Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-03 / 129. szám, szerda

1992. JUNIUS 1368. « ÚJ szó MOZAIK A 218-AS PARAGRAFUS „Terhes vagy. Te - és nem a férjed, a partnered, a barátod, az ismerősöd, nem a szüleid, és nem is a törvényalkotó urak a Néniét Szövetségi Gyűlésben. És nem a férfiak az egyházban. Tehát minden megszülető döntésnek a te döntésednek kell lennie" - irta az egyik nagy példányszámú női lapban Oda-Gebbine Holze-Stablein hannoveri lelkészaszszony. A nem kívánt terhességük miatt konfliktushelyzetbe került nőkhöz szóló nyílt levél csak egyike annak a számtalan, abortusszal foglalkozó írásnak, amely mostanában napvilágot lát a német sajtóban. ' Németországban a témának az ad különös aktualitást, hogy az ottani honatyáknak még az idén dönteniük kell, hogyan szabályozza a terhességmegszakítást az 1993-tól életbe lépő össznémet törvény. Jelenleg ugyanis eltérő előírások érvényesek a régi tartományokban és • a volt NDK-ban. A keletnémet asszonyok terhességük tizenkettedik hetéig minden indoklás és hivatalos vizsgálódás nélkül kérhetik a beavatkozást, mig nyugati honfitársnőik csak megfelelő indok esetén, tanácsadás és orvosi konzultáció után kaphatnak időpontot a műtétre. Ráadásul - vélik az ottaniak - minél délebbre él az asszony, annál nehezebben tudhatja le az előírt procedúrát: Baden-Württembergben és az erősen katolikus Bajorországban számos nőgyógyász megtagadja az együttműködést, ha kiderül, páciense az abortusz előtti kötelező tanácsadásra jött volna. A bajor szülészek kedvenc fogása az időhúzás is: hat-nyolc • hetes terhesség esetén is azt állítják, nem tudnak még biztosat megállapítani, s így az asszony könnyen kicsúszhat az időből. Ezért a déli tartományok tehetősebb hölgyei inkább a szomszédos Hessenbe tesznek egészségügyi kirándulást, ha nem kívánják gyermeküket a világra hozni. Németország nyugati felén az abortusz rendjét a 218-as paragrafus szabja meg, melyet egyes politikai erők túl liberálisnak, mások túl szigorúnak tartanak. Helyette az egykori NDK gyakorlatát kívánná bevezetni a szociáldemokrata és a szabaddemokrata párt, teljes liberalizálást kívánnak a zöldek, míg a konzervatív keresztény pártok csak néhány, szigorúan meghatározott esetben engedélyeznék a terhesség megszakítását. Az érintettek, vagyis a nók álláspontja azonban - mint ezt az Eltern című lap felmérése mutatja - független pártállásuktól és többnyire felekezeti hovatartozásuktól is. Az asszonyok különösen a katolikus egyház véleményét kritizálják, amely nemcsak gyilkosságnak bélyegzi az abortuszt, de megtilt mindenfajta fogamzásgátló módszert is. (A természetes módszert kivéve. A szerk.) A protestáns egyházak sokkal reálisabban foglalnak állást. „Az élet fogalma absztrakt és teológiailag tarthatatlan, mert az élet csak kapcsolatokban értelmezhető. Az élet csak akkor létezhet, ha elfogadják - nyilatkozta dr. Elisabeth Molmann, tübingeni evangélikus teológus. A német nók önrendelkezési joguk megsértését és főleg gyámság alá helyezésüket látják szabad döntésük akadályozásában. Az Eltern kérdőívére válaszoló tízezer asszony 81 százaléka szerint egy nöt semmi esetre sem szabad erőszakkal anyaságra kötelezni, 30 százalékuk pedig úgy véli, a szövetségi gyűlésben csak a nöi képviselőknek kellene szavazniuk a 218-as paragrafusról. Tiltakoznak az ellen az általános férfifelfogás ellen is, hogy a nők csak a betervezett vakációjukat vagy az alakjukat féltik, azért nem szülik meg gyermeküket. Dr. Cornelia Streb-Lieder, a frankfurti Pro Familia tanácsadó-szolgálat munkatársa állítja, tízéves gyakorlatában nem találkozott olyan nővel, aki abortusza előtt ne gondolt volna végig minden lehetőséget, hogy a babát mégis megtarthassa. „Ha valaki felelőtlenül és, könnyelműen viselkedik a nem kívánt terhesség okozta konfliktushelyzetben, akkor az az érintett férfi" - mondja a frankfurti doktornő, akinek számos páciensét terhességének híre hallatán faképnél hagyta partnere. Egyetlen dologban minden ásszony egyetért: ha az ó bőrükre megy a játék, ne a férfiak kezében legyen a döntés joga. férfi és a nő Isten által teremtett, egyenlően értékes emberek, tehát szabadon vállalhatnak felelősséget" - jelentette ki Eva-Maria Steiger konstanzi lelkész. „Ha a férfiaknak is lehetne gyerekük, erre az egész abortuszvitára nem került volna sor." MÖRK LEONÓRA ÉLTEK A BÁBUK A XVII. DUNA MENTI TAVASZON Amikor beültem a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ színháztermének nézőterére, több dolog jutott az eszembe. Elsősorban az az út, amit bábjátszó mozgalmunk eddig megtett. Viszszaidézve a régmúlt eseményeket és emlékezetes pillanatokat, örömmel töltött el az a tudat, hogy a hosszú évek folyamán ismételten találkozhattunk nemcsak a komolyabb művészi szinthez csupán közelítő csoportokkal, hanem kísérletezéssel, formakereséssel és merészebb kezdeményezéssel fémjelzett kimagasló alkotásokkal is. A néha csak jó ónképzőkóri szinten bemutatott előadásokat gyakran köveűék olyan műsorok, melyek a képiség, a mozgás és a beszéd közlésrendszerét helyesen felépítve jelentették az új,, modernebb és hatásosabb bábszínpadi formát. Arra is gondoltam, hogy a bábszínház valóban a lehetetlenségek színháza (lehet). Ennek varázsa egyrészt a megelevenedő „holt" anyagban rejlik, de a bábszínpad absztrakt mivoltában is, amikor jelzésekkel, szimbólumokkal tudja kifejezni mindazt, amire az „élőszínpad" képtelen, eleget téve a tipizálás és stilizálás követelményeinek (gondolok a tisztaságra és érthetőségre). Ezt a feltételt kell, hogy a bábun kívül a többi tényező, tehát a téma, a szöveg, a képzőművészeti és technológiai megoldás, a színpadi beszéd, a mozgás, a játék, a hang (hangkulissza, hangeffektus, ének, színpadi zene), a világítás is képviselje. Más szóval: mindazok a kifejezési eszközök, melyeket a rendező hivatott hatásos előadássá ötvözni. Ezeknek az elveknek a jelenlétét kerestem seregszemléinken minden alkalommal, tehát most is. A Duna Menti Tavaszon ezúttal is két változatában volt jelen a bábu: mint művészi eszköz és mint pedagógiai segédeszköz. Az idei központi seregszemlére eljutott hét alapiskolás bábegyüttes bemutatott műsora alig tért el az eddigi fesztiválokon tapasztaltaktól. Talán abban, hogy csak két kiemelkedő produkciót láttunk. A komáromi Napsugárbábegyüttes A hatfejú /stókcímű dramatizált mesét adta elö, a nagyszarvai Csibészek csoportja a Világszép Sárkány Rózsa bábszínpadi adaptációval lépett fel. A zsűri mindkét sikeresnek mondható produkciót nívódíjjal jutalmazta, hiszen - esetükben - az elvárásainak megfelelő felkészültséggel, kiforrottabb játékkal, ötletes színpadi megoldásokkal találkozott. Ugyanez viszont csak jóval kisebb mértékben mondható el a többi kollektíváról, annak ellenére, hogy az ö műsorukban is volt több figyelemreméltó mozzanat. így most „csak" oklevéllel kellett megelégednie a párkányi Kuckó bábcsoportnak (Az ördög három aranyhajszála), a farkasdi alapiskola bábosainak (A róka meg a kiskakas), a pozsonyeperjesi Ugribugri bábcsoportnak (A kiselefánt étvágya), a kistárkányi Szőke Tisza bábegyüttesnek (Répamese) és a felsóvámosi Tikiriki kollektívájának (Meseváros). Ha az értékelő bizottság egyre magasabbra állított mércéjétől eltekintenénk, végeredményben azzal is meg lehetnénk elégedve, hogy egyáltalán vannak még ebben a nem könnyű átmeneti időszakban alkotómunkára kész pedagógusok. De ez a nézet semmiképpen sem lenne helyes, mert nem következik belőle a felkészüléshez szükséges igényesség, a tökéletesség utáni vágy. A jövőben csak akkor lesznek jó bábegyütteseink, csak akkor lesz örömteljesebb az országos seregszemle, ha a fellépök maradéktalanul teljesítik a bábszínházi élmény kialakításának követelményeit. Ehhez jó témaválasztás, hatásos animáció, élvezhető színpadi beszéd, a látvány és a szituációk helyes megformálása, a kulcsfontosságú jelenetek gondos rendezése, az akcióreakció elvének, a tempó-ritmus szabályainak betartása szükséges. Seregszemléinken csak akkor fogunk találkozni felfelé ívelő minőségi görbével, ha rendezőink megszabadulnak a következetlenségtől, ha maradéktalanul kihasználják a színpadteret; képileg összefogják az előadást, ha ráéreznek a szövegadta akciólehetőségekre, ha meg tudják teremteni a bábjátszás eszközeinek egyensúlyát. Nem szabad megfeledkeznünk a paraván nélküli játékról sem, ahol a rendező köteles kialakítani fegyelmezett animációt, melyben a bábu a domináns elem és az animátor - vele egységet alkotva és a magamutogatást kerülve - nem marad csupán a bábu hordozója. Ügyeljen arra is, hogy a természetes életrekeltés feltételét, a kettős átélést ne hagyja figyelmen kívül. Ezek a követelmények rég ismertek, s most csak azért említem őket, meri ismét találkoztam hiányukkal. A következő évadban meg kellene kísérelni végre - akár szaksegítséget kén/e, fogcsikorgató igyekezettel - a szakmai ismeretek tudatos bővítését, a kollektíva jobb felkészítését. A XVII. Duna Menti Tavasz rendezvényeként valósult meg a pozsonyi Nemzeti Népművelési Központ által szervezett bábtanfolyam résztvevőinek és a többi szemináristának szakmai foglalkozása. Ezen szó volt olyan gyakorlati problémákról, melyek az alkotómunkát hátráltatják. A jelenlevők elemezték az értékelések tanulságait, rámutatva azokra a lényeges mozzanatokra, amelyek a felkészülés egyes fázisaiban jelentősek. Már említettem, hogy a bábuval elláthatunk pedagógiai feladatot is. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a fesztivál műsorába immár szervesen illeszkedő, s az óvodákban megvalósuló pedagógiai bábjátszás. Az óvodai nevelés módszertanához a bábu alkalmazása is hozzátartozik, mert - a játékhoz hasonlóan - kitűnően használható a gyermek személyiségének formálásakor. De segédeszközként alkalmazható a gyermek játék közbeni feloldására, és lehet érzelmi támasz a lelkileg otthontalan, a közösségben kigúnyolt, mellőzött, ügyetlen, lenézett kicsinyek esetében. A pedagógiai bábjátszás bemutatóján szerepeltek a nagymegyeriVasút utcai és a Május 1 téri, valamint a bősi é s a somorjai Duna utcai óvodák óvónői, illetve csoportjai. Külön ki kell emelni Varga Mónika (Nagymegyer, Vasút utcai óvoda) fellépését. Frappáns, ötletesen egyszerű, hatásos műsora nagyobb nyilvánosságot érdemelt volna, akárcsak a múltban sikeresen szerepelt kolléganőié, akiknek a teljesítménye joggal lenne sorolható a versenyszerű szólóbábjátszás kategóriájába. A pedagógiai bábjátszás mostani fórumán lényegében a fent említett elvek érvényre juttatásának további módját beszélték meg az óvónők. Ehhez szolgált alapul dr. Mészáros Vincéné Az óvodai bábjátszás helye és jelentősége a korszerű pedagógiában című, rendkívül érdekes, évtizedek gyakorlati tapasztalataival kiegészített élőadása: A vitában kiderült, az óvónők szükségesnek tartják e módszertani területen végzett munka folytatását. SZŐKE ISTVÁN VISSZHANG CSAK A PEDAGÓGUSOK LEGYENEK BOLDOGOK? Felháborodva olvastam a Most már boldog pedagógusok ? címmel megjelent írást, az Új Szóban. Véleményem szerint a kelleténél többet foglalkoznak a pedagógusok bérezésével. Bérelszámoló vagyok egy most alakult csallóközi részvénytársaságban. Munkámból eredően betekintésem van az új bérezési rendszerbe. Alkalmazottaink egészségre káros, veszélyes körülmények között dolgozzák le a napi 8,5 órát. Fizetésük így is alig éri el a 3500 koronát. Ha belegondolok, hogy többgyermekes szülök is vannak köztük, akkor kinek van oka a keserűségre? Ez nagyon elgondolkoztató. Nem értem, hogy a cikk írója mire gondolt, amikor a következőket írta: hány tanító kénytelen - a pihenés és önművelés helyett - dolgozni, gyakran megalázó körülmények között, hogy legalább valamivel kiegészítse a fizetését? Vajon hány ember (nem pedagógus) kényszerül nem a nyári szünidőben, a munkaidő után ismét dolgozni? Szerintem félnapos szellemi munka után egy kis fizikai munka nem lehet megalázó még egy pedagógus számára sem, sőt pihentető. A pedagógusok egyéb előnyei közül csak egyet említek, ez pedig a rengeteg szünet, amelyben semmilyen más foglalkozású ember nem részesül. Nemcsak a pedagógusok bérezésével kellene foglalkozni, hanem azokéval is, akik közvetlenül hozzájárulnak a közvagyon gyarapításához. Azzal szeretném befejezni mondanivalómat, hogy amelyik tanító eddig nem volt teljesen a gyermeké, az ezután sem les

z- HARSÁNYI ADRIANA SZÓL VÉGRE VALAKI A Ml ÉRDEKÜNKBEN IS? Azért ragadtam tollat, meri felkavart a Most már boldog pedagógusok? című cikk az Új Szó április 28-i számában. Tévedés ne essék, nem azért vagyok felháborodva, mert emelték a pedagógusok fizetését, hanem azért, mert az árakhoz képest minden dolgozó fizetését emelni kellene. Egy háromtagú pedagóguscsalád (biztos egyesek a matematikában is) nem jön ki a 7665 korona átlagfizetésből? Egy, szintén háromtagú csonka család meg tud élni a kb. 4400 korona átlagfizetésből? Állítólag emelték a mi fizetésünket is, gyári munkásokét. Eddig normára megkerestük naponta a 90-100 koronát, ehhez jött plusz 35-40 százalék prémium, azaz 130-140 korona, havonta összesen ez 2600-2800 korona, mínusz az adó. Most pedig íme az „emelés"! Órabér lett a normából: 1. kat. - 12,60, 2. kat. 13,60, 3. kat. 14,70, 4. kat. 16 korona. Általában a második-harmadik kategóriába soroltak bennünket. • Tehát naponta 108,80 -117,60 korona a keresetünk, és nincs prémium. Kérdem én: ez az emelés? 1991-ben levelet írtam a szlovák parlamentbe, továbbá Helena Wolekovának és Ján Čarnogurskýnak, a csonka családok helyzetéről, a hasonló családok nevében is, de még csak válaszra sem méltattak. A levélben körülbelül ez állt: Azok a szülők, akik egyedül nevelik gyermekeiket, nem dolgozhatnak naponta 14-16 órát, hogy könnyebb legyen a megélhetésük, mert az a gyerekek rovására menne. (Ezért nevel sok gyereket az utca.) Már alig jut ennivalóra. Vagy ruha a gyerekekre, vagy ennivaló. Az iskolás gyerekeknek havonta van szükségük ruhára vagy cipőre. Kirándulásról álmodni sem merünk. Az iskolában se füzetet, se ceruzát, se rajzlapot nem kaptak már a gyerekek. Ne csodálkozzunk, hogy annyi elhagyatott gyermek van már Csehszlovákiában is. Ha ilyen lesz a megélhetés továbbra is, akkor egyre több lesz. Nem tudom, végeztek-e valamilyen felmérést, hány ilyen családnak van színes televíziója. Autóról nem is beszélve. Hisz már a fekete-fehér tévé javítására sem telik. Az ilyen családoknak a kommunizmus alatt is nehéz volt a megélhetés, nem még most. Mondhatják, menjünk a szociális ügyek osztályára. Mehetünk, ha akarnak, adnak, ha úgy akarják, nem adnak segélyt. Akiknek 15-20 ezer korona a havi keresetük, azokat ez nem érdekli? Hol vannak az illetékesek? Tesznek már végre valamit értünk is? Még ez idáig nem tapasztaltam, hogy szólt volna valaki rólunk, az érdekünkben. (Név és cím a szerkesztőségben) XXX Ez utóbbi levél szerzőjével, aki kérte, ne közöljük a nevét, egyetértek. Legfeljebb annyit tennék hozzá, részben már itt reagálva az első levél egyik kitételére, hogy a Most már boldog pedagógusok? című jegyzetembe az Učiteľské novinyból példaként idézett 7665 korona (egy pedagógusházaspár havi fizetése összesen) kissé megtévesztő. Ugyanis nem minden pedagógus visz haza 3800-4000 koronát, tisztán. Sőt! Aki csaknem húsz éve van a pályán, annak az alapfizetése ma bruttó 3050 korona, aki tizenkét éve, bruttó 2750. Szerencsés az a pedagógus, akinek van egy-két túlórája, osztályfőnök és havonta kap még 200-300 korona személyijutalmat kiemelkedő munkáért vagy szakköri tevékenységért. Ez azonban kevés esetben jön így össze. Tehát a pedagógusok helyzete sem sokkal rózsásabb, mint azoké, akikről a levelek szólnak. Mindennél többet mond erről az a régóta ismert és elszomorító tény, hogy a férfi pedagógusok zöme elhagyta vagy el sem kezdte a tanítói-tanári pályát. Es bizony nem azért, mintha nem szerettek volna tanítani. Harsányi Adriana szóhasználatával élve, egyúttal áttérve az ő levelére: nekik is volt tehát okuk a keserűségre, és van ugyanúgy azoknak, akik megmaradtak az oktatásügyben. Amiként - valóban - a legtöbb, bérből és fizetésből élő embernek. „Nemcsak a pedagógusok bérezésével kellene foglalkozni, hanem azokéval is, akik közvetlenül hozzájárulnak a közvagyon gyarapításához" - írja Harsányi Adrianna. Az én véleményem sem más, csak azt nem tudom, hogy a lapunkra gondolt-e, vagy a politikusokra. Már ami a „foglalkozást" illeti. Ugyanis, ha rendszeres olvasója az Új Szó-nak, akkor nem kell különösképpen bizonygatnom, hogy más társadalmi csoportok, rétegek egyre súlyosbodó megélhetési gondjaival, szociális helyzetével szinte napirenden foglalkozunk, nem beszélve a munkanélküliekről. Az már más kérdés, mennyit tud segíteni egy lap e problémák megoldásában. Ami a pedagógus személyét és munkáját illeti, én kicsit másként látom mindkettőt előrebocsátva, hogy nem áltanítókrót, éppcsakhogy-tanítókról, muszájból lett és kínkeservvel tanítókról beszéltem, akik alig várják, hogy kilépjenek az iskola kapuján. Ilyen pedagógust eleve nem lenne szabad beengedni az iskolába, nemhogy még fizetni neki. Csakhát..., nem nagyon van választék, ami van, az inkább - részben a szóban forgó anyagi okok miatt is-a pedagógushiány. Aki tanítóról én beszélek, az nem ,, félnapos szellemi munkát" végez, hanem délután is vannak órái, sőt reggel is vannak úgynevezett nulladik órái, melyeken versenyekre, vizsgára készíti fel a tanulókat vagy éppen a leggyengébbekkel foglalkozik, továbbá szakkört vezet, esti-éjszakai órán dolgozatokat javít, becsületesen előkészül másnapra, családlátogatásra megy, és uram bocsá', még azt is megteszi, hogy meglátogatja beteg tanítványát és átveszi vele az új tananyagot; mindemellett művelődik, elsajátítja a legújabb szakmaimódszertani fogásokat, azaz tanul ö is, hogy taníthasson - jól. És akkor még nem szóltam arról, hogy a közvélemény elvárja tőle: közéleti szereplő, kultúraszervező is legyen, akarja vagy nem, elsősorban őt vonják be olyan köztevékenységbe, melyeket más is el tudna végezni. Rengeteg szünet ide, rengeteg szünet oda, az ilyen pedagógust nem lehet eléggé megfizetni. Szerintem. Gondoljunk csak arra is, hogy sok szülőnek egy-két gyermeke mennyi gondot okoz („nem bírunk vele"), a tanítónak ugyanakkor egy osztályban gyakran 35-40 gyerekkel kell foglalkoznia, ennyit nevelnie, ennyire vagy még többre felügyelnie a napköziben is, tanulmányi kirándulásokon stb. Ennyit meghallgatni. Mondjam, hogy fegyelmezni is, merthogy apukának és anyukának nincs elég ideje gyermekére, aki igy olykor-olykor túlságosan elengedi magát? Sajnos, úgy alakultak nálunk (is) a dolgok a családon belül, hogy a társadalom eme legfontosabb mikroközössége szerepének egy részét kénytelen volt az iskola felvállalni. Ami egyébként abszurdum. A családnak családnak kellene lennie, az iskolának iskolának. De ez még egy kicsit odébb van. Végezetül, még két megjegyzés. Én sehol nem írtam te, hogy „egy kis fizikai munka megalázó" lenne (a mondatot is, melyben a „megalázó körülmények" szerepelnek, mástól idéztem), mert nem megalázó, a pedagógus számára sem. Én azonban mindenesetre szivesebben látnék minden tanítót gyermekeink körében, mint például a fóliahangárban. Ugyanis az ő dolga - tanult hivatása -, hogy neveljen, tanítson, az iskolában és az iskolán kívül. Ehhez kell(ene) megteremteni számára egyebek között az anyagi feltételeket. Persze, a családok számára ugyanígy, hogy ők is teljesíthessék alapvető funkcióikat! Harsányi Adriana utolsó állításához annyit, az elmondottakból következően (valamint az anyagiak mégiscsak létező ösztönző szerepére gondolva) kevésbé kizárólagos fogalmazásban: én szintén kételkedem abban, hogy „amelyik tanító eddig nem volt teljesen a gyermeké", az ezután a gyermeké lesz. Az ugyanis más egyéni és társadalmi körülményektől is függ, nemcsak a pénztől. BODNÁR GYULA