Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-07 / 158. szám, kedd

1992. JÚLIUS 7. . ÚJSZÓM MOZAIK 8 AZ ALLAMHATARON TÖRTÉNT Az államhatár láthatatlan vonal, cšak a határkövek alapján lehet tudni, hol húzódik. A két szomszédos ország határ menti lakosai azonban jól tudják, meddig mehetnek. Csakhogy a minap például két ligetfalusi fiú osztrák területen akart borsót lopni, de lefülelték őket. Ezzel csaknem« egy időben Szlovákgyarmat térségében egy 17 éves magyar állampolgár csehszlovák sörre vágyott. Átúszta az Ipoly folyót, s miután megfelelő mennyiségű sört fogyasztott, visszafelé vette az útját, de határrendőrökbe ütközött. Apró esetek ezek, s ma már nem ezek okoznak a határ védőinek gondot, hanem az, hogy gyakran távoli országok állampolgárai is a zöldhatáron keresztül érkeznek hazánkba, illetve akarnak osztrák szomszédainkhoz eljutni. KESERŰ TANULSÁG Negyvenöten voltak, jóformán nem is ismerték egymást. A közös cél hozta őket össze: valamelyik nyugati országba eljutni. Tudták, beutazási engedélyt nem kapnak, munkát is nehezen találhatnak, de ha már ott lesznek, majdcsak lesz valahogy. Embercsempészek ígérték, hogy fizetségért segítenek rajtuk. Eladtak mindenüket, amit pénzzé tudtak tenni, többen kölcsönt kértek rokonoktól, ismerősöktől, aztán elindultak. Eljutottak Magyarországra, ahol az illetékesek felfigyeltek a csoportra. Mivel az embercsempészek Csehszlovákiából érkeztek, felvették a kapcsolatot a csehszlovák határrendőrséggel. A közös együttműködés meghozta gyümölcsét. Bussa térségében, még mielőtt csehszlovák földre léptek volna, mind a 45 marokkói állampolgárt — akik keményvalutában előre fizettek az embercsempészeknek — feltartóztatták. Keserű tanulság volt ez számukra, máskor minden bizonnyal óvatosabbak lesznek, legalábbis a fizetés dolgában. BE NEM TELJESÜLT VÁGYAK Bár már betöltötte a 45. életévét, de gyakran hangoztatta, főleg baráti körben, hogy: „Nem félek új életet kezdeni." Úgy érezte azonban, hogy erre Litvániában nincs lehetősége. Annyi pénze nem volt, högy vállalkozásba kezdjen. Sokat gondolkodott azon, hogy céljai eléréséhez, álmai megvalósításához melyik ország is felelne meg a legjobban. Mivel nem tudott dönteni, arra a következtetésre jutott, hogy bármelyik nyugat-európai ország megfelel elképzeléseinek. Aztán összecsomagolt, s egyedül indult el, ahogy ő mondta, a „turistaútra". Útiokmánya nem volt, így messzire elkerülte a határátkelőhelyeket. „Úgy látszik, mellém szegődött a szerencse" — jegyezte meg magában, amikor hazánk földjére lépett. Pár nap múlva már a szlovák fővárosban volt, ahol nem sokáig időzött. Elindult a bergi határátkelőhely felé, majd előtte gyorsan irányt változtatott. Az egyik útlevélellenőr figyelt fel rá, és értesítette a határrendőröket, akik feltartóztatták, (gy hát nem teljesült a vágya, mivel kiutasították hazánkból. CSAK ÁLOM MARADT Nem mindenki szereti a társaságot, inkább magányra vágyik. Mint az a 25 éves lengyel fiatalember, aki nagyon szeretett álmodozni. „Nyugatra kell mennem, ott vár rám a lehetőség, a szerencse" — mondogatta mindaddig, amíg el is hitte. Útnak indult, de a lengyel—német határ helyett a szlovák főváros felé vette az útját. Mivel volt érvényes útiokmánya, a közeli határátkelőhelyen próbált szerencsét. De mert sem beutazási, sem munkavállalási engedélye nem volt, útiokmányába az osztrák vámosok beütötték a pecsétet, hogy náluk nemkívánatos személynek számít. Elkeseredett, de nem adta fel. Újra próbálkozott, ezúttal a zöldhatáron. De nem volt szerencséje. 500 koronára bírságolták és nemkívánatos személynek nyilvánították, ami azt jelenti, hogy el kellett hagynia Csehszlovákiát. Álma tehát nem teljesült. (németh) PÉCSI ILDIKÓ NEM VARJA A SÜLT GALAMBOT Ä SZERETETT „FŐNÖK" Este nyolc lehetett, amikor Pécsi Ildikó betoppant. A családias, házibulis hangulatú ünnepségen futótűzként terjedt el megérkezésének híre, s bár több művész is volt a társaságban, egyszeriben mindenki őrá lett kíváncsi. Én is nyújtogattam a nyakamat, s bár nem „kicsi és szőke" — mint ahogyan azt később önmagáról ironikusan megjegyezte —, csak hosszú percek múltán vettem észre a színésznőt, akit jópár évvel ezelőtt A segéd című filmben fedeztem fel magamnak, s azóta is szeretek és tisztelek. Nem csak mint sokoldalú művészt, hanem mint roppant ügyes nőt is, aki bármelyik pillanatban megjátszás nélkül válik akár a végzet asszonyává, ha úgy tartja kedve, s akinek sikerült a nagy feladat is: összehangolni a hivatást a családdal. Épp az említett film rendezőjének, Zoro Záhonnak és feleségének, Jánossy Katalinnak a társaságban üldögélt sötétkék, apró fehér mintás ruhában, festetlen — és ránctalan — arccal. Fél órával később Garai Gábor, József Attila és Juhász Gyula örökszép verseivel ajándékozta meg a társaságot, majd egy kis beszélgetés után már búcsúzott is, mondván, reggel nyolckor Gödöllőn kell lennie. — Mit dolgozik szombaton reggel nyolckor? — kérdeztem meg tőle, megragadván gyorsan az alkalmat. — Szavalóversenyt írt ki a gödöllői polgármesteri hivatal, amelyre az országon kívül élő magyarok közül is többen jelentkezetek. Holnap lesz a döntő. A verseny csak kilenckor kezdődik, de nekem mint zsűritagnak már nyolckor ott kell lennem. Különben mielőtt Pozsonyba érkeztünk, már játszottam kettőt... — ... és nem fáradt? — Dehogyis, normális egyszerre ennyit dolgozni! De hát normális ember az, aki színésznek megy? — Akkor beszéljünk inkább a családról. A férjéről és a fiáról, akiket úgy szeret „menedzselni". — Igen, azt nagyon szeretem, olyannyira, hogy előbb-utóbb úgyis csinálok majd egy filmet a fiammal. Van már konkrét tervem is, de nem sietek. Csaba sosem volt kisfiús alkat, nem kell attól tartania, hogy elmúlik hamvas, ifjúi bája. Ő inkább férfias típus, akinek az évek csak használnak. — Jelenleg mivel foglalkozik? — Kaliforniában teniszezik, április végén jön haza. A férjem pedig, este tíz óra lévén, most éppen a kutyát sétáltatja. — És valóban olyan jól viseli az irányítást, ahogyan az a közös műsoraikból kitűnik? — Ó, egész közös életünk folyamán én voltam a főnök, és ők elviselték. Mind a ketten nagyon jók. — Nálunk, de Magyarországon is manapság elkeseredettnek, pesszimistának látszanak az emberek. Pécsi Ildikó viszont változatlanul jókedvű. — Úgy gondolom, dolgozni kell, nem keseregni. Nekem rengeteg munkám van, mert mindig kitalálok magamnak valamit, nem azt várom, hogy a sült galamb a számba repüljön. Persze szerencsém, hogy építhetek az adottságaimra. De ha nem játszhatnék, rendezhetnék, ha nem írhatnék darabokat, sanzonszövegeket, akkor sem adnám fel. Kitalálnék magamnak olyan célt, amelyért érdemes hajtani, és elmennék akár takarítani is. A legtöbb emberrel az a baj, hogy nagyon hamar és nagyon könnyen föladják a harcot. Persze nem biztos, hogy igazam van, de mindenképpen előrevivőbb mentalitás az enyém. — A kollégák részéről nem tapasztal ellenérzést, nem pusmognak, hogy mindenbe „belekontárkodik"? — Dehogynem! Na, de csinálják utánam! Szabad... — Ennyi energiával és ezzel a mentalitással mennyire lehet valaki közkedvelt? — A közönség nagyon szeret. A szakmában is szeretnek, bár biztosan akad néhány ember, aki megfojtana egy kanál vízben. De ez egyáltalán nem érdekel. Biztosan nagyon sokakat bánt, hogy mi már huszonöt éve nagyon boldogan élünk, amikor már szinte mindenki tönkrement meg elvált. De hát ezért áldozatot is kellett hozni. Az embernek mérlegelni kell bizonyos dolgokat, és eldönteni, mi a fontosabb, miről kell lemondani. Nekem például az evésről kellene... — Akkor már nem Pécsi Ildikó volna. Nekem most újra A segéd jut az eszembe. A film forgatásának ideje, gondolom, átmeneti időszak volt „súlybelileg" is. Azokban a testre szabott ruhákban abszolút npies nő volt... — Azt a filmet én is nagyon szeretem. A kedves emlékeim közé tartozik. Akkoriban még le tudtam fogyni, ha valami nagyon érdekelt. De ma már nem nagyon van olyan feladat, amiért érdemes lenne éhen halni, és az én koromban már nem is valószínű, hogy lesz. Esetleg az jöhet, hogy jaj, nem visz föl a lábam a lépcsőn... — Gondolom, önt sok egyéb mellett azért is szereti a közönség, mert olyan, amilyen, s ezt vállalja. Nagyon sok nőnek visszaadja ezzel az önbizalmát. — így van. Meg különben is, nézőpont kérdése az egész. A régi korokban nem volt divat a sovány nő. Csaba fiam mindig azt mondja: „ha Rubens látna téged, megörülne.." LAMPL ZSUZSANNA A vakáció első napjai (Ordódy Vilmos felvétele) AZ ESŐERDŐK MEGMENTÉSE Az elmúlt 40 évben a trópusi esőerdők állománya csaknem a felére csökkent. Kivágással és felégetéssel évente akkora erdőterület semmisül meg, mint a volt NSZK területe. A Greenpeace környezetvédelmi szervezet becslése szerint az irtás jelenlegi üteme mellett „15 éven belül az esőerdőkből mint ép ökológiai rendszerből semmi sem marad". Ezt meg kell akadályozni — egybehangzóan ezt vallják a szövetségi kancellárig bezárólag a pártok, a fejlesztési segélyeket nyújtók és a környeyzetvédők. Ám a szükséges intézkedéseket illetően eltérnek a vélemények. A kiéli Világgazdasági Intézet a Greenpeace megbízásából elkészítette első tanulmányát a trópusi esőerdők irtásának gazdasági okairól és hatásairól. A kutatók véleménye szerint az esőerdők pusztításának tartósan megálljt parancsolni a leghathatósabban úgy lehet, ha az ipari országok kiegyenlítik az érintett országok emiatti jövedelemveszteségeit. Az ilyen kifizetések nagyságrendjét illető pontos s zámítások egyenlőre nincsenek, de egy készülő tanulmány foglalkozik a kérdéssel. Az intézet becslése szerint az esőerdők kitermelési hasznosításából származó jövedelem éves szinten ötvenmilliárd dollárra tehető. A kompenzálások azonban nem érnék el ezt a nagyságrendet, hiszen csak a külső hatásokat (exportbevételek kiesése, világklíma javulása) kellene megfizetni. Ugyanakkor nem járható út „a pénz egyszerű átcsúsztatása", ugyanis biztosítani kell, hogy a pénzeket ne nyeljék el sötét csatornák, hanem az érintettek javát szolgálják. A trópusi fafajták importálásának tilalma szintén nem menti meg az esőerdőt, hiszen a kitermelt fának csak egyharmadát exportálják, kétharmada pedig az országok saját szükségletét fedezi. A tanulmány egyik szerzője — Márkus Diehl — indonéziát hozza fel példának. A világ legnagyobb furnérlemezgyártója a kitermelt fa felével a saját szükségleteit fedezi. Az ipari országok — a legnagyobb importőrök Japán és Nyugat-Éurópa — könnyen megbirkóznának az importtilalommal. Teljes fafelhasználásuknak mindössze öt százalékát adják a trópusi fafajták. Főleg tömegárukat — ablak- és ajtókereteket — állítanak elő belőlük. Diehl szerint pótolni lehetne őket az északi szélességről származó értékes fákkal, „csak ez valamivel többe kerülne". Thilo Bode, a németországi Greenpeace ügyvezetője az importtilalmat elsősorban „eszköznek" tekinti arra nézve, hogy „politikai nyomást gyakoroljanak nemzetközi megoldás érdekében". Ezen túlmenően az importtilalom csak rövid távon ható intézkedés lénne az esőerdők megőrzésére. A kutatók és a környezetvédők egyöntetű véleménye szerint határozott intézkedéscsomag biztosíthatja csak az esőerdők fennmaradását. A kiegyenlítő fizetéseken es az importtuaimon Kívül ennek része volna a fejlődő országok agrárpolitikájának módosítása is. A trópusi esőerdők irtásában főleg a mezőgazdaság a ludas. Latin-Amerika egyes részein az irtás 40 százaléka legelőnyerés' célját szolgálja. A tanulmány megállapítása szerint az állami ösztönzők (letelepítési politika, ártámogatások) okozzák voltaképp azt, hogy a mezőgazdaság benyomul az erdőterületekre. Az esőerdők romboló hasznosításáról való lemondás a trópusi országok egyfajta ökológiai szolgáltatása lenne. Ezért a szolgáltatásért az ipari országoknak fizetniük kell. „Az esőerdők megmentése nem olcsó, de megfizethető" — mondja Thilo Bode. (Die Welt) még nagyon kicsi vaCI7 gyok, és eddig azt hittem, a rossz olyan szó, amit csak nekem mondanak. „Rossz vagy" — kiáltja anyuka meg apuka, amikor eltöröm a játékomat, vagy nem akarom megenni a spenótomat. Amikor engedély nélkül egyedül megyek le a térre, és sokáig kell keresniük, akkor kicsit hangosabban mondják, hogy rossz vagyok, mint máskor, ilyenkor még idegesebbek. Szerintük találkozhattam volna a téren rossz emberekkel is. Csak azt nem mondják meg soha, miért rossz az az ember. O sem szereti a spenótot? Én azt hiszem, a felnőttek mind jók. Rám mindenki mosolyog, minden néni és bácsi kedves, és én is mindenkihez barátságos vagyok. Apukám szerint túlságosan is barátságos. Azt állítja, túl gyorsan kötök ismeretségeket, túl hamar barátkozom. Arról a bácsiról is azt mondja, aki mindig megsimogat, ha találkozunk a parkban, hogy egyáltalán nem kedves, és megtiltotta, hogy szóba álljak vele. VIGYÁZZATOK RÁM! Apukám szerint nagyon sok rossz ember van, aki árthat nekem, de nem tutfom, hogyan, és hogy miről . ismerhetem meg őket. Apukám azt is mondja, nem szabad elvinni, ami a másé. Itt a környékünkön sokszor látom, hogy a nagyobb fiúk elviszik a kisebbek biciklijét, gördeszkáját. A múltkor én is elhoztam egy játékmackót a szomszédék Zsuzsikájátől, de apu rám kiáltott, azonnal vigyem vissza. Nem akartam visszaadni, mert nagyon szép maci volt, és akkor apukám azt mondta, ha nem adom vissza, akkor a Zsuzsi sírni fog. Mondtam neki, akkor meg én fogok sírni, hogyha nem tarthatom meg, de apu nevetni kezdett, és visszavitte helyettem a mackót, aztán azt mondta, még kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. Es este a mese után sem nézhettem meg a lövöldözős, csuda izgis filmeket, de a papás-mamásokat sem, ahol a nénik, bácsik nagyon szeretik egymást. De akkor az anyuék miért nézhetik? Ők nem álmodnak éjszaka rosszat? Ami nekik jó, nekem miért nem?! Nekem senki nem magyaráz meg semmit. Azt hiszik, elég, ha azt mondják, rossz voltál, meg hogy máskor vigyázzak jobban, ne szakítsam el a ruhámat. Vigyázzak erre, arra, ne legyek rossz, de azt nem mondják meg, hogyan vigyázzak magamra, és hogy mi a jó, és mitől jó a jó. Hogyan fogom így kiismerni magam? (°) (Ordódy Vilmos felvétele)