Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-27 / 150. szám, szombat

MOZAIK IÚJSZÔM 1992. JUNIUS 27. GYÖNGYÖK ÉS KAVICSOK Nem érezhette magát nehéz helyzetben a 29. prágai nemzetközi tévéfesztivál zsűrije: mint kavicsoktól a gyöngyszemek, úgy váltak külön a jó és a gyenge filmek. A jó ugyanis nagyon jó volt, a gyenge pedig nagyon gyenge, ráadásul az utóbbiból vetítettek többet, mélyen a már megszokott (átlagos) színvonal alá süllyedve. Presztízs helyett tehát három évtized hagyományairól beszélhetnének inkább, vagy arról a pozitívumról, hogy a 89-es változások óta ideológiai megkötöttségek nélkül, a lehető legkülönbözőbb témák közül válogathat a fesztivál rendezőbizottsága. Ám akár erről, akár arról a tényről szólnánk részletesebben, a végeredményen sem ez, sem az nem változtatna. A televíziós filmgyártás ez ido tájt nemcsak KeletEurópában, hanem a kontinens nyugati országaiban is „beteget jelentett". Olyannyira beteget, hogy amíg a Szlovák Televízió egyetlenegy ' drámai alkotással sem tudott benevezni a versenybe, mert az elmúlt év gyér terméséből egyszerűen nem tudott mit Prágába küldeni, addig a franciák négy filmje közül csupán az egyik emelkedett ki a mezőnyből, a többi viszont teljesen beleveszett. S bár a díjakat nyugati és skandináv tévétársaságok munkái kapták, a drámai és a zenés kategóriában bemutatott filmek láttán csak azt tudom mondani: értékes, színvonalas, elgondolkoztató televíziós alkotásokból hovatovább egyre kevesebb készül a világban, így a prágai fesztivál „aranya" sem lehet már a régi, sőt az utóbbi évek termésének a nívóját tekintve inkább hamis, mint kevesebb karátos a mostani. A drámai kategóriában bemutatott 28 film közül a francia Bemard Giraudeau Fagyos nyarát jutalmazta fődíjjal a zsűri. Okos, megnyugtató döntés volt ez a részéről, hiszen Giraudeau alkotása valóban értékes, gondolatgazdag munka. Egy félreeső, festői vidék idős asszonyai maguk választják meg haláluk időpontját, 's amikor úgy érzik, eljött az ideje az „indulásnak", rendezett körülmények között, fájdalom nélkül hagyják itt a földi létet. Hiába nyomoz, kérdezősködik a rendőrfelügyelő, a rejtély marad előtte. Nincsenek árulkodó jelek, újlenyomatok, legfeljebb .a tények beszélnek: a halott arcokról nyugalom és megbékélés árad, az orvos sejt valamit, gyilkosságról szó sem lehet. Giraudeau mindvégig tartani tudja a feszültséget, még a mocsaras tájat is úgy fényképezteti, hogy a néző ne ARANY PRAGA 1992 csak a szépségét, a titokzatosságát is megérezze, azt, ami a film utolsó percéig lebilincseli őt. Mert a rejtélyre végül is fény derül: egy magányosan élő, a világi javakról teljesen lemondott, ám a szelek szavát is értő huszonéves fiú levegőinjekcióval segíti át a halálba La Rochelle megfáradt, életunt asszonyait. Ahhoz megy el, aki titokban magához hívja őt, aki már felkészült a „nagy útra", és tőle vár segítséget. Öngyilkosság vagy önmegváltás? - ez itt a kérdés.-Es búnös-e vajon a fiú, aki házhoz, csónakba, fák lombjai alá viszi a levélben kért halált. Kemény, megrázó film az angliai Gilles Mackinnon Zuhanása is, amely a belgák versenyfilmjével együtt különdíjat nyert Prágában. A magány pusztító erejéről szól ez is, főhőse egy harminc év körüli ír ökölvívó, akit voltaképpen erős kezű s durva lelkű apja küld a ringbe. Érzelmi hátország nélkül azonban a legjobb eredménynek sem tud igazán örülni az ember, s John Healy talpa alól is kicsúszik a talaj. Inni kezd. Utcára kerül. Verekedésbe keveredik. Aztán a börtön, majd megint az ital. Most már kórházba viszik, alkoholelvonó kúrára. Ott, a kezelések közben tanul meg sakkozni, és ez lesz a mentsvára, ez ad neki erőt a teljes felépüléshez. Csak a magánya marad a régi, lelki boldogságát, amit gyerekként elvettek tőle, már nem tudja visszanyerni. Ludovic, a tizekét éves belga kisfiú szerencsésebb helyzetben van. Ő még vissza tudja szerezni, amit erőszakkal vettek el tőle: a szerelmet (!) az ugyancsak tizenkét esztendős Sophie személyében. Férj és feleség közt mindkét családban meglazult vagy elhidegült már a kapcsolat, a két gyerek úgy talál egymásra, mint két, tiszta érzelmekre, szoros összetartozásra vágyó felnőtt. Amikor elválasztják őket egymástól, a kislány komoly sebet ejt magán, a fiú pedig mély depreszszióba esik és lelki klinikán gyógyítják. Nem érzelgős és még csak nem is pöttyös könyvbe illő a történet; Jean-Pierre de Decher, a Ludovic világa rendezője megdöbbentően hiteles történettel arra figyelmeztet: a szülői szigor, a durva közbeavatkozás nem minden esetben célravezető. Lehangoló és félelemébresztő filmekből egyébként elég sok volt az idei fesztiválon. Nem egy film főhőse rákban vagy más halálos betegségben szenvedett, a legtöbbször viszont csak azért, hogy az alkotás filmes szempontból hálás (és hatásvadász!) képsorokkal fogja meg a nézőt. A németek például egy leukémiás kislány, a japánok egy huszonéves, mellrákban szenvedő (féllábú!) nő, a hollandok egy apai örömök elé néző, végzetes kórt öröklött (és továbbadó) fiatal férfi sorsát villantották fel, és mindezen a,, korona"; a szlovének filmje. Többéves távollét után családlátogatóba jön Ljubljanába az Amerikába szakadt nagybácsi. Jól megy a sora, meséli, Új Élet néven nyitott temetkezési vállalatot Dallasban. Éveken át mosogatott, bányászként dolgozott, újságot hordott... kész, ennek vége. Most fodrászt, manikűröst és öltöztetőt alkalmaz és meg is fürdeti a hullákat. Elő lehet fizetni mindent nála, még a nagyestélyit és az öltönyt is. Aki tudja, hogy hozzá kerül, az Új Életbe, az boldogan, mosolyogva hunyja le a szemét. Igen, Jesenská a legfontosabb nő volt Kafka életében; szép, szabad gondolkodású, szenvedélyes lánynak született, akiből aztán szenvedélyes antifasiszta és jó tollú újságíró lett. A Gestapo foglyaként halt meg Ravensbrückben, 1944-ben. Vera Belmont, a film rendezője és forgatókönyvírója szinte mindent meg akar mutatni Milena életéből, így aztán kapkodni kezd és elnagyolja a történetet. A Magyar Televízió a Háy Gyula drámája nyomán írt Tiszazuggal szerepelt az idei Arany Prágán. Mihályfi Imre tévéfilmjét (Söptei Andrea, Kerekes Éva és Töröcsik Mari nagyszerű játékával) tavaly ősszel láthattuk, így emlékeztetőül csupán annyit: a húszas évek eldugott kis magyar falujában játszódó történet főhősei földért és tulajdonért küzdő gyilkos asszonyok. A külföldi tévétársaságok képviselői tetszéssel fogadták a filmet, de a zsűri tagjai talán el is felejtették, mire az utolsó produkciót is megnézték. Szólnom kellene még a zenei kaAz orvos és a fiú a Fagyos nyárban morbid a vállalkozás, de jövedelmező, a dallasiak ez ügyben is kitesznek magukért. Díjat szerencsére nem kapott a film, hiszen a furcsa ötleten kívül jóformán semmiről sem szólt. Ugyanígy járt a Cseh Televízió gyöngécske Irigysége is, sőt a franciák negyedik versenyfilmje, a Milena sem nyerhetett, amelyet óriási reklámhadjárat közepette Franz Kafka szerelméről forgattak Valerie Kaprisky főszereplésével. Milena tegóriában díjazott finn, svéd és belga versenyfilmekről, Az igazság pillanatáról, a Három táncról és a Menyegzőről. A Sibelius-hegedúverseny kulisszatitkairól, Per Jonsson táncegyütteséről és a fiatal belga tenor, Henk Vonk csodálatos hangjáról. Csakhogy a mostani fesztivált nem ezek tették emlékezetessé, hanem Giraudeau, Decher és Mihályfi drámai alkotásai. SZABÓ G. LÁSZLÓ j] MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuga Borsos elgondolkodott, és nem fogadta el a kérdésben felkínált esélyt. Megérezte, hogy ilyen védekezéssel csak maga ellen fordíthatja a bizottságot, mert a tanárok és nevelők okvetlenül közösséget vállalnának ismeretlen kollégáikkal. - Nem, azt hiszem, inkább velem volt baj. Túl sokat megengedtem magamnak. - És úgy gondolod, hogy a mai eszeddel már másképp cselekednél? - Egész biztosan. - Nos, első lépésként elfogadjuk ezt az önkritikádat. Szeretnénk többet tudni rólad, beszélj a családodról. - Három kisébb testvérem van, jelenleg mindegyik állami gondozott. - Hol éltek? - Egy kis faluban, Kerkahidason. - Milyen körülmények között? - Elég rosszul. Apám építkezni akart, eladta a régi házunkat, vett egy telket. El is kezdte a munkát, de még csak a pinceszintnél tartott, amikor meghalt. - Mikor történt? - Tavalyelőtt. - Mi baja volt édesapádnak? - A szíve vitte el. Az orvosok megmondták neki, hogy nem volna szabad nehéz munkát végeznie, de másképp nem tudtunk volna megélni. Fenn a falazóállásban kapta el a roham, még azon a napon meghalt, felboncolták, a szíve teli volt hegekkel. Anyám egyedül maradt, abban a verlfalú kamrában lakik, ahol eredetileg az építőanyagokat tároltuk. Ö is beteg, a szomszédok vigyáznak rá, a tanácstól kap segélyt. - Mi a szándékod? -Le szeretnék érettségizni, hogy egy szakma legyen a kezemben, aztán hazamegyek, be akarom fejezni a házat, amit az apám elkezdett. Odavenném a testvéreimet is. - Ez nagyon szép tőled, kívánom, hogy sikerüljön. A bizottság egyik tagja közbeszólt: -Az olyan kis helyeken, mint a ti falutok, az emberek kalákában is fel szoktak húzni egy házat, ha valaki meghalt és nem tudta tető alá hozni. Rajtatok miért nem segítettek? - Az apám cigány származású, csak az anyám magyar. Szabolcsról települtünk át ide. Úgy alakult, hogy mi nem tartozunk sehová, a falu soha nem fogadott be minket. Kényelmetlen csönd állt be, Kun fordított a beszélgetés menetén: - Mondj valami személyeset is. Mi a kedvenc időtöltésed, vagy ahogy mostanában hívják: hobbid? A fiú az erőfejlesztő gyakorlatokat említette, majd" rövid gondolkodás után hozzátette, hogy szeret verseket olvasni. Az igazgatóhelyettes először meglepődött, aztán egy félmosollyal jelezte a kollégáinak, hogy döntésre jutott Borsos ügyében: - Jól van, most menj ki a folyosóra és várj egy kicsit. Mikor a fiú behúzta maga után az ajtót, Kun fennhangon is kimondta a véleményét: - Szerintem nyugodtan fel lehet venni. Tanult a régi botrányaiból, nálunk normálisan fog viselkedni. A bizottság tagjai ezt a kijelentést úgy tekintették, hogy Kun magára vállalta a döntés felelősségét, és kezüket felnyújtva megszavazták a fiú befogadását. Néhányan homályosan úgy érezték, hogy helytelen, sőt veszélyes dologba egyeztek bele, mikor nem vették komolyan azt a figyelmeztetést, melyet a fiú korábbi fegyelmi vétségei kellett hogy jelentsenek, de egyikük sem kockáztatta meg, hogy előálljon különvéleményével. Kun újra behívatta a fiút, és közölte vele, hogy beiratkozhat az iskolába: - Nem akarlak ijesztgetni, de ez az utolsó esély, melyet a szocialista társadalom nyújt neked. Ha nálunk is szembekerülsz a renddel és a fegyelemmel, minden irgalom nélkül elzavarunk - figyelmeztetően felemelte az ujját -, és innen már nem vezet tovább semmiféle út. Mivel a tanév már megkezdődött, Borsos még azon a héten beköltözött a kollégiumba, kevés holmiját egy kis bőröndben és egy sporttáskában hozta magával. A raktárban felvette az ágyneműt, törülközőt, tisztasági szereket, meglepetésére egy használt, de elfogadható állapotban levő tréningruhát is kapott. A gondnok nem kísérte el a szobájáig, csak az ajtószámot mondta meg. A kora délutáni időben Borsos senkit sem talált otthon, leült a bejárat melletti heverőre - csak egy pokróc takarta, jelezve, hogy jelenleg nincs gazdája. Körülnézett, a környezet egy, az átlagosnál jobban berendezett munkásszállóra emlékeztette. (folytatjuk) LAPSZÉLEN VAN MINEK ÖRÜLNÜNK Nem ért senkit meglepetés Vladimír Mečiar első, választások utáni sajtótájékoztatóján, amikor megtudtuk, hogy - szerinte - a szövetségi televízió és rádió napjai meg vannak számlálva. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom nemegyszer állást foglalt ezen adásokkal kapcsolatban, hiszen az, ami a Szlovák Televízió hírműsoraiban ritkán kaphatott helyet, azt a szövetségi adás nyíltan kimondta. S bizony nemegyszer éppen a DSZM elnöke számára kínos témák kerültek terítékre. A szövetségi televízió és rádió - Meőiarék szerint - minden tőle telhetőt megtett a szlovák-cseh viszony elmérgesedéséért; és nagy felelősség terheli a szerkesztő urakat azért is, ami az államjogi kérdések elrendezése során megtörtént, illetve nem történt meg. Persze a szövetségi adás nem szüntethető meg egyik napról a másikra. így addig, amíg üzemel, a DSZM fog elnököt állítani az élére. Van minek örülniük - mondotta többek közt Mečiar. Óh, te drága, annyit hangoztatott függetlenség! Kantúrek tévéelnök nem jó, mert - állítólag - a volt kormánykoalícióhoz közelálló nézeteket vall. Mennie kell hát, hiszen a hírműsorok nem adnak tárgyilagos információkat, a kommentárok egyértelműen a föderális köröknek adnak igazat." Bizony, kezdeni kell hát valamit a függetlenség államilag támogatott bástyájával, és ha nem lehet megszüntetni, akkor a DSZM majd gondoskodik a függetlenség betartásáról. Elvégre semmi új nincs aban, hogy bármely politikai erő a vezető pozíciókat politikai szempontok alapján foglalja el. Miért is lenne ez alól kivétel a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, elvégre szerinte szakemberei: 1. a legjobbak ebben az országban; 2. mindenkitől függetlenek; 3. ha nem függetlenek, akkor is a függetlenséget szorgalmazzák; 4. ha újságírók, objektíven tájékoztatnak a DSZM viselt dolgairól is (pl. Koridor, Extra-S, Rádióžurnál tavaly áprilisban stb.); 5. mindenkinél jobban tudják, mit akar'látni és hallani a polgár; 6. soha nem élnek vissza hatalmukkal, pozíciójukkal. Remélem a tisztelt olvasó egyetért velem, ha a fentiek alapján azt mondom: soha jobb tévéelnökünk nem lehetne, mint az az ember, akit Mečiar mozgalma állít! Akkor ugyanis - garantáltan - eltűnik a képernyőről „a föderalista, objektivitást nem ismerő" Zuzana Bubílková, megtisztul e fontos médiánk Oto. Černýtôl és végre-valahára a szerdai DSZM-sajtókon nem kell panaszkodni: a DSZM-et nem engedik a tévé kamerái elé, kevés az a műsoridő, amit rászánnának stb. S aki mindezt nem hinné el, annak figyelmébe ajánlom, hogy az objektivitás és a tárgyilagos tájékoztatás nevében megtörtént az első komoly lépés. A búcsúzó szlovák kormányfő, Ján Čarnogurský, szerdán, június 24-én nem került a szövetségi híradó adásába, mert a pozsonyiak véleménye szerint „kár lenne felborzolni a kedélyeket, elég volt a DSZM körüli vitákból". Az idézet a Szlovák Televízió hírműsorának ügyeletes szerkesztőitől való. Van tehát minek örülnünk. „Független.és objektív" hírműsorokat látunk majd az egypárt felügyelt szövetségi és szlovák adásokban, ahol minden bizonnyal hozzáértő pártszakemberek őrködnek afölött, mivel idegesíthető a tisztelt állampolgár. Ez az éber őrködés engem nagyon emlékeztet valamire... LOVÁSZ ATTILA