Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-18 / 142. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓé KISKORUSITOTT MUNKÁSOSZTÁLYUNK _ aknem két évtizeddel ezL/O előtt egy magyarul megjelenő folyóiratban finn munkással készített interjú látott napvilágot. Az az írás azóta is kísért. A Helsinkiben élő géplakatost a műveltsége, a tájékozottsága és eredeti gondolkodásmódja miatt én afféle munkáspéldaképnek tekintem: ő lehetne a posztkommunista Kelet-Európa munkás-példaképe, egy igazi „östípus". A. fejlett kapitalista államok munkásosztályai és a mi munkásosztályunk közt ugyanis akkora a minőségbeli különbség, mint a kétfajta társadalom civilizációja között. Hogy miért van ez így, arra az alábbi írásban igyekszem választ adni. Ám, mielőtt a különböző miértekre válaszolnék, hadd emlékeztessem a tisztelt olvasót arra, hogy „iparosított állam" lévén, munkásosztályunk a társadalom hajtóműve lehetne, mint egykor. Csakhogy azok az idők elmúltak. És most nemcsak hogy nem kíséri figyelem a munkásosztályt, a helyzet, mondhatnánk annál is rosszabb. Röpke újságírói „karrierem" idején éppen a társadalmunknak ezzel az osztályával szerettem volna behatóan foglalkozni, mondván-magyarázván, hogy a társadalmi változások a munkásosztályunkat érintik majd leginkáb, tehát érdemes volna állandó figyelemmel kísérni a módosulásokat. Nos, Patópál uramék fontosabbnak, s fölöttébb izgalmasnak vélték a szlovákiai magyar pártharcokat (1990-ről van szól), a különböző eszmék zászlóvivőit, a nemzetiségi iskolák és a nyelvtörvény körüli vitát. Mindez több sanszot kínált az olvasóédesgető újságcikkekre, semmint az a lassú és csaknem monoton, de mindenképpen mélyreható változás, amely éppen a munkásosztályunkat érinti. Két év múlott él azóta. S ma már nemigen érdekes a kérdés, vajon milyenek lettek volna azok a korai közelképek, hogyan élték meg melósaink, a kétkeziek, a nehéz fizikai munkát végzők az 1989-es társadalmi átalakulást. Vajon miféle álmaik-vágyaik voltak akkor, és milyen reményeket tápláltak az „újjal" szemben?! Nos, ezekre a kérdésekre ma már nem kaphatunk választ. S alighanem a hallgatás miértjét is sejtjük. Nem a meddő szubjektivitásom emlékeztet arra, hogy néhány hónappal ezelőtt egy tollnok keresett fel, és éppen ebben a témakörben folytattunk párbeszédet. Mivel idestova két évtizede munkásként dolgozom, miközben könyveket és újságcikkeket is írtam, és írok, mondanom sem kell: állandósult bennem az alázat az írott szó iránt, tehát mindent megtettem annak érdekében, hogy a velem készített interjúnak értelme legyen. Ennek ellenére a megjelent szöveg teljességében silány fércmű volt, alfájától az ómegájáig hamis. Sajnos, zugtollnok pajtásomat elragadta önnön lényének forgószele, és így az egész semmit sem ért. Viszont éppen ez az esemény késztetett arra, hogy megkérdezzem önmagamtól, vajon miért az a roppant mértékű hallgatás, amely a hat és félmilliós lélekszámú munkásosztályunkat övezi, és ha olykor megszólal egy-egy bértollnok, akkor miért éppen ebben a témakörben felelőtlenkedik... Honnan van egyeseknek ekkora bátorságuk, és miből fakad ez a magabiztosság?! A

felmerülő kérdésekre röviddel ama fércmunka megjelenése után - a múlt esztendő őszén - kezdtem a válaszokat keresni. Egyéb kötelezettségeim miatt a lejegyzett vázlatok nem öntödtek egységes formába. És e sorokat írva is olyan érzés tölt el, mintha egy hatalmas rengetegben „egyszál szekercével" kellene rendet teremtenem. Kelet-Európa munkásosztályai nyolc-tíz emberöltőnyi időn át alakultak ki. S a polgári Csehszlovákia munkásosztálya akár példaértékűnek is számíthatott. A társadalom közlekedőedényeként működött. A munkások jelentős hányada a társadalom alacsonyabb régióiból, ha úgy tetszik, a társadalom szegélyeiről került a nagyvárosok munkásközegeibe és ez determinálta életvitelüket. Megint mások a társadalom felsőbb osztályaiból sodródtak alá. És - természetesen - sokan voltak, akik a munkásosztályban csupán életük egy bizonyos hányadát „töltötték" el. Munkásosztályunk akkor tájt így volt a „szabad lehetőségek osztálya". Hangsúlyozom, századunk húszas-harmincas éveiben tökéletesen polarizálódott, anyagilag megerősödött, és bizonyos régiókban - általában a magasabb fokon iparosított körzetekben - a polgárosodás jelei szembetűnőek voltak. Meg kell jegyeznünk, hogy általában az ipari munkásság - tehát a valódi munkásosztály - felvilágosultságában hatalmas szerepük volt a különböző kulturális jellegű érdekszféráknak. Munkásaink, szakembereink számos körben tevékenykedtek. Énekkaraik, táncegyütteseik, színjátszócsoportjaik, sportegyleteik általában nemcsak a szűkebb pátriájukban voltak ismertek. Az ifjúmunkások nevelésének is megvoltak a feltűnő eredményei. És persze a vallási-felekezeti csoportosulásokról sem feledkezhetünk meg. A piaci orientáltságú társadalom pediglen megkövetelte a munkás szaktudásának elmélyülését. A munkahelyváltoztatás a legtermészetesebb dolognak számítojt. A fiatal szakemberek gyakran külföldön, világvárosokban dolgoztak több esztendőn át, és hazatértükkor egy vagy több világnyelven tudtak értekezni. Mindezek az összetevők változtatták meg a munkásök világlátását, gondolkodásmódját, s váltak szuverénekké, ismereteik többé nemcsak a szakterületükön volt számottevő. A két háború közötti Csehszlovákia munkásosztályának polarizáltsága ebből adódik. S ez a polarizáltsága volt a megtartó ereje. Majd bekövetkezett a háborút követő végzetes összeomlás, midőn 1948 GYŐZELMES FEBRUÁRJÁNAK földgyaluja letarolta a több nemzedéknyi történelmi idő hozadékát, s ezáltal új időszámításnak - a kommunizmus „időtlenségének" lettünk tanúi. A marxista-leninista logika pedig a következő volt. Ha egy társadalmat átalakításra akarunk kényszeríteni, magát a „hajtóművet" kell birtokba venni. Nem szükségeltetett hozzá nagy képzelőerő, hogy a fejlett iparral rendelkező Csehszlovákiában a munkásosztályt kell tökéletesen szétzilálni, lejáratni, megsemmisíteni, mind ahogyan a Szovjetunióban a parasztságot likvidálták. A nagy társadalmi miskárolás - természetesen - minden szinten megtörtént. De az a politikai cinizmus, amely négy évtizeden át munkásosztályunk félmúltját jellemezte, az a cinizmus, amellyel a hivatalos társadalom ezt az osztályt bántotta, és frusztrálta a végletekig, azt csakis felkiáltójelesen lehet értékelni. A szocializálás, a belső ellenség keresésének éveiben az ország apraja-nagyja talán nem is a munkásosztályra figyelt: hiszen volt bőségesen egyéb pusztítás is, és talán ezért éppen a munkásosztály lett a szabad préda. Tény, hogy a „burzsoá munkásosztály" röpke néhány esztendő alatt összeomlott. A szakembereket, a mestereket és csoportvezetőket, a különböző vezető beosztású munkásokat leváltották, menesztették, vagy konstruált perbe fogva a rácsok mögé dugták némi tudatjavítás céljából. Jómagam is dolgoztam kitűnő képességű szakmunkásokkal-mesteremberekkel, akik az ötvenes évek elején veszítették el polgárjogukat, és váltak évtizedekre üldözöttekké, majd a konszolidáció kezdetén társadalmunk megtűrtjeivé. Művelt, értelmes, bölcs emberek, derék férfiak, akiknek szaktudására, megbízhatóságára a szocialista Csehszlovákiában nem volt szükség. Helyüket a kontárok hada foglalta el; akik a semmi talajáról érkeztek, műveltségük, szaktudásuk és megbízhatóságuk enyhén szólva nem érte el a korábban óhajtott, illetve elfogadott szintet. Ők léptek a „régiek" helyébe. Az adott kor emberei voltak; a kommunizmus úttörői-pionírjai, a semmi hírnökei és szószólói. F

elmerül egy fölöttébb súlyos kérdés. Ha a polgári Csehszlovákia munkásosztálya olyannyira szilárd volt, és egységes, vajon a fellépő újkori hatalomnak miért sikerült ezt az osztályt röpke néhány év alatt megsemmisítenie? Miért említettük: ez a" munkásosztály soksok dimenzióban volt polarizált. És széthullását ez a polarizáltság segítette elő. A föllépő hatalom szélsőségei ellen, a koncepciós perek, a bebörtönzések, a menesztések ellen ugyan mivel védekezhetett volna egy társadalmi osztály? A kommunizmusban felnövő új munkásnemzedék már a kívánt elvek alapján kezdett el élni, létezni, dolgozni, amint az a marxista nagykönyvekben írva volt. Új kor, az időtlenség és a tanácstalanság évtizedei következtek. VAJKAI MIKLÓS BESZÉLGETÉS A „LEGEGYÜTTÉLÉSESEBB EMPÉPÉSSEL" KERESSÜK, AMI ÖSSZEKÖT A választások után is járom falvainkat, városainkat. Nem tapasztalom, hogy fellélegeztek volna az emberek, inkább aggodalom tölti el őket: Mi lesz velünk?! Az okok ismertek, nap nap után csak erről írnak az újságok. A mai tájainkon leginkább azt fájlalják, hogy nem jött létre a magyar pártok, politikai mozgalmak erős koalíciója, az Együttélés, az MKDM és az MPP hármas fogata, amely számunkra sokkal szilárdabb alapokat teremtett volna az ország parlamentjeiben. Léván járva, kíváncsi voltam egy olyan ember véleményére, aki az MPP választási listáján indult, az egykori FMK alapító tagja is volt, s a párt országos választmányában is igen tevékeny. A negyvenhárom éves Zolier Mihályról van szó, aki a „civil" életben is felelős tisztséget tölt be, a járási munkahivatal igazgatója. Magáról ezt vallja: „Kételkedő ember vagyok, aki válaszokat keres az életben." S ehhez még hozzáteszi: lirikus alkata ellenére is pragmatikus, az adott feltételek között a legcélszerűbb megoldásokat helyezi előnybe. Bizonyára e magatartásának tulajdonitható, hogy a „legegyüttélésesebb empépésnek" tartják. - Nagyon akartam a mi hármas koalíciónkat - mondja. - Voltak, vannak nézetkülönbségeink, de sokkal több az összekötő kapocs. Nem sikerült megegyeznünk. Most már kár siratni. De a tényeket nem kendőzhetjük el: a mi pártunkra leadott szavazatokkal mennyivel több képviselőnk lett volna! A mi koalíciónk ma a harmadik legerősebb szlovákiai politikai tömörülés lenne a parlamentben. - S maguk, az MPP-ések, a parlamenten kívül rekedtek... - A választások nem leptek meg. Tudtam, politikailag nem reális, hogy bekerülünk a parlamentbe. A választások előtti napon mondtam: csak akkor nyitunk pezsgőt, ha Szlovákiában a polgári képviselők, a Polgári Demokratikus Unió, a Demokrata Párt s a Polgári Demokrata Párt képviselői elérik a huszonöt-harminc százalékot. Ebben láttam volna a zökkenőmentes folytatást az elkezdett úton. Az MPP elért eredményét realitásként könyvelem el. Nem } I a pártunkat, hanem a polgári elvet érte a vereség. Tény, hogy polgárság ebben az országban még nincs, illetve csak elenyésző kisebbségben van. Negyven év alatt szisztematikusan kiszorították. A polgáriasodás egyik jelentős tényezője a keresztény erkölcs. Furcsának vélheti, hogy ez egy liberális szájából hangzik el. Minden baj forrása az, hogy negyven év alatt tökéletesen sikerült kiirtani a keresztény etikát, ami szeretetet és megbékélést jelent. Nyilatkozataimban soha nem kérdőjeleztem meg az Együttélés, az MKDM és á Mágyar Néppárt létjogosultságát ... - De ők legutóbb is azt állították, hogy történelmi tévedés volt az FMK, illetve az MPP politizálása. - Aki ilyet állít rólunk, alig ismerheti a politizálásunkat, vagy nem is akarja megismerni. A csehszlovákiai magyarságnak tudásával, felkészültségével kell bizonyítania. Ez nagyon nehéz út, de emberhez méltó. Pártunk a kormánykoalíció tagja Zolier Mihály: Csak azt nézem, mit tudok az itt élő magyarságért, az itt élő emberért tenni. Gunits László felvétele volt. A bennünket ért támadások során elhangzottak olyan vélemények is, hogy ez a kormány dilettáns volt. És ki volt a profi? Talán a bírálóink? Mint képviselők, szintén amatőrök voltak. A végrehajtó szervekben is mindenki amatőrként kezdett. Minden azon múlott, hogy ki mennyit dolgozott önmagán. A rendszerváltást követő másfél év után elértük, hogy a magunk munkahelyén már nem vagyunk amatőrök, de még nem vagyunk profik sem! A cselekvő magatartás formáit tartom életcélnak. A magam munkájára vonatkoztatva elmondhatom, hogy hivatalunk szisztematikus tevékenységének köszönhetően az év elejétől valamivel több mint kétezerrel sikerült csökkentenünk a nyilvántartott munkanélküliek számát. Az állami vállalatok másfél év alatt számunkra nem voltak partnerek, nem vesznek fel alkalmazottakat. Csak a nagy privatizálás után várhatunk javulást, amikor majd kialakul a munkapiac, nagyobb lesz a kínálat... Érzem a felelősséget, azért vagyok politikailag aktív. Csak azt nézem, mit tudok az itt élő magyarságért, az itt élő emberért tenni. - De most, hogy nem kerültek be a parlamentbe?... - Ott vagyunk a helyi önkormányzatokban! Városunk lakosságának hivatalosan csak tizenöt százaléka magyar nemzetiségű. A harmincöt képviselő közül csak nyolcan tartják magukat magyarnak. Nem könynyű itt a munkánk, különösen a nemzeti párt akadékoskodó tagjai miatt, akik a közeli atomerőmű építésekor telepedtek le nálunk, s Lévához, régiónkhoz csak annyi közük van, hogy néhány év óta itt élnek. Ha számukra nem tetsző probléma kerül napirendre, ahogy képviselőik tették a parlamentben, ők is parádésan kivonulnak. Helyi, járási szinten áz Együttéléssel, az MKDMmel mostanáig nagyon jó volt az együttműködésünk. Úgyis mondhatnám, hogy koalíciót hoztunk létre, a közös képviselői klubunkban mindent megbeszélünk. Eddig semmi különbséget nem láttunk magunk között, szinte felhőtlen közöttünk a kapcsolat. - Az imént az ,,eddiget" hangsúlyozta? Talán attól tart, hogy helyi szinten is megváltozik a helyzet? - Nagy kár lenne, mert a képviselő-testület politizálásában csak a helyi érdekeket tartjuk szem előtt. Remélem, így lesz á jövőben is. S ha azt fogjuk keresni, ami összeköt bennünket, akkor országos méretben is szétoszolhatnak fejünk felett a felhők, s felhőtlen lesz magasabb szinten is az együttműködésünk. Ezt közös érdeknek tartom. PETRŐCI BÁLINT 1992. J

UNIUS 18. BESZÉLŐ TÁROYAK - ABSZTRAKT KÓRMYESTBEN Szondák című kiállítássorozatában a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria ezúttal Otis Laubert feketefehér ciklusából kínál válogatást Zuzana Bartošovának, az intézmény igazgatójának a rendezésében. E sorozat, kamarajellegű bemutatóival, a hazai kortárs képzőművészektől válogatott anyaggal egy-egy művész munkásságában uralkodó tartalmi, illetve formai problematikát mutat be, mintegy ízelítőt adva az egyes hazai modern képzőművészeti technikákról, eljárásokról, megoldásokról, anyaghasználatról stb. Aki rendszeresen figyelemmel kíséri a kiállításokat, odafigyel a kortárs képzőművészetre, maga is megállapíthatja, hogy a festészetben az új kísérletek mellett bizonyos „visszafelé fejlődés" is észlelhető. Az idézőjelezés azért indokolt, mert ez nem a modern kifejezés tagadását jelenti, sem azt, hogý manapság rosszabb művek kerülnének ki a műtermekből: csupán olyan íziésés szemléletváltást, amely a természetesség, a természeteivűség felé irányul. Két fő vonal bontakozik ki: az egyik, amely (akár bizonyos fokig az absztrahálás megtartásával, de a tárgyatlanság helyett) kisebb-nagyobb mértékben a figurához való visszatérésben nyilvánul meg. A másik, amely az absztrakt, meditatív jelleget megtartja ugyan, de a kompozícióba a művészeten túli területről, a tárgyi világ elemeit emeli, építi be. Ezt teszi Otis Laubert is fekete-fehér képein. Ő az idegen elemet montázsszerű komponálásmóddal, valamiféle belső művészi rend és harmóniakép szerinti illesztéssel, kompozíciós vezérmotívumként szerepelteti a hagyományos technikával vázolt absztrakt kép kiegészítésére. A természet formáinak felbontásával és egyszerűsítésével, a síkba történő leképezéssel összevont (redukált) képzőművészeti alapformák felerősítésének, hangsúlyossá tételének és az alapképre (a reális képre) irányuló visszautalásnak az eszközeivé válik. Tehát mintegy redukciós elemként érvényesül a képmező terében, s az ismert leképezési technikák közegében hatva, az asszociatív folyamatban a rögzített látvány és a valós kép meglehetősen pontos egymásravetítéséhez ad fogódzókat. Az egyes, általában kerek formájú tárgyak - felismerhetetlen funkciójú alkatrészek - a biológiai élet születése és a fizikai létezés szervi, anatómiai mozgatóit szimbolizálják egy olyan vizuális vizsgálódásban, amelyben az alkotó a születéssel és áz elmúlással kiszabott lét mechanizmusainak fel nem tárt összetevőit kutatja, titkait találgatja. A fekete-fehér kollekciót kiegészíti egy zárt térben rendezett, színes tárgyakból épített, tartalmilag illeszkedő architektonikus installáció. Ez mintegy a szocialista társadalom ipari formatervezésének tárgyképeként, „barlangrajzaként" is felfogható; színekben pompázó ócskaságokból (csörgőórákból, Jézus-kerámiaszobrokból, filmtekercsekből, fogkrémtubusokból, gombokból, gyufaskatulyákból, színes kártyanaptárakból, filctollakból, napszemüvegekből) szerkesztett szánalmat keltő üzenetként is fennmaradhatna a jövő számára. így éltünk: tetszetős külcsínyt igyekeztünk mutatni, de elfuserált vicikvacakkal voltunk körülvéve. S ez talán (!?) nemcsak tárgykultúránk siralmas üzeneteként van jelen a kiállításon színesben és fekete-fehérben. A hónap végéig látogatható. (tallósi)