Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-20 / 144. szám, szombat
PUBLICISZTIKA . ÚJ SZÓ, 1992. JUNIUS 20. KISKORÚSÍTOTT MUNKÁSOSZTÁLYUNK A hol az emberi élet perspektívá' ja megszűnik: egyik nap kísértetiesen hasonlít a másikra. A letűnt négy évtized a sajátos akváriumi némaságával, egyhangúságávalmozdulatlanságával kísért. Nem voltak látványos bukások, sem felemelkedések, de nem volt igazi küzdelem sem. Takaréklángon élt az egész oráfcág, és ezt megszoktuk. De ebben a hangtalan egyhangúságban, fejlődéstelen léttengerben azért mégiscsak történt egy s más, amit én a társadalom mélyfolyamatának neveznék. A parancsuralom, a direktív irányítás, a társadalmi frusztráció megtette a magáét: a társadalom minden szintjén kihűltek az emberi kapcsolatok. A gyárainkban a Kis Jánosok, Nagy Sándorok afféle elvont „személyi számmá" váltak. (A SLOVNAFT-ban az én számom, ötjegyű, így hangzott: Tizenháromezerötszázhuszonhat! Sohasem felejtem el!) S ha kilépett egy ember az árnyékvilágból, ugyan ki tudott volna róla, kartotékadatként csupán egy SZÁM távozott, és miért lett volna ettől Európa kevesebb?! Döbbenetes, hogy ez a kartotékokban hívő, „elvont" társadalom mily személytelenül tudott viseltetni az emberekkel szemben! Tizenötmillióan éltünk ebben az országban, de mindannyian ábrázat nélkül. Mindannyian az adott pillanatnak. Az adott időpontot szolgálva. Nem volt múltunk, és nem sejlett a jövőnk. Ez váltotta ki bennünk a sajátos, kelet-európai kommercionalizmusunkat: olcsó italok, olcsó ételek. Olcsó fogyasztási cikkeket vásároltunk. Tömeglakásainkban meghúzódva a hangyalét fokain éltünk. A televízió fogyasztói filmjein csámcsogtunk. Az olcsó regényeket kedveltük. És fokozatosan megszűnt lelkiismeretfurdalásunk a reménytkeltő dolgok hiánya miatt. Munkásosztályunkban a társadalmi visszafejlődés még inkább tettenérhető volt. A legtöbb munkahelyen a munkások nem alkottak érdekközösséget, a júdások - nem harminc ezüstért! - olykor csupán azért, hogy a feletteseik előtt jó színben tűnjenek fel, képesek voltak a legszélsőségesebb árulásra is. Igy buktak meg a munkáscsoportok, így váltak semmivé a tiltakozások a rossz feltételek és az elégtelen anyagi juttatások miatt. Nyilván akadtak munkahelyi demokráciát követelők, akiket a vezetőség „súgására" az adott kollektíva renitensnek bélyegzett meg, és bűnhődésként a munkahelyüket el kellett hagyniuk. A bukás nem egyéb, mint hitelvesztés. A szocialista társadalomnak nem volt hitele, és ezáltal jövője sem. És nem volt hitelük az adott társadalom osztályainak sem. Ahhoz ugyanis, hogy egy társadalom és annak osztályai fennmaradhassanak, természetes nyitottságra van szükség. M a naponta halljuk, hogy a letűnt társadalomban felhalmozott adósságainkat kell majd törlesztenünk. Nem az anyagi, de a lelki és szellemi adósságtörlesztésre hívnám fel a figyelmet. Hiszen nincs és nem is lehet társadalmi fejlődés mindaddig, amíg maga az emberi lélek és szellem nem érzi magát szabadnak. A szabadságunkhoz viszont parttalanság szükségeltetik, lelki és szellemi kitárulkozás! Csakhogy, amíg az egyszál emberben ott lakozik a félelem, hogy utunkat-lehetőségeinket esetleg mások rosszul szabják meg; vagy talán a történelem kormányát visszafordítani óhajtják egyesek: a magánember félelme gáncsolja a szellem szabadságát. Történelmi időnk átjáróházában vagyunk. A szabadságot említettem. Ahhoz, hogy társadalmunk kiszellőzzön, ablakokat kell nyitnunk minden irányba. De magáról a takarításról sem szabad megfeledkeznünk. Egészen pontosan fogalmazva: magukat a dolgokat kell a helyükre raknunk. A rendszerezés ideje érkezett el most, a nagytakarítás ideje. 1989 novemberében-decemberében forradalmunk mámorában csupán annak örültünk, hogy íme, végre véget ért egy történelmi korszak. És eközben ugyan melyikünknek jutott volna eszébe, hogy a váltás nyűgökkel, alapvető munkálatok szolgai elvégzésével párosul majd? Ki törődött akkor azzal, hogy súlyos kérdések vetődnek majd fel, amelyekre nekünk magunknak kell megkeresnünk a választ. Hiszem, hogy a társadalmi mélyszondázások ideje, a megfelelő kérdések feltevésének ideje elérkezett: abban a házban, amely a mi társadalmunk, végre áttekinthető rendet kell teremtenünk. Rendet, amely mindannyiunk számára előnyös! A forradalom óta eltelt időszakunkra a társadalmi átalakulás volt a jellemző. A múltunk és félmúltunk kárait alig győzzük bevallani. A szétzilált és elhasználódott munkásosztályunk fokozatosan elveszítette identitását. Évtizedeken át a jogtalanság labirintusaiban létezett. És ez a munkásosztály, illetve: külön-külön az „egyszál" kétkeziek a jelenidő kárvallottainak érzik magukat. A munkás: kiszabadulva a történelmi idő sötétjéből, mintha most látná meg önmagát, helyét és helyzetét! O az, aki ott volt 1989 novemberében a tereken. Ö az, aki elhitte a szónokok beszédeit. Hitt magában a változásokban. De megfeledkezett arról, hogy ez a változás lassú és viszontagságos folyamat, hogy az a cél, amelyről oly szépen csengő mondatokkal a szónokok beszéltek, nagyon távoli. Távoli, ködös és bizonytalan. Ami viszont kézzel foghatóan közeli, nem mindig bíztató! A munkás ugyanis azt tapasztalja, hogy a múltban megtollasodott aparatcsikok, pártfunkcionáriusok - akkori közéletünk színe-java - most magáncégeket hoz létre, és, ha netán munkahelyhez juttatja őt is, akkor a petákokért bizony meg kell dolgoznia, keményen, gyakran igen rossz munkafeltételek között... Mert ami a kommunizmusban elégtelen volt (a termelékenység!), most íme, a munkaidő minden egyes percében bizonyítandó: „lehet és kell is dolgozni!" És a munkásnak csupán ez a lehetősége, a munka és megint a munka adatik meg. A hangyalét. A társadalom kalapját ugyan, nem a munkások ütötték csáléra, nem azok, akik téglát téglára raktak azelőtt is. Nincs más választásunk, mondja a miniszter, aki egykor maga is kétkezi munkát végzett, igaz csak átmeneti jelleggel, nincs más választásunk, mint a szorgalmas munkálkodás! A munkás, akinek a kommunizmusbn azt mondták: Tiéd a Gyár, dolgozz!, az a munkás akkor nem érezte azt, hogy övé a GYÁR. Azt érezte, hogy jogai a süllyesztőbe kerültek. Most ismét elhangzik a demagóg kijelentés: ez az üzem itt mindanynyiunké, hát mindannyian serénykedjünk, dolgozzunk. De a munkás megint csak nem érzi, hogy az említett üzemhez több köze lenne, mint annyi, hogy a végletekig kihasználják őt, mert a tulaj, nemrég még afféle bolsevik-gondolkodású, ma neokapitalista, újtőkés stb., csak addig érzi partnerének az alkalmazottját, amíg az csakis a munkaköri kötelességét teljesíti, amíg tiltakozás nélkül a „műhöz adja" magát. A társadalmi változások általában hozzák a sajátos szélsőségeiket. Ma sokan, nagyon sokat dolgoznak. És idős emberektől hallom gyakran, hogy a második világháború után az ország újjáépítéséért kellett küzdeniük, majd a kommunizmus követelte meg a szocialista „munkafegyelmet", amely általában a robotra volt értendő. És most, immár idősen azzal kell szembenézniük, hogy ismételten a szorgos és kitartó munkálkodáson van a hangsúly. Hogy értsük egymást: a roboton! Átmeneti történelmi időről beszélünk. És ebben az átmenetiségben bizonyos társadalmi osztályok fizetik majd a sarcot. A tegnap kisemmizett munkásnak mintha várnia kellene még egy ideig, hogy fejét, felütve, derekát kiegyenesítve ne csupán statisztikai adat legyen az elvontság nagykönyvében. VAJKAI MIKLÓS MÉGIS LESZNEK MAGYAR EGYHÁZI ISKOLÁK TÖBBLETET ADNAK A TANULÓKNAK A megújuló társadalom erkölcsi átalakulás nélkül olyan lenne mint egy homokvár. Ebben a megújulási folyamatban az egyházainkra, intézményei közül pedig az egyházi iskolákra is igen nagy feladat hárul. Ezek létrehozását új törvényrendelet szabályozza, mely szerint alapító csakis az egyház lehet. Az egyházak hozhatnak létre alap-, közép-, de még szakmunkásképző illetve szakközépiskolákat is. A törvény meghatározza az iskolaalapítás feltételeit. Kimondja, hogy az egyházi iskolák működését ugyanazok a törvények szabályozzák, mint az állami iskolákét, ugyanis a fenntartási költségeket, a tanítók fizetését és egyéb terheket az állami tanügyi hatóságok viselik. Tehát, nem a szülő, mint ahogyan azt az ellenpropaganda terjeszti. A tanrend is az állami iskolák tanrendjéhez igazodik és az egyházi alapiskolákból ugyanazokban a középiskolákban, egyházi középiskolákban, ugyanazon egyetemeken, főiskolákon folytathatják tanulmányaikat mint az állami iskola végzettjei. A másság a nevelés-, az oktatás keresztény szellemében nyilvánul meg s ez adja azt a többletet a tanulóknak, amely nélkül sem társadalmi, sem egyházi megújulás nem kezdődhet el. Ennek felismerése ösztönözte a keresztény szellemű képviselőket az 1984-es iskolatörvény módosítására (171/1990 Tt. sz), ami lehetővé teszi az egyházi iskolák alapítását országunkban. így nyílhatott meg már az 1990-91 -es tanévben Szlovákiában 40 egyházi iskola, közöttük gimnáziumok, alap- és szakközépiskolák. Valamennyi szlovák tannyelvű. Az elmúlt tanévben az állami iskolák költségvetéséből arányosan 149 millió koronát meríthettek a fenntartásukra. A fentiek elárulják, hogy nem vagyunk úgy jelen a hitélet újjáéledésében mint a szlovák testvérek. Ez a mulasztás mindenekelőtt a szülőket terheli, mert ők igényelhetik elsősorban az egyházi iskolát, a törvény 4. paragrafusa értelmében. Bizonyára plébániáinkra is felelősség hárul, de egyházaink felsőbb vezetői is többet tehettek volna, mert az eligazítás bizony sok helyen hiányzott és hiányzik még ma is. Ennek ellenére nem maradtunk tétlenek. A plébániák és a szülők felélesztették némely községünkben az egyházi iskolák alapításának gondolatát. Több mint tíz magyar községben, városban napirendre került az egyházi iskola létesítése. Tudni kell azonban, hogy az illetékes hatóság - a Szlovák Oktatási Minisztérium - inkább gátolja, mintsem elősegíti az új szellemű iskolák létrehozását. Minden eszközzel védi az állami iskolák hálózatát. Még nehezebb az ügyintézés, ha magyar iskoláról van szó. Sajnos, az uralkodó szellem még az egyházi iskolák alapításánál is a megosztottságot táplálja a szlovák és a magyar kereszténység között. Szomorú, hogy a Szlovák Oktatási Minisztérium egyházi iskolákkal megbízott két munkatársát, mert hűen kezelte iskoláink ügyét, félreállították. A tárca állandóan elodázta kérvényeink jóváhagyását, míg végül megjelent a miniszter 1992. 11. 20-i rendelkezése, mellyel éppen a magyar egyházi iskolák létrehozását tette lehetetlenné. Parlamenti tiltakozásunkkal sem tudtuk elérni e rendelet hatálytalanítását. Az iskolák létesítésének ügyét felvállaló hívek és az alapító plébániák papjai tudnák elmondani, milyen kálváriát jártak. A dunaszerdahelyi fenyegetés, Paláston a helybéli szlovák iskola tanítói petíciójának sértő hangja, az iskolai kérvények iratcsomójának nyomtalan eltűnése a minisztériumban, a nagycsalomjai lelkiatya reményeket ébresztő tervéOrdódy Vilmos illusztrációs felvétele nek elutasítása a nagykürtösi tanügyi hivatal által, a komáromi harc az egykori egyházi épületért, a gútai gimnázium ügyintézésének teljes megismételtetése - cáfolhatatlanul igazolják az itteni magyarság jogainak megcsorbítását. Az ügy elkötelezettjeinek kitartása és nem kis részben az MKDMnek a kormányelnöknél tett panasza elősegítette helyzetünk jobbrafordulását. A Ján Čamogurský kormányelnök és az oktatási miniszter május 28-i találkozásáról kiadott nyilatkozat hatálytalanítja a miniszter rendelkezését, törli a kérvénybenyújtás határidejét, s mindenekelőtt kimondja: továbbra is hathatósan támogatni kell az egyházi iskolák újralétesítését. A kormányhivatal ezt május 29-i keltezéssel megküldte a- szlovák egyházak és vallásközösségek elöljáróinak azzal a céllal, hogy az egyházak tekintélyes vezetői több figyelmet szenteljenek az egyházi iskolák ügyének. A nyilatkozat tartalmazza a kérvényezett iskolák (149) jegyzékét is. Eszerint csupán a dunaszerdahelyi iskola létrehozása lett engedélyezve, amely Szent János apostol nevét vette fel. Azóta a miniszter aláírta a gútai katolikus gimnázium, a palásti és az ipolysági katolikus alapiskola, a felbári református iskola alapítólevelét. Továbbra is a miniszter asztalán van a nagycsalomjai, a komáromi, a diószegi, a nagymácsédi katolikus, illetve a komáromi, és a padányi református alapiskola, a komáromi református teológia és a református gimnázium kérvénye. Ezek létrehozása, ha veszélyben is van, de még nincs kizárva, hiszen a határidő eltörlése lehetővé teszi a további ügyintézést. Ezért mindenképpen meg kell fellebbezni az elutasító végzéseket és továbbra is napirenden kell tartani az ügyet. BARTAKOVICS ISTVÁN Megj.: A kézirat nyomdába küldése után értesültünk arról, hogy az oktatási miniszter aláírta a komáromi bencés rendi katolikus alapiskola alapítólevelét. FILMJEGYZET BABAREKVIEM Vajon kiért szól? Mielőtt a fiatal cseh filmrendező, Filip Renč bemutatkozó munkájáról írnék, talán megbocsátható, ha egy rövid címmagyarázatot is becsempészek az ismertetésbe. Az eredeti cím (Requiem pro panenku) ugyanis kettős értelmű, a panenka a cseh nyelvben játékbabát és lányt,-kislányt is jelenthet. Ez a film története szempontjából nem elhanyagolandó, de magyar fordításban sajnos nem adható vissza. Lehet, hogy paradoxként hangzik, de egyszerre tartom Filip Renčet szerencsésnek és pechesnek. Szerencsésnek azért, mert rögtön, első nekifutásra egy izgalmas, megrázó, bár nem minden hibától mentes filmet készített. És manapság nálunk sem mindegy, hogy egy filmrendező mivel mutatkozik be a szakmának és a közönségnek. A film már itt sem csak művészet, hanem pénz kérdése is. Egy pályakezdő esetében nehéz jósolgatni, de annyit azért talán meg lehet kockáztatni, hogy ha következő imunkáival Renč nem is fogja a filmművészet csúcsait ostromolni, minden esélye megvan arra, hogy keze alól igényesen szórakoztató, profi módon elkészített, széles közönségréteget vonzó filmek kerüljenek ki. S hogy miért peches? Mert vannak olyan mázlista filmrendezők, akik hamarabb születtek, s ennek köszönhetően a remek filmtémákra is hamarabb bukkantak és rendezték meg őket. Mint például Milos Formán, aki bizony már jó pár évvel ezelőtt elkészítette a Száll a kakukk fészkére című emlékezetes filmjét az egyén és az öt felőrlő rideg társadalmi gépezet egyenlőtlen harcáról, Jack Nicholsonnala főszerepben. így a Babarekviemnek, amely egyébként valós események alapján készült, meg kell elégednie a „kistestvér" szerepével. Marika, Renč filmjének főszereplője különben tényleg a kishúga lehetne McMurphynek, hiszen még csak tizennégy éves. Nem indul túl biztatóan az élete. Felhőtlen gyermekkor helyett: „halmozottan hátrányos szociális helyzet", így lehet finoman megfogalmazni, ha valakit gyereklányként a saját „édes" apja megerőszakol. Állam bácsi persze azonnal intézkedik: a kislányt intézetben kell elhelyezni. Az egyetlen bökkenő, hogy Marikát valamiféle adminisztratív hiba folytán egy szellemileg elmaradott gyerekeket gondozó otthonba utalják be. Az intézet falain belül megdöbbentő viszonyok uralkodnak. A torzult jellemű igazgatónő és az őt mindenben hűen követő helyettesével együtt sakkban tartja beosztottjait, és embertelen módszereket alkalmazva terrorizálja a gondozottakat. A kislány menekülne, de nem tud. Az igazgatónő saját hatalmának megkérdőjelezését látja a kitörési kísérletben. Az pedig, hogy a lány visszautasítja közeledését, személyes hiúságát sérti. És megkezdődik kettőjük között az egyenlőtlen harc. A hivatalos szervek a legkényelmesebb megoldást választják: mossák kezeiket. Marika végső kétségbeesésében tüzet gyújt, méghozzá jó nagyot. Bent, az intézetben. A magasra csapó lángok végül elégségesek ahhoz, hogy megvilágítsák a helyzetet, és felnyissák az illetékesek szemét. A szigorúan őrzött kapu végre kinyílik a lány előtt. Élvezetes, jól felépített film a Babarekviem, elsőrangú operatőri munkával. Megdöbbentőek a képsorok, amelyeken az intézet gondozottjai, a sors e mostohagyermekei (bár lehet, hogy sokunknál boldogabbak) élik az életüket. Torokszorítóan őszinték, ártatlanok és védtelenek, és éppen ezért játszi könnyedséggel manipulálhatók. Kár, hogy a két főszereplő, az igazgatónő és Marika figurája kicsit egysíkúra sikeredett, a jó-rossz ellentétpárt illusztrálva. A történet valószínűleg annyira magával ragadta a rendezőt, hogy kicsit könnyelműen siklott el a témában rejlő egyéb lehetőségek mellett. S talán az sem volt a legszerencsésebb megoldás, hogy Viky, a kisvárosi playboy, az intézet egyik nevelőnőjének barátja (Filip Renč alakításában) a film végére teljesen váratlanul erős karú, bátor szívű megmentövé „hollywoodiasodott". De most már talán illene választ adni a bevezetőben elhangzott kérdésre: a Babarekviem többek között egy korán befejeződött gyermekkorért, egy rövid, de meghatározó jellegű barátságért és értelmetlenül ellobbanó életekért szólt. MISLAY EDIT