Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-11 / 110. szám, hétfő
PUBLICISZTIKA .Ú/szól KI SŰT ITT KENYERET? EGY MAGÁNVÁLLALKOZÓ KÁLVÁRIÁJA Kezdetben volt a víz, amiről a rozsnyói járási közegészségügyi állomás dolgozói kimutatták, hogy alkalmatlan élelmiszeripari felhasználásra. Akkor még Kucserák Árpád és felesége Lekenyében szerették volna beindítani a pékségüket. Afia' talasszony szülőfalujában a vezetékes ivóviz hiánya miatt erre nem kerülhetett sor. Időközben megvásárolják Törökországból a gépi berendezést, gondolván, hogy a pékség beindítása nem ütközik közegészségügyi jogszabályokba. Akkor követték el azt a hibát, hogy egyszeri vizmintaelemzés után elfogadták Dr. Veronika Kleinová, a járási közegészségügyi állomás élelmiszerek higiéniájával foglalkozó osztálya vezetőjének a szóbeli elutasítását. A pékség Lekenyében való megnyitását ennek alapján reménytelennek ítélték, s eladták a technológiai berendezéseket. Mindez igencsak nagy anyagi és lelki tehertételt jelentett a Kucserák családnak. Időközben lakhelyükön, Pelsőcön kiszemeltek, s megvásároltak egy családi házat, amelyet szakember bevonásával alkalmasnak Ítéltek. Elkészítették az épület pékséggé való átalakításának építési és technológiai terveit, amit formailag megfelelő módon 1992. január 30-án beterjesztettek Dr. Ladislav Kleinhez, a Rozsnyói Körzeti Hivatal tisztiorvosához. Ő 1992. február 18án kelt levelében alkalmatlannak vélelmezte az építészeti tervet, az alábbiak miatt: ,, Nincs dokumentálva a pontos gyártási program és a késztermékek szállítása a pékségből az üzlethelyiségbe. Nem jelöli az épitkezés területén álló objektumok (csűr, stb.) távolságát, esetleges funkcióját. Nincs dokumentálva a raktár, az üzlethelyiség és az alkalmazottak öltözőjének berendezése. Nem megfelelő az edény mosogatására szolgáló helyiség bejáratának a megoldása. A raktár bejáratánál építészetileg nincs megoldva a fedett és magasított rakodótér. Nem megfelelő a pékség belvilága. Röviddel ezután február 19-én Kucserák Zsófia levélben fordult az Új Szó szerkesztőségéhez, mert úgy érezték, hogy a közegészségügyi hatóság nem korrekt módon járt el. A tervezetet elkészítő mérnök a rimaszombati járásban több pékségnek szánt épület rekonstrukcióját vezette. A dolgok külön érdekessége, hogy az itt sütött kenyeret rendszeresen árusítják Pelsőcön és a környező falvakban. Közben ismét megérkezett a kétmilliós banki hitelre vásárolt második gépi berendezés is. Törvényes határidőn belül, 1992. február 27-én kelt levelükben a Rozsnyói Járási Hivatal tisztiorvosához fellebbeztek a már emiitett körzeti hivatalon keresztül. Dr. Vladimír Drábik járási tisztiorvos 1992. március 20-án kelt - de csak március 27-én elküldött - levelében kérte a fellebbezés elbírálásához szükséges, az elsőfokú elutasításban felsorolt kifogások okainak eltávolítását is tartalmazó újabb tervezetet. Ezen a ponton lép be igazán az ügybe Máté Barna mérnök, rimaszombati magánvállalkozó, aki a fellebbezéshez az általa készített tervrajzokon nem eszközölt a hatósági kifogások okait eltávolító változtatásokat. Ehelyett egy rövid kiegészítésben írta le válaszát a felvetett kifogásokra. Az állítólag 1992. március 27-én Kucserákéknak elküldött tervezői kiegészítést kérő levéllel együtt április 13-án kapták meg a járási tisztiorvos másodfokú határozatát, amelyben 1992. március 20-ai keltezéssel elutasítja a fellebbezést, s jóváhagyja az elsőfokú közegészségügyi hatóság döntését. Formailag minden törvényes, azzal az egyetlen kivétellel, hogy a másodfokú hatóság válaszán feltüntetett időpontok nem egyeznek a postai bélyegzők és az ajánlott küldeményről szóló értesítés keltezésével. A hivatal tehát húzta az időt, miközben a pékség ügye egyetlen lépésnyit sem haladt előre. Kucserákék számára pedig egyre nagyobb veszélyt jelentett a bankhitel kamatainak fizetése. A lelkileg már a tűréshatárhoz ért Kucserák Árpád és felesége ismét azt fontolgatták, hogy eladják a kicsomagolatlan technológiai berendezéseket. 1992. április 21-én felkerestem Dr. Ladislav Kleint, a rozsnyói járási hivatal tisztiorvosát, aki egyben a járási közegészségügyi intézet igazgatója is. Beszélgetésünk elején nem mutatott hajlandóságot arra, hogy az általa elsőfokon aláírt elutasító határozatot indokolja. Miután közöltem vele, hogy ezt a válaszát kötelességem közreadni, bekérette magához Dr, Veronika Kleinovát, aki az ügyben illetékes: - Szakember vagyok, aki az élelmiszeripari berendezéseket vizsgálom felül. Tizenhét éve dolgozom ezen a szakterületen. Ha ön mint magánvállalkozó elhatározza, hogy adott esetben pékséget létesít, s van ehhez tőkéje, eltökéltsége is, nem feltétlen fontos tudnia ennek kivitelezési módozatait. Felkeres egy építészt, aki ért hozzá, elkészítteti a terveket. Ennek az építésznek rendelkeznie kell élelmiszeripari objektumok tervezésére szóló hatósági engedéllyel. Mi a közegészségügyi és járványügyi intézetben azért vagyunk, hogy a tervező számára szaktanácsokat is adjunk. Manapság azonban az a helyzet, hogy nyolcvan-kilencven százalékban nem tudnak élelmiszeripari objektumokat tervezni. így az érintett magánvállalkozók azt gondolják, hogy mi fékezzük az ö vállalkozásaikat. Mivel tudom, hogy egy átmeneti stádiumban lévő országban élek, az építészeket a vállalkozókkal együtt fogadom, és tanácsokkal látom el. Az adott ügyben mindezek után beterjesztették a dokumentációt, amit a 20/66. számú törvény 4. paragrafusa értelmében bíráltunk el. Az elutasítás értelmében a gyártási program fogalmat minden szakembernek ismernie kellene. Gyártási program alatt értjük, hogy meg kell adnia milyen műszaki norma szerint gyártja az árut. Pontosan meg kell határozni, milyen nyersanyagokat használnak majd fel. Ennek szerepelnie kell a tervezetben, hogy tudjam előre, egyészségre nem ártalmas, élvezeti értékkel rendelkező kenyeret fognak gyártani. Pontosan már nem emlékszem, hogy ebben az esetben miként fogják szállítani a kenyeret... - Közvetlenül a pékséggel szomszédos üzlethelyiségbe - vetem közbe. - Szerkesztő úr, ön az ö ügyvédjük, vagy mint újságíró hallgat engem, a szakembert? Legyen olyan jó, figyeljen rám! Végighallgatva engem, s majd őket is, vonja le a következtetéseket, s ha valami eszébe jut, ami a pékséget érinti, az az ön magánügye. Most tehát úgy szólok, mint az élelmiszeripar közegészségügyének szakértője. Valószínűleg a gyártmányok átszállítása sem volt jól megoldva, mert meg kell oldani az üzemeltetés egyirányúságát, stb. Minden élelmiszeripari objektumot tervező építésznek tudnia illik, hogy a tervnek tartalmaznia kell az építmény elhelyezését, s a környezetében csak előirt távolságra lehet olyan objektum, amely negatívan kihatna a gyártásra. Minden élelmiszeripari üzemben a technológiának megfelelő polcoknak, állványoknak kell lenniük. Ezek tipizáltak, s nem lehetnek fából, amiből röpködnek a forgácsok. Előfordulhat, hogy az ön gyereke eszi a kiflit, és szálka megy a nyelőcsövébe. A nem megfelelően megoldott bejáratról az építész úrnak tudnia kell, hogy miként lesz megfelelő. Ez a tervezés ábécéje. Ezek nem különlegességek, ezért tudni kell a megoldást is. A fedett és magasított rakodótér hófúvás, zápor, szélvihar esetén szükséges, ahová az autóról kirakhatják a lisztet. - Kérdezhetek valamit? Legyen szíves adjon tanácsot, hogyan lehet földszintes épülethez magasított rakodóteret építeni? -Tudatosítani kell, hogy mi nem tervezünk épületeket. Nem vagyunk az építész ellenőrei - emeli fel a hangját. - Kérem, ne kiabáljon velem! - Nem adok tanácsot, én nem vagyok technikus! - Mégis, hol szerezte az építészeti ismereteit? - Ezeket a törvény mondja ki. - Önök orvosok... - Igen, de ezek alapvető közegészségügyi előírások, ahol megszabják, miként nézzen ki az élelmiszeripari objektum. - Ez tény, de rendelkezik-e ön építészeti ismeretekkel, hogy ennyire magabiztosan bírálja el a terveket? - Ehhez nem szükséges, ezt a törvény szabja meg. Nekik is csupán ki kellett volna egészíteniük a tervet. Ahogy önnek, ugyanúgy nekik is elmagyaráztam. Ezzel szemben az építész felületes választ adott a kifogásainkra. Nekem nem kötelességem tanácsokat adni az embereknek, s ha az építész nem tudja a dolgát, én arról nem tehetek ... A Kucserák-család majdani pékségének az ügye ezzel természetesen még nem ért véget. Dr. Veronika Kleinovával folytatott egyoldalú beszélgetésem után néhány nappal, a magabiztosan viselkedő épitész ismét konzultált a közegészségügyi hatóságot igencsak magabiztosan képviselő orvosnővel. Ennek ellenére a bankhitel kamatai miatt a családi vállalkozás ismét eladja a pékség gépi berendezéseit. Ráfizetésük most is tetemes, s bár vállalkozói kedvük alábbhagyott, jómagam azt tanácsoltam nekik, hogy ne adják fel. Meg kellene küzdeniük a szakmai önteltséggel és a hatósági személyek önkényeskedésével. Mint újságírót kezdett érdekelni néhány szembetűnő dolog. Az első mindjárt az, hogy Pelsőcön székel ugyan körzeti hivatal, de ott nem működik elsőfokú közegészségügyi hatóságként körzeti tiszti orvos. Ezt a feladatot a rozsnyói körzeti hivataliban véletlenül az a Dr. Ladislav Klein látja el, aki egyben igazgatója is a Járási Közegészségügyi Intézetnek. Ebben az intézetben pedig - nyilván ismét véletlenszerűen - a felesége, Dr. Veronika Kleinová vezeti az élelmiszerek higiéniájával foglalkozó osztályt. Élesen vetődik fel a kérdés: Egy államigazgatási körzeti hatóság élén állhat-e ugyanaz a személy, aki egy járási hatóságot is igazgat, ahol saját felesége megfellebbezhetetlen szakvéleménye alapján állítja ki a sokszor évtizedekre emberi sorsokat eldöntő hivatalos iratokat. Ha ehhez tényként csatlakoztatom, hogy a Rozsnyói Járási Hivatal másodfokú hatóságként működő tisztiorvosának, Dr. Vladimír Drábiknak egyetlen beosztott munkatársa van, aki jogász, akkor kétségeim támadnak valamenynyiük szakmai elfogulatlanságával szemben. Miközben mindegyre 1966-os és 1967-es keltezésű törvényekre és rendeletekre hivatkoznak, megfeledkeznek arról, hogy maguk is egy régi hivatali és államhatalmi struktúra ittmaradt kövületei. Dr. Ladislav Klein ugyanabban az igazgatói székben ül, mint ült 1989 novembere előtt, ráadásul a gyengéd forradalom után körzeti tisztiorvos lett, aki valójában több államigazgatási körzetben végzi az elsőfokú hatóság munkáját. Mivel beszélgetésünk során megkérdeztem Klein úrtól és feleségétől - Mi a véleményük arról, hogy a rozsnyói járásban néhány kisvállalkozó szerint bizonyos módon tefizethetők? -, feljogosítva érzem magam, hogy a magnóra vett választ is rekonstruáljam: - Ügyvéd nélkül erről a kérdésről önnel nem fogok beszélgetni. - Kérdésemet ügyvéd előtt is elismétlem. Nem állítom ezt, hanem feltételes módban kérdezek. - Ezt ketten hallottuk. Van bizonyítéka erről az állításáról? - szól közbe Dr. Kleinová. - Nincs, mert azok, akiket érint, nem hajlandók tanúskodni. - Rendben van, akkor legyen szíves írja meg az Új Szóba, hogy nem vagyunk lefizethetők. És hagyja el a helységet! - Tehát kidob? - Ha továbbra is ilyeneket fog kérdezni, kidobom. - Nekem, mint újságírónak, meg kellett önöktől kérdeznem azt, amit a járásban munkájukkal kapcsolatban hallani lehet. - Dehát egy újságíró nem adhat a szóbeszédre! - veti közbe Dr. Kleinová. - Különben is, a törvény szerint, a maguk törvénye szerint, ami szerint az újságíróknak írniuk kell, mindent igaz módon, objektíven kötelesek leírni. - Ezt akarom tenni. - Honnan tudja azt, hogy miként néznek rám a járásban? Hogyan állíthatja azt, hogy a régi struktúra tagja vagyok? - Legalább havonta egyszer megfordulok a járásban, s beszélgetek az emberekkel, akik félnek önöktől. Azt, hogy mindezek közben ügyvéd után kiáltottak, feljegyezték adataimat, kétségbevonták újságírói jogosultságomat, mellékes kísérőjelenségnek tartom. A lényeg, hogy ez a két ember negatív figura abban a megújuló államhatalmi struktúrában, amelynek reformja - most már egyértelműen látszik - igencsak elhibázott volt. A körzeti és járási hivatalok hatóságként félkézzel megkontrázzák a vállalkozásokkal kapcsolatos újkeletű törvényeket. Tehetik, mert nem az előmozditás, hanem a viszszarendeződés a céljuk. Erről tanúskodnak azok a bezárt vagy meg sem nyitott vállalkozások, amelyekhez az ő szakmai és hatósági véleményük kellett. Minden törvényes, minden az előírások szerint történik, csakhogy ezeket a törvényeket a letűnt tervgazdaságban hozták, s a piacgazdaságban érvényesitik olyanok, akik a fordulat után is a helyükön maradtak. DUSZAISTVÁN 1992. MÁJUS 11. „KÉTSZER AD, KI GYORSAN AD" Az Egészséges Csallóközért Alapítvány megalakulását követően néhány napon belül 100 ezer koronát küldtek a számlájára. A szelvényen feladóként a Ferrolux Kft. szerepelt. - Kétszer ad, ki gyorsan ad - vallotta elégedetten Mikóczy Zoltán mérnök. Bemutatta társait - Szalacsi Vincét és Laczkó Oszkár mérnököt -7 majd rátért az adakozás mikéntjére. - Annak ellenére, hogy csak tavaly augusztusban alapítottuk a kft-t, és minimális alaptőkével indultunk, üzleti tranzakcióink sikeresen zárultak, a vállalkozás beindult. Ezért, mihelyt tudomást szereztünk arról, milyen a járási egészségügyi intézmények műszaki, anyagi helyzete, úgy gondoltuk, kötelességünk támogatni az alapítványt. Talán a tudatalattinkban ott motoszkált a kisördög, mi lesz, ha a megfeszített munkatempótól, a napi stressztől nekünk is szükségünk lesz egy komolyabb kivizsgálásra ... - mondta félig komolyan, félig tréfásan. - Nem túloz, amikor bizonytalanságot emleget, miközben a Ferroluxről mindenki tudja, hogy sikeres? - próbálok közbeszólni, feleletet várva a többiektől is. - Nyugodtan mondhatom, szerencsés találkozás volt a miénk - folytatja Mikóczy úr. - Laczkó mérnökkel egy munkahelyen dolgoztunk s szinte egyszerre kezdett elegünk lenni abból, hogy mások helyett „húzunk", mindenféle anyagi elismerés híján, önmagunk megmérettetését vállalva - Szalacsi Vincével együtt - hoztuk össze a kft-t. Ismertük a piac igényeit, s a vasáru forgalmazásában üzletet láttunk. Léptünk tehát, és elmondhatjuk, hogy azóta nincs megállásunk. Ha kell, a partnerekkel tárgyalunk, ha áru érkezik, munkaruhába bújunk és vagonokat rakunk. A gyorsaság, a pontosság, a megbízhatóság itt mindenben alapfeltétel. - Férfiasan bevalljuk azt is - vette át a szót Laczkó mérnök -, hogy a sikert nem adják olcsón. Főleg a család sínyli meg, hiszen jóformán nincs szabadidőnk. De áldozatok nélkül ez egyszerűen nem megy. Szalacsi Vincének is van mondanivalója: - Nagyon jó érzés, hogy jól haladnak a dolgaink, hogy sikerül az igények és a lehetőségek egyeztetése, mint ahogy az is, hogy végre nem más viszi el a dicsőséget. S értelme van annak is, hogy az esetleges kudarcokat is nekünk kell állnunk.. . Mikóczy mérnök még elmondja, hogy a magyarországi piac bizonytalansága miatt a hasznot inkább hazai vállalkozásba fektették, mégpedig úgy, hogy januártól egy tíztagú gázszerelő csoportot menedzselnek. A legolcsóbban készitik el a tervrajzokat, szerzik be a kazánokat, tűzhelyeket, végzik a szerelést, és vállalják a szervizelést is. A vasáruhoz visszatérve a jövőben egyének is rendelhetnek náluk csöveket, profilvasat stb. Befejezésül ismét a járás egészségügyi gondjait hozom szóba. - Sajnos, az érvényben lévő adótörvények nem serkentik adakozásra a magánvállalkozókat - állítják egybehangzóan. - Mégis, ismerve szűkebb pátriánk viszonyait - lokálpatriotizmusunkat sem tagadva - adakozunk. Úgy gondoltuk, ma a Ferrolux adományából vásárolható meg egy műszer, holnap másokéból... Bennünket jó érzéssel tölt el, hogy segíthettünk, s hogy olyan forgalmunk volt, amelyből futotta erre is. Ennyiben maradtunk. PÉTERFI SZONYA