Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-24 / 147. szám, szerda

7 KULTÚRA ÚJ SZÓ, 1992. JÚNIUS 24. ADJATOK EGY SZILÁRD PADLÁST, ÉS... PRESSER GÁBOR ÉS SZTEVANOVITY DUSÁN MUSICALJE KOMÁROMBAN Adjatok egy szilárd padlást, és kiemelem sarkaiból a Földet! Mert a padlások most is megvannak, valahol - falun, városban és a képzeletünkben. Csak oly. bizonytalanok és megfoghatatlanok, mint ama ókori Arkhimédész fix pontjai a világűrben, amelyekre csigákat rögzítve, kimozdítható helyéről a Föld is. Mégis kell ez a bizonyosság, kellenek a képzeletbeli szilárd pontok és padlások, ahonnan el lehet indulni, ahová vissza is lehet térni, ha megkísértett bennünket az ókori bölcs álma. Elfeledve ezeket a padlásokat és álmokat, sokkal nehezebb felnőttként élni. Gyermekeknek írt könyvek, színdarabok és filmek nemesebbik hányadáról ugyanúgy elmondható, hogy akár esztétikai megközelítéssel, akár neveléslélektani vizsgálattat bizonyíthatóan áthidalják a gyermekkor és a felnőttkor közötti különbségeket. A klasszikus mesék, a népmesék, Arany János Toldija, Molnár Ferenc Pál utcai fiúk-ja vagy Móra Ferenc mesésen igaz történetei, Lázár Ervin közöttünk születő mesebeli bolyongásai sokkal többek önmaguknál. Ha más-más írói eltökéltséggel is, de egyetemes érvényű lelkiséggel alkották meg ezeket a műveket. Presser Gábor - Sztevanovity Dusán most már kétszázadik budapesti Vígszínház-beli előadásán is •túllévő A padlás című musicalje a zenés színpadi műfajban képviseli a fentiekben vázolt szellemiséget. A szándék vitathatatlan, még akkor is, ha maga a történet mindenekelőtt egyetlen gondolat köré kerekítődött. Horváth Péter személyében azt az embert tisztelhetjük, aki a zeneszerző" és a szövegíró dalai köré többékevésbé világos történetet írt. Szándékosan nem árulom el, hogy miről szól a ,, félig mese - félig musical", amelyet Korcsmáros György m. v. rendezett. A történet ,,többé-kevésbé világos"-nak jellemzett voltát az adja, hogy kimaradt belőle az a gyerek, aki mindezt a szellemlátó, tündérálmodó, titkokat rejtegető világot igazából és a maga lelkületének természetes állapotában ismeri. Ebben a musicalben inkább mesebeli és valóságos felnőttek vagy majdnem. felnőttek mozognak. Gyermeknek aligha tekinthető az a mesebeli Kölyök, aki 530 évvel ezelőtt született, s a király mezítelenségét mondta ki hangosan. De aligha gyermekképzelettel megáldott az a Rádiós, akinek a rejtekhelyén megjelennek a csillagközi űrből itt rekedt szellemek: a Csipkerózsikát felébreszteni induló Herceg, a jószívű Meglökő, a néma hóhér és a Lámpás szellem. Hiszen a Rádiós inkább nagykamasz, mint ahogy az szerelme, a hegedűművésznek készülő Süni nevű lány is. Pótolhatatlan és elnyűhetetlen közhelyekből kerekedik ki a színpadi játék mondanivalója: a képzelet tisztasága, a társ fontossága, a segítőszándék, a szeretet, a barátság és a remény, amelyet az emberek megváltoztathatóságába vetett hit éltet. Jó, hogy ez a zenés darab éppen mostanában látható Komáromban és másutt. Most kell igazán mindaz gyermekeinknek, amit a dalok üzennek. Most, amikor a nyitott határok, a nyitott kultúrák áldásos állapotában a szellemi értékeket jóval megelőzve, képregényekből és tévécsatornák tucatjaiból ömlik ránk - a közép-európai pöcegödörben . hangoskodókra - a szabad nyugat giccsgyárakban termelt kommersz kultúrája. Mindez annyira erőszakos és savas, hogy beleeszi magát agysejtjeinken keresztül álmainkba. Sokszor már azt sem tudjuk, gyermekeinket akartuk-e igazán a világra hozni, vagy ennek a művién eltervezett művilágnak a fogyasztóit megcsinálni. Korcsmáros György rendező Csanádi Judit díszlettervezővel, l/eres Gabriella jelmeztervezővel és Devecseri Veronika koreográfussal egy olyan padlást konkretizált a Komáromi Jókai Színház színpadán, amely egyszerre szárnyaltatja a képzeletet, tárja fel a valóságot és működteti a játékot. Kár, hogy az előbbi kettőt elsősorban a verbalitás szintjén, amolyan ,,jómagyar színházi hagyomány" szerint. Jól látható, hogy Csanádi Judit „színpadi" padlása sokkal működőképesebb lehetne, ha a rendező - a koreográfussal együtt, na és persze a színészek hajlandóságára alapozva - bejátszhatónak tekintette volna a sejtelmesen izgalmas teret. Sajnos, a csoda és a varázslat valósággal kevert elegyét csupán egyetlenegyszer láthattuk: a Sünit játszó Benes Ildikó bohócruhában, hegedűjével kezében feláll a tetőgerincre és szinte egy remekmívű Karinthy -novella (Cirkusz) álomképét megelevenítve játszani kezd. Az ilyen rendezői varázslatok hiányoznak a máskülönben tisztes szakmai fegyelemmel megvalósított előadásból. Magukat a színészeket is zavarta olykor a zenei felvételt bejátszó berendezés és az éneklést kihangosító hordozható mikrofonok jeleit továbbító adó-vevő készülékek gerjedése. Nem tudom, hogy csak a bemutatót követő első elődáson történt-e így mindez, vagy az elektronikus zajok állandó kísérői A padlás előadásainak? Ha musical, és ezenfelül elismerem a műfaj specifikumait, akkor elsősorban az éneklő színészek teljesítménye közötti különbségeket emelném ki. Boldoghy Olivér (Rádiós) hangja és színészi tehetségének sokoldalúsága juttatta eszembe, hogy miért nem lehetett A padlás bemutatója szakmai lehetőség a kiugrásra a majd tucatnyi segédszínészi státuszban talán már egyre inkább csak a színházi csodára váró fiatalnak. Hiszen látva Kukoia József (Üteg) helyzetkomikumra épített, éppen ezért plasztikus mozgást prezentáló játékát, nem hiszem, hogy a többiek ne igyekeztek volna legalább ennyire vehemensen. Akár akkor is, ha a Kölyök szerepében BandorÉvával alternáló Varsányi Máriát színésznői érettségét is bizonyító teljesítményre ösztönözte a kettős szereposztás. Ettől a ténytől függetlenül is vallom, hogy megint elszalasztatott egy lehetőség arra, hogy egyesek kiugorhassanak és megszabadulhassanak a statisztaszerepek léleksorvasztó skatulyáitól. Ahogy kétségtelen, hogy Szentpétery Aranka helyett sem játszhatta volna el ennyi bájjal és vidámsággal Mamókát egy huszonéves segédszínész, ugyanúgy természetes lett volna, hogy Benes Ildikó (Süni) tőré keny és fiatalos alkatánál többet is nyújtott volna egy, a Boldoghy Olivér kicsit „rockos" énekléséhez koránál fogva jobban alkalmazkodó fiatal színésznő. Remélem, hogy senki nem érti félre az előbbi gondolataimat. Csupán arról van szó, hogy a Jókai Színház társulata személyi összetételének képzettségbeli féloldalassága a jövőben sem szűnik meg egyik évadról a másikra. Egyelőre csak a remény adott ahhoz, hogy majdan túlsúlyban legyenek a diplomás színészek. Csak reménykedhetünk, mert két fiatal diplomás is távozott az utóbbi évadban. Ezért kellene, hogy a segédszínészek is. sorra „megkóstolják" a mélyvizet. Aligha használ majd a szlovákiai magyar színházkultúránknak, ha két színházunk között netán beindul a kölcsönös színészcsábítgatás, mintegy túllicitálva egymást a pozsonyi színművészeti főiskoláról minden évben kikerülő egy-két színész megszerzéséért. összehangoltabb és egymás iránt toleránsabb viszonyulásra lenne szükség a kezdők számára elindítandó színészstúdiók esetében is, hogy egyformán nyerjünk velük mindannyian, Kassától Komáromig. Akár egy-egy szilárd padlást. DUSZA ISTVÁN Dal a varázsköny vről, melvet A padlás című musicalben a Jókai Színház színészei adnak elő: Németh István, Pöte István, Bajcsi Lajos, Varsányi Mária, Holocsy István, Szentpétery Aranka, Benes Ildikó, Boldoghy Olivér, Ropog József és Kukoia József (Nagy Teodor felvétele) Az író százéves születésnapjának ünnepére jelent meg a novelláskötet, mely (újra) A vihar kapujában címet viseli. Tisztelgésként az immár klasszikussá nemesedett japán prózaíró emléke előtt. Akutagava neve már a harmincas években eljutott hozzánk; Thein Alfréd 1937-es, Nyugat-kiadású Mai japán dekameron\éban jelent meg magyarul először egy elbeszélése. • A háború után pedig (Fukazava Hicsirón kívül) ő volt talán az egyetlen japán prózaíró, akit maradéktalanul elfogadott a magyar irodalmi közvélemény. Minden megjelent kötetét lelkesen méltatták írók is, nem „csak" kritikusok. Talán mert élete és életműve a huszadik századi japán irodalom legeurópaibb jelensége volt. Ami persze nem jelenti, hogy ne japán lett volna. Inkább azt, hogy a hazai gyökereken át európai esők nedvességét is fölszívta. írói világa sokszínű és megfoghatatlan, zaklatott és gunyoros hangú, festői szépségű és undorítóan taszító egyszerre. Csodálja a keresztény rajongókat. Gyönyörű esszét szemelt Krisztusnak, a „külföldinek", de érti a tao egyszerűségét, s otthon van a japán képzeletvilágban. Mintha minden „izmus"-nak ismerője volna, úgy játszik a stílusok hangszerein; ismeri a kínai klasszikusoÚJRA AKUTAGAVA! kat és a modern franciákat. Változatosság, festöiség, szókimondás, zaklatottság, végletek, szépség és nyugalomvágy - mindez jellemző művészetére. Egész életműve olyan, mint az Őszi hegyoldal címadó festménye - tökéletes és tünékeny. A novella szerint a mongol Jüan-dinasztia korának legnagyobb kínai festője, Tacse, vagyis Huang Kung-vang (1269-1354) hátrahagyott egy talányos festményt, melyet évszázadokkal később egy másik festő, egy bizonyos Csang nevű gyűjtő házában látott, és a látványt barátai előtt sokszor felidézte. Mikor azután újra alkalma volt látni a képet, nem tudta már maga sem, hogy amit lát, vajon az igazi-e. Melyik az igazi Akutagava? Az orr meg A borféreg gunyoros stílusú írója? A Tetvek vagy A vihar kapujában taszító kegyetlensége az igazi hangja? Vagy Az esély és A pókfonál könnyedsége? Ki mond igazat, A bozótmélyben melyik yallomástevője? A favágó? A vándorszerzetes? Tadzsómaru, az útonálló? Az asszony, akinek a férje már halott? Vagy a férj szelleme, akinek szavait egy médium közvetíti? Gergely Ágnes fordításában a költő Akutagava is megszólalt, és csak költő tudja átemelni közvetítő nyelvből készült fordításon keresztül is az eredeti mélyén megbúvó, nyelven túli üzenetet. Hogy ez a japánul tudó Vihar Judit segítségének is köszönhető, arról a fordító vall a kötet utószavában. (Könyvvilág) (kalmár) Kis NYELVŐR A „TEKINTET NÉLKÜLI" VILLAMOSVEZETŐ Villamoson utazik az újságíró Szlovákia fővárosában. A villamos vezetője száguld a járművel; nem törődik azzal, hogy az utasok meg-megtántorodnak, egymásnak ütköznek, s kapaszkodnak a rudakba, szíjakba, ülésekbe. ,, Micsoda tekintet nélküli villamosvezető" - állapítja meg magában az újságíró újra meg újra. Egyszer csak két, hat-hét éves lányka ment át figyelmetlenül a sínen. S mit tett a „tekintet nélküli" vezető? Megállította a járművet, s intett a lányoknak: parancsoljanak átfáradni. Az újságíró az esetből azt a következtetést vonta le: mégsem volt teljesen „tekintet nélküli" a vezető. Én azonban szívesen megkérdeztem volna az esetet leíró szerzőtől: milyen volt akkor, talán tekintetes? Hiszen a tekintet nélkülinek az ellentétét a tekintetes-sel fejezhetnénk ki. De tréfálkozhatnánk tovább is; kijelenthetnénk: mi bizony tekintet nélküli villamosvezető jármüvére nem szállnánk fel. Akinek nincs tekintete, az ugyanis nem láthat. Igen, ezt joggal mondhatnánk, mert a magyarban a tekintet nélküli kifejezésnek csak konkrét értelme lehetne. Olyan emberrel kapcsolatban használhatnánk ezt - ha volna ilyen -, akinek nincs tekintete. Aki ellenben szlovákul is tud, az tudja, mire gondolt az újságíró. A szlovák nyelvben ugyanis a bezohľadný-á-é melléknévnek átvitt jelentése van: azt a személyt vagy cselekedetet minősíti, aki, illetve amely nincs tekintettel senkire, semmire. Mondhatjuk - a szlovák értelmező szótár példái alapján -: bezohľadný človek, bezohľadné vykorisťovanie stb. Csakhogy ezeket a kifejezéseket nem fordíthatjuk így magyarra: tekintet nélküli ember, tekintet nélküli kizsákmányolás. Nem, mert a magyarban a tekintet nélküli - mivel nincs átvitt jelentése - nem jelenti azt, amit a szlovákban a bezohľadný. Meg kell tehát keresnünk azt a magyar melléknevet, amely az adott mondatban ugyanazt fejezi ki, amit a szlovák mondatban a bezohľadný A melléknevek egész sorából válogathatunk aszerint, hogy a negatív tulajdonság, illetve cselekedet enyhébb vagy erősebb fokáról van-e szó. Megfelelője lehet a szlovák szónak a tapintatlan, figyelmetlen, érzéketlen, kíméletlen, könyörtelen és még sok más melléknév is. Ha valaki csupán viselkedésével botránkoztat meg valakit, az lehet tapintatlan, érzéketlen. Aki figyelmen kívül hagyja a mások szempontjait, kevésbé jelentős érdekeit, arra mondhatjuk, hogy figyelmetlen, érzéketlen, esetleg önző. De aki önzésével másoknak komolyabb kárt okoz, arra, illetve eljárására már inkább a kíméletlen jelző vagy minősítés illik. A már embertelenséggel hatá- ros tettet elkövető személyt vagy magát a cselekedetet meg ezzel a melléknévvel minősíthetjük: könyörtelen. Nemcsak a tekintet nélküli névutó-mellékneves szerkezet vagy az egybeírt tekíntetnélküíi melléknév szokott előfordulni kakukkfiókaként a szlovákiai magyarok szóhasználatában, hanem a tekintetnélküliség főnév is. Sőt ez még gyakrabban, mint az előbbi „elem". S nem csupán az élőbeszédben, hanem az írott szövegben is. Ez meg a szlovák bezohľadnosť főnévnek a vélt magyar megfelelője. A magyarban ennek a bezohľadný melléknév megfelelőiből képzett főnevek felelnek meg: tapintatlanság, figyelmetlenség, érzéketlenség, kíméletlenség, könyörtelenség stb. Ezekből szintén a szóban forgó tulajdonság vagy cselekedet foka szerint választhatunk. A szlovákul jól tudó, de a magyar nyelvben már bizonytalanabb embereket nemcsak a felületesség csábítja erre a szó szerinti fordításra, hanem az a tény is, hogy nyelvünkben is ismeretesek és használatosak ezek a kifejezések: nincs tekintettel valakire vagy valamire; illetve: valamire való tekintet nélkül; tekintet nélkül arra, hogy... Ezek ellen nem is emelhetünk kifogást. Ellenben sem tekintet nélküli szókapcsolatunk vagy tekintetnélküli melléknevünk, sem tekintetnélküliség főnevünk nincs. A szó - mint ahogy maga a fogalom is - társadalmi termék. Hiába alkot meg az egyén (vagy egy kisebbségi közösség) egy szónak vélt elemet, ha azt a nyelvet beszélő társadalom nem fogadja be. Az ilyen elem nem válik szóvá, még ha szerkesztettségénél fogva sejthető is a jelentése. JAKAB ISTVÁN