Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-14 / 164. szám, kedd

PUBLICISZTIKA ———ÚJ SZÓBODOR PÁL: KIVÄNDORLUNK A XXI. SZÁZADBA Š HAZÁTLANOK, HONKERESŐBEN M

agyarországon ma 40— 100 000 kínai tartózkodik. Ha a jogi képletekre fütyülök, így fogalmazok; kínai menekült. Azon tanakodom, miként változik majd etnikai képünk, ha a hajdani hun—kínai együttélés után annyi idővel, most, teszem azt, félmillióra rúg rövidesen az idegyülekező, idetelepülő kínaiak száma. Vagy egymillióra. (Kiszely István híres cikke óta amúgy is roppant mód foglalkoztat a hipotézis, hogy őseredetileg a magyarság a mai Koreában élt, egy virágzó dinasztia hadinépeként, annak bukása után Kína tartott igényt rövid szablyánkra, s csak onnan kerültünk tovább, északabbra, majd nyugatabbra. Kiszely István máik szép történetét .is szeretem. Észak-Kínában élő s rokonságunk tudatát ápoló, europid testvéreinkről, és mert a képzeletet többre becsülöm a tudománynál, cseppet sem zavar, hogy ami szemet szúrósan hasonló náluk és nálunk, hogy tudniillik kedvenc ételük a csirkepaprikás, kedvenc italuk a barackpálinka, ós a férfiak ünneplője: fehér ing, fekete lájbi, fekete kalap, fekete csizmanadrág — az mind-mind friss századok hozadéka nálunk is, náluk is, mindenesetre jóval későbbi az állítólagos, valamikor együttbarangolásainknál... Ikerkutatók, ugye, rábukkantak csecsemőkorukban elválasztott egypetéjű ikrekre: egyiküket gazdag amerikaiak, másikukat szegény franciák nevelték fel, s jó negyvenéves korukig nem is tudtak egymásról; amikor összehozták őket, kiderült: világéletükben kék, kockás öltönyben jártak, kedvenc hobbijuk a kertészkedés, egy-egy Elvirát vettek el feleségül, ós imádnak fütyörészni, holott botfülűek... Kínából, persze, egy nap alatt ide lehet repülni: talán egy repülőgépes népvándorlás kezdeteinél tartunk? Ez semmivel sem valószínűtlenebb, mint az, hogy valaha Koreában voltunk katonanép. * * * Nemcsak gettók települtek át tömegesen. Azaz nemcsak etnikai, vallási ós egyéb okokból üldözöttek, nemcsak világnézeti ós politikai menekültek, nemcsak neuraszténiásak, önmaguk elől szökők, „rendszersemleges bukottak", vidám vagy depreszsziós szerencselovagok. Nemcsak dzsunkákon, lélekvesztőkön vietnami, kínai, kambodzsai kétségbeesettek, lengyel és ukrán prostituáltak a kalasnyikovos stricijeikkel ós egész maffiájukkal együtt, nemcsak a déli polgárháborúból, üres kézzel, szegény magyarok, horvátok, de szerbek is, nemcsak afrikaiak Párizsba, mindenféle színesek Londonba, nemcsak siíták a türelmetlen szunniták uralta térségekről és fordítva, nemcsak etióp zsidókat mentett át Izraelbe légihíd (ez is repülős népvándorlás volt!), nemcsak Puerto Ricóiak ós mexikóiak milliói tolonganak százezer embercsempészúton a boldog, a boldogtalan USA-ba, nemcsak tamilok menekültek szingalézok elől és fordítva (ós a menekülés még a jobbik eset, gyakoribb, hogy ölik egymást), Dél-Burma ós Thaiföld, Burundi és Nigéria, Swázi-föld ós a kurdok (négy államba osztottan): nyüzsög, menekül, rohan az egész világ. Maholnap, a vicc szerint az a kalandor, aki otthon ül a hintaszékben. Ahol nincs megoldás, onnan kereket oldunk? Az emberiség egyetlen nagy fazék, amelyet az Úristen most éppen föltett főni, és hatalmas kanállal kavarni kezdi? Mert hogy még csak a kezdete kezdeténél tartunk, az biztos. A Szovjetunióból még nem menekült Magyarországra húszmillió orosz, ukrán, örmény, azeri. Állítólagos távoli rokonainkkal, a baskírokkal éppen szerződést kötöttünk. (Vári Attila fehér asztal mellett esküszik rá, hogy baskiriai múltunknak köszönhetjük romániai csúfnevünket, a bozgort: török közvetítéssel...) Kínából még nem indult el ú'gy istenigazából a népvándorlás. A japánok java része még csak tanulmányúton tartózkodik az emberiség többi részében. De mi lesz holnapután? Lehet, hogy most alakulgat az emberiség új halmazállapota, az útközben? Mindenki mindenütt idegen lesz? * * * A menekülés egyben agresszió is. Akár akaratlanul. Segélykérően bemenekülni egy idegen házba, hazába: önvédelmi betörés. És egyben persze, megalázkodás: teljes függésünk ós kiszolgáltatottságunk oly mérvű bevallása, mint amikor az állat hanyatt veti magát, ós szabadon hagyja harapásra a másiknak, a torkát. (Folytatjuk) (Ez a cikksorozat a Magyar Hitelbank Rt. támogatásával készült.) 1992. JÚLIUS 14. r ÉVFORDULÓ VITTORIO DE SICA VALÓSÁGHŰSÉGE Sokoldalú művészként aratott sikereket Vittorio De Sica, az Oscardíjas olasz filmrendező, aki most lenne kilencvenéves. Már nem számított újoncnak a szakmában, amikor megalkotta a „minden idők legjobb filmjei" közé sorolt Biciklitolvajok-at. A filmezéssel már tizenöt évesen kapcsolatba került. Játszott néhány néma produkcióban, de igazából a hangos korszakban szaporodtak meg filmszerepei. Nem ritkán talán filmtörténészek számára is újdonságnak számít, hogy fiatal korában bársonyos hangjával szívszaggató tangókat énekelve hódította meg az érzelmességre oly fogékony közönséget. Úgy tűnt, ez a Don Juan külsejű tehetséges színész arra ítéltetett, hogy élete végéig vígjátékok és zenés művek sorában a hősszerelmes szerepkör foglya maradjon. Azonban az utca egyszerű emberének valósághű, keserűen megható ábrázolásával sikerült elkerülnie ezt a buktatót. Főként azután, hogy színészi teljesítményei mellett elindult a filmrendezői pályán. Már a háború előtt is próbálkozott filmforgatással — három vígjátékot készített. Ezek alighanem zavarba ejtenék a mai nézőt, aki ugyancsak furcsállná, hogy a későbbi mester miként adhatta nevét effajta bárgyúságokhoz. Rendezőként figyelmét egyre inkább a midennapi élete valós problémáira irányította, úttörő szerepet vállalt a háború utáni olasz filmművészet új irányzatának, a neorealizmusnak a térhódításában. A már említett Biciklitolvajok a római munkanélküli apa és fia szomorú, megható történetének filmi megjelenítésével a neorealista áramlat fénykorát jelzi, s egyben azt a termékeny együttműködést is, melyet De Sica Cesare Zavattinival alakított ki. Partnerétől származik egyébként a neorealizmus programadása, melyet úgy fogalmazott meg, mint a „film és az élet közötti határ elmosódását". Az „életes élet" (a kifejezés Dosztojevszkijé) Vittorio De Sicán kívül olyan neves neorealista rendezők alkotásaiban tárult' fel, mint Roberto Rosellini, Giuseppe de Santis, Luigi Zampa, Luchino Visconti. A filmalkotók eme nagy nemzedékét az a szándék vezérelte, hogy a valós életet bemutatva annak jobbátételét szolgálják. A valósághoz ragaszkodva igyekeztek felélénkíteni a műtermek világát a főszerepeket a hivatásos színészekkel szemben külső emberekre bízva. Vittorio De Sica filmszerepeket is vállalt, de leginkább csak azért, hogy annak gázsijából újabb neorealista filmet forgathasson. A Kenyér, szerelem sorozatban jóvágású csendőrtisztként, epedő női szívek lovagjaként szerzett népszerűséget. A leghálásabb szereplehetőséget Rosellini Rovere tábornok című filmjében kapta: nagyszerű jellemábrázolással tette hitelessé annak a kis szélhámosnak az alakját, akit a körülmények a hős szerepének vállalására kényszerítenek, s aki életével fizet azért a pár pillanatért, amikor méltóságát megőrző embernek érezhette magát. A gyermekek iránti meleg szeretet hatotta át Vittorio De Sica neorealista művészetét. Valamennyi ismert filmjének gyermekfőszereplője is van. A fiúk a rács mögött című filmje a kallódó gyermekek iránti, társadalmi felelősség nagyhatású számonkérése. Nem véletlen, hogy Gina Lollobrigida fényképalbumában Vittorio De Sica nápolyi gyermektársaságban megörökítve szerepel. Szerelem... szeretet... a nagy rendező 1974-ben imádott városában, Párizsban halt meg. (szemak) A Vöröskereszt szervezésében Magyarországon üdülő erdélyi gyermekek a Parlamentben j* MOLDOYA GYÖRGY félelem k

apvg-\ Martin erőt vett indulatain, megpróbált időt nyerni: — Ha lehetne, térjünk vissza rá a jövő hét elején. — Sajnos nem lehet, tőlem is választ várnak a főnökeim. És, mint megjegyezted: ón annyival kényesebb helyzetben vagyok az ortodox kommunistáknál, hogy nekem az ortodox kommunistáktól is kell tartanom. Itt helyben kell döntened. — Kaphatok egy szelet papírt? Domány meglepődve nézett fel: — Parancsolj. Martin közelebb tolta székét a mellette álló kis dohányzóasztalhoz, ós néhány sorban megírta felmondását, az igazgató felé nyújtotta: — Gondolom, eleve ezt akartad. Domány átolvasta és megrázta a fejét: — Nem, egyáltalán nincs igazad, ón ezt a lépésedet személyes kudarcomnak tekintem. Huszonöt éve vagyok a kiadó ólén, ós ez alatt te vagy az első ember, aki kényszerítő körülmények nélkül felmond. Domány még egyszer átnézte a felmondólevelet, aztán felkelt a helyéről és a papírlapot elrakta egy dossziéba: — Természetesen elsejéig felmentelek a munkavégzés alól. A kilépésed technikai részleteit, kérlek, beszóld meg Margitkával. — Gondolom, úgyis ő lép a helyembe. — Ezt honnan veszed? — Bizonyos adottságai predesztinálják rá. Ő nem fog nemet mondani neked. Az igazgató fanyarul elhúzta a száját: — Ugye, ez „az igazság pillanata"? — Ezt hogy érted? — A színdarabokban ilyenkor szokták a főnök szemébe vágni azokat a keserű igazságokat, melyeket a beosztottak tíz-húsz évig viszszanyeltek magukba. A skála a közönséges sértegetésektől az aforizmáig terjed. Ha bármi hasonló indíttatást érzel, kórlek ne zavartasd magad. — Nem, nincs ilyen ingerem. Őszintén remélem, hogy semmi olyan rosszat nem mondhatnék neked, amit te már ne tudnál magadról. Egyébként mindent köszönök, amiért valóban köszönettel tartozom. Martin elnézett az igazgató parolára kinyújtott keze fölött és elhagyta a szobát. Minél hamarabb szerette volna kezébe kapni a munkakönyvét, a titkárnőtől elkérte a leszámolólapot. Tíz különböző osztályon is kellett igazolást kérnie, hogy nincs tartozása. Amit tudott, még aznap végigjárta, a hátralevő pecséteket, úgy gondolta, másnap reggel egy-két óra alatt öszszeszedheti. Végezve a procedúrával, Martin visszatért a szobájába. Úgy gondolta, a rendkívüli helyzet felmenti a szabályok alól, felhívta Vojtekovszkyt a boltban. Sikerült megtalálnia, és találkozót beszólt meg vele, este hat órában állapodtak meg. Több mint egy órája maradt még addig, hogy eltöltse az időt, nekiállt kirakni az íróasztalát. Bizalmas iratokat vagy feljegyzéseket nem tartott a fiókjaiban, semmitmondó papírok kerültek elő: egy-egy már szürkülő lektori jelentés másodpéldánya, cédulákon sebtében felfirkált címek ós telefonszámok, könyvfedéltervek fotói, hivatali tájékoztatókon készült kézírásos emlékeztetők. — (gy múlt el öt óv az életemből! — gondolta Martin és őszintén sajnálta, hogy nem szánta rá magát korábban a szakításra. Csak egy pergamen utánzatú feliratot rakott el a táskájába, kedvenc mottója, egy Lincoln Abraham idézet állt rajta: „No overworking!" Ne dolgozd túl magad! Keze poros lett a rakodásban, a vállára dobta a törülközőjét és kiment a mosdóba. Vojtekovszkyval most is a Kossuth téri metróállomás előtt találkoztak. A költő, kitérve a vonuló tömeg sodrásából, egy oszlop védelmébe húzódott, csak a szeme villanásával jelezte, hogy észrevette a társát. Elindult, majd egy biztosításnak szánt kör után a szeretője lakása felé fordult, Martin kissé lemaradva követte. A kora téli időben a belső udvar még a szokottnál is lepusztultabbnak látszott. Az ablakokat becsukták, és az ajtók elől is eltűntek a cserepekben, dézsákban nevelt virágok, csak a földdel megtöltött autóköpenyekben maradt meg egy-egy fára felfuttatott satnya örökzöld. A köd vékonyan lecsapódott a sárga kövezeten, Martin cipője meg-megcsúszott. A saroklakás ajtaja előtt még egyszer körülnézett ós szokásos módon, kopogtatás nélkül benyitott. Vojtekovszky bent a szobában ült le, 'épp konyakot töltött a poharakba, kezében remegett az üveg. Az utóbbi időben erősen lefogyott, arca horpaszosan beesett. Haja szemmel láthatólag tovább ritkult, a megmaradt szálak különös módon begöndörödtek. Martin elszoruló szívvel nézett rá: — Nem kellene enned legalább egy szendvicset? — Ne törődj velem. Kapcsold be a rádiót. Martin benyomta a készülék gombját, zenét keresett. Egy külföldi adón Mozart Jupiter szimfóniája szólt, Vojtekovszky csukott szájjal dünynyögött néhány taktust: — Miért kerestél? Történt valami? Martin röviden elmondta összecsapását Dománnyal, aztán ivott egy kortyot: — Őrület, hogy mennyi ütőkártya volt a kezében. Szerinted ki tájékoztatja őt ós a Pártközpontot? — Te mit gondolsz? — Én azt hiszem, hogy az Állambiztonság magától nem szedhetett össze ennyi adatot. Körülöttünk vagy közöttünk lehet valaki, aki figyel minket ós jelent nekik. — Nem kizárt dolog. — És ki lehet az? — Bárki. Ha nem sértődsz meg: te is. — Én komolyan kérdezem. — Én is komolyan mondom. Az ilyen jellegű mozgalmakban az ember senkiért sem teheti tűzbe a kezét. Még csak most bújtunk ki a Párt köpenyéből, erős a kísértés, hogy megtérjünk ós visszabújjunk a melegbe. (Folytatjuk)