Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-01 / 103. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA 1992. MÁJUS 1 MÁJUS ELSEJEI KÉP(KERET)EK VERS ÉS „VERS" MIKOR AZ ESZTETIKA ÜNNEPELT ÖRVÖS LAJOS: A TROLLEYBUSZ ÚTJA Az első próbautaka

t teszi. A mi utcánkból látni: halkan, citromsárgán gurul mintha csak az áram dúdolna lemezein s fölötte lomha gesztenyefák ága kinyul... Most minden ember azt lesi Hogyan kanyarog, hogyan fékez F A környékünkön úgy megszokták, mintha mindig mienk lett volna itt. ahol tölcsért vájt a bomba napról napra szebb lesz az ország. Mi jó! emlékezünk pedig. Nemrég itt a Lövölde-téren vagy harminc halottat kiástak, (ahol most a trolleybusz fordul) megálltunk és a bódékon túl elindultunk csendben a fáknak. Ott feküdt szürkén, rongyosan Petákné is, a viceasszony, fia kiment a térre éjjel, ahonnét elvitték az anyját, az S ruháját nem a hangyák, a Horthy-rendszer tépte széjjel. Itt suhan percenként a szép trolleybusz és micsoda gazság, hogy a pompás átadáson Petákné, több ház mosónője, nem süppedhet börfotöjbe, hogy kint egy új világot lásson. Váltana ö is egy szakaszt s a fasorban, hol bárók éltek, meredten hegyezné fülét a kollégisták énekére s vörös kezét húzná szemére, mert látja: föltámadt a nép. Ezt látjuk környékbeliek. mi is. majd ott a bőrülésről, mikor halkan, egy gombnyomásra elsuhanunk az iskola, könyvtár mellett, mely mind új képet ölt már s tavaszt hoz őszi utazásba. Nem tudom, ki volt Örvös Lajos. Életműve (ha van) számomra ismeretlen, de talán nem is ütött akkora lyukat az ég falán, hogy illenék ismerni. Lehet, alkalmi dalnok volt, a „daliás" idők hozadéka, amikor „a tömegdal esztétikája a harcban álló proletár" volt, amikor felső parancsra érkezett az ihlet, a téma, a formanyelv. A jó költők úgy érkeznek, mint a vonat: elgázolják az embert, müvükre lehetetlen nem odafigyelni. Vagy csöndes áhitat lengi körül őket, vagy felszisszen az ember olvasásuk "közben. Ezt a verset olvasva is felszisszen az ember néhányszor, persze, nem a gyönyörűségtől. A hatodik versszakhoz érve már röhincsél, amikor Petákné, a mosónő „meredten hegyezné fülét" a vágtató trolibuszban ülve. Illetőleg: troleybuszon, mert még magyar neve sem volt a csodajárgánynak, amelyet, huszonöt másikkal együtt, 1949 decemberében indítottak útjára, Sztálin hetvenedik születésnapjára időzítve. Gondosan ügyelve a hangsúlyra, a főváros lelkes közönsége ne feledje, szovjet trolin ül, á szovjetek által felszabadított városban, s a fasorban, mely lehetne akár az üllői úti gesztenyesor is, Sztálin az úr, s nem Kosztolányi. A kor szelleme pedig Örvös Lajos, s nem Weöres vagy Pilinszky. ,,Halkan, citromsárgán gurul" elénk a vers alanya (melynek vonalát különös módon nem szovjet, de svájci szerelők rakták össze, az utolsó percben cserélve ki az áramleszedőt), s itt még (az első versszaknál) a gyanútlan olvasó akár tisztességes költeménynek is vélné a negyvenkétsoros esztétikai habarékot, hanem amikor ,,Mosl már minden ember azt lesi / Hogyan kanyarog, hogyan fékez?", leírásig ér, csak fészket ver benne valami gyanú, ami be is igazolódik hamarosan, amikor odáig ér, hogy: „megálltunk és a bódékon túl / elindultunk csendben a fáknak". Költő ilyet le nem írhat. Pedig A huszonöt emeletes pozsonyi sajtóház maga is úgy mered ki az alacsonyabb épületek tengeréből, mint valami periszkóp. Nos, ennek az óriás periszkópnak a nyolcadik emeletén, az Új Szó szerkesztőségében a lap Per/sz/róp-rovatáról beszélgetünk. A szerkesztők meg én. B. azt mondja, hogy a május 1 -i Periszkópban a Május Elsejékről illene írnom, s én nézem az arcát, hogy viccél-e, de nem viccel. S nekem Fábry Zoltán jut eszembe, aki egyszer, valamikor az ötvenes évek végén csaknem sírva mutatott egy levelet. Egri Viktor irta, az Új Szó korábbi „kultúrosa", valamelyik problematikus írására válaszolt az írónak s olyan értelemben, hogy a renitenskedés helyett írjon inkább a ,,boldog és szabad májusokról". Május 1-ről persze lehetne írni nemcsak az ötvenes évek tolvajnyelvén, el lehetne gondolkodni például azon is, hogy mért ünnepelték a munkát akkor, amikor még nem volt kötelező ünnepelni, s hogyan ünnepelt május 1-én nevezetesen az irodalom (s valószínűleg B. is ilyesmire gondolt), de ehhez sincs valami nagy kedvem, mert az irodalom és május 1. viszonyában éppen az történt, aminek nem szabad lett volna megtörténnie: még nincs vége a gyönyörűségnek, hisz Petákné ,,vörös kezét húzná szemére, /mert látja: föltámadt a nép.", akinek „az ö ruháját nem a hangyák, / a Horthyrendszer tépte széjjel." Szegény hangyák, a fene sem tudta, hogy ilyen vérszomjasak. Képzavarok, rossz rímek, tömény ideológia, vad realizmus és keveredő igeidők. Dehát mindez nem volt lényeges, a költő a „kor szellemére" vadászott, ki kellett mutatnia, hogy az „iskola, könyvtár", „mely mind új képet ölt már", azelőtt csak úgy volt, értelmet most nyert, hogy Sztálin elvtárs képét tolja maga előtt a troli! A vers, amelyben egy tisztességes sort alig találnánk, így válik önmaga paródiájává, s a költő így prostituálódik. Hja, mondhatnánk, nem volt egyedül. Jobb költök, írók is beálltak a sakál-vokálba vonítani, s kevesen ákadtak, (mint Kassák például), akik kettétörték tollúkat, mintsem vezéreket dicsőítsenek. Hanem ezt a trolit, az MTB-82-est megírta egy másik költő is, igaz, nem negyvenkét, de egyetlen sorban. Weöres Átadási ünnepség. Budapest, 1959. a kezdetben teljesen pragmatikus (megélhetést és nyolcórás munkaidőt követelő) felvonulások a versekben misztifikálódtak, a költők a munkát megtették az „Élet Anyjává", s elfelejtették, hogy a régi magyarok valószínűleg nem véletlenül nevezték a megerőltető testi tevékenységet (átvett szláv szóval) ,,mgká"-nak, munkának, azaz kínnak. (A mai szlovák „muka", eredetét tekintve, azonos a magyar ,,munká"-val.) Voltak persze Ottlik Gézák is, akik éppen akkor kérdezték meg, hogy hát tulajdonképpen mért is olyan nagy ,,hósi lett" a munka, mikor az utcákon a leghangosabban kiabálták, hogy „Sződda selymet, elvtárs!" (Az 1957-ben megjelent Hajnali Háztetőkben Bébé rá akarja barátját beszélni, hogy dolgozzon, s így sóhajt: „Hát Péter..., valamit csak kell csinálni az embernek az életben". Péter pedig tágra meredt szemmel teszi föl a nagy kérdést: „Miért?... Miért kellene?") De azért bizony általában az írók is összekeverték az alkotást és a munkát, s az előbbivel együtt, az utóbbit, a „mpká"-t, a kínt is ünnepelték. S ha már a szófejtésnél tartunk, hadd mondjam el május 1-én, hogyan vezetett Sándor Egysoros versek című, 1979-ben megjelent tenyérnyi kötetében találkozhatunk vele. A költemény igy szól: Mennyekbe vágtató prolibusz. Ennyi. Lakonikus szűkszavúsággal, tömören. Mellette Szántó Tibor montázsa, melyen az a bizonyos „hetvenes" húz el a csillagos égen, éppen egy felhőfoszlányon gázolva kérésziül. A nagy mennybemenetelről Weöresnek ennyi volt a véleménye. Nem tudom, persze, mikor írta ezt a sort, de nem elképzelhetetlen, hogy őt is a NAGY ESEMÉNY ihlette meg, s rántotta fanyar mosolyra a száját. Az is nyilvánvaló, hogy akkoriban fővesztéssel járt volna a megjelenése egy ilyen versnek. A két vers közti párhuzamom túl až eset tanulsága csupán annyi, hogy minden korban vannak prostituáltak és tisztességesek. Weöres Sándor inkább a kispolgárról írt ódát, mintsem a dicsőséget ragozza. S ugyancsak ő írta (ugyanebben a kötetben): A por siet, a kő ráér. Nyilvánvaló, ki volt a por, s ki a kő. KÖVESDI KÁROLY rá apám egyszer akaratlanul (mert apám természetesen nem nyelvész volt, hanem asztalos és gépész) az „alkotás" szó etimológiájára. A Mátra alatt, a Salgótarján-Pásztó vonalon néhány templom tornya Tőzsér nagyapám kezét dicséri. Nagyapám ács volt, messzeföldön híres ács, s a templomtető- és toronyváz volt, hogy úgy mondjam, a „specialitása". Ha apámmal Kisterenyén vagy Maconkán jártunk, mindig meg kellett hallgatnom a terenyei és maconkai tornyok felrakásának a történetét s nagyapám kezének a dicséretét. S én, aki nagyapámat már nem ismerhettem, mert elég korán meghalt, de, apámat annál jobban, s egyik korai versemben azt írtam róla (mármint apámról), hogy „Te úgy dolgoztát, ahogy a fák is csak nőni tudnak", szóval egyszer megkérdeztem apámat, hogy mért nagyapám kezét dicséri mindig, amikor ő maga is ezermester, nincsen gép, amit meg ne tudna javítani, s olyan asztalokat és székeket csinál, hogy éppen csak nem táncolnak. S apám, akit nevetni nagyon ritkán hallottam, erre elnevette magát, s azt mondta, hogy ahol nagyapám járt, ott hasonlítani kezdett hozzá a világ. Hogy például hegedűket is készített, s maga is szépen hegedült, s ha fizetés után betért a kocsmába, éjfél után rendszerint kivette a cigány kezéből a hangszert, s ide is tett egy kis darab fát, amoda is szúrt egy forgácsot, s az ö kezében a cigány muzsikája már egészen másként szólt, mint azelőtt. Én csak „reperálgatom" a dolgokat - fejezte be apám az előadását de a te nagyapád magához alakította a világot. S én akkor ezt a szót, hogy „alakította", úgy hallottam, hogy „alkotta", hogy a nagyapán „magához alkotta a világot", s akkor ott, anélkül, hogy belenéztem volna az etimológiai szótárakba, megvilágosodott előttem, hogy az „alkotni" szó annyit jelent, mint „alakítani", azaz alakot, formát adni a dolgoknak, s hogy apám szerint nagyapán alkotó volt a javából, de ő maga csak munkás. Május elseje van. Krisztus után 1992ben. Künn a természet is éppen újra alkotja magát. Robbanásszerűen zöldellnek, virágzanak a fák, a gallyakon fürtökben lógnak a cserebogarak. Pontosan 103 éve, hogy május 1-et a munka ünnepévé avatták. Javaslom a II. Internacionálé utódszerveinek (ha létezik még egyáltalán ilyesmi), hogy nagyapám s apám alkotó kezének, s a világ minden alkotó kezének és elméjének az emlékére és tiszteletére kereszteljék át május 1 -ét, a Munka Ünnepét az Alkotás Ünnepé/é. Hogy a „Munka" szóban ne zavarhasson többé bennünket a „Mpka". TŐZSÉR ÁRPÁD Töprengésre késztető május elsejei fényképösszeállítás jelent meg tavaly az egyik napilapban. Az elmúlt évtizedek május elsejei. felvonulásairól készült felvételek kerültek egymás mellé. A korszellemet tükröző pillanatképek szinte az évszám feltüntetése nélkül is elárulták keletkezésük idejét. Az 1991-es évnek szentelt képkeretet viszont ugyancsak éktelenkedő kérdőjel töltötte ki. Alighanem mindaz ami e kérdőjelhez odaképzelhető, az idén is felvetődik tájainkon az emberekben. Talán azt kellene hinni, hogy a május elsejei ünneplés nem lesz képes túlélni a rendszerváltást? Vajon azután, hogy befellegzett a spontaneitást nélkülöző, erőltetett, végeláthatatlan felvonulásoknak, az emberekből teljesen kiveszett volna május elseje üzenetének belső közösségi átélése? Furcsa fintora lenne a történelemnek, ha ez bekövetkezne. Hisz a munka ünnepe épp tavaly volt száz éves. Az 1891 -es május elsején született a hagyomány, hogy ez a nap évenként ismétlődő egyetemes munkásünneppé válik. A századik évforduló alkalmából tavaly Milánóban háromnapos nemzetközi konferencia elemezte május elseje történetét. Magas szintű támogatás emelte az összejövetel tudományos rangját és politikai tekintélyét. A pártolók között volt többek között az akkori olasz köztársasági elnök, az olasz minisztertanács, az UNESCO, az Európai Szakszervezeti Szövetség, valamint számos felsőfokú intézmény, így a milánói katolikus „Szent Szív" Egyetem is. Az előadások közös vonásaként kapott hangot az a megállapítás, hogy a hajdani május elsejei jelszavak és célkitűzések ma is időszerűek. Jelszavak! De nem önmagukban! Ha valami ugyanis összegyűjtené az elmúlt négy évtized hazai, központilag megszabott jelmondatait, alighanem ezres nagyságrendhez jutna. Nyilván jócskán akadt közöttük olyan jelszó, amelyben általános emberi vágyak fogalmazódtak meg: boldogság, jólét. Sőt még a kifejezetten ideológiai töltésű szlogenekben is volt valami egyetemes emberi tartalom. Mégis talán e jelszavak sorsában mutatkozott meg leginkább az elidegenedett május elsejei ünnepségek kiüresedése. Minden bizonnyal az elerőtlenedő és sokszor kudarcba fulladó skandálási kísérletek jelentették a legkínosabb pillanatokat lent a tömegben, de fent a mellvéden is. A sugallmazott szándékokkal és szólamokkal szembeni belső liltakozás ilyenkor rándult merev görcsbe. Valószínű, hogy sokakat épp a megalázó emlékek miatti személyes szégyenérzet tart távol a mostani május elsejei összejövetelektől. S akik meg is jelennek, gondolataikba merülve, gyanakodva fontolgatják: nem csendülnek-e ismét ki fals hangok a szónokok szavaiból. Tekintetükben viszont ott vibrál a várakozás, hogy mikor látnak már valamit abból az áldozatból, amit a bérből és a fizetésből élők hoznak a rendszerváltás érdekében. A vágyak és gondolatok ilyenkor jelszavak nélkül is egybefonódnak az önmagát megmutató tömegben S a szelíd meditálás egyaránt lehet ünneplős, játékos derú, háborgásra és belső békességérzet, reményteljes várakozás és a társadalmi igazságosságért kiáltó konok dac. S ha felborul ez a belső egyensúly - akkor valami baj van. Lehet, hogy tudatunkban az idén is ködös lesz a május elsejéről alkotott kép. Az viszont bizonyos, hogy maga a történelem nem hagyja üresen a május elsejét megillető képkeretet. (kiss) EGY ZÁSZLÓ MONOLÓGJA Odakint történhetett valami. Harmadik éve, hogy ránk se nyitják az ajtót. Itt senyvedünk, ebben á céó, bocsánat pévé, azaz polgári védelmi raktárnak kinevezett ablaktalan mellékhelyiségben. Tetőtől talpig belepett már bennünket a por, rág a moly, ritkul szövetünk, fakul színünk, lágyul rúdunk, a pókháló sem óv meg. Nemhogy a másik sarokban gubbasztó, sanda tekintetű gázmaszkokat nem ismerjük már fel, de egymást sem. Hol vagy, melyik vagy zászlaja a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének, te, a legnagyobb, akit mindig a legmagasabban tartottak a május elsejei körmenetben, zászlaja a Német Demokratikus Köztársaságnak, a Jugoszláv Szocialista Köztársaságok Szövetségének és a többi ötágú országnak? - kérdezgetjük így egymástól, s mintegy életjelként csak annyit mondunk: itt. Többet már nem is nagyon bírnánk elsóhajtani. Az észak-kóreai és kubai zászlótársunkon kívül. Ők időnként még Sztálin iránt is érdeklődnek: hol vagy Joszif Visszarionovics? És akkor valahonnan, Lenin, Marx, Engels, Hruscsov, Rákosi, Gottwaid, Ceausescu, Brezsnyev, Kádár, Husák, Zsivkov, Honecker na és Castro és Kim Ir Szen kétméteres képmásai alól elődördül egy hang: Joszif zsil, Joszif zsivjot, Joszif zsity bugyet. Akkor harasö - mondják neki. Hát így vagyunk mi mostanában ebben a céó- és május elsejei kellékek mindenkori raktárában. A kutya se néz ránk. Valami történhetett odakint. Nem kell már a fényözön? A zendülő ének? Tribün a legbölcsebb bölcsek tányérsapkás fejekkel tarkított gyülekezetével? Nem kellene a virágos jövőt ígérő szavak? És én, a zászló sem kellek már, akinek a rúdját valamikor régen oly erősen és őszintén szorítva vitte a munkásosztály? Ha igy van, nem csodálkozunk. Ezer jelből sejtettük mi már régóta, hogy egyszer véget ér a hangszórók üvöltésétől kísért Nagy Felvonulás. A munkásosztály - amikor rádöbbent, hogy átverte öt élcsapatának vezérkara - velünk éreztette meg legelébb: május elseje a csőbe húzott dolgozó nép ünnepe. Először csak a fiatalok nem akartak vinni bennünket, aztán már az idősebbek sem. Futkároztak a berezelt pártelnökök, Józsi, kapsz egy százast, kettőt is, csak vidd a zászlót. Másutt pártbüntetésekkel fenyegetőztek. Micsoda kommunista vagy te, így viszonyulni a proletariátus nagy ünnepéhez, a szovjet lobogóhoz, a párthatározatokhoz?! De borzasztó volt tudni, hogy pénzért, meg muszájból cipelnek. Na meg ahogy felhánytak a traktorra, teherautóra, meg lehánytak, amikor a mellékutcába fordulva véget ért a felvonulás. Alig várták a zászlóvivők, hogy megszabaduljanak tőlünk, aztán valakik újra felhánytak, folyt ránk bor, borovicska, aztán behánytak ide, ahol most nem tudjuk, mi van, immáron harmadik éve, még kevésbé, hogy mi lesz. Velünk. Én, a nemzetközi munkásosztály csillagtalan zászlaja, a leginkább mellőzött, főként az utóbbi két évtizedben, megbékélve várom végemet. Egyetlen kívánságom - szótintgassa bár Joszifot egyik-másik zászlótársam -, hogy ha ránk már nincs szükség, a gázmaszkokra se legyen. Béke veletek, emberek. (bodnár) PERISZKÓP SZÓFEJTÉS AZ ALKOTÁS ÜNNEPÉN