzetiségi kosárból" nekünk is kérni kellene, s amikor ez tudomásunkra jutott, már elosztották a pénzeket. Tehát nem szabad összetéveszteni a látogatottságot a színház üzemeltetéséhez szükséges pénzekkel. - Miként látja azt, hogy a harmadik közeg - a magyar értelmiség, tanárok, újságírók, irodalmárok, műszakiak, agrárszakemberek, orvosok, papok - a legtöbb esetben közömbös a két színházbeli történések, de még az előadások iránt is? - A kérdésben felvetett állítással egyetértek. Magunkra maradtunk, s amikor az utóbbi két évem csalódásairól kell egyszer beszélnem, elsősorban az értelmiségünk atomizáltságból eredő mentalitását emelném ki. Egymástól izolált csoportok és egyének irigyen figyelik a másikat. Olyan erkölcsi roncsolódásokat tapasztalok, amelyek nyomán teljesen eltűnt az a szellemi állapot, amelyben még érdeklődni tudnának a színház, az irodalom, de akárcsak egymás iránt is. Miközben egyre több külföldi vendégünk van, a hazai magyar értelmiség és politikai élet színe-java még a pozsonyi előadásainkra sem jön el. Szomorú tény, de Pozsonyban a húszezer magyar nem képes egyetlen bérletes házat megtölteni. Persze, Dunaszerdahelyen sem jobb a helyzet, de miért is lenne jobb, ha a szabadtéri Lili bárónőre borsos áron kétezren vesznek jegyet. Az egyre szegényebb családoknak már nem jut pénze a saját színházának a jegyére. Ez tény, ami jelzi a kulturális igény elsekélyesedését is. Másra megy el a néző, becsaphatják bóvlival, lagzirockkal. Remélem, hogy egy új reneszánsza kezdődik majd az egymásrafigyelésnek, amihez mi is hozzá akarunk járulni. Magunkhoz szeretnénk édesgetni a fiatal írókat, azokat a generációkat, akihez a fiatal színészeink és színészjelöltjeink tartoznak. Talán így elérhetjük azt, hogy ez az új generáció legalább annyira figyel majd egymásra, mint mi figyeltünk Tőzsérékkel a hatvanas években. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN