Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-31 / 179. szám, péntek

7 KULTÚRA ÚJSZĎI 1992. JÚLIUS 31: NEPMUVESZETI ÖRÖKSÉGÜNK FEJEZETEI KISALFÖLDI ÉS GÖMÖRI NÉP9 ÉPÍTÉSZET Tájainkon nem divat a könyvbemutató. Mindez a megkésettség, a közöny, az ötlethiány, a félszegség, az „irodalmonkívüliség" (szomorú) jele is lehet. Pedig van hagyománya: valamikor gyakorlat volt, és .eseményt" jelentett. Nos—láss csodát—a recenzens t Kisalföldi és gömöri népi építészet (1991) cimű remek népművészeti albumot, épp egy — az általa hiányolt -közvetlenhangulatú könyvbemutatón vehette meg: mégpedig Érsekújvérott. Az említett kiadvány a budapesti Néprajzi Múzeum és az érsekújvári Honismereti Múzeum közös kiadásában, a Series histories athnographiae című sorozat negyedik köteteként látott napvilágot. A hazai magyar néprajztudomány jeles szakembere, Liszka József válogatásában és tanulmány értékű bevezetőjével réink köszönő, 190 oldalas, szép kiállítású kötetben két olyan—a két világháború között tevékenykedő — népművészeti gyűjti, Thain János (1885—1953) és Tichy Kálmán (1888—1968) rajzaival Ismerkedhetünk meg, akikről méltatlanul megfeledkeztünk. (A rend kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy Liszka József Thainról, Turczel ' Lajos pedig Tichy Kálmánról közölt több fontos publikációt.) Ha a két életutat és pályát figyelmesen végigkísérjük, csalhatatlanul megbizonyosodunk, hogy igen sok a közös vonás az érsekújvári Thain János és a rozsnyói Tichy Kálmán dolgos mindennapjaiban. Mindketten századunk első évtizedének második felében szereztek oklevelet Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán, A budapesti indíttatás (Malonyai Dezső) mindkettőjüket a néprajzi gyűjtőmunka felé irányította. Kiváló rajzkészségüket nem mindennapi módon kamatoztatták, ebben az egész embert igénylő, sok lemondással járó és a látványos eredményeket csak nagy ritkán felvillantó, de gyönyörűséges munkában. Mert azt, amit ők rajzban rögzítettek, az a hálás (!) vagy a hálátlan (I) utókor tulajdonává csak úgy válhat, ha megismeri e műveket, magáévá teszi, beépíti kultúrájába és továbbmenti, akár az idők végezetéig. Mert a szó szoros értelmében, kutató-, gyűjtőét rögzítő munka volt az övék. Nem véletlenül kerültek egymás mellé ebben a kötetben. Az egykori Felvidék, két, egymástól távoleső tájegységében tevékenykedtek, de egyazon cél érdekében. Thain a kisalföldi, Tichy pedig a gömöri falvak népi kultúrájának egy szeletkéjét, a népi építészetet térképezték föl, örökítették meg, Thain János Érsekújvárott és környékén, Tichy Kálmán pedig Rozsnyón, Pelsőcön, továbbá a Szilíceí fennsík és a Csermosnya-völgy falvaiban vetette rajzlapra szűkebb pátriájának néprajzi kincseit, pontosabban a népi építészet jellegzetes vonásait. Ebben a népművészeti albumban a két szerzőtől összesen 161 rajzlapot találhatunk: Thaintól 93-at, Tichy Kálmántól 68-at. Káprázatos teljesítményüket csak csodálni lehet. De azt is el kell mondanunk, hogy az előbbi gyűjtő „kézjegyét" a „naturisztikus", lágy és egyszerű vonalvezetés tükrözi, az utóbbi kutató rajzaira a cizellált (a díszítéseket jobban kihangsúlyozó) rögzítés a jellemző. A Thain János által készített rajzok az érsekújvári Honismereti Múzeum gyűjteményében találhatók, a Tichy Kálmánéit pedig a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára őrzi. Egy kis kerülővel, visszatérve a bevezető tanulmányhoz: csak az elismerés hangján szólhatunk róla, mert benne Liszka József nagy szakértelemmel vázolja fel a csehszlovákiai magyar néprajzi-népművészeti kutatás közel három évtizednyi történetének — 1918 és 1938 (illetve 1945) — hosszmetszetét. Szól az indulásról, a néprajzi kutatómunka társadalmi-politikai feltételeiről, továbbá az érintett időszakban létrehozott intézményes formákról, szervezeti keretekről. De megemlíti néprajzi írásbeliségünk jelentőségét, s mindazok neveit, akik a kutatómunkában jeleskedtek. Liszka József tanulmányának legfőbb erénye az, hogy „(...) a korabeli szlovákiai magyar néprajzi tudományosság külső és belső működési feltételrendszerét" igen jó érzékkel szondázza, tárgyilagos pillanatképeivel úgy ad értékelhető visszatekintést, hogy abból az éppen most lábadozó néprajzi tudományosságunk is meríteni tud. T,hain János és Tichy Kálmán „ébresztését" szolgálja az életükről szóló néhánysoros biográfia is, valamint a néprajzi tárgyú írásaik válogatott jegyzéke. A külön fejezetekbe csoportosított (egybegyűjtött) rajzok elé a két szerző egy-egy — igen jól kiválasztott — érdekes és színvonalas, a népművészettel, pontosaban a népi építészettel foglalkozó dolgozata került. Thain János Az érsekújvári kapufélfák és Tichy Kálmán A gömöri házak homlokzata és oromfala című fontos írása elismerésre méltó szakmai tudásról vallanak. A Kisalföldi és gömöri népi építészet című kötetet kétnyelvű (magyar és szlovák) hely névjegyzékkel, valamint három nyelven írt (szlovák, angol és német) összefoglalóval zárja a kiadó. A borító belső oldalán közölt térképek a két néprajzi gyűjtő „állomáshelyeit", valamint a rajzokon szereplő építmények és tárgyak lelőhelyeit mutatják. A legjobb tudomásom szerint, ezt a népművészeti albumot csak az érsekújvári Honismereti Múzeumban lehet beszerezni. VÖRÖS PÉTER „A KOMOLY ZENE ÖNPUSZTÍTÓ VÁLSÁGBAN VAN..." BESZÉLGETÉS PETROVICS EMILLEL ÉVFORDULÓ Zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskola professzora, aki mindig a magyar zenei élet aktív tagjai közé tartozott. Azonban 1990 óta — amikor megvált a Magyar Állami Operaház igazgatói székétől — sokkal kevesebbet hallani róla. Hogyan látja ma Petrovics Emil Petrovics Emil helyzetét? — Ha jól értem az udvariasan fogalmazott kérdést, az valójában úgy szól: megsértődtem-e, amikor el kellett hagynom az Operaház igazgatói székét? Vagy hogy leírtak-e? Nem írtak le, nem buktattak meg, és nem is „ejtettek", sőt le sem váltottak. Önként mondtam le. 1990-ben, Szabó Zoltán professzor úr, az első magyar szívátültetést végrehajtó orvos, komoly szívműtétet, koszorúér áthidalást hajtott végre rajtam, és már a lábadozás közben figyelmeztetett: a jövőben nyugodtabban kell élnem, ezért le kell mondanom az Operaház igazgatásáról. Ez tehát a lemondásom igazi háttere. — Újító akciói ellenére igazgatói munkájával sokan elégedetlenek voltak annak idején. — A világ operaházainak története az állandóan elégedetlenkedő társulatok históriája. Csak nagyon határozott, elszánt ember lehet operaigazgató. És a színház csak akkor működik jól, ha sokan elégedetlenek a társulatban. Egy operaházat, ugyanis, képtelenség az egész társulat megelégedésére vezetni. Erre még soha, sehol sem volt példa. Az Operaházban töltött négy év alatt többnyire olyan gondokkal találtam magam szemben, melyekre előre számítottam. De akadtak olyanok is, amelyek előre láthatatlanok voltak. Ami meglepett: gyakran a számítottnál nehezebb volt megoldásokat találni. Igazgatóként egyik fő célkitűzésem az volt, hogy emeljem a napi előadások színvonalát. Ez az óhaj heves csatákhoz vezetett, hiszen rengeteg érdeket sértett. A zenekar, a kórus bérproblémákkal jelentkezett, az énekesek, táncosok a miénknél anyagilag és művészi rangban is jobb külföldi ajánlatok elfogadásának jogáért harcoltak, aztán jöttek a műszaki és egyéb problémák. Mindez rengeteg olyan szervezési feladatot hárított rám, mely számomra szellemileg terméketlen, az előadások színvonala szempontjából viszont hasznos volt. Utólag e munkákra gondolok vissza legkevésbé szívesen. Egyébként hazánkban megcsontosodott operalátogatói szokások érvényesülnek, a közönség igényli a repertoárszínházat, ezért aztán túl nagy a repertoár (az én éveim alatt volt, hogy nyolcvan (!) opera szerepelt állandó műsorunkban). Ez egyszerűen tarthatatlan! És lehetetlen mindegyiket azonosan magas színvonalon játszani. Külföldön ezt többnyire másképp csinálják. Csak egy vagy maximum két évad bemutatói maradnak a repertoáron és ennek meg is látszik az eredménye. Ráadásul, ott jóval több pénz jut egy-egy produkcióra... — Tény: a világ operaházai múzeumok, melyek igazán széles körű közönségsikereiket javarészt évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtti művekkel érik el. — Számos jeles külföldi kollégám mereven tagadja az operaműfaj továbbélésének lehetőségét. Magamban már régebben próbálom tisztázni az opera szerepét. Jó ideig — mint annyian mások a hazai és nemzetkőzi zenei életben — védtem az operát. A négy operaigazgatói év tapasztalatai azonban változtatásra kényszerítettek. Ma azt vallom, korunk, a kor nem kedvez az operaműfajnak. Hogy miért nem, az rendkívül messzevezető, összetett kérdés. A probléma ott kezdődik, hogy a mai világban nincs zenei köznyelv. Az operairodalom nagyjai — köztük Mozart, Verdi, Wagner — a zenei köznyelv létén belül eljutottak a műfajban még elfogadható szélsőségekig. A XX. században Puccini Turandotja az utolsó nagy operafellángolás. Nem kétséges, századunkban is születtek zseniális művek, de ezeknek már nincs olyan hatásuk, mint azoknak, amelyek a zenei köznyelv létezése korában születtek. És Bartók? — kérdezhetik. A Kékszakállú herceg vára? Nos, a Kékszakállú herceg vára vitán félül zseniális mű, de nem igazán színpadi, inkább lelki problematikája van. A Nő kíváncsi, hogy mi rejtőzik a Férfiban, de az nem, árulja el neki. Ez drámai helyzet, melyet Bartók zseniálisan variál — de nem igazi opera. — Hogy ítéli meg a magyar operát? Hol a Magyar Állami Operaház helye a nemzetközi operaéletben? — A Magyar Állami Operaházban minden olyan kvalitás megvan, amely alkalmassá teszi igazi, világszínvonalú előadások létrehozására. Ugyanakkor — sok objektív tényező miatt — az állandó magas szintet nem képes folyamatosan, vagy hosszabb Ideig tartani. A Magyar Állami Operaház a jobb európai operák közé tartozik. — Ön operaszerző is. Hogyan érinti zeneszerzői munkásságát az operával kapcsolatban megváltozott nézete? — Utolsó operámat, a Bűn és bűnhődést 1969-ben írtam. Azt hiszem, a közeli — s talán a távoli — jövőben sem foglalkozom majd operaírással. Zeneszerzői utam további célját már hosszabb ideje a vokális helyett a hangszeres művek komponálása jelenti. Több új művet fejeztem be az elmúlt időszakban. Közülük a Gieger Györgynek ajánlott Concertino trombitára és zenekarra a közelmúltban került bemutatásra. Bemutatásra vár a Bartók Quartett számára komponált II. Vonósnégyesem. A Rádiózenekar felkérésére dolgozom egy művön, mely lehet, hogy végül II. Szimfóniám lesz. És persze rengeteg más tervem is van. FENYVES GYÖRGY A SZOBRÁSZ MÚZSÁJA Bizonyára nem volt véletlen, hogy amikor a fiatal Csorba Géza kezdeti rajztanulmányok után úgy döntött, a szobrászat felel meg leginkább művészi hajlamának, első mesteréül a budapesti Képzőművészeti Főiskolán „földijét", az ugyancsak lipótvári születésű Stróbl Alajost választotta. Stróbl, aki elsősorban emlékmű- és portrészobrász volt, az é(et intenzív kifejezésére törekedett. Ezt az utat követte Csorba Géza is, aki igyekezett befogadni a kor különféle stílusáramlatait. Kifejezésmódja olykor patetikus, máskor hűvösen klasszicizáló, de a naturalista felfogás sem idegen számára, ami későbbi tanárának, a pozsonyi Petőfi-szobor készítőjének, Radnai Bélának a hatását tanúsítja. A 100 évvel ezelőtt született Csorba Géza a század elejének azon képzőművészei közé tartozott, akik csakúgy, mint a modern költők és írók, érvényesíteni akarták mindazt a haladó újat, aminek viharai külföldön már részben elültek. így került kapcsolatba Ady Endrével is, és ez a barátság erősen befolyásolta egész pályáját. Emlékét számos szoborban ós rajzban örökítette meg. Az általa megfogalmazott Ady-kép nem a tragikum oldaláról mutatja be a költőt, Csorba Adyja mint a nemzet lelkiismerete kerül ki vésője alól. Vedres Márk mellett — ő is elkészítette Ady halotti maszkját. Legismertebb alkotását, Ady Endre síremlékét a Kerepesi temetőben láthatjuk, egy további Ady-emlékmű a budapesti belváros szívében, a Liszt Ferenc téren kapott méltó helyet. E műveit, akárcsak egyéb szobrait a kiegyensúlyozottság, azaz a forma és az anyag egysége jellemzi. Ady mellett József Attila és Bartók Béla alakja is foglalkoztatta Csorbát, Negyven portrészoborból álló Magyar Pantheont tervezett, de szándékát a háború meghiúsította — a negyvenes években a csaknem kész anyag elpusztult. (del) FILMJEGYZET D

Ima — menet közben A nagy melegre való tekintettel a hazai mozik most főként könnyed, szórakoztató, „évelők" helyett „egynyári" darabokat kínálnak. Kizárólag egyszeri fogyasztásra alkalmasak, bár szép számmal akadnak olyanok is, amelyek még ezt az igencsak szerény és alapvető szintet sem tudják garantálni. Ezek közé tartozik az olasz Tinto Brass legújabb filmje, a Mirjden nő egyforma. Ha Tinto Brass, akkor természetesen soft pornó, bár a filmet erotikusnak hirdetik. Az ügyes reklámszlogen szerint aki betér a moziba, megérti, miért nincs szüksége ennek a filmnek reklámra. Ez nagyon igaz. De miután ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy azért nincs rá szüksége, mert annyira jó, számomra már csak egyetlen megoldás marad: a gyártók valószínűleg úgy gondolták, hogy éppen elég (vagy talán sok is) volt az az összeg, amit az elkészítésre kidobtak. A rendező egy helyen így nyilatkozott: „Az erotika végül is fárasztó dolog. Es csak a rendezőn múlik, hogy — számtalan jelenetismétlés után — eléri-e a kívánt hatást: a folyamatos, feszült és »forró« cselekményt." Nos, hogy az erotika, illetve egy ilyen jellegű film elkészítése valóban fárasztó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még az olasz maestrónak sem mindig sikerül. Műfajánál fogva eleve csak bizonyos határok között mozoghat. Szó sem lehet a cselekmény fokozatos felvezetéséről, jellem- és társadalomrajzról, elvégre kutya kötelessége erotikusabbnál erotikusabb jelenetekkel elárasztani a tisztelt nézőt a pénzéért. Az már teljesen mindegy a rendezőnek, hogy ezek a jelenetek teljesen „lélektelenek", nincs izzásuk, feszültségük, nyersek és olykor bizony az ízléstelenség határát súrolják. Akiknek az igényei csak idáig terjednek, és beérik az egész vásznat betöltő női keblekkel és hátsókkal, valamint „idegen tollakkal" ékeskedő férfiakkal, azoknak nyugodt szívvel ajánlhatom ezt a filmet. Persze csak akkor, ha mársémmi kellemesebb elfoglaltságot nem találnak ebben a verőfényes nyárban. A mondanivalón nem kell sokat törnünk a fejünket, mert nincs. Bár a rendező igyekszik bennünket az ellenkezőjéről meggyőzni, és úgy tesz, mintha szociológiai kutatásának eredményeit tárná elénk a vásznon. Ezek szerint az olasz nők nem azok, akik egykorvoltak. A házasságban már nem elégednek meg a tisztes családanya és feleség szerepkörével, hanem igeni?, ugyanügy jogot formálnak a futó kalandokra, mint a férfiak. Természetesen ezeknek a testközeli találkozásoknak semmi közük ahhoz az érzelemhez, amely állandó "társukhoz köti őket. Egyenjogúság a la Tinto Brass. Az AIDS-veszélyről pedig akár szót se ejtsünk, mert igazán elhanyagolható tényező. Nem beszélve arról, hogy a filmbeli Dianát a történet során nagyon kevés olyan férfival hozza öszsze a „jó" sorsa, aki miatt érdemes volt emancipálódnia. De ne legyünk teljesen igazságtalanok, mert minden rosszban van valami jó. Itt is akadt egy képsor, amely emlékezetesre sikeredett: Velence egyik ködben úszó, titkokat sejtő utcáján a gyönyörű hősnő randevúra igyekszik. Állig felöltözve. MISLAY EDIT MINDEN NO EGYFORMA