Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-05 / 131. szám, péntek

1992. JÚNIUS 5. ÚJ SZÓ, PUBLICISZTIKA 8 PETŐFI-ÜGY ISMÉT KEZDŐDIK A HUZAVONA? Hosszú hónapokon keresztül tartó viszonylagos csend után a közelmúltban ismét robbant egy kisebbfajta bomba Petőfi körül. Ez pedig nem volt más, mint az ügy végső lazárását minden lehetséges eszközzel hátráltató Magyar Tudományos Akadémia háromoldalas, telefaxon küldött üzeflete a clevelandi egyetemi klinikának. (Emlékeztetőül: a Barguzinban exhumált csontvázat 1991 februárjában szállította az USA-ba Morvái Ferenc, a jelenlegi legkorszerűbb módszerekkel történő, 100 százalékban biztos eredményt adó azonosítás céljából. Szülői génminta hiányában — amelynek megküldéséhez az MTA nem járul hozzá — azonban erre a mai napig nem kerülhetett sor.) ' A titokzatos csontváz tehát több mint egy éve trezorban pihen, az amerikai tudósok pedig várják a Petőfi édesanyja csontvázából származó, kb. 1 gramm tömegű mintát. Helyette azonban a már említett üzenetet kapták, a következő tartalommal: Az MTA Petőfi Bizottsága szükségesnek látja emlékeztetni az amerikai kollégákat arra, hogy 1990 márciusában tudósokból álló csoport vizsgálta meg Moszkvában a csontvázat, s a szakértők arra a megállapításra jutottak, hogy az egy 23—27 éves korban elhunyt nőé, akit 40—100 évvel ezelőtt temettek el. A bizottság kéri mindezen tények figyelembevételét a további lépések megtétele előtt. Az üzenet mélységesen fölháborította a clevelandi professzorokat, éspedig több oknál fogva is. Elsősorban azért, mert korábban öten közülük Budapesten jártak, hogy szakmai vitát folytassanak a kérdésről magyar kollégáikkal. Magukkal hozták eddigi kutatásaik eredményeit is, amelyek szerint: a koponya alapiján elkészített arcrekonstrukció teljes mértékben megegyezik a Petőfiről készült egyetlen hiteles fényképpel (dagerrotípiával); a kromoszómavizsgálat egyértelműen férfinak, mutatta az elhunyt nemét; életkora 30—35 óv, elhalálozásának időpontja pedig „az 1850-es évek. ben" volt. Nos, az erről tartandó előadást az MTA képviselői nem voltak hajlandók meghallgatni, mint ahogyan a vitát sem vállalták; nem sokkal később azonban elküldték ezt a gyakorlatilag névtelen üzenetet, pontosabban a semmitmondó „Az MTA sajtószolgálata" aláfrással. Legalább ilyen mélyen megsértették az amerikai tudósok szakmai önérzetét is azzal, hogy kétségbe vonták az általuk kifejlesztett ún. DNS-print eljárás hitelességét, amelyet pedig azóta már széles körben használnak az USA-ban; mondhatni, a rutineljárások közé tartozik az egyének azonosításánál. S végül: azt sem értik Clevelandban, hogy milyen jogon kéri őket bármire egy olyan intézmény, amely nekik semmiféle megbízatást nem adott, s amellyel ők semmiféle kapcsolatban nem állnak az ügyet illetően? Az elmondottak alapján a Magyar Tudományos Akadémia hozzáállása a legenyhébb kifejezéssel is érthetetlen. Az amerikai tudósok szakértelmében — és pártatlanságában — semmi okuk nincs kételkedni. Minden olyan ellenérv is csak hajánál fogva előráncigált lehet, miszerint Hrúz Mária csontvázának megcsonkítása etikátlan cselekedet, sőt sírgyalázás. Millió esetben végeztek már ilyesmit, az egyiptomi fáraóktól a vietnami katonákig. Különben is, nem árt megismételni: 1, azaz egy gramm tömegű csontszilánkról lenne sző. Az évek óta húzódó ügy pedig lezárulna, s a világ végre megtudná: elesett-e Petőfi Segesvárnál, vagy újra kell írni a történelemkönyvek és az irodalomtörténeti munkák idevágó fejezetét. Persze, ez utóbbi esetben sokak szakmai presztízsén esne csorba. És talán éppen ez itt a legnagyobb baj... VAS GYULA SZÉLÉN A TENGERNEK* A

lig két éve annak, hogy néhány évtized intermezzója után ismét szabadságban gondolkodhatunk, illetve, ahogy mondani szokás: ránk szakadt a szabadság. Ez a szabadság a felvidéki magyar irodalomra úgy szakadt rá, mint az átlagpolgárra: felkészületlenül érte. Ennek a felkészületlenségnek két markáns jele időközben már mindenki számára láthatóvá vált. Az egyik, hogy az elmúlt évek során irodalmunkban nem született regény vagy vers, mely a fióknak íródott volna, tehát az író nem számolt a szabadsággal, a másik pedig, hogy az író ma nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Azt hiszem, nem csak a kisebbségi irodalom gondja-terhe, hogy ez az irodalom egészen a közelmúltig megrekedt a maga elszigeteltségében, s ma már nem teljesen biztos, hogy képes önmaga számára új utakat keresni és találni, s egyáltalán: abban sem vagyok biztos, hogy ez az irodalom például számot tud adni mai szemmel arról, mi történt itt valójában az elmúlt négy évtizedben. Nem vagyok biztos abban, hogy«ennek az irodalomnak a képviselői regények, novellák, esszék és versekk formájában képesek lesznek számot adni erről a közelmúltról annak az olvasónak, aki velük együtt ezt a közelmúltat megélte. Erre a pesszimizmusra elsősorban az indít, hogy irodalmi gondolkodásunk és igényességünk mélysége eddig sem volt képes befogni, átszűrni és esztétikailag kifejezni, ha úgy tetszik: ábrázolni, ha úgy tetszik: tükrözni — nem háromezer év egységes európai műveltségét, hanem azét a néhány évét sem, amit a kisebbségi létállapot, ez az abszurd, tudathasadásos helyzet jelent. Irodalmi szekcióról lévén szó, engedtessék meg nekem, hogy e helyt irodalmi példákkal éljek, okul előhozván őket részint irodalmunk, részint irodalmi állapotunk illusztrálására. Mostanság egyre nagyobb indíttatást érzek arra, hogy bizonyos műveket újraolvassak, s persze nem csak a csehszlovákiai magyar irodalom opuszaira gondolok. Igy történt, hogy az elmúlt héten újraolvastam Duba Gyula ívnak a csukák című regényét szokásomhoz hűen nem egymagában — felváltva Thomas Mann Varázshegyével. Ez az újraolvasás-együttolvasás számtalan felismeréssel szolgált; melyek részletezésére ennek a rövid írásnak a keretei közt nem vállalkozhatom, arról nem is beszélve, hogy —- psupán példaként — Harangozó Árpi és Hans Castorp, valamint az én olvasói énem közti konfrontációról csupán egy nagyon bensőséges esszében tudnék szólni. A két mű — jobb szó híján — miliője ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy, mint az említettem, irodalmunk és helyzetünk illusztrálására szolgáljon. Miről van szó? E regény, a bennük ábrázolt hermetikus világgal ismét felvetik a kérdést: elszigeteltség vagy egyetemesség. A kérdés tételessége könnyen a választás kényszere és kizárólagossága felé tereli a figyelmet, pedig nem erről van szó. Nem vitás, hogy a felvidéki magyar irodalom jónéhány olyan művet tart számon, mely ugyan ebben az abszurd hermetikusságban született, mégsem viseli magán ennek az elszigeteltségnek (ezt köznapian kisebbségi pocsolyának hívjuk) a jegyeit. Hogy Duba Gyulával szóljak: „A mélyebb vizeket kereső csukák ilyenkor — április vége felé, május elején — ösztönösen felfelé úsznak, nem a Pilincke irányába, a haláluk felé, a biztos pusztulás felé, amit a nyári hőség hoz a számukra, amikor teljesen elapad, majd kiszárad a Füzes-árok holt vize. (...) sekély és csöndes vizet keresnek, hogy alkalmas helyen lerakhassák ikráikat..." A felvidéki magyar irodalom ezt az elzártságot, elszigeteltséget, hermetikusságot nem tudta a maga javára fordítani, mert nem lépett fel ilyen igénnyel. A langyos belterjességnek, a pocsolyának tudott megfelelni, mert neki is inkább az felelt meg, és igényeihez mérten számára is az volt adekvát, szemben mondjuk azzal a magas régiókat megcélozó hermetikussággal, melyet a Varázshegy szellemi restséget kizáró ritka levegője, a háromezer év szellemi hagyományát elvetni nem hagyó magassága biztosít. M

i történt? Az történt, amit regényében Duba Gyula más, de mégis hasonló vonatkozásban — az elszigeteltséget az ívni vágyó csukák metaforájába sűrítve — így fest le: „Május végén a Füzes-árokban, a berkenyefánál egy nagy csuka élettelen teste úszott félig a víz alá merülve. A fél pofája és a feje nagy része a víz színére emelkedett, mintha a hal levegőt szívna, és mindjárt alámerül. Széles testé ferdén meghajolva a mélység felé mutatott, a farkát már nem lehetett látni, a sötét vízbe veszett. A Füzes-árok vize most zöld színű, sűrű és langyos, a nagy csukát oxigén hiányában beállt fulladásos halál ölte meg." Ez a kép tárul elém, ha irodalmunkra gondolok. Persze, az árok medréből ágaskodó halcsontvázak képe alatt nem azt értem, hogy minden író kifulladt, elveszett vagy átalakult. Csupáncsak azt, hogy ez az irodalom az elzártságot nem tudta a maga hasznára és épülésére fordítani — ha már kitörni belőle nem volt igény. A határok légiesülésével, s azzal, hogy — képletesen szólva — e kisebbségi holtág gátjai mindenfelől felszakadoztak, feltételezhető, hogy erre az irodalomra termékenyítően hatnak majd az egyetemes vizek, s minden behajózhatóvá válik; vagy úgy, hogy irodalmunk alkalmasnak bizonyul befogadni az értől az óceánig mindent, s egyszersmind a maga hordalékával hat a sodrásra, vagy úgy, hogy ez a sodrás egyszer s mindenkorra elsöpri vagy asszimilálja. Bármelyik lehetőséggel számolunk is, az ennek az irodalomnak csak a javára válik. Az árok medréből kimeredő szkeletek képe ennek tudatában nem ad okot pesszimizmusra, hiszen csupán az történt, hogy néhány író, néhány irányzat, néhány írásmód és néhány íróeszköz kimerült, kiélte magát vagy szünetelni látszik. Ugyanakkor néhányan most kezdenek írni, vagy most kezdenek ismét írni, sokak pedig nem érzékelnek és nem élnek át semmilyen törést, s továbbra is írnak. Azt sem mondhatnám, hogy kevesebb írás születik, mint korábban, s azt sem, hogy ezek az írások jobbak a korábbiaknál. Megszűnt az egy párt, egy valóság, egy irodalom, egy könyvkiadó, egy folyóirat, egy napilap rendszere, s ez sokaknak tetszik, sokaknak nem. Nem tetszik azoknak, aki ma is csak egy pártban és egy valóságban gondolkodnak, s alkalmasint nem is írnak, tehát most sok párt nincs ínyükre, sok könyvkiadóba nem visznek kéziratot és több folyóiratban és lapban nem publikálnak. Aki viszont írásban gondolkodik, annak korlátlanok a lehetőségei. Megint csak az lett a kérdés, vajon műve ékesszólás-e, vagy üres beszéd. Ismét visszabillent az a majdnem háromezer éves idilli állapot, amidőn nyilvánalő volt, mi a humilis és mi a gravis. Ismét tudni lehet, mi az igaz és mi a hamis, mi a hasznos és mi a káros, mi a szép és mi a rút. Mindez egészen a közelmúltig nem volt világos (sokaknak ma még kevésbé az), és nem is igen felelt meg senkinek, hogy egyértelművé váljék, hiszen íróink többsége olykor spontán mód, ám évtizedenként és nemzedékenként legalább egyszer proklamáltan is felmentést kért és kapott abból, aminek megfelelnie pedig elsőrendű kötelessége lett volna és természetes kényszere kellett volna, hogy legyen: tudniillik esztétikából. Ismét más lapra tartozik, hogy az ennek fejében vállalt ilyen-olyan, esztétikán kívüli önmaga szabta célok és eszmék zászlóra tűzésével ezeknek a céloknak és eszméknek sem tudott megfelelni, s megrekedt a zászlólengetésnél. íróink java része — felmentve érezve magát esztétikától — erkölcstelen is meghasonlott, erkölcsből is megbukott, holott a létező szocializmus ebből a tantárgyból csak a nem létező besúgóit mentette fel. Megbukott, mert az író felelősségét és szolidaritását pragmatikus, a szellem emberéhez méltatlan és humilis célokért humilis és alávaló eszközökre váltotta fel — ugyanakkor az olyan, cserébe támogatott és tűrt eszmékben, mint a vox humana, a valóságirodalom vagy az erkölcsi realizmus, még gondolatban sem nőtt fel. A felvidéki magyar irodalom eminensen valóságábrázolónak mondta magát, s nem a valósághoz, a létező szocializmus valóságához sem közelített, azt az igen behatárolt időt és teret: a kisebbségi helyzetet, azt, amit én hermetikus abszurditásnak nevezek, azt sem tudta megélni, átélni és ábrázolni vagy esztétikailag leképezni. (Talán ennek „eredménye" az a groteszk helyzet, hogy az én szememben ma a legreálisabb író, vagy hogy pontosabb legyek: az egyedüli realista az a Grendel Lajos, aki éppen e realizmus megtagadásának igényével indult.) Ehhez az esztétikai leképzéshez ugyanis nem bizonyult elegendőnek a konfliktusok átélése, arra pedig ismét csak nem volt igény, hogy ezeket a konfliktusokat megéljék, s hogy azok esztétikailag s etikailag művekben csapódjanak le. Az a felvidéki magyar irodalom, mely témáit s nemkülönben eszközeit. is a társadalom ós az erkölcs vonzásköréből, valamint e kettő tükrözéséből merítette, s ezek tablóját kísérelte megfesteni (legalábbis az epikában túlnyomó részt) — ez az irodalom egyértelműen kerülte e merítendő s tükrözendő valóság társadalmi-erkölcsi konfliktusait és konfliktushelyzeteit; ha nem kerülte, akkor igyekezett azokon minél egyszerűbben átlépni; ha pedig nem lépte át őket, akkor eszköztárából és esztétikai—etikai igénytelenségéből másra nem futotta, mint hogy ezeket a konfliktusokat pragmatikus, az irodalomtól idegen célok eszközévé transzformálja, s ezzel egyúttal többé-kevésbé legitimizálja is őket. A felvidéki magyar irodalomnak egy jelentős hányada felvállalta az akkor •politikai eszközökkel fel nem vállalható kisebbségvédelmet, anyanyelvvédelmet... (a sor folytatható, s tágíthaté, hiszen a társadalmi-politikai tablónak számtalan olyan ideológiailag megtámadott mozaikját is védelmébe vette, legitimizálta, illetve tette pozitívvá visszamenőlegesen is, mint például a szövetkezetesítés, a polgári jog és értékrend, s maga a polgárság dehonesztálása stb., stb.), ugyanakkor e művek java része nem belső esztétikai kényszerből született, illetve, ahogy mondani szokás: nem akarta megváltani a világot. Ehhez, mint említettem, nem is rendelkezett adekvát eszközökkel. Mindez több szinten megfogható és kimutatható, s az irodalomtörténetre éš - kritikára a jövőben egyebek közt ez a feladat is vár. (S az megint más lapra tartozik, hogy a szabadság, a szabad és nyilvános véleménykifejtés egy dolog, a hajlandóság pedig, e szabad és nyilvános véleménykifejtésre való hajlandóság egy másik dolog.) Az egyik ilyen szint a nyelvi, a másik a statisztikai, a harmadik az esztétikai..., a sor itt folytatható. Itt azt keil konstatálnom, hogy irodalmi műveink többsége már az első olvasói-műélvezői szűrőn fennakad, ti. a nyelvin, s ez nem nagtív értékítélet, hanem ténymegállapítás. Szomorú tanulmányt lehetne írni arról a témáról, milyen másod-, harmad-, tizedrangú szerepet tölt be néhány műben a nyelv, az érték tehát, melynek éppen védelmében és „védelmére" íródott esetleg az adott mű. E

z az állapot az említett írókköltők általános szellemi, esztétikai, kritikai és nyelvi igénytelenségén és amnéziáján túl a kritika ugyanilyen igénytelenségére vezethető vissza. A kritika, a ritka kivételtől eltekintve,, éppoly belterjes volt, mint amilyenek az irodalmi alkotások voltak, igénytelensége is a befogott és vizsgált művek igénytelenségével vetekedett, és sajnos, vetekszik máig. Lemondva a legfőbb becsvágyáról, ti., hogy ízlést formáljon, a kritikának nem volt más célja, mint hogy összemossa a humilist a gravisszal, a jó művet az elrontottál, a rosszat a tehetségtelennel, az igénytelent a lektűrrel, a közepest a kiválóval stb. A kritika java része, éppúgy, mint ezek a művek, a mindenkori jelennek íródott; a művek a mindenkori jelent, a kritika pedig a mindenkori műveket legitimizálja. Ezért nem kell sajnálni, ha e mindenkori jelen eltűnésével e művek s e kritikák is eltűnnek, feledésbe vesznek. Eltűnnek, mint a létező sžocializmus a maga nem létező cenzúrájával. A jelen és a jövő viszonylatában ugyanakkor furcsállom, hogy még ma is akad író-költő, aki a kritikával felesel, aki a kritikával szemben cáfol, vádol, védekezik és érvel (általában élő szóban, néha írásban), mert ezzel beismeri és igazolja, hogy műve a jelerinek, a rnindenkori jelennek íródott. Ha nem így lenne, nem törődne az esetleges tévedésekkel, nyugtázná, hogy munkát ad a jövő olvasójának és kritikusának is. íróinknak az a része viszont, amelyikről én beszélek, most akar igazságot, most koturnust és babérkoszorút, mert tudja, hogy a tegnapi művét tegnap is kevesen elemezték a szövegközpontúság vagy az esztétika alapállásából, holnapra pedig ez a mű, lehet, bibliográfiai adattá zsugorodik. Sajnos, attól nagyon távol vagyunk, hogy az író az őrökérVényűség igényével adja ki kezéből kéziratát. Inkább az a jellemző — íróra, kritikusra egyaránt —, hogy az eddigi általános fogalom- és értékzavar, a megannyi tudathasadásos állapot és gátlás, s nem utolsósorban a számtalan irodalmon kívüli ok miatt ma még az írók s a gondolkodók egy része sem bízik saját ízlésében; megvitatás, eszmecsere nélkül nincs sem bátorsága, sem hajlandósága kimondani egy jó műről, hogy jó mű, a rosszról meg csak vitatkozni van kedve, s miután a pokolba kívánja, nem idegen tőle, hogy ugyanakkor írásban burkoltan az égig magasztalja. D

uba Gyula a már említett regényében ezt írja: „Régóta tudták a faluban, hogy nyár végén, ősz elején az árok medrében hatalmas halcsontvázakat találnak az aratók és a mezei munkások, de senki sem törődött azzal, hogyan kerültek oda azok a-nagy halak..." S ha én most utoljára, még egyszer elvonatkoztatok attól, hogy az elszigetelődött, a fősodortól leszakadt halak a regényben mint kép a felvidéki magyarság megfelelői, jobban mondva nem is elvonatkoztatok, csupán a felvidéki magyar irodalomra szűkítem a képet, önkéntelenül egy másik ugrik be, Hemingway képe: Az öreg halász és a tenger zárójelenete. S ismét csak illusztrálá, sára annak, amit eddig elmondtam: ha irodalomra gondolok, a nagy halcsontvázat látom, mely szélén a tengernek — pihen. (Mint a komp. Kikötötték...) Ha irodalmunkra gondolok, látom az öreg halászt is. Tenyere vérhólyagos, teste csupa horzsolás. Ha irodalmunkra gondolok, a tengert, azt nem látom. Hogy a küzdelemről ne is beszéljek. Arról meg nem fontos, hogy hogyan tovább. Az a regény, a novella, a vers, az esszé dolga. Ezek pedig nem modellek, kánonok, tervek, irányok és elvárások szerint íródnak majd. És mindenki a maga művét írja. Ha nem írja/önmagát okolja, ne a másikra mutogasson. Önmagával szemben legyen igényes, esztétikaiJag és morálisan is. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy íróink szinte majd mindegyike inkább a másiktól várja a jó művet, a megváltást, az esztétikai-erkölcsi szembenézést — nem önmagától. Persze, könnyebben esik vörös farkat a más seggére bigygyeszteni, mint hamut szórni a saját fejünkre. Ez azonban még a szabadság előtti abszurditást tükrözi, amikor minden a fejete tetejére állt, mint a Villon-versben. Ezeknek az íróknak válaszolni kell tudni. Sajnos azonban, azt is tapasztalom: olyan író is akad, aki a letűnt irodalmi törvények példáján ma új irodalmi törvények sürgetője és papja — nyilvánvalóan olyanoké, melyek majd ismét helyette váltják meg az irodalmat. Meg őt magát is. Ő az, aki másnak kíván jó szelet, erős kart az evezéshez, a tenger ellenállását leküzdő, nem törő evezőt — nem magának. Úgy véli, ő már megváltotta magát, ezért a vezeklést is mástól várja. Az ilyen írót nem Isten küldte, hogy megszólítsa az olvasót. A csuka válaszoljon neki! De hát, mint mondtam, ez csak a széle a tengernek nem pedig a szele. CSANDA GÁBOR *Elhangzott 1992. április 26-án Győrött a Magyarságkutató Konfe-