Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-30 / 152. szám, kedd

NYUGDÍJASOK OLDALA lÚJSZÓi ZSÁKUTCÁBAN AKASZTÁS LESZ A VÉGE 1992. JÚNIUS 30. M. bácsi: - Ezt pedig nem bontom le és nem is hagyom lebontatni... Az- idős emberek többsége szomjazza a szeretetet, képes szeretetet osz• togatni' és valóban szeretetre méltó. Ám akadnak, és sajnos, nem is kevesen, akik önzők, belátástalanok, önfejűek, makacsok és úgy cselekszenek, beszélnek, viselkednek, hogy szinte elkergetik maguktól jóakaróikat, rokonaikat, barátaikat, szomszédaikat. Szeretem az ősz hajú, ráncos, munkában elkopott bácsikat és néniket, ezért mondanék el néhány életből vett történetet, okulásul, elgondolkoztatóul. Vagy egy évvel ezeló'tt a • szerkesztőségben felkeresett egy hetven év körüli, eléggé elhanyagolt külsejű, nem éppen vonzónak, tisztának mondható bácsi. Húzta az egyik lábát és az egyik kezét sem tudta igen mozgatni. Segítségért jött: - Lépjenek közbe, el akarják bontani a tetőt a fejem felől... Természetesen, azonnal utánanéztem, ki és miért akarja megfosztani „életművétől" - ahogy ő mondta. A körzeti hivatalban, amint kimondtam a nevét, azonnal tudták, kiről, miről van szó és ez már valamit jelent, mert falun mindenki mindenkit ismer, de Pozsonyban, ahol egy körzetbetöbb mint százezer lakos tartozik, nem mindennapi jelenség. Az építésügyi osztály vezetője tájékoztatott: - Szó sincs róla, hogy el akarjuk venni, vagy le akarjuk bontani M. bácsi házát, de az a tákolmány, amit a házhoz ragasztott, életveszélyes, szákértelem nélkül, önkényesen épült, készült, szomszédot zavaró, minden előírást megkerülő. Kötelességünk védeni az öregúr életét, a szomszédok nyugalmát, de ami a legfontosabb, be kell tartanunk a törvényeket, az előírásokat. Elmentem a helyszínre. Egy csendes zsákutcában néhány egyforma „gyári" családi ház sorakozik. Látszik, valamennyit nem is oly rég tatarozták, valamennyi előtt frissen mázolt kerítés van, mögötte gondozott udvar, kiskert. Csupán egy ház „lóg ki" a sorból. M. bácsié! A szomszédos házakat fehér vakolattal vonták be, történetünk szereplőjéé narancssárga (?), bordó (?), lilás (?), szóval, sötét, seszínű - ám legyen. A padlástérhez egy semmire se jó, néhány tv-antennával csúfított balkont ragasztott. A házon levő ablakokat tán tíz éve sem mosták meg, a kertet ellepi a gaz, az udvaron rengeteg fémcső, vashuzal hever - amint a szomszédoktól megtudtam, az öreg mániája a forrasztás, éjjel-nappal, hétköznap-vasárnap, persze, a szükséges vizsgák nélkül. És láttam, mi az, amit M. bácsitól „el akarnak venni", mit akarnak vele lebontatni. Egy vasbetonból, fából, téglából készült tákolmány, szakértelem nélkül „összehozott" akármi, amit meg sem tudnék nevezni. Ám a tulajdonos csökönyös: „Nem adom, tizenkét éve építgetem, szükségem van rá, életcélom, ha befejezném, még meg is nősülhetnék..." - Hiszen itt van a kétszobás, összkomfortos lakása, padlással, pincével, elhanyagoltan, takarítatlanul, azzal kellene inkább törődnie. Gondolom, annak a leendő felesége jobban örülne - érveltem. Kiderült, hogy mondhatok bármit, M. bácsi „tudja a magáét", ő, ha törik, ha szakad, felépíti, lakhatóvá teszi a ma még csontvázként ható akármit. Mert különben Akasztás lesz a vége" - ezt mondta. - Ki kit fog felakasztani? - kérdeztem. - Én fogom felakasztani magam mondta határozottan -, aztán majd a hivatalnokok megtudják, hogy nem lehet az emberrel akármit tenni, ebben van az életem, ha lebontják, az életemnek nincs már semmi értelme. A helyszínen többször is több szakbizottság járt: a körzeti hivatal építésügyi osztályának dolgozói, a városi környezetvédelmi hivatal képviselői, statikusok, építészmérnökök, mások. Valamennyien megegyeztek abban, hogy a „fecskefészek" nem felel meg az előírásoknak, életveszélyes, le kell bontani. Szétszedése körülbelül 15 000 koronába kerülne, amire persze M. bácsinak nincs pénze. Született már bírósági döntés is és a körzeti hivatal magára vállalta a likvidációs költségeket, mégsem történt semmi. Ha csak az nem, hogy az öregúr panaszával végigjárt néhány szerkesztőséget, hivatalt, sőt, betért a parlamentbe is, miközben tovább tákolta a rég letiltott „építkezést". Hogy miért nem cselekszenek a hivatalok határozottabban? Mert ott is csak emberek vannak, sajnálják az öreget, de ezen túl félnek, hogy esetleg beváltja fenyegetőzését és valóban felakasztja magát. A szomszédoktól megtudom, hogy M. úr összeférhetetlen, szitkolódó, trágár beszédű, támadó és agresszív. Esővízcsatornájának levezetőjét nyugodtan a szomszéd telkére szerelte, most meg, a másik szomA zsákutcában levő ház, mely annyival masabb, mint a többi... Méry Gábor felvételei széd telkébe behatolva építgeti tákolmányát. Aki csak teheti, messziről elkerüli, sőt, nem küzd a törvényadta jogaiért, csak azért, hogy nyugta legyen M. szomszédtól. M. I. özvegy. Két fia van, rendezett körülmények között a város túloldalán élnek, nősek, gyermekeik vannak. M. bácsi egy jó szót nem szólt róluk, csak szidta őket. Afiai valóban látni sem akarják, mert úgy tartják, hogy anyjukat a halálba ő kergette, velük sem igen törődött, szidta, verte őket. A menyei szégyenlik apósukat, gorombának és tisztátalannak tartják, aki unokáinak csak rossz példát statuálhat. Nemrégiben, amikor már ki tudja hányadszor M. úr bent járt a szerkesztőségben, sürgetve, hogy járjam ki az építkezési engedélyét és semmisíttessem meg a lebontásra felszólító bírósági határozatot, meglátta őt egy másik szerkesztőségben dolgozó kolléganőm. - Ez az öreg téged is molesztál? - kérdezte később. - Ismered? - kérdeztem viszont. - Hát persze. Panaszkodni jár és segítséget vár. Ahányszor bejön, meg kell mosnom a kilincset és csak faszéket adok alá. Nem tudok előle menekülni. Nem látja be, hogy nincs igaza. Csökönyös, önző és erőszakos. Még sokáig beszélgettünk az öregúrról, meg más öregekről, akik életük alkonyán mindenkitől elfordulnak, mindenkit ellenségüknek vélnek, tesznek, összeférhetetlenek, bajcsinálók. Arról, hogy hányak hétköznapjait és ünnepeit képesek megkeseríteni. Csak és csakis önmagukat látják, szeretik. De az is lehet, hogy már önmagukat sem szeretik. Mi lesz a történet vége, nem tudom. Azért mondtam el, mert örülnék, ha az akadékoskodó nénik, bácsik elgondolkoznának egy kicsit önmaguk felett. Tudom, nehéz elviselni az öregséget. Tudom, gyerekeink úgysem hiszik el, hogy valaha mi is fiatalok (erőteljesek, szépek, boldogok) voltunk. Sokan megbékéltek az élettel, ősz fejjel, nagy szívvel szeretik, segítik szeretteiket. A közeliek támaszaivá, tanácsadóivá lesznek. Az M. bácsi félék önmagukra maradnak, mogorván, életuntán. Sajnálatra méltóak, mégsem akar segíteni rajtuk senki, mindenki inkább menekül előlük. Ezt kellene tudatosítaniuk, akkor öregségüket több fény ragyogná be... OZORAI KATALIN EGY FILMDETEKTIV LEGSZEBB NAPJAI HOL (HOGY) SZABADSÁGOL DERRICK? Ki ne ismerné Derricket, a mesterdetektívet? Alakítója Horst Tappert - a mosolygó, megértő, minden bűncselekményt felderítő rendőr, de ennél sokkal több: megértő ember. A barátai azt mondják, az életben is olyan, mint a filmen: szereti az életet ás a természetet, őszinte és segítőkész. - Sokan kérdezik, miért vásároltam házat Norvégiában? Hiszen elég messze van és csak a szabadságomat töltöm ott. Azt szoktam válaszolni: ott van a szűztermészet, sok a hal és nagy a csend. Ez így is van. Néhány hétre szinte ősemberré leszek, távol élek a civilizációtól, csak a természetet élvezem. Szenvedélyes horgász, halász vagyok és Norvégiában rengeteg a patak, a folyó, a tó, no meg ott van a tenger is. Ursula, a feleségem, akinek a kezét 35 évvel ezelőtt kértem meg, remek társam, ő tudja, érzi, miért van szükségem Norvégiára, a vadonra, velem tart, alkalmazkodik. Nincsenek közös gyermekeink, de az előző két házasságomból származó lányomat és két fiamat nagyon szereti és azok gyermekeit nagymamaként kezeli, neveli. Szoros köztünk a kapcsolat. A gyerekek és az unokák akkor jönnek nyári lakunkba, amikor én filmezni indulok, hogy Ursula ne legyen egyedül. Nem minthafélne, mert Norvégiában senki se bánt senkit, nincs mitől tartani. A feleségem szereti a társaságot, gyerekeimet és unokáimat pláne. Horst Tappert csaknem hetven éves, hatvan Derrick epizódot forgatott eddig - többi filmszerepéről nem is szólva. Már többször kérte, fejeződjék be a kö'.tlen sorozat, de a producerek erről hallani sem akarnak. Persze, a forgatókönyvírók, a rendezők sem, hiszen ha Derricket „meghalatnák", akkor az ő munkájuknak, honoráriumuknak is fuccs... - Nem azért sürgetem a sorozat befejezését, mert beteg, vagy fáradt lennék, csupán azért, mert számomra ez nagy lekötöttséget jelent. Sokat kell dolgoznom, én pedig szeretném már élvezni Norvégiát, a természetet, az öregséget. Gondolom, rám fér a pihenés. Persze, nem a tétlenség. Egyelőre Derrick él, dolgozik, végére jár a bűncselekményeknek ós segíti az embereket. Horst Tappert pedig, ha csak teheti, menekül Norvégiába és horgászik, mert amint mondja: ott percenként kapnak a halak. Más halászokkal ellentétben ő imádja a halhúst, ha a nyári lakukon töltik az időt, csakis halat fogyasztanak - rántva, sütve, párolva, zöldséggel, gombával, gyümölccsel... - Egyszer talán írok egy könyvet a halakról.., - tervezi Tappert, de ki tudja, hogy ezt Derrick megengedi-e..? Ž-ok ITTHAGYTAL! Vendi bácsi volt a ház mindenese. Csepegő vízcsapokat reparált meg, kölcsöozött létrát, tanácsot adott műkedvelő autószerelőknek. A hatemeletes ház előtt veszteglő kocsik tulajdonosai hozzá fordultak a legtöbbször. Nemcsak azért, mert értett hozzá, hanem mert a leggyakrabban ott találták százas Skodája mellett. Az idős kocsi kitűnő állapotnak örvendett, mert Vendi bácsi örökké javította, tisztogatta, nyári melegben takarókkal óvta. Járni nemigen járt vele, mert a benzin ára fordított arányban emelkedett a nyugdíjával - akárcsak az egyszobás szövetkezeti lakás bére, és az egyre növekvő városi forgalmat sem igen kedvelte. Vasárnaponként rokoni látogatásokat bonyolított le vele, és évente egyszer-kétszer hosszabb túrákat is tett a feleségével kettesben. Kedves látvány voltak: a bácsi őrökké az autóját bütykölte, a néni a betontenger közepén virító virágokat öntözte - üvegből - a ház előtt. Talán három éve, hogy eladta a kocsit. Nem való már nekem a vezetés, mondta. De az autószerelősdit játszó szomszédoknak továbbra is szívesen asszisztált. Lakásukból gyakran szűrődött ki harmonikaszó. Vendi bácsi mindennap játszott a felesége őrömére, és ha vendégek jöttek - nótáztak. Hozzájuk mindig be lehetett csengetni, valamelyikük mindig otthon volt. Átvették a postát, üzenetekettovábbítottak, tudták, kivel mi történt a házban, ki költözött el, ki az új lakó... Derűs pár voltak. Vendi bácsi vagy tizenöt éve temette el hosszú évekig betegeskedő feleségét, s néhány évvel később - nem bírva a magányt, feleségül vette Erzsi nénit. Tőrvényesen. Az uram nem akarta, hogy csak úgy éljünk együtt, mesélte egyszer a néni. Egy hónapja a bejárati ajtóra kiragasztották a gyászjelentést. Vendi bácsi hetvennyolc éves korában elhunyt. Szombaton hirtelen rosszul lett, bevitték a kórházba, ott az állapota szépen javult, aztán jött az újabb szívroham. Erzsi néni értetlenül panaszolta: Hiszen sosem volt beteg! Ilyen hirtelen! Ha legalább betegeskedett volna, hogy az ápolás ideje alatt hozzászokhatott volna a gondolathoz. De így?! Elment... Itthagyott egyedül! Mi lesz most vele? Kinek főzi a szertartásos reggeli kávét? Mi lesz a harmonikával? Vendi bácsi első házasságából származó fia fiatalon halt meg... Erzsi néninek meg nem volt gyereke. Meg kell szoknia a magányt, de ez hetvenhét évesen még nehezebb, mint fiatalon. Az ereje sem a régi már, jóformán gyakrabban jár orvoshoz, mint üzletbe. Látja, mindig a jó emberek mennek el, pityereg, és szeméhez emeli a zsebkendőt. Aztán megnyugszik, és sóhajt: Ilyen az élet. Mindnyájunkra ez vár. De ő még fiatal volt, élhetett volna... Erzsi néni feketébe öltözött, méltósággal viseli gyászát. Még nem fogta fel, hogy élete ezután megváltozik. A távoli rokonok, ismerősök az első időben még benéztek egy vigasztaló szóra, de a fiatalok őrökké rohannak, nincs idejük a vigasztalásra. Az élet megy tovább. Kijár a temetőbe, elmeséli Vendi bácsinak, mi újság, panaszkodik egy sort, és sosem felejti el hozzátenni: Haragszom rád. Itthagytál! (kopasz)