Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-30 / 178. szám, csütörtök

1992. JÚLIUS 30. ÚJ szól LAPOZGATÓ ÉVFORDULÓ A KLARISSZA UTCÁBÓL INDULT EL,.. A múlt század utolsó évtizedeiben a pozsonyi Klarissza utca 12. számú házában a város legkitűnőbb hivatásos és műkedvelő zenészei rendszeresen összegyűltek, hogy saját gyönyörűségükre előadják a kamaramuzsika remekműveit. A házigazda Dohnányi Frigyes gimnáziumi matematikatanár, kitűnő gordonkás, aki bécsi^gyetemi évei alatt sajátította el hangszerének fortélyait, és aki egy alkalommal a városba látogató Liszt Ferenc kamarapartnere volt egy hangversenyen. Ebben a környezetben született 115 évvel ezelőtt, 1877. július 27-én Dohnányi Ernő. Édesapja maga vezette be a zongorajáték alapelemeibe. Később a pozsonyi székesegyház orgonistája, Forszter Károly vette át a fiú zenei nevelését. A tehetséges diák csakhamar jelentős szerepet játszott iskolája, á Pozsonyi Katolikus Főgimnázium zenei életében; templomban orgonált, kórusban énekelt, a zenekarban hegedűlt. Sőt komponált is: miséjét édesapja vezényletével és saját orgonaszólójával a pozsonyi dómban adták elő. A budapesti Zeneakadémia elvégzése után Dohnányi Berlinben kezdte ragyogó zongoraművészi pályáját, emellett zeneszerzői tevékenysége sem lankadt. Jelentős komponista lett — az utóromantika brahmsi ágából, de egyéni hangvétel birtokában. Igazi európai látókörű művészegyéniséggé nőtt. Hatalmas zeneszerzői alkotóműve — operák, zenekari darabok, versenyművek, valamint a kamarazenét, zongoramuzsikát ós egyházi zenét gazdagító szerzemények — korában éppen olyan népszerű volt, mint ő maga világjáró zongoraművészként és karmesterként. Bár Bartókkal és Kodállyal hosszú ideig szoros kapcsolatban volt, műveiben csak elvétve bukkan fel a népzenei hatás. Emberi magatartásának sok negatív vonása is volt, zenei egyeduralmat élvezett a Horthy-korszakban, felaprózta magát, engedve a hatalom csábításának. 1945 után Dohnányi Ernő kivándorolt, de tanári, zongoraművészi, zeneszerzői pályáján csaknem végig — 1960 februárjában, New Yorkban bekövetkezett haláláig — megmaradt. DELMÁR GÁBOR Kis NYELVŐR 0MALAN JÁRHATATLANSÁG? „A konföderáció járhatatlan" — állapította meg nemrég napilapunk egyik cikkének címe. Hát az csakugyan járhatatlan — értett bizonyára egyet a szerzővel a kedves olvasó is. Senkinek eszébe sem jut, hogy járjon rajta. Legalábbis a szerzőn kívül. De talán neki sem, csupán egy kifejezés emléke derengett tudatában, a járhatatlan út-é. Járni ugyanis csak úton lehet vagy nem lehet. Ezért szoktunk a járható vagy járhatatlan út kifejezésekkel élni hasonlat értékű azonosításokban, amikor valamiről — rendszerint bizonyos tervek megvalósításának számunkra elfogadható vagy elfogadhatatlan módjáról '— kijelentjük: Ez járható út számunkra; illetve: A konföderáció járhatatlan út; stb. A cikkben sem volt szerencsésebb a szerző a fogalmazásban. Ott ezt írta: „... a konföderáció járhatatlan... államjogi megoldás lenne..." Az államjogi megoldás sem lehet járható vagy járhatatlan; ismét azt kell mondanunk: csak az út lehet ilyen. Ha ezt írja: a konföderáció élfogadhatatlan államjogi megoldás lenne, az rendben van. De szút nélkül a járható és a járhatatlan minősítés nem szerepelhet sem jelzőként, sem állítmányként. Csak azzal együtt. A vizsgált mondatot — a szerző szándékát is figyelembe véve — így tehetjük képzavar nélkülivé: a konföderáció államjogi megoldásként járhatatlan út lenne. JAKAB ISTVÁN CUPA ES LAKADALOM NYELVJÁRÁSGYŰJTŐK KÖZÖTT A BÓDVA MENTÉN A Csemadok égisze alatt működő anyanyelvi társaság dialektológiai szakcsoportja a Kassa-vidéki járásban rendezte meg az idei nyári nyelvjárásgyűjtő tábort. Rozbroy Eva, a társaság titkára őrömmel nyugtázta, hogy megnőtt az érdeklődés a nyelvjárásgyűjtés iránt, az előző években csak tíz-tizenkét magyar szakos tanár, illetve egyetemista volt hajlandó nyári szabadságának egy részét erre a tevékenységre fordítani, most csaknem harmincan az egész hét folyamán kitartottak és igen eredményes munkát végeztek. Lanstyák Istvántól, a Komenský Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének oktatójától, a dialektológiai szakcsoport vezetőjétől kérdezem, miért van szükség erre a nyári táborra. — Mindenekelőtt azért, mert Csehszlovákiában magyar vonalon semmilyen lehetőség nincs nyelvészeti kutatásokra. A Szlovák Tudományos Akadémia sem vállalja ezt a feladatot, következésképpen Kovács Lászlóék a nyolcvanas évek elején jobb híján a Csemadok keretében láttak munkához. A Csallóközben kezdték, aztán vagy három éven át a Zoboralján voltunk, utána Gőmőrben, most pedig itt a Bódva völgyében gyűjtöttünk. Szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar nyelv nem azonosítható a magyar köznyelvvel. Nagyon szomorú lenne, ha a magyar nyelv csak abból állna, ami a köznyelv. A magyar nyelv ennél gazdagabb, s nekünk kötelességünk megismerni, ápolni, éltetni. — Merthogy haldoklik? — Sajnos, van az emberekben egy olyan káros nézet, hogy ami nyelvjárási, az nem helyes, sőt nem is magyar. Nekem mindig fáj a szívem, ha beszélek egy falusi emberrel és röstellkedve mondja a szavakat, s gyorsan hozzá is teszi: magyarul ez Igy van, vagy úgy van, tehát megkeresi az adott fogalom köznyelvi megfelelőjét. —Ki a bűnös, hogy ilyen szemlélet alakult ki? — Leginkább a tanítók, akik nem tudatosították, hogy ezzel az egész magyarságot roppant módon megkárosítják. Ez a szemlélet nagy károkat okoz az anyaországban, demég nagyobbat itt a peremterületeken. Olyan vidékek is vannak, ahol ez a szemlélet egészen odáig vezetett, hogy azt mondták: „Hát ha mi úgysem tudunk jól magyarul, járjunk akkor szlovák iskolába, legyünk inkább szlovákok." — Hol, melyik községben találkoztak a nyelvjárás kipusztulásával? — A Rozsnyó melletti Csúcsom negyven évvel ezelőtt még őző falunak számított, nagyon híres volt a szakirodalomban. Tudta is minden magyar dialektológus, hol van Csúcsom, milyen ez a Csúcsom, de azt már nem tudják, hogy mára itt a helyzet teljesen megváltozott. Az öregek még tudnak róla, hogy az itteniek nyelvhasználatára valamikor jellemző volt az özés, de, mondom, ma már senki nem beszél így a faluban. Debrődőn még hallani az özést, de amint bevallották, ha elmennek egy másik faluba, kinevetik őket a beszédjük miatt, ezért a nyelvjárásuktól szeretnének minél előbb megszabadulni. — Hogyan készülnek fel egy ilyen nyári nyelvjárásgyűjtő munkára, mi előzi meg a tájolást? — Településtörténeti kutatást végzünk otthon. Ez azt jelenti, megvizsgáljuk, hogy a szóba kerülő községeknek milyen a nemzetiségi, vallási összetételük stb. Elsősorban azokban a falvakban gyűjtünk, melyek magyar lakosságúnak számítanak, de van, amikor megpróbáljuk azt is kideríteni, mi a helyzet a nyelvhatáron túl. — Itt, az egykori Kanyapta-medencében, melyet ma Szepsi síkságnak neveznek, gondolom, nem is olyan egyszerű meghúzni a nyelvhatárokat. — Valóban így van. Több olyan község van, amelyek lakossága zömében magyar volt, de száz-kétszáz év alatt elszlovákosodtak, viszont szórványmagyarság előfordulhat ezeken a területeken — ós mi rájuk is kíváncsiak vagyunk. — Gyűjtöttek ilyen községekben? — Igen, bár nem nagy sikerrel. Jászóújfaluban, Hatkócon és Semsén jártunk. Ezekben a községekben 1918-ban még a magyarság volt többségben. Mi azonban már nem találtunk szerves magyarságot, csupán néhány olyan öreget, akik annak idején az iskolában tanultak meg magyarul. Simon Anikó a dunaszerdahelyi magyar alapiskola pedagógusa a tapasztaltabb nyelvjárásgyűjtők közé tartozik. Tőle kérdezem, mi készteti erre a munkára? — Még Nyitrán, a főiskolás éveim alatt szerettem meg ezt a munkát, a szakdolgozatom témája is a nyelvjárásgyűjtés volt. — Mit kell tudnunk a Bódva mente nyelvjárásáról? — Azt, hogy ez a vidék a palóc nyelvjárás keleti régiójához tartozik, azon belül is az úgynevezett Hernád-vidéki nyelvjáráshoz, amely már egyfajta átmenetet képez az északkeleti nyelvjárás felé. Csehszlovákia területén megszakad a magyar nyelvterület, megszűnik a folyamatosság, de addig, amíg tart, gyönyörűen látszik, miként fonódnak egymásba a nyelvjárások. Két szomszéd község nyelvjárása nagyon hasonlít egymásra, de ahogy növekszik a távolság, a kis különbségek egyre nagyobb méreteket öltenek. Két távolabbi község között már erősebben érezhető a másság. — Mondana néhány érdekességet, amelyekre a mostani gyűjtés során bukkantak rá? — Rengeteg érdekes emberrel, sorsokkal, életformákkal, szokásokkal ismerkedtünk meg a néhány nap során. A bodolói Zajdek Márta nénit, aki a szlovák férje mellett gyönyörűen beszél magyarul, különösen a szívembe zártam. El kell, hogy mondjam: ezekben a falvakban rengeteg olyan dolgot találtunk, melyek az északkeleti nyelvjárásra hasonlítanak, és külön meglepő volt tapasztalni néhány mezőségi nyelvi jelenség felbukkanását ezen a vidéken. Történetesen a mezőségi ázásról van szó, amikor hangsúlytalan helyzetben o helyett a-t ejtenek. Nem azt mondják tehát, hogy lakodalom, hanem lakadalom. — Számomra mint budapesti számára sok minden roppant érdekes és tanulságos volt néprajzi és történelmi vonatkozásban egyaránt — mondja Jobbágy András, aki az idén fejezte be tanulmányait a szegedi tanárképző főiskolán. — Tizennégy éves koromban már voltam egyszer a Felvidéken, de az akkori T

alán sohasem jelent meg anynyi, humán érdeklődést szolgáló folyóirat Magyarországon (sőt: a magyar nyelvterületen), mint a mostani ugyancsak mostoha gazdasági feltételek között. Szándékosan kerülöm a hagyományos kifejezést, mert nem irodalmi havi lapokról van szó, legalábbis abban az értelemben semmiképpen nem, ahogy ezt a műfaji meghatározást, mondjuk, 4-5 évvel ezelőtt még bízvást használhattuk. Esetleg a Kortárs, a Magyar írószövetség irodalmi és kritikai folyóirata őrzi hagyományos profilját, s tipográfiáját leszámítva, nem túlságosan sokat változott azalatt a harminchat év alatt, amióta megjelenik, noha szerkesztői, Tolnai Gábortól, Simon Istvánon és Száraz Györgyön át a most szolgáló Kis Pintér Imréig nem nagyon hasonlítottak egymáshoz. A Kortárs kőzöl drámákat és novellákat, tanulmányokat és kisebb könyvismertetéseket, szorgalmasan ismerteti az írószövetség híreit, s olykor-olykor kiruccan a művészettörténeti, stalán a történelem irodalommal határos területeire, A Kortárs azonban fehér holló. A többi folyóirat a humán érdeklődés szolgálatában áll: az irodalom mellett tág teret ad a filozófia, a történelem, a politológia, a közgazdaság, a színház, a képzőművészet stb. aktuális gondjainak. A Réz Pál szerkesztette Holmi oldalain Ritoók Zsigmond, Vágy, költészet, megismerés címmel a görög klasszikus esztétikai gondolkozás problémáit boncolgatja. Nehezebb dió Tengelyi László dolgozata, amely Malum metaphysicum címen a rossz, a bűn filozófiai meghatározására törekszik. A 2000, amelynek olyan sok szerkesztője van, hogy felsorolásukra nem vállalkozom, eleve társadalmi lapként is hirdeti önmagát, tehát a törekvés tudatos. A néhány vers, a számonként IRODALOM - TÁRSBÉRLETBEN MAGYARORSZÁGI FOLYÓIRATOK LAPOZGATÁSA KÖZBEN közölt, legfeljebb két (s nem feltétlenül magyar) novella mellett a politikai-történelmi esszék teszik rendkívül figyelemreméltóvá ezt az orgánumot, különös tekintettel arra, hogy a 2000 (a szerkesztők között nem hiába szerepel a Kelet-Európa-tudós Bojtár Endre és a russzicista Szilágyi Ákos) Közép- és Kelet-Európa problematikáját vizsgálja. Mily tanulságos, például, a lengyel költő, Tadeusz Rózewicz Borravalója, amelyben elképzeli, hogy Dosztojevszkij miként is viselkedhetett egy svájci kávéházban, hogyan vitatkozik képzeletben az európai fejlődést képviselő Turgenyewel, hogy önmaga igazát, aforradalom-ellenességet és Oroszország mindenhatóságát bizonygassa... Egy esszé viszont a nácik fő-fő közgazdásza, Hjalmar Schacht nézetei és a kommunista tervgazdaság elvei között von párhuzamot, egyszersmind e párhuzam kritikáját is olvashatjuk. A világhírű és hazájától messzeélő lengyel filozófus, Leszek Kolakowski pedig ugyancsak pesszimista következtetésekre jut, amikor a racionalitás érvényesülésének politikai esélyeit elemzi: „Nem valószínű, hogy a politikai élet egészére általában alkalmazható racionalitási kritériumok kidolgozhatók lennének. De még ha kidolgozhatók lennének is, akkor sem valószínű, hogy a politikai életre komolyabb hatást gyakorolhatnának. És még ha egy ilyen hatás lehetséges volna is, akkor sem biztos, hogy kívánatos." (Nem túlságosan bíztató perspektíva azok számára, akik •— mint e sorok írója is — mégiscsak szeretné a politikai játszmákban idehaza és külhonban a józan ész érvényesülését...) A Lázár István szerkesztésében megjelenő Valóság viszont ugyancsak megjelenése óta (a folyóirat 35 éve lát napvilágot) mindig világnézeti orgánum volt. Ide viszont az irodalom tőrt be. Legutóbb a régen elfelejtett, majd feltámasztott, s valós értékeivel máig homályban maradó Herczeg Ferenc emlékirataiból közölt részleteket. „Kezdődik egy új élet" — írja a Horthy-rendszer „írófejedelme", a konzervatív Herczeg arról az 1944-es karácsonyról, amikor az első szovjet katonával találkozott. „A régi országot a német rossz tulajdonságai buktatták meg, az újat csak a magyarság jó tulajdonságai építhetik fel." A kritika őszinte, a jóslás túlságosan általános. Viszont igazi meglepetés, hogy az eddig egyértelműen rossz, hibás magyarságú íróként számontartott Herczegről olyan jeles ifjabb kortársak nyilatkoznak elismerően, mint Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Cs. Szabó László, ugyancsak a Valóságban olvasható írásaik szerint. „A történetíró kútfőt talál ez írásokban, s minden korok magyar olvasója okulást és gyönyörűséget" — így Márai. Herczeg egy önéletrajzi írását méltatva azt írja Szabó Lőrinc, hogy „ez a pár oldalas írás regényekkel fölér és nagy verseknek az édestestvére". A kényes ízlésű Cs. Szabó pedig magatartását dicsérte: „Elmondhatjuk róla a legnagyobb férfi dicséretet: Herczeg csak az állhatatosságban állhatatos." Jó, ne feledjük, hogy ezek a sorok Herutazásból nem sok emlékem ma- I radt, viszont ez a hét felejthetetlen! Sok olyan ízes megfogalmazásul! találkoztam, melyet a köznyelv nem I ismer, itt pedig az élő nyelv saját* 1 sága. Alsóiáncon például megtanul I tam, hogy mi a cupa—a krumplid 1 vest hívják így. TermészetesenvanI habart cupa is. Ezt módomban vol I megkóstolni. Budapesten ilyen |H I még soha nem ettem... I Vörös Ottó, magyarországi ry* I vész, tanár szakismereteivel, gy* I korlati tanácsaival régóta segíti l I dialektológiai szakcsoport raunkí- I ját. Jól ismeri az öszegyűjtött aryír ] got is, ezért tőle afféle minősítésivé' I rok, valamintválasztarraakéfdéín I hogy milyen lépésekre lenne moi ] szükség. j — Abból az anyagból, amely pJ I lanatnyilag kazettákon van, és Gomör, Torna, valamint Abaúj váritlr gyét fogja át, ennek a területnek l> kintélyes tájszótára készíthető el, I ugyanakkor egy szöveggyfljte- I ményt is ki lehetne adni, valamiül I egy regionális nyelvatlaszt. —Mi az oka annak, hogy miiM I feltételes módban fogalmazta mttf I — Alighanem sejti, hogy kizárólag I anyagi okai vannak. A feldolgozása I szakemberek akadnának, szponzo- I rokra lenne szükség, akik ösztóndji j tudnak adni valamelyik kollégánált, hogy néhány hónapig csak ezzel i feladattal foglalkozhasson. I — Szerintem, ha módunkban i I na, hogy több szakember kapiou mondjuk kéthónapos ösztöndíjat, | akkor egy tájszótár még hamarabb I is összeállhatna, mert a munkát 4 oszthatnánk egymás között—jegyzi meg Lanstyák István, de nyomta felteszi ő is a kérdést: — Vannak-e ilyen szponzorok, vannak-e olyan magyar magánvállalkozóink, aki szülőföldjük, szűkebb régiójuk tt j emelését hajlandók támogatni ilyen I reprezentatív, tudományos publlft I ciók finanszírozásával? A választ természetesen Lanstyák I István sem a riportertől várja, aki I mindehhez csupán azt tudja hozzá- tenni, hogy a nyelvészek ezen a területen Erdélyben és a Délvidéken!. ] nagy munkát végeztek, egyedüli csehszlovákiai magyar nyelvterületről nem készült eddig egyetlen tijszótár sem. Talán a változás jelAnak tekinthető, hogy az Illyés Alapítványtól és a Csehszlovákiai Magyar Kitúráért Alapítványtól már kapott , dialektológiai szakcsoport pénzt egy számítógépre, amely megkönnyíti az összegyűjtött anyag nyt vántartását és a feldolgozását. SZASZÁK GYÖRGY czeg Ferencet 1943-ban, nyokvanadik születésnapján köszöntöt- 1 ték, következésképpen udvariasak is. Mégsemtételezhetőfel.hogyMé- j rait, Szabó Lőrincet, Cs. Szabétkízi rólag az udvariasság ihlette volna,, ebben az esetben érdemes újragondolni Herczegről alkotott eddigivélekedésünket. Szóval: az irodalom társbérletbe I költözött. Jó ez? Hiszen a társbérlet azt is jelenthetné, hogy önálló otthonaiból kiszorulván, kényszerű új lakhelyet keresett magának a múzsa. Inkább azonban úgy értelmezhetjük I e változást, hogy az irodalom jobban és hatásosabban érvényesül, ha a valóság történeti és mai változásainak teljességében mutatkozik, A humán tudományok és az iroda- 1 lom nem egymást kizáró, sőt sokkal inkább egymást erősítő ismeretekel és élményeket nyújtanak. A társadélomnak azt az igényét jelzi ez atársbérlet, hogy sokoldalú ismereteket szerezzen állapotáról, az emberi lé- I tet a művész érzékenységével és s tudomány alaposságával értelmezze. Befejezésül csak azt jegyezném ] meg, örömmel tapasztalom, hogy. mi folyóirataink szerkesztői (Tőzsér Árpád az Irodalmi Szemlében és Grendel Lajos a Kalligramban) legalábbis nyilatkozataik szerint- I mintha hasonló szellemiségetkívánnának meghonosítani a gondjaikra bízott orgánumokban. Úgy tetszik, ők is bíznak abban, hogy az ilyesfajta társbérlet nem lehet az irodalom I kárára, inkább előnyösen befoíyá- i solhatja fejlődését. BROGYÁNYI JUDIT