Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-19 / 143. szám, péntek

IÚJSZÓM PUBLICISZTIKA KISKORUSITOTT MUNKÁSOSZTÁLYUNK A _ ötvenes évek második fer\Z. lére az adott terep már egyértelművé vált. A munkásosztály Waterlooját túlélők a háttérbe szoríttattak. A neoprimitivizmus bőségesen aratta első sikereit. A szakértelemmel-tapasztalattai rendelkező mesteremberek helyét pályakezdő fiatalok - karrieristák - foglalták el, akiket már az új kor pedagógusai készítettek fel a feladatok elvégzésére. Elvakultan fújták a szocialista gazdálkodás dogmáit, fanatikusok és elképesztően ostobák voltak. Közülük sokan az új kor „hőseinek" érezték magukat. Ipari komplexumainkban már nem a mindenséggel való megmérettetés elve érvényesült. Az igazi kárt szellemi értékeink devalválódása jelentette. Alig egy évtizeddel az 1948-as események után: gazdaságunk végérvényesen elázsiaiasult. A tudás függetlensége-perspektívája megszűnt. Iskoláink, szaktanintézeteink oktatási színvonala lecsökkent. A felnövő új munkásnemzedék pedig a nihilizmus szintjén polarizálódott. A kommunista társadalom szétzilálta a polgáriasodás útján elindult munkásosztályt. A korábban működő munkásközösségek, öntevékeny kulturális csoportok és sportklubok megszűntek. A társadalmi fejlődéshez szükséges információk áradata elapadt. Az elhasználódás, az általános romlás tünetei fokozatosan nyilvánvalóvá váltak. Az ötvenes években felnövő első (szocialista) munkásnemzedék már megfertőződött a demagógia infekciójától. Életvitelét, gondolkodásmódját már ez határozta meg. Mindannyian nagy árat fizettünk a reánk testált sztálinista örökségért. Az új kor „újarcú személyiségeivé" váltunk. S ehhez még pártkönyv sem kellett. Az ország aprajanagyja hazudta az új lét új örömeit: egy idő után már észre sem vettük, hogy mindez természetessé vált számunkra. A munkahelyeken megszűnt a fegyelem, s a diktatúra berkeiből elősejlettek kuszáltságaink. Egyszerűen: mindannyian fegyelmezetlenekké váltunk. Fegyelmezetlen volt az utcaseprő, az autóbuszsofőr, a boltos, az orvos, államférfiaink és katonáink, és senki sem törődött azzal, hogy hányavetiségünk a tökéletes zsákutcába vezet majd. A tömegközlekedési eszközeink: munkásbuszaink és vonatszerelvényeink rendszeresen késtek. A tej savanyún érkezett a boltokba. A péksüteményre rárakódott az utcák pora. S abból is hiánycikk lett, amiből bőséges mennyiség „pihent" a nagyraktárak mélyén. Eközben a szocialista munkabrigádok érdemrendeket kaptak. És ott meneteltek a nagy internacionalista ünnepeken. Európa nyugati felében a parancsuralmi állami berendezkedés és a szembetűnő fegyelmezetlenség kettős ábrázata szinte érthetetlen volt. 2, M

unkásosztályunk a városszéli fogadóra emlékeztetett, ahová betérhetett a terepen „átutazó" csavargó, de a jól öltözött mintapolgár is. Abban a hatalmas ipari komplexumban, ahol több mint egy teljes évtizeden át dolgoztam, az üzemi lap hétről hétre a nagyon magas százalékarányú fluktuációról tudósított. Megfeledkezvén arról, hogy a nyitott és fejlett társadalmakban a munkások jóval gyakrabban váltanak munkahelyet, hogy a tudásukat elmélyítsék, és nagyobb szakmai tapasztalatra tegyenek szert. A kommunizmus egysíkúságával viszont összeegyeztethetetlen volt ez az elv. S ha az ember egy másik üzem káderosztályán kopogtatott, jól tudta, hogy igencsak különösen néznek rá, ha a személyazonossági igazolványában több munkahely van bejegyezve. Általában azt tartották példás munkásnak, aki egyetlen munkahelyen töltötte el munkáséletét: és ki törődött azzal, hogy legfeljebb egyetlen munkafolyamat elvégzésére képes! A fazonosítást segítvén, nem voltak anyagilag előnyös, illetve elönyösebb munkahelyek. És azzal sem törődött senki, hogy az úgynevezett teljes foglalkoztatottságnak fékező ereje van. Hiszen a túlnépesedett munkahelyeken a lumpenréteg is képviseltette magát. A kor iróniája, hogy általában a lumpen elemekre hivatkoztak a különböző közösségek, ha a tervteljesítés elmaradt. A társadalom magasabb osztályából a munkásosztályba szorított értelmiségiek sem töltötték be a „tudatjavítás" szerepkörét. Egyetemi tanáraink, színművészeink, rendezőink, katonatisztjeink, újságíróink ugyan gépkocsivezetőkké; fűtőmű nkásokká, baggeresekké lettek átképezve, a munkahelyeken viszont „idegenek", „átutazók" maradtak. A kétkeziek általában távol tartották magukat a érkezett entellektuelektől, akiket általában az ŠtB stábja is megfigyelt. Munkásaink - általában - így óhajtottak függetlenek maradni. „Nem az én házamat, nem az én váramat rombolják, mit törődnék én a másokéval!" Ugyan miért is gondoltak volna arra, hogy minden fölégetett emberi lélekkel, emberi sorssal ők maguk lesznek kevesebbek? Ö, az egyszerű munkás megkapta a két-háromezer koronás bérét, és valamiképpen alakult a sorsa is. Az általános megosztottság munkásosztályunkban naponta érezhető volt. Az önközpontúság, az önzés változatainak végtelen láncolatára pedig kár szót vesztegetni. 1948 utáni soros leszámolások végeztek a munkásközösségek összetartóépító erejével. A kommunista párt apparátusa pedig tudatta alattvalóival, hogy mit óhajt tőlük a nagybetűs Társadalom! A párt ranglétrájára kapaszkodók többnyire hűséges bérencei voltak egy agyszüleménynek, amelyet sztálinizmusnak neveznek. Az elméleti létezés idejét éltük mindannyian, és nem a valóságét. A röpgyűlések szónokai, a szakszervezeti összeröffenések hitbuzgó ügynökei betéve tudták az újkori fohászokat. A negyven esztendónyi „szocializmus" az államapparátussal együtt megcsontosodott, elaggott. Egy olyan társadalomban éltünk, amely csakis önmagához mérhető. Szélsőségei, ellentmondásai mélységesen irreálisak-betegesek voltak. Kafka és Orwel látnokisaga szükségeltetett ahhoz, hogy igazi ábrázatával szembesülhessünk. A munkásközösségeket irányító pártfunkcionáriusok és az irányító apparátussal együttműködő, elvtelen besúgók érdekcsoportokat alkottak. És mindaddig maradtak hatalmon, amig egy másik - hatalomra vágyó érdekközösség meg nem buktatta őket. Ipartelepeinken a letűnt négy évtized alatt több alkalomMl LESZ AZ ÖRÖSI ISKOLÁVAL? 1992. JÚNIUS 19. FÖLDTÖZSDE Ne keresse, hogy hol, mert ilyen természetesen nincs, s egyhamar nem is lesz. Amíg nem alakul ki a föld piaca, addig tőzsde sem lehet, amelyen a szántó (is) adás-vétel tárgya. A cím ösztönzője nem a valóság, hanem párját ritkító személyes élmény. Történt ugyanis, hogy napokkal ezelőtt földtulajdonost képviseltem a Szenei Állami Gazdaság Dunaújfaluval és Horvátgurabbal szomszédos részlegének gyűlésén. A helyszín másodlagos, a lényeg azon van, ami az állami gazdaságban érdekelt földtulajdonosok találkozóján történt, elhangzott. A kezdet még hagyományos volt. Az igazgató bevezetőként elmondta, hogy gazdaságukat, s ezen belül dunaújfalusi részlegüket is a második hullámban fogják privatizálni. A részleg jövőbeni tulajdonosa hektáronként évi 1350 korona bérleti díjat fizet, de nem készpénzben, _ hanem természetbeni juttatás, ga' bona,' vágóállat stb. formájában, mivel anyagiakban gyengén állnak. A tulajdonossal, ha földjét nem akarja művelni, már az elkövetkező hetekben megkötik a bérleti szerződést. Kérte, ki-ki mondja el véleményét; ha valamit tudni szeretne, kérdezze meg. Ekkor borult fel a napirend és jött a soha nem volt élmény. Eddig olyan esetekről hallottam, hogy a mezőgazdasági szövetkezét a föld használatáért még ma sem fizet bérleti . díjat, és az azt kérőnek kijelentette: ha pénzt akarsz, vidd a földedet. Most meg - a földtulajdonosok helyett - előbb a horvátgurabi, majd a dunaújfalusi mezőgazdasági szövetkezet elnöke kért szót, mindkettő ugyanazzal a céllal, az állami gazdaság partnereként, de egyben versenytársaként. Felszólalásuk lényege: a határukkal határos földet, amit jelenleg az állami gazdaság privatizálandó részlege művel, ha a földtulajdonos szerződést köt velük, szintén bérbe, veszik. A horvátgurabiak egy hektár után évi 1350 korona bérleti díjat ígértek, de ha úgy kívánja a föld tulajdonosa, ezt készpénzben kapja meg. A dunaújfalusi elnök ígérete még ennél is kedvezőbb. Évente hektáronként - természetesen szintén az adó átvállalása mellett - 1500 koronát fizetnek, és nem az év végén, hanem a szerződés megkötését követő két-három héten belül. Aki tehát úgy dönt, hogy az állami gazdaságtól kikéri földjét és nekik adja bérbe, az rövidesen jelentkezhet a pénzéért. Tudom, és a közmondást is ismerem, miszerint egy példából még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, mint ahogy egy fecske nem csinál nyarat. A fenti példa önmagában még valóban nem jelent gyökeres változást, de azt se mondhatjuk, megszokott dolog, hogy egy területre, ugyanarra a szántóra egyszerre három mezőgazdasági üzem is pályázik, ós lehetőségei szerint licitál. Azért, mert felmérte, hogy a kataszterében lévő földre már nincs kizárólagos joga, hanem a tulajdonos dönti el, hogy szántóját kinek engedi át művelésre. Mondjon bárki bármit, ilyen még nem volt, és egyedül, önmagában is jelzi, valami új van alakulóban. Ha a tulajdonjog nem kap szocialista telítettségű „ellenszelet", akkor szerény elméleti deklarációmat fokozatosan növekvő gyakorlati elismerés követi. Mezőgazdasági üzemek és magángazdák kelnek majd versenyre a földbérlet jogáért, amíg nem lesz olyan tőkéjük, hogy vásárolni is tudjanak földet. A szenei, dunaújfalusi és a horvátgurabi mezőgazdasági üzem vetélkedője a földért csak egy, de a gyökeres változás közeledtét jelentő fecske. Mert, gondoljuk csak végig. Eddig a jog alapján a kataszter adott részén „otthon" lévő nagyüzem használta a földet. Függetlenül attól, hogy azt milyen hatékonysággal tette. A jövőben az használja majd a földet, aki -az ésszerű és elfogadható keretek között rálicitál a másikra. Ezt viszont csak az teheti meg, aki a földet hatékonyabban hasznosítja. Ez a lényeg, és nem az, hogy melyik nagy- üzem vagy magángazda a győztes. (egri) Hogy egy településen milyen fontos közösségformáló, lakosságmegtartó szerepe és ereje van az iskolának, azt bizonyára ott tudják a legjobban, ahol gazdasági okokra hivatkozva megszüntették ezt a közintézményt. Például őrösben, a valamikor majdnem ezer lakosú, ám jelenleg csak 706 lelket számláló bodrogközi faluban. Ott is rádöbbenhettek erre az igazságra, mert különben a közelmúltban aligha kezdik szorgalmazni a kisiskola visszaállítását. Az egykori háromtantermes épület már nem jöhet számításba, hiszen' az idestova tizenhárom éve a Jednota fogyasztási szövetkezeté, ezért a szülők kezdeményezésére a helyi önkormányzat 1990-ben úgy döntött, hogy a korszerű óvoda tőszomszédságában építenek egy újat. - - Sajnos, egyelőre csak igy állunk vele - mutatott minapi terepszemlénk során Csontos Gábor polgármester a majdnem semmire: az üres, gazzal benőtt telekre. Közelebbről sem láttunk ott sokkal többet, csupán fűvel takart vékony „betonutacskákat", a kert sarkában pedig egy félig lefedett emésztőgödröt. - Az alapokat még tavalyelőtt leraktuk, majdnem 460 ezer koronáért vettünk bele anyagot, de azóta az építkezést nem tudjuk folytatni. Nincs miből, nincs rá pénzünk. A község kasszája jóformán üres, mástól pedig egyelőre hiába kérünk segítséget. Akivel csak tudunk, tárgyalunk, de... Nem áll úgy a helyi mezőgazdasági szövetkezet sem, hogy felkarolhatná ezt az építkezést, s az állam, illetve a járási iskolaszék sem hajlandó minket ebben támogatni. Az iskolaszéken azt mondták nekünk, hogy az állami költségvetésből csupán a befejezés előtt álló iskolaépületekre jut egy kevéske pénz, a többire nem - panaszkodott a polgármester. - Mennyivel számolt a költségvetési terv? - Annak idején, vagyis jó két évvel ezelőtt hárommillió koronás beruházásról volt szó. Abból az alapokra mintegy félmilliót már kimerítettünk, tehát még legalább 2,5 millió kellene... Állítólag kivifelező lenne, illetve van, meg aztán a falu lakossága is kivenné részét a munkából, viszont téglát, cementet és más építőanyagot sehol sem adnak ingyen. A polgármester gondterhelt, sokat tárgyal, intézkedik a iskola ügyében, de... Mégsem teljesen borúlátó. Ö reménykedik. Azt mondja, addig 6 mai is megállt az idő. A különböző klánokat általában rendre szélsőségesebbek váltották fel: és azok az érdekcsoportok bírták az uralmat hosszabb ideig birtokolni, amelyek a munkásközösségekbe gyökeret tudtak ereszteni, ugyanakkor a feletteseiket alázatot színlelve kiszolgálták. A négy évtizedig tartó társadalom lassú önemésztése és pusztulása az etikátlanságában keresendő. Természetessé vált az a felfogás, hogy mindenki a saját társadalmi rangjához méltón lophat, és ezáltal boldogul. Loptak a mesterek, a művezetők és feletteseik, és loptak az ábécé betűit alig ismerő segédmunkások is. A munkahelyekről sok minden „lábra kelt", és általában semmi sem hiányzott. Az eltulajdonított értékek pedig afféle „fizetéskiegészítésnek" számítottak a munkások körében. E

bben a taposómalomban - mondanunk sem kell - a munkásnak legfeljebb a munkahelyi jog adatott meg. Érdekeit soha senki nem képviselte. Az abszurditások évtizedeit éltük: minden szinten szinte minden megtörtént! Előfordult, hogy a nagyvállalat egy kotrógépet és három tehervagonnyi árut „elveszített"! Aztán a múló hónapokkal egy Rousseau-i koponya, egy igazi magányos sétáló rálelt a gyártelep mögötti erdő egyik tisztásán a várakozó kotróra, hetekkel később pedig a nyugati irányba elküldött áru is megérkezett - kelet felől. A gyár napjai eközben semmit sem változtak. Ezrek és ezrek hagyták el ama évtized alatt a gyártelepet, amíg ott dolgoztam, és ezrek és ezrek érkeztek a helyükre. Lumpenek és magas műveltségű értelmiségiek színezték a szocialista munkabrigádokat. Ragozódott tovább a SEMMI. És azért ez is valami. „Épült-szépült. az ország." Itt föltéptek egy utat, amott ledöntöttek egy háztömböt, és voltak, akik azt mondták: egy évtized múlva már felhőharcoló áll ugyanazon a helyen. S eközben megfeledkeztünk arról, hogy nem is oly távol tőlünk, „ilyen felhőkarcolófélét" néhány hónap alatt felépítenek. Csakhát itt szocialista gazdálkodás folyt, a munkák a tervnek megfelelően haladtak, egészen 1989. november 17-ig... A munka nem harapott, nem morgott ránk, egyszerűen - türelmesen - megvárt bennünket. Ha tudtuk: végeztük, ha pedig nem: hát akkor sem történt semmi baj... VAJKAI MIKLÓS megy, kopogtat és kér, amíg valahol csak meghallgatják az örösieket, segélykérésüket. xxx A helyi igényeknek megfelelő óvodában Tarczali Erzsébet, majd pedig Balla Mária igazgatónő is azzal fogadott, hogy bizony fölöttébb időszerű lenne náluk az 1-4 osztályos kisiskola visszaállítása. - S nemcsak azért kellene, mert 35—40 alsó tagozatos helyi kisdiákról van szó, hanem azért is - érvelt az igazgatónő -, mert a mindennapi ingázás fárasztó az elsősöknek, másodikosoknak... Nyáron, jó időben még hagyján, elviselhető az utazgatás, ám télen aligha örülnek neki a gyerekek és szüleik. Kétségtelen, hogy Géres nincs messze, de mégis, mennyivel egyszerűbb a gyereknek, ha otthonról egyenesen az iskolába ballag, s nem kell várakoznia az autóbuszra! Ugyanakkor, gondolom, a falujához is jobban kötődik a fiatal, ha egy ideig ott jár iskolába, ha ott, hazai környezetben tanul meg írni, olvasni... Hogy a kisiskolának még lenne létjogosultsága Őrösben, arra a helyi óvodások létszámából is következtethetünk. Jelenleg 39-en vannak. Balla Mária szerint szeptembertől sem lesznek kevesebben, mert az iskolába távozó tíz gyermek helyébe legalább annyian jönnek, s jövőre sem várható csökkenés. - Sőt, ha lenne a faluban iskola, akkor a fiatal házaspárok sem költöznének el innen olyan sokan, mint az utóbbi években, évtizedekben. GAZDAG JÓZSEF A földben pihenő betonlapok szerint itt, az óvoda tőszomszédságában kellene majd f már?) állnia az iskolának (A szerző felvétele)