Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-06 / 132. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJSZÓJ 1992. JÚNIUS 6. EGY KASSAI ORVOSNŐ HOLLANDIÁBAN ÉLETMENTŐ GYÓGYMÓD Sajátos versértelmezésóért, élményt adó előadás­módjáért minden bizonnyal sokan emlékeznek rá a komáromi Jókai Napok közönsége közül is. Tehet­• sége révén akár színésznő is lehetett volna, de Gyüre Mónika inkább az orvosi pályát választotta. A prágai orvosi egyetemet 1987-ben végezte el, majd két évig a dunszerdahelyi kórház gyermekosztályán dolgozott. 1989-től férje országában, Hollandiában, a nijmegeni egyetemi kórházban tevékenykedik, ahol egy kutatási program vezetésével bízták meg. Mun­Gyiire Mónikával, akit még a kassai Ma­gyar Tanítási Nyelvű Gimnázimból isme­rek, az előadása előtt beszélgettem. - Kutatási progra­mod és előadói té­mád az Extracorporá­lis membrán oxigená­ció. A laikus számára ez alig mond valamit. Miről is van szó? ' .- Ezt a gyógymó­dot Amerikában egy michigani professzor dolgozta ki. Lényegé­ben arról van szó, hogy azoknál a pa­cienseknél, akiknél valamilyen óknál fog­va a tüdő nem bizto­sítja az oxigénellá­tást, a vért egy testen kívüli körön, műtüdőn keresztül vezetjük. - Ehhez nyilván se­bészeti beavatkozás­ra van szükség? - Csupán két csö­vecskét vezetünk be a nyaki verőérbe és a nyaki viszérbe, és a vénán keresztül ve­zetjük a vért a testen kívüli körbe, ahol eltávolítjuk belőle a széndioxi­dot, oxigénnel töltjük fel, majd felme­legítve visszaadjuk az artériába, il­letve az aortába. - Bizonyos esetekben már a cse­csemőknél is szükség van ilyen be­avatkozásra? - Előfordul, hogy a magzat a szü­letés előtt az első székletet kiüríti a magzatvízbe és amikor megszüle­tik, a magzatvizet a széklettel együtt belélegzi, s az egész tüdeje telítődik ezzel a nyálkás masszával. Felszí­vódása sok gondot okoz, és ha nem „Egy-egy csecsemő életének megmentése na­gyon jó érzéssel tölt el" (A szerző felvétele) tudunk 2-3 napon belül segíteni, állapota kritikussá válhat. Nos, az extracorporális membrán oxigenáció - vagy ahogy rövidítve mondjuk, az ECMO - elsősorban ilyen esetekben tud segíteni. - Sok csecsemő kerül ilyen ve­szélyhelyzetbe? - Szerencsére nem. Hollandiában évente 100-120 gyerek. - Más diagnózisok esetében is használható ez a gyógymód? - Van egy nagyon súlyos tüdő­gyulladás, amikor szintén nem meg­felelő a vér oxigénellátása, ekkor is kájáról a minap szülővárosában, a Kassai Egyetemi Kórházban nagy érdeklődést kiváltó előadást tartott - angol nyelven. A vitában az orvosok szlovákul, csehül, németül és magyarul is feltehették kérdései­ket, amelyekre ő a kérdező nyelvén válaszolt. Mind­ezt pedig csak azért hangsúlyozom, mert ez is egy példa a sok közül arra, hogy a magyar alap- és középiskolába járó diákok miként tudnak érvénye­sülni az életben. használjuk az ECMO-t, mert más­képpen nem lenne remény a túlélés­re. A harmadik diagnózis pedig a kongeniteális hermia diafragmatik, vagyis a rekeszizom veleszületett rendellenessége, az az eset, mikor hiányzik a rekeszizom egy része. A kutatási programot különben a múlt év januárjában indítottuk el és három évig fog tartani. Klinikánkon jelenleg jobb eredményeket érünk el, mint az amerikaiak, ugyanis sú­lyosabb diagnózisaink vannak, komplikáltabbak a problémák, de ennek ellenére mi nyolcvannégy százalékos túlélést értünk el. - A gyógymódot Amerikában fej­lesztették ki, miért indítottátok be kutatási programként Hollandiában? - Elsősorban azért, mert Ameriká­ban sem volt még istenígazából be­bizonyítva, hogy kész, kikísérlete­zett módszerről van szó. Különben is Európában, mintha szkeptikusan, vagy legalábbis eléggé tartózko­dóan viszonyultak volna hozzá. - Mi volt ennek az oka? - Többen azt a nézetet vallották, hogy Amerikában nem olyan magas szintű a szülészeti ellátás, mint Eu­rópában, következésképpen nálunk olyan súlyos komplikációk nem for­dulhatnak elő. - Ez megfelel az igazságnak? - Tény, hogy Nyugat-Európában magas szintű a szülészeti ellátás, de amint már utaltam rá, vannak olyan pácienseink, akiknek a hagyomá­nyos gyógymódok esetében csak 20 százalékos esélyük lenne a túlélés­re. Kórházunk gyermeksebészeti kli­nikája vezetőjének megtetszett az amerikaiak kezdeményezése, és nem sajnálva rá a pénzt, érdemes­nek találta kutatási programként megvizsgálni, hogy európai körül­mények között használható-e ez a módszer. - Miért éppen téged bízott meg a professzor a program vezeté­sével? - Pályázatot írtak ki, amire többen is jelentkeztünk. Elbeszélgettek ve­lünk, aztán döntöttek. - Hollandián kívül Európa más országaiban is kísérleteznek ezzel a gyógymóddal? - Már van néhány centrum, pél­dául Párizsban, Stockholmban - és Grácban is. - Mondd, a szándékon kívül mi kell még ehhez? - Annyira szuperspecializált do­logról van szó, hogy az effajta keze­lést szerintem csak egyetemi kór­házban van értelme alkalmazni, ahol a jól képzett szakembereken kívül magasszintű a felszereltség, ahol jó a kórház infrastruktúrája, s adott a nagyon jó helikopter-szolgálat. Ugyanis a gyorsaság és a team­munka a fő. Abszolút problémamen­tes együttműködést kell kialakítani, semmi mást nem szabad nézni, csak azt, hogy a páciens hogy van, mit kell tennünk érte. Tapasztalatból tudom, láttam, hogy a nyugat-euró­pai kórházakban, ahol megvan a fel­szereltség, az infrastruktúra, a rossz csapatmunka miatt maradnék el az eredmények. - Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy nálunk van-e esély az ECMO eredményes bevezeté­sére? - Tudtommal már történt ilyen kezdeményezés. Az ötletet Bécsben vetették fel és Pozsonnyal valamint Budapesttel közösen szeretnék megoldani. - Abból amit elmondtál nyilvánva­ló, hogy ez a munka most minden idődet leköti. Vajon olvasol-e néha verseket, nem hiányzik-e a líra? - Valóban, szinte az éjjelem és a nappalom is ehhez a kutatási programhoz köt, de olykor pihente­tőül azért egy-egy magyar verseskö­tetet is a kezembe veszek. A magyar sajtóhoz már ritkábban jutok hozzá, csak akkor, ha a szüleim, vagy az ismerőseim küldenek. Persze pa­naszra semmi okom, mert az időm nem haszontalanul telik, és egy-egy csecsemő életének megmentése olyan sikerélmény, ami semmi más­sal nem pótolható, nagyon jó érzés­sel tölt el. SZASZÁK GYÖRGY MINDIG AKAD VALAKI, AKI AZ EZREDESNEK IR A közép-kelet-európai totális rendszerek bukását követően meg­szaporodott az értelmiség és a mű­vésztársadalom új szerepével, fele­lősségével és lehetőségeivel foglal­kozó cikkek irodalma. Nem csoda, hisz egyetlen társadalmat sem lehet élesen behatárolható pólusokra osz­tani; gazdaság és humánus szelle­miség egymás függvényei. Nem vé­letlen azonban, hogy a történelem csapdáiból és útvesztőiből azok a népek tudtak kevesebb sérüléssel és traumával kilábalni, amelyek nyi­tottabbak voltak a művészet felé, s amelyek múvésztársadalma is nyi­tottabb volt és nem paktált le a min­denkori hatalommal. A posztkom­munista országokban ez a probléma nyilván bonyolultabb, s igazán nem is az az izgalmas kérdés, hogy mi legyen a diktatúrát kiszolgáló tollno­kokkal, hanem, hogy a hatalom el­lenlábasai, a „disszidens" réteg ké­pes-e felismerni az új helyzet csap­dáit. ,,Az értelmiség és a disszidencia helyzete és szerepe Közép- és Ke­let-Európában lényegesen megvál­tozott: a társadalom és a hatalom kritikáját ma átvállalták a közélet fórumai, a sajtó, a parlament; az a munka, amit az irodalom végez, ebben a pillanatban nem tartozik a nélkülözhetetlen dolgok közé." - írja Értelmiség és disszidencia tegnap és ma című írásában Pred­rag Matvejevic horvát író, akinek a PEN 57. világkongresszusán, Bar­celonában elhangzott előadását a bukaresti A hét közli, május 14-i számában. Igaz, Matvejevic szerint ez így van rendjén, sőt, annál jobb az irodalomra nézve, hisz az írónak „az a régi szerepe, amely a nemzet ébresztésére és épülésére szolgált, ma már a múlté, ezt meg kell mon­dani és egyszer s mindenkorra be­vésni. " A baj ott kezdődik, fejti ki Matveje­vic, hogy „nem lesz könnyű sem veszélytelen megvetéssel sújtani, nemcsak a irodalomban, az elavult és nevetséges rituálékat, az elfo­gultságot, amely a másságban min­dig vétkességet szimatol, az ideoló­gusokat, akik eszméket gyártanak a vezetőknek, mert azoknak a fejé­ben semmi sincs." Bár, mint írja „remélhetőleg a legmerészebbek közülünk kellő iróniával fogják meg­célozni az új vezetők középszerűsé­gét és hiúságát, a nacionalizmusok pökhendiségét és esztelenségét, a hitélet és az egyházi ideológia elmaradottságát, a primitív populiz­must és a hamis messianizmust, a rossz ízlésű beszédeket és egyéb politikai megnyilvánulásokat, ame­lyeknek tanúi vagyunk, a jelek és szimbólumok dagályát, amelyet kénytelenek vagyunk elviselni", azért ne ringassuk magunkat illúzi­ókban, mert igaz ugyan a marquezi kihívás, miszerint „Senki sem az ezredesnek ír", „sajnos, mindig akad valaki, aki vállalja a dolgot." Magyarán: sok pálfurdulásnak le­szünk még tanúi a'közeljövőben: új ideológiák születnek és az azokat kiszolgáló „becsületes értelmiség" új hadrendjei sorakoznak fel, ha úqy hozza a szükség. Márpedig miért ne hozná úgy a szükség? Az új kiszol­gálóknak, Matvejevic szerint, annál könnyebb dolguk lesz, „mert a jelek és jelképek inflációja megkönnyíti ezt a gyakorlatot". Matvejevic általánosításai termé­szetesen hazai példákat juttatnak az ember eszébe, markáns jeleit ennek a jelenségnek: a politikai szekértá­borokba befészkelődő, az egykori hatalommal pörölő és türelmetlen intoleranciáját; a kormánypárti (egy­kori ellenzéki) képviselőnő lekezelő utasítását az írónak, maradj csak a tcllad mellett, majd mi képviseljük a te érdekeidet is (azaz, ne szólj bele a dolgunkba); az egykori disszi­dencia vagy rezisztencia atomizáló­dásának és egymással való szem­befordulásának jelei stb. Matvejevicet, természetesen, nem ez izgatja elsősorban. „Nincs remény arra, hogy az (új) politikai és irodalmi viszonyok közepette az író­nak különösen fontos szerep jusson - írja, - ám annái jobb ránézve: ez már valódi esély. Szolgáljon lecké­nek, amit eddig megéltünk." Az írót azonban, akit a totalitárius rendszer­ben ,.foglyul ejtett az igazság", to­vábbra is kihívások várják. ,,A mi esélyünk az volt, hogy védelmünkbe vegyük a megalázottakat és meg­nyomorítottakat, hogy felsorakoz­zunk a kisebbségek mellett, a ható­ságok ellen. A mostani forgatóköny­vekben az ilyen szerep ritka, vagy nincs is." Vagyis, az új disszidencíá­ra ugyancsak szükség lesz, ha a helyzet úgy hozza (és miért ne hozná úgy?). A jelenlegi helyzet azonban azt mutatja, könnyebb a hatalomba beépülni, mint tartani a három lépés távolságot. Ergo: mindig akadnak olyanok, akik a min­denkori ezredesnek írnak. ,,Ami a szláv világot illeti" vonja le a konklúziót Matvejevic, „végzete­sen híjával vagyunk a társadalmi szervező készségnek, az ésszerű és kézzelfogható terveknek. Minden bizonnyal ez az egyik oka azoknak a katasztrófáknak, amelyeknek olyan súlyosan megadtuk az árát és megadjuk még hosszú ideig. Európa más utat választott, s ha ez nem is a lehető legjobb, de bizonyosan eredményesebb: tőlünk megtanul­hatja, hogy milyen irányban nem kell haladnia, a mi kárunkon okulva megkímélheti magát fölösleges erő­feszítésektől és áldozatoktól, mind­attól, amibe nekünk az emberiség egyik legnagyobb szabású utópiája, a modern történelem egyik legtragi­kusabb kalandja került. Külön tragé­diánk, hogy még valamelyes elisme­résre sem tarthatunk igényt, ezért az ijesztő rémálomhoz hasonló vállal­kozásért. A megvetés és a szána­lom ellen talán azzal védekezhe­tünk, ha az ember felszabadításá­nak eszméjére hivatkozunk, amelyet nem lehet többé semmivé tenni..." Az értelmiség és disszidencia múltbeli szerepe tehát jórészt meg­szűnt, s félő, az új helyzetben nincs is rá szükség, fejti ki Predrag Matve­jevic. Ám, aki a múltban nem tette, ma se Írjon az ezredesnek. (kövesdi) A KIEGYEZÉS(EK) TÉTJE Több esem'ényhez kötve, több szakaszban emlékezik az év eleje óta a sajtó az osztrák-magyar kie­gyezésre, annak 125. évfordulójára. Hisz már maga a szó, a fogalom is folyamatszerűségre utal. A kiegye­zés érdekellentétek feloldása volt, s mint olyan még a politikában sem mehetett végbe egyszerű aktusként, így az osztrák ipari és pénzügyi körök szövetségre lépése a magyar birtokososztállyal hosszabb ideig tartó alkuk eredménye volt. Azzal, hogy Ferenc József 1867. február 17-én kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnöknek, a magyar politikai körök tulajdonképpen csak a kormányrúdhoz kerülésnek örven­dezhettek. Ezután vette kezdetét az alkotmányjogi viszonyt rendező tör­vényjavaslatok parlamenti megvita­tása és jóváhagyása. Az uralkodó a 69 paragrafusból álló kiegyezési törvénycikket július 28-án szentesí­tette, azt követően, hogy 1867. júni­us 8-án fényes ceremóniával Ma­gyarország és társországai királyá­vá koronázták. A káprázatos ünnep­ségre több mint 300 év múltán elő­ször, ezúttal már nem a pozsonyi dómban került sor. Ferenc József a Lánchíd pesti hídfőjénél vágtatott kivont karddal a királydombra. önkéntelenül is a megbékélés emberi-lélektani mozzanatai körül időzik el a mai képzelet, az egykori ünnepi külsőségekre emlékezve. Kik is fogtak valójában kezet ekkor a szó fizikai és képletes értelmében! S va­jon mi játszódhatott le lelkük mé­lyén? Hisz magát Andrássy Gyulát is 1849-ben, távollétében halálra ítél­ték. Eötvös József a legnagyobb magyar kultuszminiszter öt évet, Horvát Boldizsár az igazságügyek érdemes felelőse két évet töltött az önkényuralom idején osztrák fog­ságban. < i Nehéz szabadulni a kísértéstől, mely mai párhuzamok felfedezésére, csábít. Ez viszont önmagában alig­ha jelenthet belső katarzist. Napja­inkban a közfigyelem hajlamos arra, hogy a politikusi-emberi magatartá­sokban csak bizonyos pálforduláso­kat, furcsa pólusokat összekötő pak­tumokat lásson. Mintha nem is lenne olyan határ, amely a könnyed köpö­nyegforgatást elválasztja az érték­mentő kompromisszumok mély bel­ső átélésétől. Igen. Ha már az emberi kapcsola­tok oldaláról közelítünk a kiegyezés értelmezéséhez, alighanem csak a lélek legbensőbb rendüléséig ha­tolva juthatunk el a tágabb össze­függések, a bennünk rejlő üzenetek megértéséhez. Történettudományban és köz­gondolkodásban máig tart a vélemé­nyek ütközése: megalkuvás vagy si­ker volt-e a kiegyezés. „Az akkor elérhető rendszerben a legjobb megoldás - minden esetleges kö­vetkezményével együtt"-vallja Ko­sáry Domokos jó ideje, függetlenül annak fogadtatásától. De vélemé­nyét könyvében azzal is megtoldja, hogy a magyar politikai vezető réte­gek az 1848-as generáció jóvoltá­ból, ... „1867-ben olyan korszak küszöbén álltak, amely minden ko­rábbinál jobb lehetőséget ígért a gazdasági, politikai, kulturális fel­zárkózáshoz, egy magasabb szint eléréséhez Európán belül." Nem véletlenül helyezi Kosáry akadémikus a hangsúlyt a lehetősé­gekre, amelyek magukba foglalták a demokratizálást (a jogkorlátozás helyett), az őszintébb nemzetiségi jogvédelmet (a magyar szupremá­ció fenntartásának merevségét le­küzdve). Tudjuk, nem ez történt. Napjaink Kelet-Európája is fordu­lóponthoz érkezett. A lehetőségek valóra váltása ma is sokban függ az emberi magatartástól, a „kiegyezé­sek" őszinteségétől, az értékóvás következetességétől. (kiss)

Next

/
Thumbnails
Contents