Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-19 / 143. szám, péntek
1992. JÚNIUS 19. ÚJ szól HIT és ÉLET 8 WOLFSTHAU BÚCSÚK 'Ligetfalunál elhagyva a szlovák— osztrák;államhatárt, a bécsi útratér' ve a legelső falu Wolfsthal. Katolikus magyarjaink nem is sejtik, milyen nagy jelentőséggel bírt. A helyi plébános, páter Ernst szaleziánus atya néhány éve felújította a község középkori Mária-kegyhelyét. A helybelieken kívül szlovákokat, horvátokat és magyarokat hívott búcsújárásra. A sok buzgtS ima meghallgatásra ta. Iái; most is folytatódik minden hónap utolsó szombatján — már szabadon — a zarándoklat, A magyar hívők eddig nem igényelték a lelki erősödést Wolfsthalban, pedig Mariazell mellett, főleg közelség miatt, tudatosíthatnánk jelentőségét. Mariazellhez hasonlóan a wolfsthali .kegyhelynek iš magyar alapítója volt. Kövesszarvi Gosztonyi István nemes a XVIII. század elején Wolfsthal közelében járva nagy veszélybe került. (A Gosztonyi nemzetség 1397-ben esztergomi érseket, 1510 győri, majd erdélyi püspököt adott a Hazának, utóbbit, Jánost, Szapolyai emberei halálra kínozták.) Fogadalmat tett: szabadulása esetén e helyen Mária tiszteletére képet állít. Hazatérve készíttetett is képet, azonban otthon hagyta, s így nem tartotta be teljesen fogadalmát. Súlyos kór lepte meg, és egy alkalommal, amikor önkívületbe került, a Mária-szobrocska leesett az asztalról, oly nagy zörgéssel, hogy a beteg magához tért önkívületi állapotából. Ekkor világosodott meg előtte: nem elég, ha csak ő imádkozik a képnél... 1710ben barátja, Babos Gáspár nemes közvetítésével eljuttatta a szobrocskát Wolfsthalba, és a Duna-parton álló körtefa törzsére erősítették. A szobrocska — vagyis a kegykép — a Szűzanyát ábrázolja ölében a gyermek Jézussal, aki az emberek felé tárja karjait. Gosztonyi István 1737-ben húnyt el. Ekkor kezdtek a környező vidékről betegségekkel sújtott emberek a szoborhoz járulni vigasztalást remélve. Ebben az időben Wolfsthal közelében elsüllyedt a Dunán lévő pontonhíd. A rajta levé mintegy 400 fuldokló segélykérése meghallgatásra talált a Szűzanyánál. Csaknem az összes fuldoklót sikerült kimenteni. 1737. december 10-én Kollonits Zsigmond bécsi bíboros elrendelte a kegykép áthelyezését a wolfsthali templom, egyik oldalsó oltárára. A templom azonban kicsinek bizonyult, ezért 1744—49 között a zarándokok adományaiból két oldalról hozzáépítettek, úgy, hogy a templom szélesebb, mint amilyen hoszú, A főoltárt a galántai gróf Esterházy Imre hercegprímás adományozta, aki gyakran látogatott el Wolfsthalba. Ide helyezték ünnepélyesen 1749. június 13-án a kegyképet. Akkoriban már megközelítőleg 40 környező faluból sereglettek a búcsújárók. Ugyanebben az évben Anton Palm hainburgi esperes „Máriás körtefa gyümölcsei" címen könyvecskét adott ki, melyben ötven bizonyított csodás gyógyulást sorol fel. Sajnos azonban II. József egyházellenes rendeletei folytán 1784ben a búcsújárásokat betiltották. Csak néhány éwel a kommunizmus bukása előtt, a helyi plébános érdemeként indultak újra a búcsújárások. ZILIZI TIHAMÉR SZENT JÁCINT Jácint az a szerzetes, akit még maga Szent Domonkos öltöztetett be a rendi ruhába. Személyes beszélgetéseik, lelkigyakorlataik nyomán ismerte meg a domonkosok szándékát, szellemét. Igy érthető, hogy á rendalapító nagyon megbízott benne, és számos új rendház alapítását, beindítását, munkájának megszervezését bízta rá. Jácint ennek a bizalomnak tökéletesen megfelelt, így aztán méltán tisztelik apostoluknak a lengyelek. Az 1257-ben, Krakkóban elhunyt szerzetesre a lengyelországi domonkosok második rendalapítójukként emlékeznek. 1 ' 1 ÜilMi M IL 1 uliLLltjuL' 1! 1'! 1 Hli l/iij 'iĽitlimil^H^iiMlllllllli'tiliij.iL'i^iűMiiiilliJ tailJitro M •• '' '' s-:: • A i - - M1MM Ľ f m 8$ H m Hl n » f I IMMI 4 hééi mi Hí 1 I ni 1 -n® * ••i S k H H Hl "•>H» 111 ŕ • • I fi Nu i ? .;:';..•••••. .. •• Vy ; •. ••••••••::;•••: * ••.... •• •• > | •• | i EGYHIV0 VALL0MASAI Miért maradtam istenhívő? Hogy hogyan lettem istenhívő, ez a kérdés azért nem is merül fel nálam, mert amióta csak eszemet tudom, mindig is, talán eleve az voltam, így nem kellett azzá válnom. Sajnálom, de nem tudok szolgálni semmiféle látványos damaszkuszi történettel, megtéréssztoríval. Olyan családba születtem bele, ahol a hit magától értetődő' volt. Ez azonban nem jélenti azt, hogy nem volt kitéve ellenszélnek, hogy nem veszélyeztette mindenféle külső és belső hatás. A belső hatások között gondolok arra, amit egyházi ateizmusnak is nevezhetnénk, tehát, hogy sokszor éppen a magukat leginkább vallásosaknak tekintő emberek hazudtolják meg leginkább a hitet, a kereszténységet. Külső hatásból pedig ugyancsak elég jutott nekünk. Ezek a külső-belső erőlködések azonban leperegtek rólam, ezért mondom, hogy csak arról tudok beszámolni, hogyan maradtam mindezek ellenére istenhívő... Nos, mindenekelőtt éppen azért, mert a hitet az a rezsim minden erővel száműzni akarta a világból. Nemcsak engem ért hátrányos megkülönböztetés, hanem bárkit, mindenkit, aki akkoriban merészelt hinni, templomba járni. A tankönyvek úgy beszéltek a vallásról, mint a múlt csökevényéről, a hitet tudománytalannak, a tudat torzulásának kiáltották ki. Engem viszont lehet, hogy épp ez tett még inkább hívővé, tudniillik, ezért kezdtem el behatóbban utánaolvasni már kisdiák koromban, mik is hitünk alapjai, hogy is áll hit és tudomány viszonya. Szinte kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem létezik „kettős tudás", hogy lényegében összhang van a tudomány és, mondjuk, a szentírás állításai között. Később ezt Teilhard de Chardin és mások írásai megerősítették bennem. A szentírás pedig megtanított arra, hogy a Logosz, az Értelem, ott áll mindenek kezdetén. A hittehát számomra nem az irracionális, a nem-igazolt, a logikátlan dolgok foglalata, hanem éppen ellenkezőleg, annak magyarázata, hogy miért logikus minden, miért találok mindenütt rendet, törvényszerűséget. Csak kétféle megoldást ismerek: azt az egészben-látást, amit hitnek neveztek, és azt a felfogást, amely mindent abszurdnak, összevisszaságnak, értelmetlen szalmakazalnak lét. Ha tehát mindenestül nem is tudom átlátni (a hitlátásávalsem) mindennek belső rugóját, és minden létező összefüggést, az istenhit elsősorban azt jelenti számomra, hogy a világ rendezett, hogy a legkisebb részletekig mindennek értelme van, hogy Isten, a valóság létalapja jó, fel akar szabadítani, naggyá akar tenni bennünket. Hogy mi is a hit, ebben sokat segítenek a nyelvek is, melyek a lét mégnyilatkozásai. Igy tudom azt, hogy ez az Istennel megélt egység mérhetetlenül több annál, mint ami ebből rációval, ésszel felfogható. Ám a ráción, a boncolgató, araszoló tudáson túl ott van az értelem, az in(Méry Gábor felvétele) tellektus is, tehát hogy (a latin szó tartalma szerint) tudunk a sorok között is olvasni, a szó német mása (verstehen) szerint pedig megállunk a lét talaján, belegyökerezünk a dolgok létalapjába. De a magyar változat is azt sugallja: elérem, megragadom a valót. Az én hitem ezt a létbegyökerezettséget, ezt az egészbenlátást fejezi ki, amit nekem a Krisztus-hit közvetít, s ami nélkül életünk szétdarabolódna, atomjaira hullana szét. Ezt erősíti meg a hit ószövetségi fejezete (amúna) is, amely az ámen-re mutat vissza, tehát azt jelenti: igent mondok Istenre, belesimulok a lét-egészbe. De ugyanezt fejezi ki számomra a mi hit szavunk is, amely a hív-hű szóból származik. A hit a létteljességbe és a létnek abba a legvégső alapvonulatát alkotó szeretet-folyamatba való belenövés, amelyet Jézus Krisztus tárt föl nekünk, épp ezért csak akkor hiteles, ha kihat emberi életem minőségére, ha elvezet az embertársi szeretetig, pontosan úgy, ahogy szent János írja levelében: Aki szeretetben él, Istenben él. És talán ezért volt az, hogy hitem megőrzésében nem, vagy nem elsősorban észérvek, istenbizonyítások segítettek, hanem az a légkör, amely otthon körülvett és ma is körülvesz. (Az Áldás nyomán) EGY ATEISTA GONDOLATAI Miért lettem istentagadó? Hát az Isten tudja, illetve tudná, ha lenne. Talán mert gyerekkoromban nem jártam hittanórára, és otthon sem forszírozta senki a hitet. De, azt hiszem, ez kevés ehhez, hisz számtalan embert ültetnek le bibliát magolni, imádkoztatják ebéd előtt, templomba is el kell járni a szüleivel, felnőtt korára mégis mintha elfújták volna az egészet. Akkor mi lehet az oka? Születési hiba? Elneveltek? És miért voltam hosszú ideig dühödt ateista? Sokáig nem gondolkodtam ezeken a kérdéseken. Egyrészt talán, mert az engem érdeklő problémákra mindenféle isten vagy istenek nélkül is megkaptam a megfelelő logikus választ. Másfelől borzasztóan taszított, hogy megéreztem: a vallás ideológia, ami azzal, hogy egyes kérdésekben logikus válasz helyett a hit apellál, tulajdonképpen rám akarja erőltetni magát. Ráadásul nem szabad választás alapján, hanem attól függően, hogy az ember családja, ahova ugyan véletlen módon születik, illetve a környezete, ahová szintén nem szabad választás utján került — hogyan gondolkodik. Milyen alapon fogadjam el a világ keletkezésével, az ember kialakulásával hit alapján az egyik vagy másik álláspontot, amikor tudom, ezekben és még sok más kérdésben is az emberiség vitatkozik — időnként a szó szoros értelmében késhegyre menően — tudni azonban ezekről, mint általában bármiről, csak nagyon keveset tudunk. Miért kellene elfogadni az egyik vagy másik nézetet, amikor a különböző álláspontokat sem ismerjük—, mert ha jobb esetben meg is ismertetik velünk, azt kritikával teszik — akár a magát marxistának hazudó állampárt idején, s ráadásul az eredeti álláspontok helyett többnyire csak azok ismertetésére szorítkoznak. A maguk szájíze szerint, tehát meghamisítva az eredeti gondolatokat. Ráadásul mindezt már kora gyermekkorától művelik az emberrel, amikor még mindent elhisz, főleg ha azt mások által is tisztelt felnőttektől hallja. Fantáziája élénk — többek között, mert kevés a tapasztalata és ismerete a világról és még nem tud, nem tanult meg logikusan gondolkodni. Minél érdekesebb egy magyarázat, annál könnyebben elhiszi. A pszichológusok már régóta tudják, a gyerek sokszor nem hazudik, amikor nem mond igazat, csak még nem tudja megkülönböztetni a valóságost az elképzelttől. Hogyne hinne a csodákban, hiszen mi különbség van számára csoda és varázslat között? Ráadásul kinyitja a tévé valamelyik tudományos-fantasztikus műsorát, és azt látja, hogy van, aki állítólag kézrátétteí tud gyógyítani. Miért lenne akkor hihetetlen a számára, hogy mondjuk ugyanazt Jézus és egy csomó szent is tudja? Vagyis gyerekkorában a fejébe csöpögtetnek egy ideológiát — anélkül, hogy védekezni lenne képes ellene. O még nem tudja, hogy ha váratlanul becsapódik az ajtó, annak millió oka lehet. A legvalószínűbb, hogy a huzat a tettes, de miért ne tehette volna egy láthatatlan szellem, egy pici zöld emberke vagy valami egyéb, mágikus erő? S az utóbbi magyarázatok mennyivel izgalmasabbak, ugye? Nem tudja még, hogy ha nem is mindig, de általában a legegyszerűbb magyarázat a valós. Nem érti meg és sok felnőtthöz hasonlóan sérti a hiúságát, hogy az emberi tudomány, minden látszat ellenére (Prikler László felvétele) még gyerepcipőben jár. Nehéz kimondani, hogy ezt és ezt még nem tudjuk és mennyivel kényelmesebb ehelyett valamelyik istent belekeverni a magyarázatba. Lásd az ókori görögöket Zeusz villámaival! Nos, ezt a fajta kényelmes gondolkodásmódot sem szeretem a vallásban, ahogy idegen tőlem az a felelősségáthárítás is, mely szerint „Isten szeme mindent lát", „Isten adta, Isten elvette", „Isten majd megbocsájt", Ezt Isten értheti meg". Szerencsére ezekben a közhellyé vált szentenciákban sohasem hittek igazán az emberek, különben még mindig a középkorban tartanánk. MÁRTÍR PÁPÁK ÉS BOLDOGOK A egyház hetvenkilencet avatott közülük szentté r\Z. és hetet boldoggá, tehát összesen nyolcvanhat pápát emelt oltárra. Eszerint majdnem minden harmadik pápa hősies fokon gyakorolta hitét és tett eleget az erkölcsi parancsoknak. Az egyház szentjei között külön kategóriát alkotnak a mártírok — vértanúk, akik vérük ontásávaltettek tanúbizonyságot hitükről, erkölcsi elveikről. Az első három évszázadban — a katakombák korában — 33 pápa ülte meg Péter székét. Közöttük mindössze hét neve mellől hiányzik a mártír jelző. Ez annyit jelent, hogy négyötöd részük életét adta hitéért. (A régebbi krónikák szerint Nagy Konstantin milánói rendelete — 314 — előtt minden pápa vértanúhalállal halt meg.) Ez nem annyit jelent, hogy az utána következő századokban nem öltek meg pápákat. Börtönben halt meg: I. Szent János (523—526) Ravennában, Theodorik alatt. Az eutichianus eretnekséget valló Theodora császárnő megmérgeztette Szent Agapistust(535—536), Szent Silverius(537—555) pápát pedig Justiniaus császár híreshírhedt hadvezére, Belizár hurcolta fogságba Ponza szigetéra, s ott meggyilkoltatta. I. Theodort (642—649) II. Constans császár megmérgeztette. I. Szent Mártont (649—655) ugyanaz a császár vetette fogságba, s Chérson szigetén belehalt szenvedéseibe. Méreggel tették el láb alól a bizánciak Conon (686—687) pápát, I. Marinust (882—884), II. Theodort (aki 887-ben mindössze 20 napot töltött Péter székében), III. Anasŕas/usŕ(911—913), X. Jánost(914—928) azért ölték meg hasonló módon, mert nem volt hajlandó pártoskodásban és visszavonásban részt venni, IX. Benedeket (1303—1304) mérgezett fügével etették meg. V. Leót (903-ban) bebörtönözték, megölték, hamvait a Tiberisbe szórták. Gyanús körülmények között halt meg Lando (913—914), VI. Benedeket (973—974) pártfogójának, I. Ottó császárnak ellenfelei az Angyalvárba zárták és meggyilkolták. XIV. Jánosí(983—984)azellenpápafogta el és őrizte az Angyalvár börtönében, s ott halt éhen. II. Lucius (1144—1145) a Bresciai Arnold által kirobbantott forradalom alatt a lázongó tömeget csillapítani próbálta. Egy kő halántékon találta, és szörnyethalt. De nem tartozik-ea vértanúk seregébe III. (7rbán(1185—1187) is, aki bánatában halt meg, hogy Jeruzsálemet elfoglalták a mohamedánok? X. Szent P/'i/sí (1903—1914) a lelki gyötrelem ölte meg, amiért nem tudta megakadályozni az első világháborút. A szent és vértanú pápák nem egyformán fordulnak elő az egyház történetében. Az első 41 pápát szentként tiszteli az egyház. Az első, akinek neve mellett nincs ott a jelző: I. Bonifác(418—422). Őt ismét öt szent pápa követi, az 50-ik, II. Ahastasius (496—498) ismét nem visel dicskoszorút, majd ismét nyolc szent pápa következik. Az 59iktől, Virgiliustól{537—555) ritkul meg aszent egyházfők Sora, de a 7. században még nyolccal dicsekedhet az egyház, a 8. században öttel, a 9-ikben hattal, de a pápaság „szomorú korszakában", a 10. században már eggyel se. A második évezred elején jelennek meg ismét Péter székében a glóriás férfiak, a 11. században ketten és az egyik boldoggá avatott. Két boldoggal dicsekedhet még a 12. század. Azóta valóban ritka jelenséggé válik a pápa az oltáron: Boldog X. Gergely (1272—1276), Szent Celestín (1294—1296), Boldog XI. Benedek (1303—1304), Boldog V. Orbán (1362—1370), V. Szent Pius (1566—1572), a magyarok barátja és jótevője: Boldog XI. Ince és X. Szent P.ius alkotják a középkori és az újkori szent pápák sorát. Es a többi kétharmad? Voltak köztük kiváló politikusok, diplomaták, még hadat is tudtak viselni. Gyarló, oda nem való ember akadt-e közöttük? A botlásoktól nem volt mentes az ősminta, Péter se. Az evangéliumok kertelés nélkül írják le, hogyan kapkodott, heveskedett, aztán hogyan vesztette el az egyensúlyát. Elete végéig bánta tévedéseit. Mikor keresztrefeszítették, alázatosan könyörgött hóhéraihoz, hogy fejjel lefelé helyezzék el, nem tartotta magát méltónak arra se, hogy úgy feszítsék fel, ahogyan Mesterét. K voltak angyalok utódai sem. Még a legkiIM Cl I I válóbbak is tettek olyan lépéseket, amelyek fölött lehet vitatkozni, a legjobb megoldást választották-e? Az egyház legújabbkori ellenfelei szeretnek a reneszánsz pápák viselt.dolgaiban vájkálni, különösen VI. Sándornak, valamint fiának, Borgia Cézárnak és leányának, Lu kréciának életvitelében. Nos, az egyház és a pápaság legsötétebb és legszomorúbb korszaka nem a reneszánsz volt, hanem a 10. század. A mélypontot VI. István jelentette, aki elődje, Formosuspápa holttestét kivette a sírból, zsinati bíróság elé vitte, ítéletet mondatott fölötte és a Tiberisbe dobatta. Hasonlóan sötét egyéniség azonban kevés környékezte meg Péter székét. JÉZUS MOIM PANEM
