Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-08 / 159. szám, szerda

PUBLICISZTIKA «ÚJSZÓM 1992. JULIUS 8. HÁROM ÚT ÁLL ELŐTTÜNK... A TEKINTÉLYURALMI RENDSZER TERMÉSZETRAJZA A parlamenti választások óta megfigyelhető elbizonytalanodás Szlovákia elfövendő politikai szerkezetét illetően szinte mindenkit különféle indulatos kijelentésekre ragadtatott, politikusaink egy részének megnyilvánulásaiban pedig az alkalmazkodás és szembenállás elemei keverednek anélkül, hogy pontosan megfogalmazzák a két magatartásforma alanyát, a politikai rendszer jellegét. A zavar oka, hogy szinte mindenki látja: a jól ismert totalitárius diktatúra visszaállítására egyetlen politikai szervezetnek sincsen ma ereje Szlovákiában, ám az alig megismert és a kezdet zavaraival küszködő demokrácia végét is sok minden jelzi Az pedig ami a kettő között van, ismeretlen. A tekintélyuralmi rezsim, avagy autokrácia szerkezeti tekintetben nem a zűrzavar társadalma; hanem viszonylag pontosan megfogalmazható szabályok szerint működik. Ideológiai alapelve az a tétel, hogy egy adott emberi közösség csák akkor vívhatja meg sikeresen küzdelmét külső és belső ellenségeivel szemben, ha e küzdelem megvívására önmagát elhivatottnak érző személy, csoport és politikai szervezetsaját hatalmi irányítása alá vonhatja az adott emberi közösség társadalmi életének legfontosabb területeit. Az ellenség általában vagy osztály-, vagy nemzeti (a harmadik világban helyenként vallási) alapon szerveződik, így hasonló ellenirányú szerveződésre van szükség. Az eszmefuttatás ismerősnek tűnik az elmúlt évtizedek ideológiai eszköztárából. Az autokrácia és a jól ismert totalitárius diktatúra között azonban vannak különbségek. A legfontosabb eltérés e két politikai rendszer között az, hogy a tekintélyuralmi rezsim a társadalmi életnek és a politikai rendszernek pusztán a hatalmilag legfontosabb területeit tudja saját uralma alá hajtani, nem pedig az egészet mint a totalitárius diktatúra. A gazdasági életben befolyása alá vonja a pénzügyi életet és a legfontosabb nagyvállalatokat, illetve a mezőgazdaság jelentős részét, ám nem szűnik meg teljesen a magántulajdon és a piac. Mindez nemcsak a viszonylag kiterjedt állami tulajdonon keresztül történik, hanem ä rendszer legfontosabb támogatóinak kiosztott tulajdonnal, majd folyamatos központi támogatásukkal is. Ugyancsak lényeges a jelentős társadalmi szervezetek ellenőrzése, illetve az uralkodó politikai szervezethez kötődő korporációkká változtatása. Olyan szervezeteKké tehát, melyek vezetőit politikusok választják ki, és megfelelőképpen megszervezett, azaz hatalmilag befolyásolt választásokon ültetik őket székeikbe. Ezek a személyek, tudatosíta függő viszonyukat, a továbbiakban mintegy társadalmi személyiségként képviselik és e nézetek érvényesítéséért mozgósítják szervezetüket. Ez az eljárásmód átfoghat úgymond kulturális szervezeteket, szakszervezeteket, különféle rétegszerveze- . teket, gazdasági tömörüléseket és egyéb szervezeteket is. Ám az autokrácia nem képes minden társadalmi szervezet ellenőrzésére, így azok egy része független, azaz valóban társadalmi marad. További fontos hatalmi területnek számítanak a tömegkommunikációs eszközök, azaz központilag irányítandó a televízió, a rádió és minél több napilap. A tekintélyelvű rezsim azonban nem képes teljesen felszámolni a szabad sajtót. Am a médiák birtokában hatalmas információs és ehhez kötődően dezinformációs előnyben van mindaddig, amíg az egész rendszer viszonylag szalonképes. Az állam hatalmának növelésé, az etatizmus a legfontosabb fegyveres kényszerítő testületek hatalmának fokozásán kívül megköveteli a közigazgatás központosítását, a települési önkormányzatok hatáskörének szűkítését, valamint a jogszolgáltató intézmények (bíróságok, ügyészségek) befolyásolását is. Azonban a rendszer nem képes teljesen megfosztani a települési önkormányzatokat minden jogkörüktől, és teljes hatalmi irányításukra sem. Ugyanígy a jogásztársadalom abszolút uralása sem lehetséges a társadalom más területeinek teljes uralma nélkül. Hasonló a helyzet a talán legfontosabb területen, a politikai szervezetek szférájában. Várható, hogy az ellenzéki politikai szervezetek és fontos személyiségeik nagy nyomásnak lesznek kitéve mindenféle területen, beleértve a közvetlen hatalmi erőszakot is. Ám e szervezetek megszüntetésére az autokráciának nincsen ereje. Az autoritárius rezsim szerkezeti tekintetben tehát csak korlátozni tudja a pluralizmust, és nem szünteti meg, továbbá úgyszintén csak nehezíteni tudja a polgári részvételt a társadalmi és ezen belül a politikai életben (az ún. participációt), de nem tudja teljesen megakadályozni azt. Éppen emiatt ennek a rendszertípusnak a pártapparátuson kívül a társadalom több rétegével kell megegyezéseket kötnie, hogy érdekeltté tegye őket a rezsim fenntartásában. Ezeknek az egyezségeknek a jellege adja meg az autokrácia helyi sajátosságát, azaz, hogy mely rétegeket és csoportokat, milyen konkrét érdekek kötik a pluralizmus és a polgári részvétel, a participácíó korlátozásához. Ettől függ ugyanis a felsorolt, hatalmilag fontos területeken kialakított korlátozások mértéke és iránya. A tekintélyuralmi rezsim szilárdsága a továbbiakban a megkötött megegyezések betarthatóságától, illetve a rendszert erősítő új megegyezések megköthetőségétől függ. Azaz a megállapodásokban foglalt kétoldalú ígéretek teljesítésétől. Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy az autoritárius rezsim mi módon alakítható ki és tartható fenn Szlovákiában, akkor azt kell megvizsgálnunk, majd folyamatosan figyelnünk, hogy mely csoportok kívánják ezt, milyen megegyezések alapján, és ezek időszakonként miképpen alakulnak át. Továbbá azt, hogy mely csoportokat minősítik ellenségnek, és ellenünk milyen mélységben képesek felhasználni gazdasági, közigazgatási, tömegkommunikációs, erőszakszervezeti, jogszolgáltatási korporatív és egyéb pozícióik összehangolt erejét. A demokraták ós autokraták küzdelmétől függ a közeljövőben, hogy ezek a pozíciók az említett területeken mennyire lesznek mélyek, illetve megfordítva, mely területeken lesznek gyengék és ingatagok. A kialakuló egyensúly adja majd meg a rezsim arculatát. Az autoritárius rezsim puhább változatának nem áll módjában a többpárti parlamenti választások megakadályozása. Éppen ezért van szüksége az összes választási szempontból fontos - írásomban már felsorolt - terület uralására. Mindezek uralása esetén úgymond szabad választásokat rendezhet, amelyeket rendszeresen megnyer. Azaz kifelé demokratikusnak tüntetheti fel magát (mint ezt több délamerikai rezsim teszi), ami megkönnyíti a kapcsolattartást és mérsékli a külpolitikai nehézségeket. Eközben az országon belül megőrizheti pozícióit és hirdetheti ideológiai tételeit a belső és külső ellenségről. Ma Szlovákiában az autokrácia kialakíthatósága illetve a központi hatalom ereje és a társadalom uralásának mélysége nagymértékben függ a csehszlovák föderáció jövőjétől. A föderáció ugyanis sokrétű eszközeivel számottevően csökkentené a szlovákiai tekintélyuralmi törekvések esélyeit, és végeredményben korlátozná a rezsim hazai hatalmát. Az egységes gazdaságpolitika, a föderális rádió és televízió, az egész országban terjesztett lapok, a jelenlegi köztársasági elnök tekintélye és több más tényező kétségessé tenné a szlovákiai rezsim pozícióit több, hatalmilag fontos területen. Megfordítva pedig: az autokrácia sikeres kiépítése alaposan megterheli és destabilizálja a föderációt. Nemcsak a gazdaság eltérően alakított szerkezetének okán, hanem a más politikai rendszer és hatalomgyakorlási módszerek miatt is. Ezek pedig kedvezőtlen helyzetbe hoznák a demokratikus berendezkedést kívánó cseh országrészt. A már megjelenő csehországi tartózkodó magatartásnak feltételezhetően ilyen okai is vannak, bár ezidáig csak a gazdaságiakat emlegetik. Térségünkben a tekintélyuralmi rendszerek nacionalizmussal nemcsak a nemzetiségi ellentéteket élezik ki, hanem felerősítik azon kisebbségiek hangját is, akik hasonló rendszerre törekednek a nemzeti kisebbségek körében. Persze azzal a különbséggel, hogy itt kevesebb a közvetlen pártirányítás alá vonható terület, ám a legfontosabb kulturális és érdekvédelmi szervezeteknek, a sajtónak, az elérhető közigazgatási posztoknak és a települési önkormányzatok megszerezhető részének központi politikai utasításra történő akciói lehetőséget teremtenek az adott kisebbség jelentős részének fanatizálásához, és ezen, valamint a személyi függőség itt is létrehozott kliensi rendszerén keresztül a politikai hatalom viszonylagos stabilizálásához. További tényező, hogy az ilyen célokat követő kisebbségi politikai szervezetek gyakran nem szuverének, azaz legfontosabb politikai döntéseiket nem maguk hozzák. Politikai súlyuk anyaországuk uralmon lévő pártjának pénzbeli, valamint a rádió és a televízió propagandalehetőségein keresztül nyújtott támogatásától függ. A mai Kelet-Európát figyelve okkal állítható, hogy az autoritárius rendszerek belső stabilitásúk megingására hatalmuk kiterjesztésével és a direkt elnyomás fokozásával próbálnak válaszolni. Éppen ezért van nagyon nagy jelentősége minden küzdelemnek, amely jelenleg Keletés Közép-Európa országaiban a gazdaság, a közigazgatás, a bíróságok, a televízió és rádió, a sajtó és más területek közvetlen államhatalmi beavatkozástól mentes működéséért folyik. Nemcsak amiatt, mert az autokraták és a demokraták közt vívott belpolitikai küzdelemben minden pozíció fontos, hanem az autokráciák egymást gerjesztő államok közti hatásáért Is. Nemcsak a demokráciák erösíÉtik ugyanis nemzetközileg egymást készsagükkel a toleranciára és konszenzusra, hanem a tekintélyuralmi rezsimek is nacionalizmusukkal, egymás ellenségképeinek erősítésével, összetűzéseikkel, de a demokráciák és demokraták ellen kötött különféle paktumaikkal is. Térségünk országai jövőjük háromféle lehetősége közül választanak jelenleg. Az egyik a gyors gazdasági reform, a társadalom modernizálása, majd a belépés az európai integrációba. A második az eltérő társadalmi modellből következő kimaradás az egyesülésből, és a fokozatos elmaradás. A harmadik pedig a teljes balkanizálás, azaz a zűrzavar és a káosz. Az első út az autokraták elleni átgondolt és kitartó küzdelem sikere esetén marad nyitva. ÖLLÖS LÁSZLÓ MAGYAROSÍTJUK A SZLOVÁKOKAT SZLOVENSZKÓN? Unalmassá válna a mindennapi életünk, ha egy-egy szlovák tollforgató nem irányítaná nyilait az itt élő magyarságra. Lépten-nyomon kétségbe vonják, hogy nekünk is járnak afféle jogok, amelyekért egykoron ők is harcoltak, amely harc jogosságához kétség nem fér. A minap jutott kezembe Roman Hofbauer úrnak a Prácában Šahy už dávno nie sú Paiánok címmel megjelent cikke: Ladislav Balleknek, az írószövetség egykori elnökének Ipolyságról írt regényéből kiindulva taglalja az elmúlt évek változásait, Ipolyság politikai viszonyait. Tájékozatlanságának, felületességének jeleként arról is ír, hogy a nemzeti bizottság (národný výbort írt) képviselő-testületének tagjairól és a polgármesterről az Együttélés döntött. Ugy látszik, hogy a cikkíró még mindig a „národný výbor-os" politikai szemlélet bűvkörében él! Utánanéztem, vajon milyen a helyzet a Városi Hivatalban? A város vezetésében csak egyetlen olyan személy van, aki az Együttélés tagja. A polgármester és a szakosztályvezetők párton kívüliek. Az azonban igaz, hogy az Együttélés nyerte meg a választási csatát, így a képviselő-testületben tagjai túlsúlyban vannak. Ez talán nem demokratikus? A cikkíró nem elégedett meg az ellentéteket szító megállapításaival, hanem továbbfűzve azokat, terjedelmesen írt városunk utcaneveinek változtatásáról. Azt állítja, hogy a lakosság tiltakozásai nem találtak meghallgatásra. A valóság: amenynyiben egy utca lakóinak többsége nem egyezett bele a névváltoztatásba, a bizottság, majd a képviselőtestület helyt adott tiltakozásuknak, így például az Obrancov mieru lakóinak tiltakozására, a bizottság nem változtatta meg az utca nevét, mint ahogyan azt a cikkíró állítja. Az sem igaz, hogy a Vajanský utcát átkeresztelték volna A. Kmeť utcára. Ezek az esetek azt igazolják, hogy Roman Hofbauer úrnak téves információi voltak. Tájékozatlansága mellett legnagyobb hibája a nemzeti elfogultsága, amelynek hatására nem tudja elviselni, hogy az utcanevek változtatásában olyan személyiségek is szerepeltek, akik a magyar történelem egykori szereplői voltak, de szorosan kapcsolódtak Ipolyság vagy Hont megye történetéhez, s legtöbbjük magyar nemzetiségű volt. Roman Hofbauer úr nem képes megemészteni azt a szörnyű valóságot, hogy Ipolyságon utcát neveztek el Sípos Antalról, aki itt született, Európa több országában ismert zongoraművész és zeneköltő volt, Pongrácz Lajosról, Hont megye alispánjáról, a Honti Múzeum alapítójáról. Nincs ínyére, hogy Bartók Béláról, II. Rákóczi Ferenc fejedelemről, Thúróczy Jánosról, Gyürky Antalról, Mikszáth Kálmánról. Szondi Györgyről, gróf Széchenyi Istvánról, Thúry Györgyről, Móricz Zsigmondról, Szokolyi Alajosról neveztek el utcákat. Meg kell jegyeznem, hogy a szocialista-kommunista rendszerben Ipolyságon, amelynek őslakossága magyar, és a legutóbbi népszámlálás szerint is 62 százalékban magyarok lakják, csak Petőfit méltatták arra, hogy utcát nevezzenek el róla. Városunkban 14 szlovák és 14 magyar személyiségről neveztek el utcát. Toleranciából nem kötöttük magunkat a számarány figyelembe vételéhez, mert a szlovák bizottság tagjai szintén toleránsak voltak. Széchenyivel kapcsolatban azt írja, hogy más sem kellett Ipolyságnak, mint róla és más olyan magyar személyiségekről elnevezni utcákat, akiknek a nevét a szlovák lakosság ki sem tudja mondani. Azt hiszem, ez gyenge érv, mert ha a magyar és a szlovák ki tudja ejteni Shakespeare, Robespierre, Rousseau stb. nevét, akkor a szlovák polgárban bőven van annyi tehetség, hogy Széchenyi nevét is megtanulja kimondani. Aligha hinné el bárki, hogy a magyar személyiségekről elnevezett utcanevek kiejtése egyetlen szlovákot is elmagyarosítana. Ezt még az emlékezetes cikk írója sem hiheti el, aki befejező soraiban írja, hogy a „Szlovákia déli részében végbemenő folyamat nem más, mint a szlovákok erőteljes elmagyarosítása". Azt hiszem, hogy ez inkább a humor világába tartozik, minthogy ezt az állítást komolyan vehessük. Csak egyetlenegy szlovákot nevezzen meg, aki a legutóbbi 47 évben a magyar lakosság között élve, elmagyarosodott! Mire jók az ilyen cikkek, amelyeknek szerzői nem ismerik a valóságot? Csak arra, hogy a jó viszonyban élő szlovákok és magyarok között ellentétet szítsanak! Mi, az őslakosság, nem egy-két utcanevet tanulunk meg, hanem egy egész nyelvet és nem zúgolódunk, mert tudjuk, hogy két nyelv birtokában többek vagyunk. Be tudunk tekinteni a szlovák, a cseh kultúrába, és ez nekünk nagy előny! Természetesen a nyelv tudása nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk az anyanyelvünknek és gazdag kultúránknak! id. SZKLADÁNYI ENDRE r ÉVFORDULÓ A FAULKNERI SZÖRNY VILÁG Egy sajátos irodalmár-magatartást is magával vitt az amerikai William Faulkner, amikor harminc évvel ezelőtt váratlan szívroham végzett vele. Ugyanis miután 1950-ben megkapta a Nobel-díjat, egyre gyakrabban érezte szükségét, hogy újságírók előtt és egyetemi katedráról magyarázza önmagát és műveit. Nem bízott volna művei önerejében? Személyében mindenesetre olyan író kereste a nyilvánosságot, aki korábban, évtizedeken át regényekbe temetkező aszkézisként . jellemzett visszavonultságban élt. Nos, a sokszor meghökkentő és rejtelmes ellentmondások végigkísérték Faulkner életútját, műveinek hullámzó áradását és kritikai, valamint olvasói befogadását. Hisz alighanem a puszta bogarasságon túlmenő önellentmondásos egyéniséget sejtetett, amikor helyét, hangját keresve mezítláb és monokliban ténfergett Oxford utcáin, miközben nemzedéktársai, így többek között Hemingway is háború ihlette műveikkel már megalapozták hírnevüket. Életrajzírói szerint kazánfűtőként, a lapátolás szünetében, egy ládára görnyedve pattant ki a világosságot gyújtó szikra, az amerikai élet gyökereinek megragadására késztető ihletés. Sajátos, önépítette írói világban, a képzeletbeli Yoknapatawpha megyében elevenedik meg - tucatnyinál is több regényen és elbeszélések garmadáján át gyűrűzve - az amerikai múlt, amelyet az író szerint a jelenbe nyúló „eredendő bűn" terhel. Ez pedig a rabszolgasorsba alázott négerek és a fehérek „romlott gyökerű viszonya", mely-Nagy Péter irodalomtörténész találó szavai szerint - mindkét oldalon mérges virágokat" hajt. Talán legkifejezőbben Faulkner sorrendben hetedik regénye, a Megszületik auqusztusban i»leníťi meg ezt a faji gyűlöletet. A regény arra készteti az olvasót, hogy a múltba, szinte az őssejtig hatolva, egy szörnyvilágnak szinte a részeseként jusson el az eredendő lényegig, míg nem ,,az egész elfogy mint a borotvapenge vagy a cigarettapapír". Tőzsér Árpádtól származik e hasonlat, mely az Irodalmi Szemle hasábjain, 1963ban látott napvilágot. Akkori recenziója alighanem az egyedüli, Faulknerral kapcsolatos szlovákiai magyar reflexió. Ezek szerint tehát a faulkneri hitvallás: a múlt önkínzóan véget nem érő átélése, mellyel az egyes ember belső morális vértezetet igyekszik szerezni a múltban gyökerező gyűlölettel szemben. S vajon nem talál-e mindez igazolást napjainkban, amikor a Los Angeles-i zavargások hirtelen elemi erejű értelmetlen rombolásba torkolló indulatokat lobbantottak fel, vagy amikor itt, nem messze tőlünk a meg nem emésztett múlt, a lefojtott nemzeti ellentétek apokaliptikus gyilkolássá fajulnak? Vajon, ebben a helyzetben nem jelent-e a tehetetlenség érzésével szembeni egyéni erőforrást a múlt hátborzongató, faulkneri megelégedése? S ki tudja, hogy a Fauiknerművek olvasásán túl mennyire hiányoznak ehhez a szerzőnek immár három évtizeddel ezelőtt megszakadt nyilvános önértelmezései? (kiss)