Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-06 / 157. szám, hétfő

5 RIPORT 1992. JÚLIUS 6. BRÜNNI PIACKEP UTOLJÁRA „MAGYAROS ÍZEKKEL"? A morva főváros központi. zöldségpiaca alig tízpercnyi járásra van a főpályaudvartól. A régi városrész jellegzetes négyzetalakú tere küldetésével és nevével is hű maradt az évszázados hagyományhoz. A teret negyedezernyi asztalból kialakított „utcasorok" tarkítják, amelyek hétfőtől szombatig, januártól december végéig nap njint nap benépesednek. Aki a sokszínben pompázó virágrengeteg, zöldség-, és gyümölcshegyek látványa mellett a szóra is odafigyel, csakhamar felfedezi, hogy az asztal innenső oldalán a kérő szó cseh, a túloldali felelet esetenként szlovák, a két szomszédos asztalnál áruló pedig magyarul szól egymáshoz. ZSIGÁRDIAK, NASZVADIAK... Mint például Lakatos Zoltán a vele átellenben áruló társához, már csak ázért is, mert szintén zsigárdi. Tizenkét év, hetente kétszer Zsigárdról Brünnbe és vissza, az első tavaszi zöldségféle megjelenésétől a fagyok beálltáig - ennyi a Lakatos-kilométerek száma. Harminchét évesen sem kis teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy reggel hatig el kell foglalnia az asztalt. - Megéri? - kérdezem, miközben az uborka- és paprikahalom túloldalán rövid percekig nem áll senki. - Nézze, a pénz kell, és nincs sok választási lehetőség. A család, két gyerek ellátása egyre többe kerül. - Mi lenne, ha nem jöhetne? - Az nagy baj lenne. Nemcsak nekem, hanem másoknak is. Nehezen talál olyan csehországi nagyobb várost, ahová nem járnának délszlovákiai zöldségtermesztők. Itt is vagyunk páran. Látja ott azt az asztalt? - mutat a negyedik sorra. - Két asztalon áruínak, férj és feleség. Naszvadiak. Döme László évtizeddel ezelőtt két szlovákiai piac után kötött ki Brünnben. - Jellegzetes ez a piac. Alacsonyabbak az "árak, de nagyobb a forgalom, többet lehet eladni. Amikor Pozsonyban harminc, bármelyik délszlovákiai községben huszonnégy, itt húsz korona a paradicsom kilója. Ez a különbözet más zöldségféléknél is megvan. Ennek ellenére ideálisnak tartom az itteni piacot. A magamfajta vállalkozónak nem az észszerűen alacsonyabb, hanem az egy-egy külföldi behozatallal hirtelen leszorított árak jelentik a bajt. A paradicsomnak nem lehet megparancsolni, hogy most egy-két hétig ne érjen, mert valaki pár kamionnal behozott külföldről, amin bepénzelt, és aztán fütyül a folytatásra. Az ilyen ügyeskedőkkel szemben védővámokkal kellene feilépni. Mohóságukkal a szerényebb nyereséggel beérőket fektetik kétvállra. - Figyeli, a belpolitikai híreket? Kassa és Pozsony piaca után kötöttek ki és e helytől nem szívesen válnának meg. - Voltak, akik már megígértették velem, hogy ha másként nem, hát útlevéllel is jönni fogok - mondja az ímelyi Bagin József. Hetente, kéthetente egyszer megy fel Brünnbe, elsősorban paprikát árul. Saját asztala nincs, így törzsvendégei a jellegzetes zöld kalapját keresik. Ahol ez van, ott az asztalon nagy, húsos, érettsárga színű paprikahegy tornyosul. - Már hogyne figyelném. Ha úgy alakulna, hogy nem jöhetnénk, az a szlovákiai háztáji zöldségtermesztéssel foglalkozók bukfencét jelentené. Önmagában a szlovákiai piac azt a mennyiséget nem bírja felvenni. INDULÁS ÉJFÉLKOR Más témával kezdjük, de néhány mondat után már D. O. őrsújfalusi zöldségtermesztővel is a jövőnél tartunk. A férj vállalkozó, engedélye zöldség- és gyümölcs forgalmazására szól, az őt esetenként elkísérő feleség, mire letelik gyermekgondozási szabadsága, alighanem munkanélkülivé válik. Brünnben Prága, (Prikler László felvétele) Sokan mielőtt kiméretik a kért mennyiséget, előbb kezükbe veszik, forgatják, és sehogy sem akarják elhinni, hogy akkora paprika nem csíp. - Ez olyan édes, hogy cukor helyett adhatja a gyereknek - biztatja a vásárlót, s a z ezi naiiva már nem tud ellenállni. Minimum két darabot mindenképpen leméret. - Nehéz kenyér ez, de kell a pénz, a keresetből nem futja mindenre - mondja, miközben magunkra maradunk. - Hazulról éjfélkor indulok, általában éjszakai szolgálat, nappali paprikaszedés és néhány órányi alvás után. Később nem indulhatok, mivel a piac területére csak hatig jöhetek be az autóval. Haza délután 4-6 óra között indulok, persze, csak akkor, ha elkelt a paprika. Ha nem, itt alszom. Nem idegnyugtató, az biztos. ASZTAL ÉVI EZERKÉTSZÁZÉRT Egy virágárust is megszólítok. Cs. I. Dunaújfaluról immár negyedik éve jár ide. Felesége a szomszédos, saját asztaluknál árul. Reggel hat előtt a másik asztalt is elfoglalták, mivel tudták, hogy az ugyancsak falubeli kolléga aznap nem jön. A gyerekekre a nagymama vigyáz. Szolgálata egy vagy két napig tart, attól függően, hogy milyen a piac. - Egy út benzinköltsége négyszáz korona, ez a hotelre is elég. Ráadásul kialusszuk magunkat. Az ittmaradás mindig szerepel a tervben, mivel a piac kiszámíthatatlan. Érdekes és meglepő, hogy Brünnben még a névnapokra sem lehet tippelni. Például Pozsonyban Mária napon, vagy más névnapokon szinte törvényszerűen felmegy a virág ára, itt pedig semmi változás. A piac gondnokát nem lepi meg sem a látogatásom, sem a kerdésem. Névsorából kiderül, vagy huszonöt asztalt bérelnek a dél-szlovákiai zöldségtermesztők. De ettől többen vannak, akik rendszeresen itt árulnak, mivel nem mindenkinek van asztala. Ismerve más városokban az asztalok bérleti díjait, nem fér a fejembe, hogy Brünn központi piacán hogyan lehet egy asztal éves bérleti díja mindössze ezerkétszáz korona. Azzal a kedvezménnyel együtt, hogy valaki fél asztalt is bérelhet, egész évre vagy az év bizonyos hónapjaira. A brünni megoldás valóban sajátos, az illetékeseknek érdemes lenne rá felfigyelni. Annál inkább, mivel az asztalok bérleti díja minden bizonnyal a zöldségárakba is begyűrűzik. Nos, az itteni szabály szerint az asztalt annak bérlője is köteles reggel hatig (a téli időszakban nyolcig) elfoglalni. Ha ezt nem teszi mea. ai<i<or a nap KösoDDi reszében az asztalánál árulóval szemben már nincs elsődleges joga. Bérlő és nem bérlő egyaránt hatvan korona napidíjat fizet, ha déligyümölcsöt is árul, nyolcvan koronát. Ez a megoldás annyi személynek teszi lehetővé a biztonságos árulást, mintha legkevesebb ötszáz asztal állna rendelkezésre. EGRI FERENC MOLDOVA ^VP GYÖRGY félelem, kap^a - Jó estét. A szőke nő felnézett: - Jó estét. Mit parancsol? - Vállalnak gépírást? - Általában igen, de a gépírónőnk most sajnos beteg. Talán valamikor januárban. - Értem, viszontlátásra. Borsos csalódottan a kilincs felé nyúlt, de a nő utánaszólt: - Hány oldalt kellene leírni? - Nem sokat, tizennégyet-tizenötöt. De hát, ha beteg a kolléganője, akkor úgyis mindegy. - Nem a kolléganőm, hanem az alkalmazottam. - Elnézést, nem akartam megsérteni. - Nem számít. Ha nagyon fontos, esetleg én legépelném, már csak babonából is. - Babonából? - Mostanában nyitottam meg az üzletet és nem szeretnék elengedni egyetlen ügyfelet sem. Milyen anyagról van szó? - Néhány versről. - Kötelező olvasmányok, vagy érettségi tételek? - Nem, én írtam őket. A nő közelebb lépett és meglepődve kérdezte: - Maga verseket ír?! Szabad kérdeznem, hogy hívják? - Borsos Ferenc. - Bocsásson meg, de nem emlékszem az írásaira, igaz, mostanában kevesebbet tudok olvasni. Ismernem kellene a nevét? Borsos nagyot nyelt: - Nem, csak egy pár éve írok, még nem jelentem meg sehol. Úgy gondoltam, hogy most beküldőm egy szerkesztőségbe, legalább szakértő kritikát kapok. - Igen, azt hiszem, erre szüksége van mindenkinek, aki művészettel akar foglalkozni - a nő kinyújtotta a kezét -, adja ide a kéziratot, megnézem, hogy el tudom-e olvasni. A fiú félszegen előhúzta anorákja melléből a nagyalakú borítékot. A nő beleolvasott a lapokba, arcán őszinte érdeklődés látszott: - Nem értek a versekhez, csak imádom őket, olyanok, mint istennek egy-egy mozdulata, melylyel megtermékenyíti a világot. Biztos maga is így érzi. Borsos nem értette pontosan a nő szavait, határozatlanul bólintott: - Igen, én is gondoltam rá. El tudja olvasni az írásomat? - Persze. Holnapra legépelem, mikor jön'érte? - Mikor jöjjek? Tudok alkalmazkodni. - (gy estefele, mint most. Ilyenkor már nincs forgalom, általában egyedül vagyok, el tudnánk beszélgetni a verseiről. Persze, ha egyáltalán érdekli egy laikus véleménye. - Igen, szeretném tudni, hogy tetszik. - De ne reménykedjen abban, hogy selyempapírba csomagolom a véleményemet. Kegyetlen leszek, nem baj? - Nem. Kit keressek? - Zsóka vagyok - egy névjegykártyát nyújtott át -, ez az üzlet neve is. Akkor holnap este. Borsos elköszönt és zavartan kihátrált az üzletből, a kertből még egyszer visszanézett, a nő platinaszőke haja szinte világított a lámpafényben. Idegességében önkéntelenül is gyorsabbra vette a lépteit. Úgy érezte, hogy túlságosan is kiadta magát, azt kellett volna mondania, hogy más verseit hozta el szívességből vagy megbízásból. Tehetetlen dühe önmaga ellen fordult, megállt egy orgonabokor előtt, letört róla egy arasznyi vesszőt, és többször is a keze fejére suhintott vele. Visszaérve a kollégiumba, Borsos besurrant a tanulószobába, de az asztalsor elején Kun \ • igazgatóhelyettesbe ütközött. A felvételi óta csak futólag találkozott vele, azt hitte, hogy már nem is emlékszik rá, köszönt, és el akart sietni mellette, de Kun megfogta a vállát: - Nem kaptad meg az üzenetemet? - Nem. - Hogy lehet az?! Tegnap én magam szóltam az osztályfőnöködnek, hogy küldjön fel hozzám. Nem hiszem, hogy a tanár úr elfelejtette volna átadni. - Tegnap beteg voltam. - Megnéztem az osztálynaplót, nem voltál beírva a hiányzók közé. Illetve eredetileg be voltál írva, de aztán kihúztad. Ez azt jelenti, hogy később mégis bementél, nem? Borsos nem felelt. Nem tudta felmérni, hogy az igazgatóhelyettes mennyire ismeri az ügyeit, félt, hogy ha vitába keverednek, csak újabb csapdába esik. Kun az órájára nézett: - Sietnem kell, kísérj el egy darabon! Borsos egy fél lépéssel lemaradva mellé szegődött, szótlanul kopogtak végig a folyosón, már majdnem a kijárathoz értek, mikor Kun a gondnoki iroda felé mutatott: - Úgy látom, üres, menjünk be egy pillanatra. Behúzta maguk után az ajtót és intett egy szék felé: - Ülj le. - Ö maga állva maradt, fel-alá járkált a szoba hosszában. - Azért hívtalak ide, mert nem akartam, hogy a társaid is meghallják, amit mondani akarok. Nagyon úgy fest a helyzet, hogy megbuktál. - Miért? Mit csináltam? -Az a baj, hogy keveset is, meg sokat is. Feljött hozzám Hoffmann, gondolom, ismered azt a vörös hajú fiút, a diáktanácsból. - Igen, találkoztunk már. Mit akart? - Bejelentette, hogy mennyit lógsz az előadásokról és a gyakorlati foglalkozásokról. Csak egy dologban vagy szorgalmas, abban, hogy saját kezűleg kihúzd a hiányzásaidat az osztálykönyvből. Ezt sorozatban sem néznék el, de a te előéleteddel a fele is elég volna, hogy az ország összes középiskolájából kitiltsanak. Vagy meg tudsz cáfolni bármit is ebből? (folytatjuk) MAGYAROK VÁGYUNK, ŽE? Egy csallóközi kisfaluban jártam a minap. Rendezett utcák, takaros házak, szép, nagy porták; a kertekben fóliasátrak, az udvarokban maszekbolt, iparos műhely. Mindezt látva, úgy ítéltem meg: igyekvő, dolgos emberek lakják a községet. Az egymás után sorjázó, már készen álló vagy még csak most épülő új családi házak arról is meggyőztek: az itt élők az általában jellemző elvándorlás ellenére hűségesek maradtak a szülőfalujukhoz. Ilyen benyomások után jóleső érzéssel nyugtáztam magamban: ha nem is nagy ez a település, van jövője. Annál nagyobb lett aztán a csalódottságom, mikor az iskolát kerestém - hiába. Iskola ugyanis nem volt. Csupán egy üres, bár láthatóan a napokban kitatarozott épület. Mint azt a továbbiakban megtudtam, a helyi 1-4 osztályos kisiskolát 1976-ban szüntették meg. Az illetékesek akkoriban arra hivatkoztak, hogy nincs elég gyerek, nincs tanerő. Persze, tudjuk jól, okot mindig könnyű volt találni. E csallóközi falu esetében viszont nem is kellett nagyon sokat keresgélni. Ugyanis az igazsághoz hozzátartozik, hogy az itteni szülők egy része már jóval a kisiskola bezárása előtt is inkább előnyben részesítette a szomszéd faluban működő szlovák nyelvű iskolát a helybeli anyanyelvűnél. Miután a helybeli kisiskolát bezárták, ez a gyakorlat általánossá vált. Hiszen ha már így is - úgy is utazgatni kell annak a nebulónak, járjon inkább szlovák iskolába. Az államnyelv elsajátítása amúgy is szükséges. S mind a mai napig ez a tévhit uralkodik a faluban, ahol a lakosok 95 százaléka magyarnak vallotta magát. Ezzel érvelt az a hatvan felé közeledő hölgy is, aki kérdésemre, mi erről a véleménye, a világ legtermészetesebb hangján így válaszolt: - Az én lányom magyar alapiskola után magyar gimnáziumhan óro»segizer. Aztán Pozsonyba került gyógypedagógiára, ahol nem is szlovák, hanem cseh könyvekből kellett tanulnia. Bizony, megszenvedett, amiért nem ismerte a nyelvet. Ezért én azt tanácsoltam neki, ha nem akarja, hogy a fiának is nehézségei legyenek a továbbtanulással, írassa rögtön szlovák iskolába. S így is lett. A fiúcska most tízéves. Mindkét nyelvet ismeri, nem veszít semmit. Az esetnek nem is tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget, ha nem találkozom egy negyven év körüli fiatalemberrel, s nem hallom tőle is szinte szó szerint ugyanazokat az érveket. Igaz, ö maga is szlovák tanítási nyelvű iskolába járt valaha, úgy tartotta hát természetesnek, ha a gyerekeit is oda íratja. - Legalább senki sem fogja a fejükhöz verni, hgy Szlovákiában élnek, és nem tudnak rendesen szlovákul. Én amondó vagyok, csak úgy védhetjük ki ezeket a támadásokat, ha tökéletesen megtanuljuk a nyelvet. S hol van erre mód, ha nem a szlovák nyelvű iskolában? Én nem akarom, hogy a gyerekemnek problémái legyenek, amiért nem ismeri az államnyelvet. Ugyanez a fiatalember viszont, mikor az ország jövője került szóba, fennhangon jelentette ki: márpedig nekünk autonómia kell, mert csak az garantálhatja az itt élő magyarság jogait... Elszomorodtam e válasz hallatán. Minek nekünk autonómia, minek nekünk kulturális meg oktatásügyi önigazgatás? Hát nem látjuk, hogy az anyanyelvű iskolák feladásával már az asszimiláció felé sodródunk? Bizony, ezt tapasztaltam egy „színmagyar" csallóközi községben. Igaz ugyan, hogy a kisiskolát szeptembertől talán újra nyitják, mert nyolc gyerek jelentkezett az első osztályba, de ez korántsem jelenti azt, hogy csoda történt. Az iskola újranyitása ugyanis nem a szülők érdeme. Az önkormányzat néhány tagja érte el, hogy a falu közepén álló régi épület újra megnyithassa kapuit. Én csupán remélni tudom, hogy a beíratott nyolc gyerek át is lépi majd a felújított tanoda küszöbét, s lesz, aki példájukat kövesse, jövőre is. Hacsak közben nem történik egy és más, és nem zárul be minden magyar iskola kapuja. Végleg. S. FORGON SZILVIA