Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-15 / 139. szám, hétfő

5 RIPORT - INTERJÚ 1992. JÚNIUS 15. NÄKEMIIN, MARJA! EGY FINN TANÁRNŐ ÉVEI POZSONYBAN Marja Seilonen szülővárosában, a finnországi Jyväskyläben finn nyelvet, .világirodalmat és néprajzot tanult az egyetemen. S emellett még magyarul is. Az egyetemet elvégezve, rövid pedagógiai gyakorlat után az Oktatási Minisztériumtól kapott állásajánlatot: finn nyelvet taníthatná külföldön. Elfogadta. A rokonszenves fiatal tanárnő 1987 őszén érkezett Pozsonyba. A Komenský Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén ő lett az első finn lektor. Eredetileg két évre érkezett - aztán öt évig maradt. Ez idő alatt nagy lelkesedéssel, kitartással és sok-sok türelemmel oktatta a finn nyelv és kultúra iránt érdeklődőket. Szerződése idén májusban lejárt. Hazautazása előtt az itt eltöltött éveiről, munkájáról, élményeiről és az előzményekről beszélgettünk. - Miért kezdett el magyarul tanulni? - Tulajdonképpen azért, mert eleinte úgy látszott, hogy semmiképpen sem fogok megtanulni belőle semmit, és az egésznek semmi értelme sincs. De nagyon jó tanárunk volt, Keresztes László Debrecenből, másrészt Magyarországon részt vehettem egy nyári nyelvtanfolyamon, ahol nagyon gyorsan és sokat lehetett tanulni. - Közrejátszott talán az egyéni . kivíbáson kívül az is, hogy a magyar és a finn rokon nyelvek? - A nyelvrokonságról tudtam, de otthon, Jyväskyläben nem voltam olyan társaságban, ahol különösebben foglalkoztak volna a magyarral. Azt hiszem, hogy pont azért választottam, mert ez nálunk olyan különleges volt. Ezért is tanultam aztán tovább, mivel én mindig úgy gondoltam, hogy nem akarom azt csinálni, ami általános, „normális", előre várható. Valami mást is akartam, hogy /érdekes legyen az életem. Aztán fél évig ösztöndíjas voltam Pesten, és jártam különböző magyarországi egyetemeken is, ahol finn lektorok dolgoztak. Nagyon érdekesnek találtam a munkájukat. - Mi volt az, amit vonzónak talált • a lektori munkában? - A legérdekesebb talán az, hogy olyasvalakiknek tanítom ezt a nyelvet, akik nem ismerik a finn kultúrát. Ebből az ember rettenetesen sokat tanul. A saját népéről, a nyelvéről, saját magáról, olyan dolgokról, amelyekről mindig azt hitte, hogy az természetes- és normális, és soha nem is gondolkozott azon, hogy másképpen is lehetne csinálni. Es érdekes olyan kérdésekre válaszolni, amelyeket még soha életében nem hallott az ember. - Például? - Mondjuk, hogy milyen sokáig kell a szaunában ülni? Nálunk ez nem kérdés, mert mindenki tudja. Ilyenkor végig kell gondolni, hogy mi az, amit mi már automatikusan csinálunk. És a finn nyelvről is nagyon sokat tanultam, amire magamtól soha nem jöttem volna rá. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez megadatott nekem. - Milyen érzés volt, amikor az utazás előtt otthon, Jyväskyläben a bőröndjeit csomagolta ? - Még soha életemben olyan jól nem éreztem magam! - Nehéz volt megszokni az itteni életformát? - Igen. mert más volt. Amikor idejöttem, nem ismertem senkit, és az első évben kisebbfajta kultúrsokkot éltem át. De ezzel minden külföldi így van, akinek idegen országban kell huzamosabb ideig élnie. Ott kezdődik a másság, hogy a legegyszerűbb dolgokat sem tudod magad csinálni, mert másképp működnek. Ez tulajdonképpen olyan, mintha újra gyerek lennél, mert szükséged van valakinek a segítségére. És mire az ember megtanulja az új dolgokat, addigra már el kell mennie... Ami jó volt, az a mentalitáskülönbség. Itt valahogy könnyebb az emberekkel barátságot kötni, és az életet nem veszik olyan komolyan, mint nálunk. És nem számít annyira minden perc, mint otthon. - Mit tudott meg a finn emberekről, annak köszönhetően, hogy huzamosabb ideig nálunk élt? - Korábban például nem szomorkodtam azon, hogy otthon, Finnországban milyenek az emberek közötti kapcsolatok. Az is világos most már, hogy mi, finnek elég fontosak vagyunk magunknak. Mindenki saját magának. Nem értem, miért van így, de ez tény. Ugyanakkor azt is tudom már, hogy mi nagyon tudunk dolgozni. Nagyon érdekes volt rádöbbenni erre. Mi ebbe beleszületünk, ebben növünk fel, és nekünk elképzelhetetlen, hogy másként is lehetne. Mindenki hozzá van szokva, hogy ha dolgozik, akkor dolgozik. És ezt megköveteli a munkatársától is. - A diákjai mennyit tudtak Finnországról? - Keveset. Ha kérdeztem őket, körülbelül tíz dolgot említettek. De ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy én mennyit tudtam a magyarokról, amikor tanulni kezdtem, mert az sem volt nagyon sok. - Voltak sikerélményei a tanításban? - Rettenetesen tudtam örülni annak, ha valaki olyasmit is tudott, amire egyáltalán nem számítottam. Vagy amikor az egyik tanítványom finnül írt nekem levelet, az is nagyon jólesett. Hogyan szerzett ismerősöket, barátokat? - Tulajdonképpen csak a munkámon keresztül. Ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy milyenek azok az emberek, akik finnül tanulnak. Nem hiszem, hogy olyan sok időt áldoztam volna az otthoni tanítványaimra, mivel otthon rengeteg ismerősöm meg barátom van. It1 kevesebb embert ismertem, ezért sokkal fontosabak voltak számomra. - Soha nem fordult meg a fejében, hogy jobb lett volna otthon maradni? - Nem, mert ez nekem tanulási lehetőség is volt. Meg én sajnos olyan típus vagyok, aki nem hagyja félbe a dolgokat. Amikor idejöttem, úgy döntöttem, hogy legalább két évig maradok. - És ha nem érezte volna jól magát? - Akkor két év után biztosan elmentem volna. De Pozsony nekem csodálatos munkahely volt, pont ,,a világ közepén". Közel van Pest, és Bécs. Persze, akit nem érdekel Méry Gábor felvétele a magyar, a szlovák és a német nyelv, az biztosan nem ért velem egyet. De én, aki valamikor ezeket a nyelveket tanultam, itt láttam először gyakorlati hasznukat. - Mi a véleménye: Finnország szempontjából fontos az, hogy Szlovákiában 50-60 ember ért vagy beszél egy kicsit finnül? - Persze. Azért az jó, ha valaki tudja, hogy mi is itt vagyunk, nem? Én gazdasági dolgokkal nem foglalkozom, de ebben a változó világban meg Európában soha nem árt, ha az ember valaki mást is ismer, nemcsak a szomszédját. - Vannak meghatározó élményei? - Sok van. Például a Tátra meg az erdő Dúbravkán, ahol laktam. És sok apró faluban is jártam. - Milyen érzéssel tér haza? - Mondjuk úgy, hogy lelkileg az öt év alatt körülbelül tíz évvel idősebb lettem. - A gondoktól vagy a tapasztalatoktól? - Minden szempontból, de azért ez mindenképpen egy nagyon-nagyon jó időszaka volt az életemnek. - Tehát újra ezt választaná... - Igen. Most, hogy már tudom, mi volt jó és mi rossz. Mindig érdemes valami mást csinálni. Valami újat. - Szeretne még visszajönni Csehszlovákiába ? - Ó, természetesen. Ha másként nem, turistaként. - Akkor viszontlátásra! - Viszlát. Nákemiin. MISLAY EDIT természetesen azokat is átadtuk a múzeumnak. Aztán még én is túrtam egy kicsit a földet; a meggyfánk is ráment. Akkor találtam ezt a szép nagy korsót, több kisebb cserépedényt s még ezt a valamit - mutatott a házigazda az asztalra, amelyen az agyagedények közt egy jókora - minden valószínűség szerint vaddisznó-agyar feküdt. Vendéglátóm elkalauzolt a szomszédos telek tulajdonosaihoz is. Azt szerettük volna megtudni, vajon miért ellenezték, hogy a gazzal benőtt területet felássák a régészek: Még jóformán meg sem szólaltunk, az idős asszony máris ingerülten kiabálni kezdett: ,,A ház és a kert nem eladó!" Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy egészen másról van szó, egyre csak azt hajtogatta: „Ez az én tulajdonom, itt senkinek semmi keresnivalója!" Búcsúzáskor még megkérdeztük Milan Ďurovkától, nem készül-e folytatni a kutatást: Mosolyogva válaszolt: - Az igazat megvallva, gondolkodom rajta. De erre legföljebb majd ősszel kerül sor, miután bevezették a vizet. Valószínűleg a kert túlsó végében próbálok szerencsét, ott, ahol most a paprika van. S hogy miért ott? Jöjjön, mutatok valami érdekeset... Átmentünk a szóban forgó helyre, ahol egy jókora lyuk tátongott a földben. - Már régebben felfedeztem. Eleinte azt hittem, közönséges patkányodú. Ki akartam önteni, de legnagyobb meglepetésemre a nyílás csak nyelte a vizet. Pedig egyszer legalább két óráig működtettem a szivattyút. Valaminek tehát lennie kell odalent. Állítólag a régi időben gabonavermek voltak errefelé, lehet, hogy az van a kertemben. De az sem kizárt, hogy esetleg egy régi kriptára akadok majd, hiszen nincs messze a temető. Majd elválik, mit rejt még a föld mélye... ORDÓDY VILMOS MIT REJT MEG A FÖLD MELYE... pen védenek valamit. Félretettem a szerszámokat, és kézzel dolgoztam tovább, nehogy kárt tegyek abban, ami a kövek alatt van. Sajnos, az egyik legnagyobb agyagkorsót - hamu volt benne - a fölötte lévő fa gyökerei kissé megrongálták. Milan Ďurovka nem verte nagydobra a faluban, hogy mit talált, hiszen fogalma se volt róla, van-e leletnek valami értéke, s milyen korból származik. Csak munkahelyén, az oroszkai vasútállomáson, ahol váltókezelőként dolgozik, mondta el, s onnan értesítették a lévai múzeum dolgozóit. Ďurovkáék portáján haÁ minap levelet kaptunk Mucha Páltól, Kőhídgyarmat krónikásától. A nyugdíjas erdész arról értesítette szerkesztőségünket, hogy községük belterületén Milan Ďurovka helybéli lakos vízvezetékakna ásása közben időszámításunk előtti kora bronzkori kelta sírra bukkant udvarán, s a földből több cserépedény is előkerült. A lévai régészek, akik a talált tárgyakat elvitték, néhány méterrel odébb folytatni szerették volna a kutatást, ám a szomszédos telek tulajdonosai erre nem adtak engedélyt. Természetesen az első adódó alkalommal Kőhídgyarmatra utaztunk. Milan Ďurovkát ásás közben találtuk. - Nem, nem kincseket vagy újabb sírokat keresek. Egyszerűen csak folytatom a megkezdett munkát, hogy mielőbb elkészüljön az akna, és kibetonozhassam - mondta, miután megtudta mi járatban vagyunk. A szőlőlugas árnyékában beszélgetve vendéglátónk megmutatta „ásatásának" legújabb eredményét, aztán elmesélte, hogyan is bukkant az értékes leletre. - Huszonkét évvel ezelőtt költöztünk ide a Galántai járásból. Még akkoriban hallottam, hogy 1950 körül valaki pinceásás közben régi csontokat, cserepeket talált a faluban. Nem tulajdonított azonban különösebb jelentőségét az egésznek, és tönkretette a leletet. Pedig nemegyszer olvas olyasmit az ember, hogy itt és itt régi kincsekre, köcsögbe rejtett arany- vagy ezüstpénzre bukkantak. Bevallom, amikor kitapogattam az első korsó falát, nekem is gyorsabban kezdett verni a szívem. Hátha csakugyan... Az agyagedényekben azonban csak csontdarabkák voltak meg persze föld. Egyébként alig egy méternyi mélységből kerültek elő, mégpedig úgy, hogy 'ásás közben kb. 70 centiméter mélyen kövekbe ütköztem. Ez meglepett, hiszen erre mindenütt puha, homokos a talaj. Elővettem a csákányt, de az első csapások után rájöttem, hogy a kövek tulajdonképmarosan megjelent két régész. Magukkal vitték az edényeket, és néhányszor még visszajöttek ásni. Ott azonban már nem találtak semmit. A szomszédos telek tulajdonosai pedig, mint már említettük, kerek - perec elutasították kérésüket. Pedig a lakatlan, romos házhoz tartozó telken, a Ďurovkáékéval ellentétben - sem virágot, sem zöldséget nem ültettek. A kőtörmelék közt csak gyom és csalán nő. - Kapott valamit a leletekért? - kérdeztem Ďurovka urat. - Igen. ígéretet, ezerkoronás jutalomra, de egyelőre nem sietnek a kifizetésével. Én pedig nem sürgetem őket, noha azóta már újabb leleteket is kaptak a kertemből. - Ezek szerint tovább ásott, és ismét rábukkant valamire... - Miután a lévai múzeum emberei dolguk végezetlenül távoztak, a főnöknőm férje felcsapott amatőr régésznek, és munkáját siker koronázta. Talált még néhány cserépedényt; Milan Ďurovka az egyik cserépedénnyel (A szerző felvétele) Zubek Éva életvidám, rokonszenves fiatalasszony. Kiegyensúlyozott ember benyomását kelti, olyanét, aki életét teljesnek mondhatja. Pedig a sors (vagy inkább a természet) súlyos terhet rakott a vállára: két egészséges gyermeke után mongoloid kislánya született. - Amikor megmondták, azt hittem, belebolondulok. Mint az eszeveszett, futottam a kórház portájára, ahol a férjem várt a két gyerekkel. Magamon kívül ordítottam: a gyerekünk mongoloid! A portásnő hívására megjelenő orvos és nővér alig bírt elválasztani a férjemtől. Erőszakkal betuszkoltak a liftbe, fönn az osztályon belém nyomtak egy nyugtató injekciót, amelytől mély álomba merültem. Amikor felébredtem, borzalmasan üresnek éreztem magam. Szinte fizikai fájdalom járt át, ahogy elnéztem az egészséges gyereküket szoptató anyákat. Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon: A mosdóba menekültem, mert csak ott lehettem egyedül. Éjszakákon át tépelődtem: miért? Próbáltam magyarázatot találni: mi okozta? Ki a bűnös? S közben a lelkem mélyén azt kívántam: bárcsak meghalna... Végül is a férjem döbbentett rá, hogy nem szabad büntetésként, sorscsapásként tekintenem őt, s ha már megszületett, fogadjuk el olyannak, amilyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Volt úgy, hogy arra gondoltam: intézetbe adom. Ezt tanácsolták a barátaink, sőt még az orvos is. Én is arra gondoltam, mennyivel könnyebb lehetne az életem. Mikor minderről szóltam a férjemnek, ő nem mondott semmit: nem beszélt le, de nem is támogatta a tervet. Csak hallgatott és várt. Fél év telt el igy, s utána eldőlt: Éviké velünk marad. Zubekné egy a több tízezer asszony közül, akiknek meg kellett tanulniuk erősnek lenni. Pedig nehéz, nagyon nehéz. Hiába tudja, hogy sem ő, sem a férje nem tehet arról, hogy így történt. - Ha tudom, hogy ilyennek születik - elvetettem volna. Igen, egész biztosan ezt cselekedtem volna, mert akkor még nem ismertem őt, s nem tudtam azt, amit ma tudok. Ma már a világ minden kincséért sem mondanék le róla. Hogy mi segített? Elsősorban a férjem. Az ő ereje, az ő szeretete, bizalma. Aztán a gyerekek. Csodálatos, ahogy elfogadták és megszerették Évikét. Számíthattam rájuk, pedig már nem voltak olyan kicsik, mikor megszületett. A család tehát vállalta a kicsit. Nem rejtették el a világ szeme elől, bár az lett volna az egyszerűbb, a könnyebb. Emberek közé vitték, ki a parkba, a játszótérre. Eljártak együtt sétálni, kirándulni, még koncertre is. Éviké ugyanis nagyon szereti a zenét. A sors furcsa fintora, hogy a három gyerek közül neki van a legjobb hallása. - Nagyon szeret énekelni, táncolni. S nagyon szeret emberek között lenni. Olyan boldog, ha valaki felfigyel rá, rámosolyog, megsimogatja. S azt hiszem, ezt éppen annak köszönhetjük, hogy nem zártuk el őt a világtól. Ha nem így teszünk kezdettől fogva, most folyton a négy fal között ülhetnénk vele. De mi lesz, ha majd felnő? Hiszen az emberek többsége ma is szinte borzadállyal tekint a mongoloid gyerekekre, akiknek felnőttként nem jut hely a társadalomban. Mi lesz vele, ha a szülei nem lesznek, ha testvérei saját életüket fogják élni, lehet, hogy távol tőle... - Nem' tudom. Én már rég nem gondolkozom ezen. Éviké van, itt él köztünk, s nekünk nem marad más, mint hogy életét, amennyire csak lehetséges, emberivé tegyük. Amíg lehet. Éviké most hétéves... S. FORGON SZILVIA