Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-29 / 151. szám, hétfő

MOZAIK ÍÚJSZĎM 1992. JUNIUS 29. A egykori szepesi vármegyeMi székhely, Lőcse 12 681 lakosából a legutóbbi népszámlálás során 19en magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Amikor a város gyönyörű főterén a telefonkönyvet böngészve próbáltam a nevek alapján valamelyikük nyomára bukkanni, ismét bebizonyosodott, hogy néha milyen különös rendező a véletlen. Többet kaptam ugyanis ettől a találkozástól, mint amennyit - egy szabvány-élet' sors formájában - vártam. Olyan többletet, vagy inkább olyan másságot, amely a legeslegelső pillanatban nyilvánvalóvá vált, és éppen ezért - no meg váratlanságánál fogva - a döbbenet erejével hatott rám. Mert a férfi, aki a telefonbeszélgetésünk után pontosan a megbeszélt időpontban kopogtatott szállodai szobám ajtaján - sötét szemüveget viselt. Mereven állt meg a küszöbön, és beidegződött mozdulattal, mintegy az ismeretlenbe nyújtotta maga elé a jobb kezét. - Jó napot kívánok, én lennék az a bizonyos Szüllő László. Elnézését kérem, de nem akartam a telefonba mondani, hogy vak vagyok. I. -A Galántai járásból, Királyrévből származom - fog bele életútja ismertetésébe, miután óvatos lépteit a sarokban álló fotelhez irányítottam. - A falumban kezdtem iskolába járni, a 6-9. évfolyamot pedig Nádszegen végeztem. Nagyjából ekkor, úgy 12 éves korom táján észleltem, hogy romlik a látásom. Az egyik orvostól a másikhoz mentünk - hiába. Egyre gyöngébben láttam, aztán rádöbbentem arra, hogy sokszor már csak a fantáziámmal egészítem ki a képeket. Hiszen emlékez-, tem még rá, milyen a világ, nem vakon születtem! Kilencedikes koromban - 1950-es születésű vagyok egyébként - már nyilvánvalóvá vált, hogy a szemem menthetetlen. Orvosaim tanácsára kerültem aztán ide, Lőcsére, a vakok és látáskárosultak szakiskolájába. - Mit mondjak? Panaszoljam el, hogy milyen érzés volt kamaszfejjel tudatosítani azt, hogy megvakulok, messzire kerülni otthonról, teljesen idegen környezetbe, birkózni a nyelvvel, amelyet úgy beszéltem, mint a falusi tizenöt éves magyar gyerekek többsége, s mindezt egyszerre, egyidejűleg? Haza, a szüleimhez nem utazhattam gyakrabban, mint havonta egyszer. Aztán eltelt a három év, és kitanultam a kárpitos szakmát. Érdekes, hogy ekkor - sőt még később, tizenkilenchúsz éves koromban is! - támadt néha olyan érzésem, hogy még mindig látok valamelyest. Ezek azonban már csak alaktalan fények és árnyak voltak, mert a szemem ezek érzékelését veszítette el legutoljára. II. - Az iskola befejezése után a Rozsnyói járásba, Sirkre kerültem, ahol rokkantak ipari szövetkezete működött. Ez ott 1974ben megszűnt, helyette Lőcsén alakítotha velük beszélek. Meg az is, hogy szlovákul álmodom... Mindebből talán úgy tűnhet, hogy teljesen hűtlen lettem az anyanyelvemhez, ez azonban nem így van. Például szinte kizárólag a magyar rádiót hallgatom - Kékestetőről a Kossuth, a Petőfi és a Bartók egyaránt kitűnően bejön -, s a Magyar Televízió 1-es csatornája is fogható. Néhány éve pedig egy különleges oknál fogva aktívan is jóval többet használom a magyar nyelvet, mint korábban... ,,/Wár minden ideköt..." KETTŐS KÖT(ŐD)ÉSBEN Lőcse főtere; előtérben a városháza, mögötte a Szent Jakab-templom, Pál mester világhírű faoltárával (A szerző felvételei) tak egyet, így hát én is visszajöttem. Kárpitosként dolgoztam továbbra is. 1977-ben megnősültem; a feleségem - aki egyébként normálisan lát - anyagbeszerző volt szövetkezetünkben, ott ismerkedtünk meg. Ő idevalósi, így természetesen szlovák, és az az igazság, hogy a tizennégy éves fiunk is igen gyengécskén beszél magyarul:.. De talán nem is csoda: otthon szlovákul beszélünk, nálunk ez már így alakult, így aztán a gyerek csak Királyréven, a nagyszüleinél hall magyar szót. Őket egyébként rendszeresen látogatjuk, volt időszak, hogy havonta, ma már azért valamivel ritkábban. És mi tagadás, velem is előfordul olykor, főleg ha fáradt vagyok a hosszú utazás után, hogy önkéntelenül szlovákra váltok, -Ez úgy kezdődött, hogy 1985-ben megalakítottuk a szövetkezet sportszervezetét, amelynek én lettem az elnöke. Kb. százötvenen vagyunk tagjai, kizárólag vakok és látáskárosultak. Több szakosztályt hoztunk létre - sakk, atlétika, úszás, turisztika, és az ún. csörgőlabda, amely világszerte elterjedt csapatjáték a vakok számára. Röviddel ezután felvettük a kapcsolatot a budapesti Wesselényi Sportkörrel, amely a magyarországi látáskárosultak országos sportszervezete. Azóta rendszeresen találkozunk, felváltva rendezünk versenyeket a különféle sportágakban nálunk, illetve Budapesten. Nos, ezek a találkozások a számomra, minden egyéb hozadékukon túl, a nyelvben való újbóli megkapaszkodást is jelentették! Egyszeriben MAGYARUL kellett beszélnem, telefonálnom, intézkednem, már-már elfeledett szavakat keresnem, mert partnereim még azokat a szlovák kifejezéseket sem értették, amelyek a szlovákiai magyar „keveréknyelvben" természetesek. S hozzá kell hogy tegyem: a legjobbkor jött mindez! Azóta is ez a kapcsolat az anyanyelvem használatának állandó és legfőbb biztosítéka, hiszen nem telik el hét anélkül, hogy legalább a telefont ne emelnénk fel, hogy érdeklődjünk egymás hogylétéről. Sorstársak között erösebb az eféle igény. Legközelebb mi utazunk Budapestre. IV. - Hogy beilleszkedtem-e, otthonommá vált-e Lőcse? Igen. Vannak barátaim: a legtöbben persze a sorstársaim közül, hiszen mintegy ötszázan élünk a városban. De közéjük, mármint a barátaim közé sorolhatom például a város szintén magyar nemzetiségű rendőrparancsnokát is, aki a személyazonosságimba tévesen beírt nemzetiségi hovatartozást - magyar helyett szlovák - látva nyomban elintézte, hogy új igazolványt kapjak. A nemzetiségem miatt - itt-ott egy-két jelentéktelen, primitív megjegyzést leszámítva - soha senki semmilyen formában nem bántott. Elköltözni, netán haza, Királyrévre? Nem, az nem jöhet számításba, hiszen engem már minden ideköt. A családom, a munkám, amit csinálhatok - bár bennünket sem kíméllek meg a változások, és most borítékokat ragasztok, havi 1100 koronáért -, a barátaim, az ismerőseim, a kedvteléseim. Egyszóval: az egész életem, vagy inkább talán a sorsom... VAS GYULA MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuja Borsos kinyitotta a bőröndjét: egy kitérdesedett és egy új Wrangler márkájú farmernadrágot, három pulóvert, néhány váltás fehérneműt vett elő. Utoljára egy sötétszürke öltönyt emelt ki - még az állami gondozott intézetben kapta búcsúajándékul -, szerencséjére eleve két számmal nagyobb méretűt vásároltak neki, így még most is fel tudta húzni. Sporttáskájában csak néhány könyv és felkunkorodó sarkú vastag füzet lapult, valamint egy Arnold Schwarzeneggert ábrázoló poszter, sarkában ,,A fájdalomküszöbön túlra kell merészkednünk!" - felirattal. A fényképet felakasztotta az ágya fölé. Berakodott a szekrényébe, bezárta, a kulcsot régi intézeti szokásból a nyakába akasztotta. Melegítőruhába öltözött és felfedezőútra indult az épületben. A portán a tornaterem után érdeklődött, de a helyiség foglalt volt, az egyik városi sportklub tartott edzést benne. A portás azt ajánlotta, hogy menjen le az alagsori eröfejlesztő terembe, ha mozogni akar. Mikor kinyitotta az ajtót, áporodott nedvesség csapta meg Borsos arcát. Krákogott, egy pillanatra megtorpant, de aztán elszánta magát és beljebb lépett. Kinyújtott karral tapogatódzva megtalálta a villanykapcsolót. A mennyezetről egyetlen villanykörte lógott le egy szál csupasz dróton, fénykörében csótányok, százlábúak és kemény hátú fekete bogarak futottak szét, eltűntek a fal réseiben. Több jel is mutatta, hogy ezt az erőfejlesztő szobát az egykori széntároló kamrából alakították ki - valószínűleg azt követően, hogy az épületben áttértek az olajtüzelésre. A falon egy olajfestékkel is eltüntethetetlen, sötétebb sáv jelezte, hogy annak idején milyen magasságig halmozták fel a fűtőanyagot. Az átépítést végző mesteremberek hanyag munkát hagytak maguk után. Nem hozták helyre a betonpadló megbomlott szigetelését, továbbra is felszivárgott a talajvíz, de a szén roppant tömege nem szívta fel többé. A lefolyóhornyok is megsüllyedtek, nem tudták átvezetni a vizet a csatornába, most a kint kellemes őszi időben is vékony nedvességréteg fénylett a betont takaró műanyag padlón. Borsos összerázkódott a párás hidegben, de erőt vett magán, lehúzta tréningruhája felsőrészét, és tornázni kezdett. Megszokott módján, lassan és kitartóan melegített be: a nyaktól a láb felé haladt, így nem felejthette ki egyik izomcsoportot sem. Mikor enyhén megizzadt, az erőfejlesztő gépek elé ült. Kipróbálta, hogy működnek, időbe tellett, amíg rájött, hogy egy sarkosan meghajlított lemezzel lehet szabályozni a terhelés mértékét, mindenütt a maximum közelében dugta be az acélsúlyok és hengerek közé. Mielőtt az egyik szerről áttért volna a másikra, néhány lazító mozdulatot végzett, kirázta és enyhén meggyúrta karját és combját, sajnálta, hogy a falról hiányzik egy tükör, melyben megfigyelhetné a mozgását. Fél óra után, mikor a kör végére ért, újra kezdte, minden szeren növelte a terhelés mértékét. Izmaiban lassan felgyűlt a fáradtság, arca eltorzult az erőlködéstől, valahányszor elindított egy emelést, mély torokhangon felnyögött, de egy pillanatra sem vett le a ritmusból, teljesíteni akarta azt az adagot, melyet előírt magának. A második kör közepén úgy érezte, hogy nem bírja tovább, hogy túljusson a holtponton, behunyta a szemét, és felidézte ellenségei arcát. Látta a falusi fiúk hordáját, amint rátámadnak: leteperik, kigombolják a nadrágját, sárral kenik be és leköpködik a nemi szervét. A „szólókat" az állami gondozott otthonban, ahol három-négy évvel idősebb fiúkkal kellett kiállnia; a földre kerülve megrugdosták, megerőszakolták és besorolták a „köcsögök" közé. Úgy érezte, újra védtelenné válik, ha nem tesz meg mindent ereje fejlesztésére. Ez a sugallat új erőket szabadított fel benne, tudta, hogy a testépítők „második széľ'-nek hívják ezt a menet közben feltámadó lendületet, valóságos önkívületbe esve hajtotta magát tovább. A második kör végén felállt a gépek mellől, és a kézisúlyzókat markolva gimnasztikázni kezdett; csak akkor hagyta abba a munkát, amikor a szíve szabálytalanul kezdett verni, a gyomra is felkavarodott, és hányinger fogta el. Sietve felvette a tréningöltöny felsőrészét, az izzadtság átütötte a vastag pamutanyagot, mélyen és élvezettel szívta be a saját testszagát. Ellenőrzésül lemérte bicepszének átmérőjét, már csak néhány milliméter hiányzott a negyven centihez, a következő edzésszakaszra ötvenes kart tűzött ki maga elé. Kint az alagsori folyosón fázni kezdett, lépteit megnyújtva visszatért a szobájába, lakótársaival most sem találkozott. Ledobta magáról a nedves ruhát, zsebéből koppanva kiesett a kondicionálóterem kulcsa. A szekrényfiókjába tette, úgy döntött, egyelőre nem adja vissza, másnap reggel újra gyakorolni akart, és nem szerette volna, ha mások megelőzik. Átment a közös mosdóba. A zuhany alá állt, hogy átmelegedjen, hosszan engedte magára a vízsugarat, teli marokkal locsolta végig a testét. A lezúduló víz kifröccsent a zuhanytálcából, és sűrű gőz töltötte be a helyiséget. Nem tudta, mennyi ideje fürödhetett már, mikor valaki hirtelen kivágta a folyosóra nyíló ajtót: - Ki szórakozik itt? Úszik az egész kupleráj! Borsos felnézett, de csak a hangot hallotta, a párafelhöben nem tudta kivenni, hogy egy nevelő vagy egy diáktársa szólt hozzá, megvárta, amíg közelebb ér. Egy vele nagyjából egyidős, de egy fejjel magasabb, vörös hajú fiú lépett oda, egy törülközőt viselt a derekára csavarva. A jövevény a környezetben otthonos ember fölényességével benyúlt Borsos fülkéjébe, és el akarta zárni a meleg víz csapját: - Elég volt, már vízköves a hátad! Borsos visszaemlékezett korábbi összecsapásaira és feltolult benne az igazgatóhelyettes figyelmeztetése, hogy ez az utolsó lehetősége. Tudta, baj lehet belőle, ha már az első napját verekedéssel kezdi. Megpróbált kitérni a provokáció elől, nem nyúlt a jövevény kezéhez, hátradőlt, a testével takarta el a csapot előle. A vörös hajú ezt a gyávaság jelének tekintette, és a hüvelykujjával felnyomta Borsos orrát: - Mi van, roma, nem hallasz?! - Ezt hagyd abba! - Miért hagyjam? - Mert nagyon rosszul jársz majd. - Ugyan már, ne játszd meg itt a Csekonitsot! Tekerj a farkadra egy lapulevelet és dugd az anyádba! (folytatjuk) TÖMBHAZAK EMBERI LÉPTÉKKEL Ha egyetlen lakótömbbel is, de Somorján hosszú évek után folytatódik a szövetkezeti lakásépítés. A város központjában épülő lakótömb azonban ezúttal több szempontból is eltér a sajnos, itt is uralkodó, sivár panelházaktól. Az emberi léptékű lakások építéséről beszélgettünk Horváth Lászlóval, a kivitelező HILS magánvállalat tulajdonosával. • Az utóbbi két évben az építőipar komoly válságba került, és a nagy cégek jó része a csőd határán egyensúlyozik. Ilyen körülmények közt miért kezdett épp ebben az iparágban vállalkozni? - Korábban tíz évig az építőiparban dolgoztam és 1990 elején döntöttem úgy, hogy megpróbálok megállni a saját lábamon. Végül is szerény keretek közt 1990 júliusától kezdtük meg működésünket. Először a Magasépítő Vállalat nagymagyari, majd később a somorjai tömbház-építkezésén végeztük bedolgozóként azokat a munkákat, amelyekre az ő kapacitásaikból nem futotta, vagy amelyekkel nem szívesen foglalkoztak. Általában a panelelemek simításáról, a köztük maradó fugák betakarásáról, illetve a falak tapétázására történő előkészítéséről volt szó. Ekkor még csak 8-10 emberrel dolgoztunk. 1991 tavaszán azután sikerült megnyernem egy, a somorjai lakásszövetkezet által kiírt pályázatot. Ez már egy komoly, majd húszmillió koronás megrendelés, amellyel kapcsolatban érdemes megszervezni egy építőipari vállalatot. • A lakásszövetkezeti megrendelések már vagy három évtizede sivár betonmonstrumokat jelentenek. Ez a ház viszont eltér ettől a „hagyománytól". - Ez egy háromemeletes épület, a pincében 36 garázzsal, a földszinten két üzlettel, az emeleteken pedig 24 három, illetve négyszobás lakással. A vasbeton tartószerkezetet leszámítva a lakásokat téglából építjük. Ennek köszönhetően a köztes falak elhelyezése nagymértékben variálható és az összes lakásban a lehetőségeken belül a megrendelő igénye szerint alakítjuk ki őket. Természetesen az épület külső formája is harmonikusan beilleszkedik a belváros képébe. • Ezek szerint vége az egyenlakásoknak, az elfekvő készletekből érkező tapétáknak és a beköltözés után hónapokig tartó javításoknak? - A belső tér kialakítása előtt mindenki elmondhatja kívánságait, hova, mit és milyen színben kíván. Ez alól csak a falak kivételek, ezeket fehérre meszeljük. A színeket a lakók később választhatják meg. A szerződésben szereplő szolgáltatásokon kívül bármilyen változtatást elvégzünk. Az sem elhanyagolható, hogy a külső falak az elérhető legjobb hőszigeteléssel készülnek, így érdemes volt ennek megfelelő ablakokat is betervezni. Igaz, növekedtek a költségek, de ez hamar megtérül az alapsonyabb fűtési díjakból. • Az átadás határideje feszes, hiszen a munka tavaly szeptemberben kezdődött és a lakótömbnek az idén decemberre kulcsra készen kell állnia. Mennyiben tér el egy magánvállalat működése egy államiétól? - Nálunk mindössze három vezető van. Én szervezem a munkát, az anyagszállítást, a könyvelést. Az építésvezető kint az építkezésen felelős a munkák menetéért, a munkásokat pedig egy mester irányítja. A vezetőkkel elégedett vagyok, annál nagyobb gond a jó szakemberek bebiztosítása. A szocialista gazdaság számára ugyanis csak egy szakmához értő munkásokat neveltek. Nekünk viszont olyan szakemberekre van szükségünk, akik több szakmában is jártasak. Nyugaton például egy kőműves képes elvégezni az ács- és vasalómunkákat is. Nálunk sajnos ez nem így van, ezért én is kénytelen vagyok a szükségesnél több embert alkalmazni. -tl-