Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-15 / 165. szám, szerda

1992. JULIUS 15. iÚJSZÔM RIPORT MEGOLDÁS ELITKÉPZÉSSEL? Az . európai gondolkodásmód fecskéinek kiröppentő fészkévé kíván válni a tavaly, egyelőre csehszlovák és magyar részvétellel alapított prágai Közép-Európa Egyetem. Érről vall Hanák Péter profeszszornak, az egyetem Budapesten működő történelemtanszéke vezetőjének a nyilatkozata, amely nemrégiben a Kossuth rádió Gondolatjel című műsorában hangzott el. A professzor többek között elmondta, hogy e szakra eleve olyanokat vettek fel, akik nem szélsőséges nacionalisták, hanem fogékonyak az európai szemléletre. A tanszéket az a szándék vezérli, hogy - a professzor szerint - „közös történelmünket közös munkával és kölcsönös megértéssel ismerjük meg", s a hallgatók tanárként ezt így is adják tovább. Hozzátette, hogy a magas színvonalú oktatás természetes velejárója a nyitott vitaszellem. A tanszékvezető azonban némi csalódottságot eláruló .hangon megjegyezte, hogy a kölcsönös érzékenységekkel terhelt huszadik századi problémák körül a vélemények nem nagyon mozdulnak. Trianon kapcsán az egyik legfelkészültebb hallgató is azt mondta: értsék meg, kétmillió magyarért nem adhatunk oda tízmillió románt. Roppant nehéz értésre adni, hogy ilyes* miről szó sincs. A mai követelmény - a határok szavatolása magyar részről, s a legteljesebb kollektív kisebbségi jogok biztosítása a szomszéd országokban. S ilyenkor jön a megtorpanás: a kisebbségi önigazgatás követelése elriasztja a többséget! „Elmaradott vidéken élünk" - állapítja meg keserűen Hanák professzor. S ebből azt a következtetéstvonja le, hogy abizalomépítést olyan közös internátusos " középiskolák létesítésével kellene kezdeni, ahol száznál is több különböző nemzetiségű diák barátként él együtt. Ugyan eltérő magyarázatokat hall saját nemzetének sorskérdéseiről, de mindezt a napi együvétartozás légkörében. Nos, a kisebbségi közegben zavartan, s talán lúdbőrözve fogadja az értelmiségi hallgató ezt a kétségkívül jószándékú indítványt. Némi cinizmussal buggyan ki belőle a megállapítás: hát ilyen már volt, és van is! S közben a közös igazgatású középiskolákra gondol, amelyek legalább olyan könnyen válnak az anyanyelvi oktatás önigazgatásának gáncsolójává, mint az egymást becsülő magatartás oktatási-nevelési gyámkövévé. Noha a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetlen együttélés önkéntelenül is kialakítja a maga egymást tiszteletben tartó normáit. Mindez azonban nem ellenszer a történelmi múltból is táplálkozó, a közép-európai népek közötti feszültség gerjesztésével szemben. S ilyenkor a történelmi kisiklásokat, a tanulságokat felismerő elit szava is visszafogottá válik a hangzavarban. Kicsiségnek tűnhet: gondoljunk a nemrégi hazai választásokat megelőző hangulatkeltésre. Ebben a légkörben a Štúr nemzedékről szóló televíziós filmsorozat magyarokat érintő hangsúlyain a jóhiszemű szlovák néző nem nagyon háborodott fel. Egyedül a Kultúrny život cikkírója - aki egyébként nem történész - ütközött meg azon, hogy a filmben Kossuth „szlovák falóként" jelenik meg, s az már teljesen elhomályosult, hogy személyét minden ellentmondása ellenére az európai liberalizmus élenjáró képviselőjeként tarthatja nyilván az utókor. A mindennapi összetartozás érzése könnyen erejét veszti, s a fecskék és fecskefészkek önmagukban nem csinálnak nyarat. A közvéleményt túlontúl uralják a politikusok. Mindebből talán az elitképzés számára is kínálkoznak tanulságok. Nem lenne célravezetőbb a közgondolkodásra, a befogadóképesség megismerésére, a társadalompszichológiára helyezni a hangsúlyt? Talán ez segítene elkerülni egyrészt az elbizonytalanodást és a kiszolgáltatottságot, másrészt pedig az önhittséget. Mert tájainkon a szellemi elit soraiból kikerülő politikusokat mindkét veszély fenyegeti. (kiss) NAGYATÁD RÁKERÜLT EURÓPA TÉRKÉPÉRE MENEKÜLTSORSOK (III.) - Hol lehetnek a barátaim? Én legalább jóllakhatok... A menekülttáborok hangulata, így Nagyatádé is szomorkás. Komorak az épületek, a lakók tekintete és kedélye. Tarka öltözetet senki sem visel, még a fiatal, csinos horvát lányok is inkább sötét szoknyában, blúzban járnak. A kivétel - az óvoda. Csupán az színes, vidám. A gyerekek nevetnek, hancúroznak, énekelnek. Teljesen mindegy hogy a magyar vagy horvát nyelvű oviba nyit be a látogató. A különbség csak annyi, hogy a csöppségek más-más nyelven beszélnek és a polcon levő mesekönyvek is anyanyelvükön íródtak. A gyermekek színes rajzairól nem hiányzik a nevető, aranysugarait szóró napocska, a rétek tarka virágai, egy gyönyörű hercegkisasszony és három kedves egerésző kiscica. Az egyik kartonlapon viszont egy félelmetes, sötét színű harckocsi dominál, előtte menekülő alakok. Ki tudja, hogy az ötéves Zorán élménye alapján vagy a tévében látottak alapján alkotta művét. Peter Bojana, a horvát óvoda vezetője szerint, amikor elmenekültek Vukovárról, a város már romokban hevert, s a lövegek az óvodákat sem kerülték el. - Távol az otthontól most azon fáradozunk, hogy legalább ezek a csöppségek felejtsenek. Az óvoda asztalán kifestők, a falon körbe-körbe szebbnél szebb mesefigurák. Popey a tengerész, Frédi és Béni, Maci-Laci, Tom és Jery és még számtalan ismert mesehős. A rajzokat az egyik táborlakó készítette. Festményeivel, politikai karikatúráival már az igazgató titkárságán is találkoztunk. „Érdekes ember, érdemes felkeresni, a 7-es számú épületben lakik", - tanácsolták többen, s mi szót fogadtunk. Az amatőr festőt nem volt nehéz megtalálni. Ajtaján névtábla helyett egy vigyorgó buldog „ugatja" a szöveget; mielőtt lenyomod a kilincset, kopogj. Jovan Lanjoha, bizonyára az egyetlen lengyel állampolgár a nagyatádi táborban. Felesége, Rozália asszony magyar nemzetiségű. Kislányuk a 10 éves Krisztina egyformán jól beszéli édesanyja és édesapja nyelvét, és természetesen szerbül is tud. A- családfő - magyarul beszélgetünk - mutogatja rajzait, némelyikhez magyarázatot is fűz. Megtudjuk, hogy 1976-ban egy belgrádi újság pályázatán karikatúráival első díjat nyert. Különböző újságokban több alkotása jelent meg. Ma viszont aligha közölnék müveit. Különösen a szerb politikusokról készült karikatúrákat, melyek enyhén szólva cseppet sem h ízeigőek. Kérdésünkre, leközölhetjük-e egy-két alkotását, s kiírhatjuk-e teljes nevét, határozott igennel válaszolt. - Engem a csetnyikek már kétszer laposra vertek, mégsem félek tőlük. Igaz, egyelőre nem készülünk vissza, mert a helyzet odaát egyre aggasztóbb, elszomorítóbb. Mi tavaly október 5-én Szabadkán át menekültünk. Ezzel az engedéllyel - mutat vendéglátónk egy hivatalos iratot, -, sikerült túljárnunk a szerb katonák eszén. Az írás felhatalmazta feleségemet és engem, hogy lányunkat az 51 -es divízió hídján, melyet éjjel-nappal őriztek, elkísérhetjük a szomszéd faluban levő iskolába. Mi aztán a határig meg sem álltunk. Előbb Lengyelországba mentünk, de mivel az ottani rokonság-nem repesett a boldogságtól, úgy döntöttünk Magyarországra utazunk. A mohácsi táborba kerültünk, majd két hónap múltán ide Nagyatádra. - Lengyel létére miért v.olt kénytelen menekülni? - Baranyaiak vagyunk és előbb-utóbb be kellett volna vonulnom a szerb hadseregbe. Sosem éreztem magaménak ezt a háborút. Kezdettől fogva elítéltem az értelmetlen öldöklést. Láttam néhány volt szomszédunkon, hogy őket nem az anynyit hangsúlyozott igazságos harc, hanem a lopás, harácsolás vonzotta elsősorban. Egyszer azzal az ürüggyel törték ránk az ajtót, hogy fegyvert keresnek. Nem találtak semmit, de azért alaposan összevertek. Azt mondták, biztosan megelőztem őket, és már korábban szétosztottam a puskákat. Megfenyegettek, hogy szétlövik házunkat. - Emlékszem, amikor bejöttek - veszi át a szót Rozália asszony, - magukból kikelve ordították, hogy usztasák vagyunk. Én azt sem tudtam, mi fán teremnek ezek az emberek. - Aztán akkor kerültem a csetnyikek kezébe - mondja a férj, mikor részegen kitántorogtak a kocsmából, s én pont arra mentem. Magukkal vittek és ismét kékre-zöldre vertek. De nem én voltam egyedüli áldozatuk. Aki nem pendült velük egyhúron, az mind megjárta. - Voltak bántalmazol közt ismerősök is? - Sajnos, igen. És éppen az volt a legdurvább - kibiztosított pisztolyát a számba dugta - akit barátomnak hittem. Korábban, amikor építkezett, naponta segítettem neki. Megbeszéltük, hogy ő majd viszonzásul traktorával felszántja földjeinket. Hát így hálálta meg segítségemet. Ezek után döntöttünk: addig kell elmenekülnünk, míg valamelyik gazember nem húzza meg a ravaszt. - Mi után fáj legjobban a szíve - fordultam Rozália aszszonyhoz. - Fiam és unokám után. Már több mint egy éve nem láttam őket. Itt a táborban van két telefonfülke, olykor sikerül beszélnünk, vigasztalnunk egymást. - Mikor sírt legutóbb? - kérdem az asszonyt, és azonnyomban megbánom tapintatlanságomat. Szeme könnybe lábadt és hogy leplezze gyengeségéi, kislányának segít a kirakós játékkal. - Ne csodálkozzanak, hogy sírvafakadt - mondja a férfi. Huszonöt év kemény munkájának gyümölcsét hagytuk odaát. Egy szépen berendezett családi házat, kertet, szőlőt. Ki tudja, most ki terpeszkedik otthonunkban. Én évekig hajóztam a Dunán. Kormányosként 1500 márkát kerestem havonta, midenünk megvolt. Most egyik napról a másikra ágrólszakadtak lettünk. Persze, a legnagyobb érték nem a felépített ház, a kemény munkával megteremtett anyagiak, de az emberi élet. E tekintetben szerencsések vagyunk. Nekünk nincs halottunk, sem megnyomorított hozzátartozónk, mint az itt élő szerencsétlenek többségének. ORDÓDY VILMOS (Folytatjuk) Lanjoha rajza: a lebombázott Szent László-templom - Csak a kisfiamat fényképezzék, engem nagyon is sokan ismernek... (Méry Gábor felvételei) Jovan Lanjoha: „25 év kemény munkájának gyümölcse veszett i mégis örül, hogy 10 esztendős Krisztina lánya három nyelven beszél