Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-04 / 130. szám, csütörtök

MOZAI K SZEMPONTOK... A bösi vízlépcső jövőbeni sorsáért felelős két fél útja az utóbbi hetek során elvált. Azóta, amint ez hasonló esetekben lenni szokott, mindegyikük a saját igazát védi, miközben egyikük sem képes egyértelműen bebizonyítani, hogy éppen az ö cselekedete a jogszerű. Ilyen helyzetben nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk bemutatni a két fél álláspontját. A MÁDL FERENC TÁRCANÉLKÜLI MINISZTER MELLETT MŰKÖDŐ JOGI TANÁCSADÓ CSOPORT ÁLLÁSPONTJA A BŐS-NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZERRŐL KÖTÖTT SZERZŐDÉS MEGSZÜNTETÉSÉNEK KÉRDÉSÉBEN SPORT AZ ÍRÓ SZIKÉVEL KILENCVENÉVES LENNE ILLÉS ENDRE A különöst kereste az életben, az emberben. Az irracionális villanást. Meg akarta fejteni az embert, a helyzetet, az indulatot. Egy nyári vakáció idején, tizenhat évesen, magyartanárjának segít a lőcsei gimnáziumban a tanári könyvtár rendezésében. Itt talál rá a Nyugat füzeteiben Csáth Géza írásaira; mélyen megrendíti ember­szemlélete. Ekkor határozta el, hogy — mert rrpga is író akar lenni - előbb orvos lesz, mint Csáth. ,,Hogy írhas­sak, többet kell tudnom az emberről. A testéről. És arról, ami a testben elrejtve él." Budapesten beiratkozott az orvosi karra, Az Est-lapokhoz pedig heti két novellára szerződött le. Az orvostanhallgató anamnézise­ket ír, kórelözményeket. Az író pedig bőséges anyagra lelt a betegek kitá­rulkozásában. Az első novellák bőví­tett anamnézisek. „A világra való ráébredés: a boncolás története." Ekként lett író. És a kritikus? Több mint kétszáz novellát írt. Ezekkel elégedetlen. Önmaga bírálatától jutott el mások bírálatáig. „Khtikát írni: oxigénellá­tás a szervezetben. Mint a lélegzet­vétel. " Irodalomszervező is volt: évtize­dekig. 1948-ig a Révai Könyvkiadót vezette, majd több mint negyedszá­zadig a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadót. Egyszer vendége le­hettem: interjút adott. Természete­sen erről is kérdeztem. íme, a vála­sza: „A könyvkiadás számomra a kritika boldogságát adja. Szeretek olvasni, s még jobban szeretem, ha először olvashatom az éppen elké­szült művet. Úgy formálhatom meg a véleményemet, hogy semmilyen más ítélet nem zavar." Illés Endre a teljes életet akarta. Sohasem zárkózott be könyvtárába vagy a színház világába. Éppen azért, mert ismerte a művészet való­ságos hivatását: a művészet szol­gálja az embert. „Az életet - írta — nem lehet csupán könyvekből megismerni. Ellenőrizni kell. Csak érintés útján ismerhető meg tel­jesen. " Talán esszéiben alkotta a legma­radandóbbat. Mert ebben a műfaj­ban érvényesíthette a legkövetkeze­tesebben igényét: az élet és a művé­szet, a tett és az irodalom kapcsola­tát. Sokszor mondották őt életében elegánsnak, hűvösen tartózkodó­nak. Mert személyes magatartásá­ban sok ilyen tulajdonsága volt. Az esszében azonban a szenvedélyt szerette, az őszinte igazmondást, a megalkuvás nélküli ítéletet. Illés Endre nem tekintélyeket ismert, ha­nem műveket ismert el, vagy utasí­tott vissza. Igen, az esszében tudta a legmélyebben vállalni önmagát. Hosszú és szerencsés élettel ajándékozta meg a sors. Kudarcai­ról, mert voltak ilyenek is - nem szívesen nyilatkozott. Kritikusi téve­déseit bevallotta, kérés nélkül is, mintegy példát mutatva ifjabb gene­rációknak. Életének sikertelenségei­ről legfeljebb homályos emléknyo­mok árulkodnak novelláiban. Zárkózottsága azonban nem volt mogorvaság, inkább tisztelet má­sokkal szemben. Olyan előzékeny volt, hogy a Po­zsonyból érkezett, jószerivel a pálya kezdetén tétovázó újságírónőt sem sürgette, pedig az idő mindig szorí­totta, mert kötelességtudása nem ismert határt. A jó orvos pontossága élt benne. A búcsúzás pillanataiban a pa­sziánsz rejtelmeiről beszélhettem vele. Ilyen ember volt. Ilyen író volt. Egyébként: földink. Csütörtökhe­lyen született - kilencven évvel eze­lőtt. BROGYÁNYJ JUDIT A Csehszlovák Szövetségi Köz­társaság budapesti nagykövetsége 1992. május 22-én kelt jegyzékében arról értesítette a magyar felet, hogy az utóbbinak „nincsenek jogi indo­kai" a szerződés megszüntetésére, ezért a Nyilatkozatnak „nem lehet­nek joghatásai" az 1977. évi szerző­dés érvényességére. Más szóval, a csehszlovák fél szerint a szerző­dés továbbra is érvényben van. Ez az állítás nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a Duna elterelése folytatható legyen, hiszen az - mint csehszlovák részről többször meg­fogalmazták - éppen „a szerződés végrehajtása érdekében történik". A jogi helyzet ezzel szemben a kö­vetkező: 1.A „szerződések betartandók" általános jogelvéből nem követke­zik, hogy azok a kétoldalú szerződé­sek, amelyek esetében az egyik fél­nek komoly oka van ugyan a szerző­dés megszüntetésére, a másik fél azonban ezt kétségbe vonja, örökér­vényüek maradnának. Ez ugyanis ellenkezne a történelmi tapasztala­tokkal, az általános nemzetközi jog normáival és az elemi logika szabá­lyaival. 2. Kétségtelen tény, hogy a szer­ződéseket nem lehet minden továb­bi nélkül egyoldalúan megszüntetni. Ehhez az általános nemzetközi jog az alábbi fontosabb feltételek teljesí­tését írja elő: a) Amennyiben az egyik félnek komoly aggályai vannak a szerző­déssel szemben és meg kívánja azt szüntetni, a másik felet tájékoztatnia kell a felmerült problémákról és a megszüntetés szándékáról. b) Amennyiben a másik fél az aggályokat nem tartja megalapo­zottaknak, s a szerződést érvényben kívánja tartani, a feleknek az így keletkezett jogvitát az ENSZ Alapok­mányában aláírt békés úton kell megoldaniuk, így mindenekelőtt közvetlen tárgyalások, szakértői vizsgálatok, közvetítés, választott vagy állandó bírósági eljárás stb. útján. c) A jogvita békés megoldására az ügy természetétől függően hosz­szabb vagy rövidebb, de minden­képpen kellő időt kell hagyni. d) A szerződés megszüntetésére irányuló szándékát írásos dokumen­tumban, kell közölni a másik féllel, részletesen kifejtve a megszüntetés indokait. 3. A magyar fél mind a négy felté­telt teljesítette. ad a) Aggályait először 1989­ben, az építkezési munkálatok fel­függesztésekor hozta a csehszlovák fél tudomására. Ekkor közös vizsgá­latokat javasolt, annak érdekében, hogy feltárják a vízlépcsőrendszer megépítéséből fakadó ökológiai kockázatokat. ad b) A felek 1989 óta - mind kormányközi, mind szakértői szinten - számos alkalommal tárgyaltak egymással, a tárgyalások azonban eredménytelenek maradtak. A ma­gyar fél az Országgyűlés felhatal­mazása alapján először az 1991. április 21-én tartott kormányközi tár­gyaláson tett javaslatot a szerződés közös megegyezéssel történő meg­szüntetésére. Ezt a csehszlovák fél akkor és az azt következő tárgyalá­son elutasította, söt a súlyosan jog­sértő C változat megvalósításával fenyegetőzött. A magyar fél elfogad­ta azt a csehszlovák javaslatot, hogy a két állam az Európai Közösség szakértőit kérje fel a szakértői vizs­gálatokban való közreműködésre. Az EK Bizottsága kész volt harmadik félként részt venni a vizsgálatokban, de feltételül szabta az ügy kimenete­lét eleve eldöntő egyoldalú lépések­től való tartózkodást. Ezt a feltételt a csehszlovák fél szintén elutasítot­ta, sőt a Duna elterelésére irányuló tevékenységét fokozott erővel foly­tatta. ad c) 1989 és 1992 között három, 1991. április 21-e és 1992. május 19-e között pedig több mint egy esztendő telt el, tehát a magyar fél kellő időt hagyott a vita közös mege­gyezéssel történő rendezésére. ad d) a szóbeli jegyzék és a kor­mánynyilatkozat 1992. május 19-én történő átadásával a magyar fél ele­get tett a formai feltételeknek is. 4. Mindezek alapján megalapo­zatlan az a csehszlovák állítás, mi­szerint a szerződés ma is érvényben lenne. Ez egyébként ellentmondana a logika szabályainak is, nem lehet érvényes egy olyan kétoldalú szer­ződés, amelytől az egyik fél vissza­lépett. A másik fél vitathatja a ma­gyar fél elmúlt években tett egyik vagy másik lépésének jogszerűsé­gét - ez minden jogvitában termé­szetes jelenség - azt azonban sem­mi esetre sem, hogy a vízlépcső­rendszer létesítéséről 1977-ben kö­tött szerződés 1992. május 25-én megszűnt. 400 000 méter geológiai kutatófúrás mélyült le. A különféle kutatómun­kákra, modellekre, makettokra két­milliárd koronát költöttünk. A talaj­vízszint csökkenése következtében már akkor megindult az ártéri erdők kiszáradása. A vízlépcsőhöz tartozó létesítmények néhány körzetben épp ezeket védik meg. Akárhogy is, a bősi vízlépcső napjainkban gyakorlatilag készen áll. Sajnos, a magyar fél, amelynek nincsenek tapasztalatai az ilyen építményekkel kapcsolatban, ma a nagymarosi, söt a mi bösi lép­csőnk befejezését újra politikai síkra terelte. Míg a bősi építményt mai formá­jában ismerő laikusnak sem juthat eszébe, hogy a lerombolását java­solja. Ezért a szlovák kormányfő nyugodt szívvel kijelenthette, hogy csak idő kérdése, amikor a magyar fél megérti az egész rendszer befe­jezésének szükségességét. Tehát a nagymarosi lépcsőét is. A teljes energetikái kihasználás és az árvíz­védelem miatt. Még inkább nemzet­közi szempontból. A hajózási felté­telek javítása érdekében is. Ez bizo­nyosan a mi és a magyarok Európá­ba történő belépése előtt megtör­ténik. Szlovákia a bősi vízlépcső üzem­be helyezése után új sportolási és turisztikai lehetőségekhez is jut. A hajók a felvízcsatornában Hollan­diához hasonlóan a terepszint felett fognak haladni. Nem 2-3 méterrel mint ott, hanem több mint 20 méter­rel a somorjai és más községek felett. PAVEL PETRÁN, Aréna 1992. J UNIUS 5. ÁTKOS ÖRÖKSÉG... Mától kezdve minden másképpen volt- hangzik gyakorta napjaink Ke­let-Európájában az aforizma, mely kissé ítéletet is mond az ugyancsak felélénkült történeti publicisztikáról. A tilalmaktól megszabadulva a múlt­batekintés ugyanis nemcsak fehér foltokat tüntet el - egész korszako­dat és eseménysorokat helyez új megvilágításba. De kérdés, hogy va­jon a társadalmi-politikai változáso­kat tükröző közgondolkodás nem vetít-e vissza a múltba újabb, hirte­len megjelent, tünékeny tudatmező­ket? Avagy a ma gondjai, elvárásai és korlátai nem tüntetnek-e el a múltból a jelenbe nyúló fejlődés­szálakat? Nem vesznek-e homályba továbbra is olyan mozzanatok, té­nyek és folyamatok, amelyek túlon­túl nagy ostromot jelentenek az ér­zelmekkel átitatott közösségi tudo­másulvétel és befogadás számára? Alighanem többekben vetődhetett fel ilyesfajta meditáló kétkedés, amint végignézték a Csehszlovák Televízióban nemrég bemutatott „Deutsch Böhmen, avagy a cseh Szudéta-vidék" című riportfilmet. A szerzők alighanem közegellenál­lással is dacolva igyekeztek látlele­tet adni a mai cseh-német viszony­ról. Helyenként úgy tűnhetett, hogy valójában történelmi oknyomozó fil­met láthat a televíziónéző. Pedig az alkotók inkább mai helyzetképet pró­báltak rögzíteni, a jövőbe tekintés szándékával. Járókelőket állítottak meg Cheb, Karlovy Vary és Sokolov utcáin, tanítókat és polgármestere­ket kérdeztek meg arról, hogy mi­ként élik meg a felduzzadt turistafor­galmat, a németek viselkedését, úgymond á német tőke behatolását. A válaszok mögött ott munkáltak a közelmúlt történelmi megrázkódta­tásai. Tulajdonképpen arról kapott képet a néző, hogy miként és meny­nyire sikerült megemészteni a mind­két oldalon ható traumákat: a hitleri megszállást és a németek háború utáni kitoloncolását. A megszólaló történészek, Jan Kŕen, Ján Mtynárik és mások is az atavisztikus emléke­ken felülkerekedő közép-európai ér­tékrend követelményéire hivat­koztak. Valahogy úgy tűnik, hogy eköz­ben mintha kissé elhalványult volna a cseh-német kapcsolatok tragédiá­ba torkollásának tágabb időkerete. Igaz, kissé bizonytalanul és homá­lyosan szó esett az 1918-ban meg­alakult Csehszlovák Köztársaság nemzetállami jellegéről. De arról már nem történt említés, hogy volt-e más alternatíva is? Hisz Eduard Se­ries az első világháború utáni béke­konferencia kisebbségi bizottságá­hoz intézett jegyzékébe még azt ígérte, „hogy az új állam nemzetisé­gi törvényeiben a svájci elv - tehát nyilván az önkormányzati elv - fog érvényre jutni..." Borsody István a szlovákiai magyar kisebbség két háború közötti jeles magyar ellenzé­ki publicistája, Jászi Oszkár későbbi elvbarátja figyelmeztet erre a Cse­hek és az autonómia című írásában, melyet az Amerikában élő szerző tavaly megjelent „Európai évek" cí­mű könyvébe is besorolt. Ő maga Emanuel Rádl neves cseh profesz­szor 1928-ban napvilágot látott könyvével „együttgondolkodva" úgy látta, hogy a nemzetiségi állam ki­alakulása Csehszlovákiában tör­vényszerűen hiúsult meg. De nem tartott kizártnak egy más irányú fej­lődést sem, amikor papírra vetette azt az állítást, hogy „Rádl szellemé­ben egyet minden esetre elérhettünk volna: hogy a »harcot«, amelyről könyvét írta - béke válthatta volna föl. Mert békességes légkörben ve­tődhettek volna föl ugyanazok a problémák, amelyek 1938 folya­mán háborús rettegésbe kergették nemcsak Csehszlovákiát, hanem az egész világot." Későn, 1938 no­vemberében íródtak a fenti sorok, de még mindig az éleslátás erejével. Vagy talán ma már nem vethető fel a kérdés: jelentkezett-e a múlt tanul­ságainak, ilyesfajta figyelembevéte­le akkor, amikor a délszláv konfliktus szinte egyenesen büszkén, mindkét oldalon táplálkozott a fegyverek ere­jére hivatkozó büszkeségből? Átkos örökséget temet a cseh-né­met viszony alakulása. De elhanya­golhatók-e ennek tanulságai? (kiss) BŐS TEGNAP, MA ÉS HOLNAP A Duna Pozsony és Párkány közti szakaszát a hajósok második zuha­tagnak is nevezik. A nehézségeket tekintve csak a vaskapui vízeséssel volt összevethető. A vaskapui átjáró napjainkban már problémamentes. A román-jugoszláv közös műként elkészült hatalmas Djerdjap gát megkönnyíti a hajózást és energiát termel. A Duna vizét pedig egészen Belgrádig visszaduzzasztotta. A gát alatt élő emberek nem féltik az éle­tüket. Pedig ha átszakadna, egé­szen a Fekete-tengerig elöntené Románia, Jugoszlávia és Bulgária síkságait. A Duna felső folyásán az osztrá­kok a második világháború után víz­lépcsőrendszert építettek, és így ide­jében felkészültek a hajózásnak a Du­na-Rajna-Majna csatorna megnyi­tása után megnövekedő igényei ki­elégítésére. Nem vész kárba az osztrák Duna szakasz energiája sem. Mi, szlovákok nem sok tudomá­nyos, vagy műszaki területen dicse­kedhetünk világszínvonalú eredmé­nyekkel. Ha rendelkezünk ilyennel az építőiparban, akkor a vízmüvek tervezése és építése ezek közé tar­tozik. Főként a három, eredeti meg­oldású pozsonyi Duna-hídról, és a többi folyón épített vízlépcsőről van szó. Az áramtermelő vízlépcsők létesítésének hagyományai az árvái vízlépcső építésével kezdtek kiala­kulni. A Vág folyón kiépített vízlép­csőrendszer már hosszú ideje vil­lanyáramot termel, és elképzelhető a hajózási feltételek kialakítása egé­szen Zsolnáig. A moldvai vízlépcső­rendszer építői is tőlünk tanultak. Ezek az eredmények vezették hazai műszaki szakembereinket a dunai vízlépcsőrendszer kialakítására tett javaslat kidolgozására. Ez két tagból állt volna. A Wolfsthal-Pozsonyi és a Pozsony alatti gátból. Ehhez tarto­zott volna a még színvonalasabb építészeti megoldást képviselő Du­na-Morva-Odra-Elba csatorna. Amikor a hetvenes években Po­zsony alatt hosszú viták után megin­dult a munka, sokan felsóhajtottak; Végre! Csakhogy... Csakhogy a gát megvalósítása a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrend­szer részeként kezdődött meg. Lát­nunk kell, sőt manapság már hango­san ki is kell mondanunk, hogy ez a koncepció elsősorban politikai okokból alakult így. Hasonlóan egyértelműen politikai okokból lép­tünk vissza a Wolfsthal-Pozsonyi gát építésétől, amelyről pedig már megegyeztünk az osztrák kormány­nyal. Szintén látni kell, hogy abban az időben még nem alakult ki a nem­zetközi „zöld lobby", amely minden erőművet ellenez. Igaz, akkor is már sokan sajnáltuR~~á gyönyörű ártéri erdőket, de valahogy be tudtuk látni a haladás fontosságát, amely vi­szont a vízlépcső műszaki szépsé­gében és hasznosságában nyilvá­nult meg. A környezetre gyakorolt hatását pedig nem értékelhetjük je­lenlegi, befejezetlen állapotában. Illuzórikus az az állítás, hogy akár a totalitarizmus éveiben is az építke­zést az ökológiai hatások megvizs­gálása nélkül kezdték volna meg. Illlllllllllllllllllllllll

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents