Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-16 / 140. szám, kedd

1992. JÚNIUS 16. EGÉSZSÉGÜGY 6 ^^ okatlan kérdéssel fordulok a tisztelt olvasokhoz. Azt kérném, hogy azok, akik ellenszenvet, netán (mert ez is előfordul) gyűlöletet éreznek homoszexuális embertársaink iránt, lapozzanak egyet, s ne olvassák el írásomat. Azoktól pedig, akik végigolvassák beszélgetőtársaim vallomásait, azt kérem, próbálják elfogadni másságukat. Nem betegek, nem sérültek, ezért nem kell őket sajnálni sem. El kell fogadni, hogy ugyanazon neműek iránt vonzódnak. Sokan vannak. A népesség négy százaléka nyíltan vállalja homoszexualitását, illetve leszboszi hajlamait, de ennél többen (körülbelül 6 százalék) titkolják beállítottságukat. Hogy miért? - erre próbáltam választ kapni a május 2-án Pozsonyban megrendezett IL6A 6. regionális konferenciáján. — Az ok egyszerű — magyarázta a hazai homoszexuális és leszbikus egyéneket tömörítő, szövetségi szinten működő SOHO elnöke, Jifí Hromada. — Tartanunk kell a heteroszexuálisán (a másik nemhez vonzódó) orientált többségtől. A megkülönböztetéstől, a zaklatásoktól. Sokan ezért titkolóznak, többen alibi házasságokba, de voltak, akik öngyilkosságokba menekültek. A többség nem tudatosítja, mi nem akartunk „melegek" lenni, a hajlam a génjeinkben van. S minél előbb elfogadjuk ezt a tényt, annál kiegyensúlyozottabban élhetünk. Ha hagy^ nak, ha nem néznek le, ha nem bántanak, ha egyenrangú embereknek tartanak bennünket. A világ fejlett országaiban élő társaink élete jóval könnyebb, őket már el- és befogadták. Nem botránkozik meg senki azon, hogy külön szórakozóhelyeket, klubokat tartanak fenn, hogy az egyneműek közös háztartásban élnek. Összetartó csoportotalkotnak és annak el lenére, hogy az AIDS-fertőzés veszélye elsősorban már nem a homoszexuálisokat érinti, szervezetten harcolnak a kór terjedése ellen. Csak azt akarjuk, hogy a többség ismerje el jogainkat, s fogadják el, mi ilyenek vagyunk. A homoszexualitást 1991. december 17-én törölték az Egészségügyi Világszervezet betegségek listájáról, s az Amnesty International határozata leszögezi: orientációjuk miatt nem üldözhetők, nem büntethetők. A LÁNYOKNAK KÖNNYEBB — A nők leszbikus hajlamát titkolni nem nehéz — vallotta Bea, majd némi gondolkodás után úgy döntött, bepillantást nyerhetek életébe. — Harmincéves vagyok, az akadémia tudományos dolgozója, és már két évvel ezelőtt barátnőmmel elhatároztuk, hogy összeköltözünk. Tettünkön nem botránkozott meg senki, sőt munkatársaim még helyeselték is, mondván, okos dolog, mert megfelezzük a lakbér költségeit. Senkinek eszébe se jutott, hogy közöttünk valami szorosabb kapcsolat lehet... Annát öt évvel ezelőtt ismertem meg és pillanatok alatt egymásba szerettünk. Mindkettőnknek volt a múltban heteroszexuális élménye, de nem sokat adott. Talán három fiúval is lefeküdtem, s bíztam abban, hogy jó lesz. De nem éreztem semmit. Hát akkor mit erőltessem? Talán ekkor döbbentem rá, hogy leszbikus vagyok. Nem tagadom, mindig a vékony, szőke lányokhoz vonzódtam. A felismerés nem zaklatott fel, belenyugodtam a változtathatatlanba. Anyám megsejtette orientációmat, s balhét csapott. Később sírt, fenyegetőzött, könyörgött, de végül belenyugodott. Igaz, adtam neki egy rakás magyarázó irodalmat, hiszen semmit sem tudott a nők szerelméről. Azóta rendeződött viszonyunk. Elfogadta barátnőmet, s mi nagyon, szívesen, együtt látogatjuk, s gyakran utazunk haza. Mit mondhatnék még? Annával szeretjük egymást, testi-lelki kapcsolatunk felhőtlen, végre mindketten megtudtuk, mi az igazi gyönyör. Csak az bánt, hogy nálunk tilos az egyneműek házassága, de a hivatalok nem egyeznek beleabba sem, hogy gyereket fogadjunk örökbe. FURCSA KAPCSOLAT — Üzletet akarok kötni, nem igazán tartozom közéjük — kiabálta az esti diszkón tánc közben a fülembe egy magas, kimondottan csinos, melírozott hajú srác. Nem tagadom, amikor megláttam, hirtelen arra gondoltam, hogy kár érte..

i — Mi az, hogy nem igazán? — kaptam fel a fejem, s mivel a zene túlságosan harsogott, félrehúzódtunk. Szavai megdöbbentettek, őszintesége meglepett. — Biszexuális vagyok. (Kétnemű. Olyan, aki a másik nem iránti normális vonzódáson kívül saját neme iránt is érdeklődik.) Van feleségem, gyönyörű kéthetes fiam, és én nagyon boldog vagyok. Tini koromban tetszettek ugyan a lányok, de eléggé félénk voltam. Aztán kiszemelt magának egy idősebb hölgy és bevezetett a szerelem tudományába, rejtelmeibe. Nem tiltakoztam, minden rendben is volt, és ez a kapcsolat megfelelt mindkettőnknek. De idővel úgy éreztem, másra vágyom. Nem nőre. Ekkor találkoztam egy tizenhét éves fiúval. Együtt sportoltunk, s amikor a zuhanyozóban megláttam bársonyos, izmos testét, azt hittem, megőrülök értre. Nem rohantam le. Előbb összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk, találkozgattunk, s én, amikor mellettem volt, boldog voltam. Aztán bebizonyosodott, vágyik utánam ő is, s megtörtént adolog. Elmondhatatlan volt. Sajnos, nem tartott sokáig. A fiú elhagyott... A későbbiek folyamán talán öt komolyabb fiúkapcsolatom volt, de mindig ráfáztam. Barátaim kihasználtak, hiszen ejintéztem nekik ezt-azt, bejuttattam őket az egyetemre. Én mindig tartós kapcsolatra vágytam... Közben megismertem a leendő feleségemet. Úgy tartottam tisztességesnek, ha elmondok neki mindent. Közöltem vele, ha néha-néha eltűnök, nincs nő a dologban. Nyíltan bevallottam, kiegyensúlyozottságomhoz szükségem van a férfi kapcsolatra. A házasságon belül megpró— mondtam, s apám nevetett, majd megsúgta, o elvezet valakihez, aki jobb belátásra bír. Mi következett? Nyilvános ház, és teljes kudarc. Persze apám nem tudott meg semmit, — a zsebpénzem bánta —, de ezekután már békében hagyott. Később — mai szemmel nézve — bolond időszakom következett. Cseréltem a fiúkat. Nem tudtam az AIDS veszélyről, tehát nem tartott vissza semmi. Nem vágytam igazi komoly kapcsolatokra, csak a szex volt a lényeges. Nem is tudom mikor, de otthon robbant a dolog, s a szüleim megtudták, hogy meleg vagyok. Előbb kiborultak, de mert nagyon szeretnek, elfogadtak ilyennek. Biztos ami biztos, elköltöztem otthonról. Svédországban senkinek nincs bántódása azért, mert gay vagy leszbikus. Vannak éttermeink, klubjaink, AIDS segélyközpontjaink. Való igaz, hogy a kezdetben a lányoknak nem voltak olyan gondjaik, mint nekünk. Mert ki szólja meg őket, ha kéz a kézben, derékon fogva mennek az utcán? Vagy ha megpuszilják egymást? De ha két fiú tette ugyanazt, durva incidensek érték. Szerencsére, ma már más a helyzet. Ha nem mondom mindezt el magamról, nem is vettél volna észre semmit, igaz? LÁNYOK LÁNYOKAT, FIÚK FIÚKAT... báltam úrrá lenni nyugtalan véremen, de ez nem ment. El indul bennem valami megmagyarázhatatlan késztetés és nekem mennem kell. A feleségem annyira szeret, hogy tolerálja kapcsolataimat. Sőt, ismeri is barátaimat. — Miként reagált arra, hogy eljöttél erre a találkozóra? — tegteztem vissza beszélgetőtársamat, aki már tánc közben kifejtette, hogy a kongresszuson mindenki tegez ismerőst, ismeretlent egyaránt, miközben egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt a figurát valahogy nem tudom elfogadni. — Nem féltékeny, ha arra gondolsz. Tudja, hogy szeretem, (?!) s hogy jelenleg van barátom. Én hűséges természetű vagyok. Utam célja tulajdonképpen az, hogy kipuhatoljam, van-e igény egy gay (a homoszexuális angol elnevezése) utazási irodára. Mert ha igen, én Ostraván létrehozok ilyet. A FIÚKAT SZERETEM, NA ÉS? — mondta felszabadult nyíltsággal a svéd Ben. — Korán döbbentem rá, hogy a lányok nem érdekelnek. Szüleim, amikor látták, nem forgolódom a lányok körül, kétségbe voltak esve. Unszoltak, nógattak, mindig kérdezték, miért? Mit válaszolhattam vol.na?A lányok hülyék — De — állítottam konokul a jobb fűiében lévő fülbevalójára mutatva. Míg jóízűen kacarászott szavaimon, mellé szegődött barátja, Jan is. — Az élettársam, — mutatta be őt Ben, majd teljesen váratlanul puszit nyomott az arcára. — Fejezd be a társalgást kérlek, olyan jó a zene — bújt társához Jan, s Ben nem kérette magát. A fiúk elvegyültek a tömegben, s bár megígérték, beszélgetésünket folytatjuk még, nem láttam őket viszont. Igaz, én sem vártam meg a buli végét. KIS GYŐZELEM A szlovákiai homoszexuális fiúk és leszbikus lányok elpanaszolták, míg Prágában társaik már több klubban, étteremben, presszóban találkozhatnak, Pozsonyban erre még nincs lehetőségük. Egyelőre képtelenek klubhelyiséghez jutni, pedig nekik is nagy terveik vannak. Elsősorban az AIDS veszély elhárítására kívánnak összpontosítani, de segíteni akarnak beteg társaikon is. A napokban kis győzelmet könyvelhettek el: Pozsonyban bizalom vonalat vezettek be a segítséget keresőknek. PÉTERFI SZONYA EGYRE DRÁGÁBB AZ EGÉSZSÉG(ÜGY) ORVOSI TANÁCSADÓ MAGAS VAGY ALACSONY? Természetesen a vérnyomásról van szó, amelyről manapság olyan sokat beszélünk. Nagyon sokan azt is tudják, hogy akinek 160/100 a vérnyomása, kezelésre szorul, mert a magas vérnyomás megterheli a szívet, az ereket és károsítja a vesét is. A mai hivatalosan elfogadott mértékrendszer szerint a vérnyomás mértékegysége nem a higanymilliméter (mmHg, torr), hanem a kilopascal (kPa). Az átszámítás nem túl bonyolult— 100 mmHg 13,3 kPa-nak felel meg, de a legtöbb orvos még ma is a régi egységeket használja és ez látható a vérnyomásmérő skáláján Is. A vért a szív pumpálja az erekbe. A szív összehúzódásakor a bal kam• rában 130—140 mmHg a nyomás és ugyanennyi a nagy verőerekben is. Ez az úgynevezett „felső", szakszerű nevén szisztolés érték. A szív elernyedésekor a bal kamrában majdnem nullára csökken a nyomás — a diasztolés vérnyomás mégsem nulla, hanem 80—90 mmHg. Ennek az az oka, hogy a nagy veró'erek fala rugalmas és a szív elernyedésekor is nyomást fejt ki a benne található folyadékra. Ez nagyon fontos, mert ez a „szélkazánhatásnak" nevezett jelenség biztosítja a vér egyenletes folyását az egyes szervekbe. A szervezet központi számítógépe, az agy, nagy gonddal és pontossággal vigyáz a vérnyomás állandóságára. Ez korántsem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek első pillantásra látszik. Ha fekvő helyzetből hirtelen felugrunk, a vér a gravitációnak engedelmeskedve a lábainkba szeretne maradni, de az agy a másodperc tőrt része alatt parancsot ad az ereknek és ezek biztosítják a vérnyomás állandóságát álló helyzetben is. Munkavégzéskor a szív kap parancsot, hogy több vért pumpáljon a dolgozó izmokba — a vérnyomás ilyenkor sem változik lényegesen. A vérnyomás ellenőrzésében és szabályozásában az agy mellett lényeges szerepük van a belső elválasztású mirigyeknek (mellékvese) és a vesének is. A legbonyolultabb és legtökéletesebb vezérlőrendszer is elromolhat, főleg akkor, ha mostohán bánunk az érzékeny készülékkel. Saját szervezetünkkel sajnos elég rosszul bánunk, ezért nem csoda, hogy a fejlettnek nevezett (vagyis rohanó, ideges) világban minden hetedik embernek a normális értéknél magasabb á vérnyomása. A vérnyomás ma általánosan használatos mérésének módszerét a múlt században fedezte fel RivaRocci és századunk első évtizedében Korotkoff fejlesztette tovább. A manométeres, fülhallgatós módszert minden laikus megtanulhatja egy-két óra alatt, de a néhány éve megjelent digitális készülékek kezelése még ennél is könnyebb. Az orvosi, kórházi mérés és az otthoni vérnyomás között mégis van különbség — ez utóbbi rendszeresen alacsonyabb értéket mutat. A hiba nem az ön készülékében van. Az orvosi vizsgálat majdnem minden ember számára komoly sztressz és a sztressz emeli a vérnyomást. A jó orvos ezért nem elégszik meg egy méréssel, hanem magas vérnyomás esetén néhány perc nyugalom után ismét megméri a vérnyomást. Magas vérnyomásról csak akkor „ beszélhetünk, ha a mért érték ismételten magas. A ma általánosan elfogadott határok a következőek: Ha a vérnyomás 140/85 Hgmm (18.6/11.3 kPa) alatt van, akkor nincs semmi baj. Ha a diasztolés érték eléri a 90 Hgmm-t, de nem haladja meg a 104 Hgmm-t (11.9 -13.8 kPa), akkor enyhe hipertóniáról beszélünk. A 105 114 Hgmm diasztolés vérnyomás a mérsékelt magas vérnyomásra jellemző és minden, ami 115 Hgmm (vagy 15.3 kPa) felett van, az már a súlyos hipertónia tünete. Ilyen vérnyomással azonnal orvoshoz kell fordulni. DR: RÁCZ OLIVÉR Az oldal anyagát összeállította; PÉTERFI SZONYA Azt, aki megbetegszik, nem érdekli, hogy egészségügyünk a többi ágazathoz hasonlóan, pénzhiánnyal küzd. Elvárja (joggal!), hogy színvonalas betegellátásban részesüljön, hogy minél rövidebb idő alatt diagnosztizálják betegségét, hogy megkapja a baját leggyorsabban gyógyító gyógyszereket, kúrákat. Ám a csúcsminőségű műszerek ára magas, a leghatásosabb gyógyszereké úgyszintén. S ezek nélkül a legképzettebb, legügyesebb orvos sem boldogul... Mitévő legyen az egészségügyi intézet akkor, amikor orvosai —önhibájukon kívül — nem gyógyíthatnak úgy, ahogy tudnának, akarnának — kérdeztem a minap dr. Pálhizy fié/ától, a pozsonyi Ružinov kórház igazgatójától, amikor megtudtam, a 24 ágyas intenzív osztályon még mindig csak az egyik részlegben folyik életmentés. — A kórház elhelyezéséből eredően — a balti-balkáni, ill. a Bécs feié vezető főútvonal mentén fekszik — hozzánk kerülnek a közúti balesetek sérültjei. Nem titok, egyre több a súlyos eset, s a túlélőket a legközelebbi kórházba szállítják. Hozzánk. Nem ritka jelenség, hogy a 12 ágyas részleget kibővítjük 2—4 ággyal, ám nincs elegendő műszerünk, melyek segítenék a túlélést. Gondolok itt elsősorban a lélegeztető készülékekre (az ún. vastüdőre), az élettani funkciókat ellenőrző monitorokra, infúziós pumpákra, stb. Ha valamilyen csoda folytán kórházunk 50 millió koronát kapna, az sem volna elegendő a nélkülözhetetlen műszer megvételére. Az osztályon két elöregedett vastüdő működik, négyet kölcsön kaptunk, s ha nem tudjuk megvásárolni, bármikorvissza kell szolgáltatni. A monitorokkal a helyzet hasonló. Az intenzív osztály dolgozói attól rettegnek, mi lesz, ha tömegbaleset sérültjei kerülnek hozzájuk, s nem lesz elegendő lélegeztető készülék? Ki, milyen elv alapján dönt az élet-halál kérdésekről? Tavaly az osztályon 1086 beteg cserélődött, de a főútvonaltól távol eső kramárei kórházban (ahol 7 lélegeztető műszer üzemel) csak 200! Megtudtam, a fejlett országokban minden intezív ágy mellett megtalálható a vastüdő (60 ezer márka), a monitor (70 ezer márka), de valamennyi olyan műszer is, amely nélkülözhetetlen a korszerű betegellátásban. Az igazgató jól tudja, jelenleg a szükséges anyagiakat nem kaphatja meg. Ezért levelet fogalmazott meg, elküldte az összes nagyvállalat, pénzintézet igazgatójának és rámutatva a helyzet súlyosságára, anyagi támogatást kért. — Az 1993. január 1-jén érvénybe lépő adórendszer lehetővé teszi a jótékonykodást, hiszen azadóalap 2 százaléka írható le. Szeretnénk hinni, hogy felkérésünket nem utasítják vissza... Az Általános Hitelbank máris mozdult, s a számlánkra 35-538-062/0200, VÚB BralislavaRužinov, 200 ezer koronát utalt át. Megelégednénk azzal is, ha a nagyvállalatok előzetes ígéretet adnának arra, hogy 1993-ban utalnák csak át adományukat. Ugyanis vannak partnereink, akik hajlandók késleltetett fizetés mellet, még a nyár folyamán leszállítani a műszereket. Az igazgató nem tagadta, másfajta segítséget is el tud képzelni. Például olyat, hogy egy, vagy néhány építővállalat közösen felépítené a kórház helioportját. A tervrajzok régen megvannak, hiszen a kórház építésekor számoltak a fel- s leszálló pályával is. Azután takarékossági szempontokra hivatkozva úgy döntöttek, nem kelL.Dr. Pálházy Bélaelmondta, hetente többször helikopter szállítja a súlyos sérülteket, hol az égési, hol az intenzív osztályra. A kórház valamennyi dolgozója pedig retteg attól, hogy a manőverezés közben megsérülnek az odasereglő lakótelepi gyerekek. Mit fűzhetnénk az elmondottakhoz? Talán csak annyit: az emberi élet nem fejezhető ki pénzben. Svédországban mégis kiszámították, hogy 5-6 megmentett élet mellett pl. a légi mentőszolgálat már nem ráfizetéses. (A baleseteket szenvedők zöme produktív korú.) A gyors szállításnak, a korszerű életmentésnek köszönhetően a baleset résztvevői ismét dolgozhatnak, értéket teremthetnek. Erre gondoljunk, és talán arra is, hogy egyre több embertársunk életét csak a gyors beavatkozás, az intenzív betegellátás mentheti meg. Ezért segítsünk! (erf)