Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-27 / 175. szám, hétfő

MOZAIK .ÚJSZÔM 1992. JULIUS 27. ftBEOLVADUNK... Pozsonyban magyar munkáscsaládot találni, bizony mondom, olykor nem is könnyű feladat. Ismerőseimnek köszönhetem, hogy megismerkedhettem a 35 éves Bogár Józseffelés a három évvel fiatalabb feleségével, Sipos Máriával. Amikor megtudták, arra vagyok kíváncsi, hogy él ma egy munkáscsalád, elcsodálkoztak. -Hát hogyan élnénk? Úgy, mint a szomszédaink. Ahogy egy panelházban élni lehet... -Azért firtatom, mert közhiedelemmé lett, hogy a rendszerváltás leginkább a munkásokat érintette: sokukat elbocsátották, kevesebb a jövedelmük, alig van alkalmuk pluszpénzhez jutni. -Mi ezt nem így látjuk. Nekem például - mondja Marika - sikerült munkahelyet változtatnom, azelőtt takarítónő voltam, most egy szálloda szobalányait irányítom. Kényelmesebb és a pénz is több. Kettőezer nyolcszázat hozok haza, a férjem jóval többet, ô a gázgyárban karbantartó, Kitanult lakatos, de a szakmájában nagyon keveset keresett. A gázgyárnál jó a jövedelme és lakást is adtak. Beszélgetés közben Marika megmutatja a két szobát, meg a konyhát. Mindenütt rend és tisztaság, rengeteg a kézimunka (amint megtudom, valamennyit ö csinálta). -A férjem szabad idejében horgászik, most már a 13 éves fiúnkkal együtt, én meg kézimunkázom. A lányunk 12 éves, még mindig szeret babázni és a barátnőivel kint szaladgálni, Fiam, ahogy mondani szokás „jófejű", lehet, hogy majd egyetemre megy és viszi valamire. A lányom, ha noszogatom, hogy tanuljon, azt leleli, úgyis férjhez megyek, ahhoz meg nem jó bizonyítvány kell... Nem is erőltetem, mert nemakarásnak nyögés a vége. Az igazság az, hogy én sem fejeztem be az iskolát, egy éven múlott, hogy érettségi bizonyítványt szerezzek. -Visszapillantva, nem bánja? -Nem. Az úgy volt, hogy tizennégy éves koromban a búcsúban megismerkedtem a férjemmel. Én bacsfai vagyok, ő meg gútori. Biciklin naponta átjárt hozzánk, majd bevonult katonának, leveleztünk és amikor leszerelt, összeházasodtunk. Igaz, nem volt hol laknunk, hol itt, hol ott húztuk meg magunkat és jöttek a gyerekek egymás után. Négyet akartam, de a férjem azt mondja, hogy ma a kettő is sok. - Úgy érzem, harmonikusan élnek... - Hááát... - hangzik a bizonytalan felelet. Néha Bogáréknál is összezördülnek, de ami ennél fájóbb, összekülönböztek a családdal, mi máson, az örökségen. Anya és lánya több mint tet, de megkér, ne írjam meg, nero akarja rokonait kiszolgáltatni. Mostohatestvérével, aki Ligetfalun él, gyakran találkozik, szeretik, támo-, gatják egymást. József és Mária munkáscsaládba született. Házasságukba magukkal hozták a munkáscsaládok életvitelét. Az asszonynak csak egy mostohatestvére, a férfinek négy testvére van. Ritkán találkoznak (a ligetfalusit kivéve), valamennyien leginkább saját családjuknak élnek, sokat dolgoznak, munkába járnak, kertészkednek, baromfit tartanak. „Ők másak" - hallom - „rólunk azt mondják, elurizálódtunk, mert városban, bérházban lakunk." Születésnapot ünnepel a család fél éve nem beszélnek, pedig: „Isten látja lelkemet, nagyon hiányzik a mama, a családi ház, de úgy gondolom, ami nekem jár, az megillet, miért vásik arra másnak a foga?" - mondja Marika nem kevés keserűséggel. Elmondja a történe- Mindketten magyarok, a gyerekek mégis szlovákul beszélnek. - Szlovák iskolába járnak, itt van az ablakunk alatt, mi is munkahelyünkön szlovákul beszélgetünk és ha itthon vagyunk, akkor is szlovákul, mert kényelmesebb, elszoktunk Bogárné Sipos Mária a magyar szótól. Ha hébe-hóba a gyerekekhez magyarul szólok, mert tudnak magyarul, ledorongolnak: „Anyu, beszélj szlovákul, mi szlovákok vagyunk!" - Nem fáj? - Nem. Az embernek alkalmazkodnia kell a környezetéhez. Nem azon múlik, ki hogyan beszél, hanem hogyan él. - Hááát... - adom ezúttal én a bizonytalan feleletet. - Nem hiányzik semmink. Szép lakásunk van, berendeztük, autót is vettünk, munkánknak, gyerekeinknek, kedvteléseinknek élünk, jól keresünk, nem kell önmagunktól megtagadnunk semmit. Nincs okunk panaszra, gondolom, legalábbis addig, míg egészségesek vagyunk. Még sokáig a fülemben csengtek beszélgetésünk utolsó mondatai. Marika és Jóska elégedetteknek mondják magukat, és lehet: magyarságuk feladását, gyerekeik szlovákká nevelését csak jóval később tudatosítják majd. Ha egyáltalában tudatosítják... A magyar munkáscsaládok beolvadnak a nagyvárosok panelházaiba; a magyar családok a szlovák környezetbe. Feladva mivoltukat. OZORAI KATALIN /f MOLDOVA ^Jfai GYÖRGY félelem kapuga Martin a szeme sarkából látta, hogy Vojte• kovszkyt a kísérő rendőrök tovább vezették. A százados kinyitott egy ajtót: -Menjen be! Egy nagyobb méretű, feltehetőleg magasabb parancsnoki irodába jutottak, Osváth egy székre mutatott: - Üljön le. -Inkább állva maradnék. - Ez most nem vitatéma, hanem utasítás. Martin leült és körülnézett: a kopott íróasztalra egy Dzserzsinszkij mellszobrot tettek ki, a sarokban egy régi típusú, úgynevezett „Wehrmacht" páncélszekrény állt, zöld festékbevonata már csak foltokban maradt meg rajta. - Kér egy kávét? - kérdezte Osváth. -Nem. Hová vitték a barátomat? Szeretnék együtt maradni vele. - Nem maradhatnak együtt, maga is pontosan tudja, hogy miért. Egyébként ezen semmi sem múlik. - Miért nem kezdi el a kihallgatást? -Nem én foglalkozom magával. Legfeljebb a jegyzőkönyvet vezetem. - Hanem ki? Osváth nem válaszolt, néhány mozdulattal rendet rakott a kisasztalon, papírt fűzött be az írógépbe, aztán cigarettára gyújtott és hátradőlt a székén. Mintegy negyedóráig várakoztak, mikor egy magas és testes, ősz hajú férfi lépett be az irodába. Martin rögtön felismerte benne Szokolai vezérezredest, a politikai rendőrség egyik irányítóját. Annak idején együtt járt Szokolai fiával az orosz nyelvű Gorkij iskolába, és gyakran látta a rendőrtisztet a különböző ünnepi rendezvényeken. Osváth felugrott a helyéről és jelentett, átadta a kéziratokat, melyeket Martin és Vojtekovszky dobott ki a lakás ablakán. Szokolai futólag belenézett a kötegbe, aztán Martinhoz fordult: - Üdvözlöm, Martin úr, azt hiszem, már korábban kellett volna találkoznunk, sok bajt és fáradságot megtakaríthattunk volna magunknak. Kér egy kávét, vagy teát inkább? - Köszönöm, nem kívánok. - Én viszont innék egy teát. Legyen szíves, százados elvtárs, küldessen be. Maradjon a szobájában, ha szükségem lesz magára, majd átszólok. Ostváh engedélyt kért a távozásra, és behúzta maga után az ajtót. Szokolai leült Martinnal szemben, az asztal túloldalára: - Hogy van az édesanyja? - Jól, honnan ismeri őt? -Még az illegalitásból, 1941 tavaszán együtt buktunk le. Lehet, hogy nem hiszi el, de szegény apja is személyes jó barátom volt. Az édesanyja mit szól a maga politikai nézeteihez? - Ő úgy gondolja, hogy felnőtt vagyok, jogom van a saját véleményemhez. Szokolai felsóhajtott: - Igen, valamit elrontottunk a maguk nemzedékének nevelésében, és ezért mi is felelősek vagyunk. Egy titkárnő behozta a teát, Szokolai különös udvariassággal köszönte meg, bókokat mondott, és mikor a nő kiment, Martinra hunyorított: - Még egy, amiben különbek vagyunk maguknál, jobban tudunk bánni a nőkkel - elkészítette a teáját, közben ugyanazon a bizalmas hangon folytatta -, nem akarok érzelmi húrokat pengetni, túl drága az időm ahhoz, hogy lelki áhítat-órákat tartsak itt magának. Őszintén remélem, hogy tanult a múltkori büntetésből. Vagy most sem tartja jogosnak, hogy lecsukták? - De, teljesen jogszerű volt. Akkor még hittem abban, hogy a rendszer megreformálható, és a hülyeséget büntetni kell. Szokolai elvörösödött: - Ha úgy akarja, beszélhetünk más hangnemben is. Gondolom, elhiszi nekem, hogy mindent tudunk magáról, onnan kezdve, hogy telefonon egyenesben közvetítette a Szabad Európának a március 15-iki tüntetést, egészen eddig a paksamétáig, ami, ha jól látom, a „Jelzőtűz" harmadik száma volna. - Ez nem titok, mi szerkesztők kezdettől fogva névvel és címmel vállaltuk a lapot és a cikkeinket. - Igen, azt akarják, hogy az ügyfeleik könynyebben kerülhessenek kapcsolatba magukkal. De ezeknek a cselekedeteknek jól körülírt ismérvei és büntetési tételei vannak a törvénykönyvben - Szokolai az asztalon heverő jogi zsebkönyv után nyúlt és hosszan lapozgatott benne -, 139. paragrafus; államellenes összeesküvés. Ha, a gazdasági és politikai rendet súlyosan veszélyezteti, a támogatók és résztvevők kettő-nyolc., a kezdeményezők öt-tizennyolc évet kaphatnak, és a bírói megítélés, mint tudjuk, igen szubjektív is lehet. Mit szól hozzá? - Nagyon jól hangzik, de ma már egyetlen olyan bírót sem lehetne találni, aki a mi működésünket hajlandó volna összeesküvésnek minősíteni. - Azt hiszem, túlságosan nagy véleménnyel van a bírókról. De, tegyük fel, hogy magának van igaza, akkor még mindig megáll a 148-as paragrafus: nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette, és ebből is kinéz legalább két év, márpedig arra emlékezhet, hogy bent a börtönben egy óra is sok. - Igen, emlékszem, de nem értem, hogy mit akar tőlem. - Tudom, hogy maga nem hajlik semmiféle kompromisszumra. - Honnan tudja? - Közvetett módon egyszer már felajánlottuk magának a békét. Ha felhagy a tevékenységével, mi sem foglalkozunk többé magával, de ezt visszautasította. - Én nem beszéltem senkivel a rendőrségtől. - Ki mondta, hogy rendőrrel üzentünk?! .(Folytatjuk) A pozsonyi főtéren lefelé haladva hallom, muzsikálnák. Akácos út... A hangforráshoz érve látom, Béla az, régi ismerősöm. A több mint százkilós cigány egy összecsukható, könnyű, aprócska halászszéken ül (csodálkozom, hogy bírja el a konstrukció a hatalmas embert), és húzza a hermonikát. Igen, a hermonikát, mert hangszerét Béla sohasem mondta tangóharmonikának, csak és csakis hermonikának. Mellette a hermonika tokja, benne néhány fillér, meg egy-két korona, kétkoronás. Hát ez lett a sorsod, Béla? Azonnal felmérem a helyzetet - munkanélküli. Ő, a valamikori válogatott birkózó, a sztahanovista bányász, akit nemegyszer kitüntettek, míg ott, a föld mélyében „be nem vásárolt" egy asztmát meg tüdőbajt, és nem lett egy bányaszerencsétlenség szenvedő alanya. Először úgy volt, hogy le kell vágni a lábát. De szerencsére nem kellett. Sőt, nem is sántít, csupán néhány fémszöget hord bal alsó végtagjában, és ha jön a frontátvonulás, bizony, hasogató a fájdalom. Leszázalékolták. Két évtizede kapja a rokkantsági nyugdíjat, itt-ott szociális segélyt kérhetne, de ő nem teszi, mert szereti a munkát, dolgozni akar, neki senki se mondja, hogy a koszos cigánya élősködik. Még három éve portás volt egy munkásszálláson. Kiadta és beszedte a lakók kulcsait, emelgette a telefont, átvette a postát, de tette azt is, amit senki sem kért számon tőle: felmosta a lépcsőházat, locsolta a virágokat, vigyázott a lakók gyerekeire, sőt főzött is nekik. Aztán a három portás helyett csak kettőre lett szükség, így Bélát menesztették. Pedig ő volt az alkalmazottak közül a leglelkiismeretesebb, a legmegbízhatóbb. De valakinek nem tetszett, hogy - roma. Nem siránkozott, fogta a kalapját és továbbállt. Hamarosan egy nyomdában lett mindenes: takarított, hoztavitte a kéziratokat, a levonatokat;, tízórait vásárolt a szedőknek, takarította a vécéket. Amikor ott is leépítésre került sor, ő volt az első, akinek megköszönték eddigi munkáját. Igaz, kap munkanélküli segélyt, de ez őt nem vigasztalja, nem elégíti ki. Naponta eljár a munkahivatalba, és amikor azt mondják: nincs magának való munka, fogja a hermonikát, és kiül muzsikálni a főtérre. - Béla, hát itt kell viszontlátnom? - kérdezem. - Itt. Nem szégyellem, magamat és másokat is szórakoztatok, hiszen tudja, a muzsikát mindig is szeréttem. Nem sok, amit a járókelők idedóbnak, de nem is azért teszem, inkább azért, mert munka nélkül nem tudok meglenni. - Ha jól emlékszem, öt gyereke van? - Hat. A legidősebb már nős, hároméves az unokám, és képzelje, a hatodik gyerekem még nincs két- . éves. Megvert az Isten. Amikor megtudtam, hogy az asszony várandós, mondom, Rézi, vetesd el, de ö, hogy inkább én menjek el, neki a gyerek kell, merthogy egy cigányasszony nem dobja el a gyerekét. Hát így született meg Zsófi, gyönyörű. Ö a szemem fénye, ha muzsikálok, mindig rá gondolok. - De a hermonikázásból nem tud arinyit összehozni, hogy az elég legyen a családnak. - Hát persze hogy nem. Hajnalban a tejgyárban dolgozom, termékeiket teherautókra rakom, aztán kiülök a térre és zenélek, esténként két bérházat takarítok. Jó feleségem van, beosztja a pénzt. - Mi nem iszunk, nem dohányzunk. Béla egyformán jól beszél magyarul, szlovákul, németül, cigányul. Nem tartozik a spekuláns cigányok közé, se vagyona, se aranya. Csupán becsülete, mert amint mondja, azt nem lehet elvenni. S ha akad egy kevés ideje, gyerekeivel játszik. Ő a főtéri muzsikus. -ozo-