Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-18 / 115. szám, hétfő

RIPORT - INTERJÚ 1ÚJSZÓ 1"

2' MÁJUS 1

8' beszélünk magyarul, már csak a gyerek miatt is, a tizennégy éves kislányom is érti, beszéli a nyelvet. A kórházban, ahol röntgenlaboránsként dolgozom, sok magyar kollégám van, akikkel csak magyarul beszélünk. Ennek ellenére még nem tapasztaltam, hogy ránk szóltak volna, vagy figyelmeztettek volna, beszéljünk szlovákul, itt, Selmecen még soha nem éreztették velem, hogy más lennék, kevesebb lennék azért, mert magyar vagyok. Pedig mikor idekerültem, a beszédembe is gyakran hiba csúszott. De elfogadKAPOCS A MÚLTHOZ ÉS A JELENHEZ Selmecbánya az egyik legszebb, leghangulatosabb szlovákiai kisváros. Történelmileg pedig az egyik legeurópaibb. A múltban sokszáz éven át a magyarországi nemesfémbányászat központjának számított, a felszín alatt húzódó legendásan gazdag arany- és ezüstkészletének köszönhetően. Fénykorában, a 18. században Pozsony és Debrecen után az ország harmadik legnagyobb városa volt. Itt alakult meg a világ első műszaki jellegű főiskolája, a Bányászakadémia, ahol a kor legismertebb tudósai adtak elő, s ahová Európa minden sarkából özönlöttek a diákok. A város sajátos fekvésével (félig á hegyoldalba, félig a völgybe épült), központi jellegével, szellemi kisugárzásával szinte vonzotta a „tegnapok ködlovagjait". Tudomány és kultúra békésen megfért itt egymás mellett, ahogy évszázadokon át békésen éltek együtt szlovákok, németek, magyarok. Selmecbányán a századforduló táján természetes jelenség volt a háromnyelvűség. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a 15185 lakosból 6340 magyar, 458 német, 8841 szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, de éltek a városban szerbek, horvátok, románok és más nemzetiségűek is. Az egykor európai hírű város „régi dicsőségére" ma már csak a megkopott, de pusztulásukban is imponáló építészeti emlékek utalnak. A hajdani pezsgő szellemi életre, a háromnyelvű, háromkultúrájú múltra pedig már annyi sem. A városba zarándokló idegent nem fogadják különböző nyelvű tájékoztató táblák, az üzletekben, éttermekben nem köszönnek rá anyanyelvén. A magyar szó kiveszni látszik Selmec falai közül. A legutóbbi népszámláláskor a 10 446 lakosból (ami egyébként közel ötezerrel kevesebb, mint a századelőn volt!) mindössze harmincan vallották magukat magyar anyanyelvűnek. Közülük is csupán féltucatnyian selmeci születésűek. Egy kivételével mind túl a hatvanon. Ők azok, akik hűek maradtak nemcsak őseik városához, de őseik nyelvéhez is, mint a most hetvenéves Platthy Sára. Egy arc a múltból Meredek lépcsősor vezet az Alsó Rózsa utca 6. szám alatt található régi polgárházhoz. Az épület vastag fakapujával, masszív falaival, kis ablakaival mai megkopott állapotában is tulajdonosai egykori jómódját idézi, csakúgy mint elhelyezkedése: az utca alatt a Szent Katalin-templom, pár lépésre tőle a híres Fitz-ház, s csupán néhány méter választja el a város szívét jelképező Szentháromság-szobortól. Itt született Platthy Sára, nemes Platthy András vaskereskedő és Seregélyesi Kovács Aranka második gyermeke. A szülők Pest környékéről kerültek Selmecbányára, bár a Platthy család gyökerei Túróc és Liptó megyébe nyúlnak vissza. Az apát a múlt század végén az a vidám és nagystílű élet vonzotta a szitnói völgy festői városkájába, amely az ott működő két főiskolának (a Bányászati és Erdészeti Akadémiának) köszönhetően alakult ki.. Selmec és lakóinak életében a változást 1918 hozta. Az új állam, a Csehszlovák Köztársaság egyik oktatási intézményre sem tartott igényt, s azokat 1919ben bezárta, diákjait, tanárait szélnek eresztette. Akkor nagyon sok magyar (főleg tanárok, de hivatalnokok, kereskedők is) átköltözött a határon túlra. Akik mégis maradtak, így Platthyék is, alkalmazkodtak az új rendhez, ami nem is volt olyan nehéz. Legalábbis Platthy Sára elmondása szerint, aki nem titkolta nosztalgiával emlékezik vissza gyermekkorának városára. azt javasolta: ha nem akarjuk, hogy 50 kilós csomaggal kitegyenek bennünket a városból, írjuk alá a reszlovakizáciös nyilatkozatot. Nem akartam, hogy a tetőt is elvegyék a fejűnk fölül, hát aláírtuk. Pedig anyám egy szót sem tudott szlovákul. Negyven éven át nem kérkedtünk azzat, hogy magyarok vagyunk. Nem is igen lehetett, ha azt akartam, hogy a fiam elvégezze az iskolát. Főiskolára amúgy sem vették fel - háromszori nekifutásra sem. A mostani népszámláláskor már magyaroknak vallottuk magunkat. Azt mondtam magamban: demokrácia van, mit árthatnak? A házamat, amit eddig nem vettek el, most már csak nem veszik el! Én nem ártottam ennek az országnak, politikai pártban sem voltam soha, a ,,bűnöm" annyi, hogy magyarnak születtem, ezen viszont nem tudok változtatni. Voltak, akik csodálkoztak, honnan lett egyszeriben ennyi magyar Selmecen. Honnan? Onnan, hogy akik reszlovakizáltak, most be merték írni, hogy magyarok. Ennyi év után. Hát onnan. Sárika néni szerint nehéz dolog ma Selmecen magyarnak lenni. Lépten-nyomon rászólnak az emberre, még az ismerősei is. Az utcán nem is igen hallani magyar szót, Platthy néni is jobbára otthon, a fiával meg a kutyájával beszél magyarul. No meg azzal a néhány ismerősével, akik még megmaradtak. Magyarnak. Kevesen vannak, azt mondja, a kezén is meg tudná őket számolni. - A Csehszlovák Köztársaság alatt általában jó helyzetük volt itt a magyaroknak. Az iskolában - persze szlovák iskolába jártunk, ahol cseh tanárok tanítottak - semmiféle hátrányos megkülönböztetésben nem volt részünk. Apám, mint vaskereskedő megkapta a csehektől ugyanazt a bizalmat, amit a monarchia alatt élvezet; tarthatott fegyvert, lőport, sőt dinamitot is. Aktív társasági életet éltünk, rendszeres bálok, magyar bálok voltak, ahol még a cseh katonák is csárdást táncoltak. Egész más lett a helyzet 1939 után. Ahogy megalakult az önálló Szlovákia, a maradék magyarság is elment a csehekkel együtt. Mi sem nagyon bíztunk, látva az utcán vonuló csőcseléket, amint azt ordítozta: ,.Csehek, zsidók, magyarok, ki!" Miután Šaňo Mach beszédet tartott a városban, a cseheknek 48 órán belül el kellett hagynia várost. A zsidóságot - akik legnagyobb részt magyaroknak vallották magukat - szinte az utolsó emberig kiirtották. Nem csoda hát, hogy a háború után nagyon lecsökkent a selmeci magyarság száma. Jóformán csak mi maradtunk, meg néhány tanár özvegye, lánya. Jött 1945. Apám meghalt, az üzletünket elvették. Az evangélikus pap, aki akkor tanácselnök is volt, Arcok a jelenből A ma Selmecbányán élő magyarok legtöbbje más, jobbára színmagyar vidékről, munkát keresve került a városba. Közéjük tartozik a rimaszombati származású Juhász József, és földije, a simonyi születésű Kósik László. Együtt, egyszerre érkeztek Selmecre tizenhét évvel ezelőtt, miután Rimaszombatban sem munkahelyüket, sem lakáshelyzetüket nem látták biztosítva, elfogadták a Selmecbányái kórház ajánlatát, felpakolták a családot, és eljöttek ide, ahol biztos munkát, s a tíz évre aláírt munkaszerződés fejében azonnal lakást kaptak. Arról, hogy sikerült-e megszokniuk, s bántja-e őket olykor a honvágy, a következőket vallják: Juhász József: - Én már nem mennék vissza Rimaszombatba. Jó állásom, lakásom van, a feleségem is kapott munkát, mi megtaláltuk a számításunkat. Rimaszombattól sem szakadtam el, hiszen ott él édesanyám, a nővérem, gyakran járok le egyedül is, a családdal is. A múlt odaköt, de a jelen és a jövő már Selmechez: Nekem nem számít, hogy tiszta magyar környezetből tiszta szlovák környezetbe kerültem. A magyarságomat itt is őrzöm. Feleségemmel, aki egyébként szlovák nemzetiségű, otthon gyakran A Szentháromság tér régi polgárházai menthetetlenül pusztulnak (ČSTK - Jana Noseková felvétele) ÚP-767 SPORT, JÁTÉK, ÜZLET A STIGA CÉG BEMUTATKOZIK Úgy látszik, a svéd bizniszmenek is csak hús-vér emberek - jutott az eszembe, amikor a napokban a TKD Elektroník cég jóvoltából néhány kérdést tehettem fel Kent-lnge Ohlssonnak, a világhírű STIGA svédországi cég exportigazgatójának. Ohlsson úr üzleti útját ugyanis nem véletlenül időzítette a jégkorong világbajnokság időpontjára, hiszen a hasznosat a kellemessel összekötve a svéd csapat mérkőzéseit is élőben akarta látni. A STIGA cég egyik vezetője, sok svéd honfitársához hasonlóan, imádja a jégkorongot. így nem meglepő, hogy mindenekelőtt jégkorong és labdarúgó társasjátékokat gyártanak. A cégnek nagy szerepe volt abban, hogy az asztali jégkorong is nemzeti sporttá váljék Svédországban. - Lényegében a csehszlovákiai piac feltérképezése, megismerése a célja mostani látogatásomnak. Cégünk termékeiből is hoztunk, amelyeket reklámáron a téli stadionban árusítunk. Ezek a játékok a jégkoronghoz szükséges készségeket fejlesztik leginkább, ezért is reménykedünk abban, hogy egy eredeti jégkorongkultúrával rendelkező Csehszlovákiában teret tudunk hódítani termékeinkkel. • Hogyan akarnak hazánkban bemutatkozni? - Nemrég Angliában alkalmaztunk egy különleges piackutatási módszert - sikeresen. Ugyanígy szeretnénk eljárni Csehszlovákiában is: bemutatjuk termékeinket, megmagyarázzuk ezek előnyeit, bizonyítjuk jó minőségét, amiről az érdeklődők maguk is meggyőződhetnek. Ha kellő nagyságú keresletet tapasztalunk, akkor a TKD Elektroník céggel közösen szállítóközpontokat hozunk létre, s termékeink megvásárolhatók lesznek. Bízunk abban, hogy jégkorong és labdarúgó játékainkat néhány éven belül sikeresen árusítani tudjuk. Van egy kitűzött célunk, hogy öt éven belül játékaink négy-öt millió csehszlovák háztartásba jussanak el, kikapcsolódást, örömet szerezve. • Folytatott tárgyalásokat Csehszlovákiában. Bizonyára véleményt is alkotott gazdaságunkról, ön szerint milyen körülmények segítenék elő a gazdasági kapcsolatok fejlődését? - Az elmúlt gazdasági rendszert nem lehet egyik napról a másikra alapjaiban megváltoztatni, s létrehozni a piacgazdaságot. Ehhez idő kell. Továbbá mindkét oldalon fizetőképességre van szükség. A partnerek korrektsége, kölcsönös igényessége is elengedhetetlen feltétel. Az alapos informáltságnak és egy bizonyos elszántságnak is jelentős szerepe lehet. A kapcsolatokat, az üzletkötéseket leginkább termékek kiváló minőségének híre ösztönözheti. S végül, ha az üzleti szellem a sport nemes küldetésével párosul, fantasztikus lehetőség nyílik arra, hogy az embereket, népeket közelebb hozza egymáshoz. Remélem, így lész ez mostani csehszlovákiai utam alkalmával is. (mázsár) A Rózsa utca, ahol Platthyék háza áll (ČSTK - Vlastimil Andor felvétele) tak, felkaroltak, és sikerült beilleszkednünk. Azt hiszem, ritka az ilyen hely, ahol ennyi szeretettel fogadnák az idegent. Nemzetiségi súrlódások itt valóban nincsenek, még annyira sem, mint Rimaszombatban. Igaz, hogy itt szlovák környezetben élek, de azért magyar maradtam. És az is maradok. Kósik László: - Az ember mindenhol idegen, csak a szülőfalujában nem az. Én is idegen vagyok itt, s bár jól érzem magam, a szívem mégis visszahúz Simonyiba. Erős bennem a honvágy, s vissza is mennék, ha tehetném. De egyelőre még nem, majd, ha nyugdíjas leszek. Most a család, a munka, a környezet, minden Selmec mellett szól. Rimaszombatban, mielőtt eljöttem, munkásszállón laktam a feleségemmel meg a gyerekkel, s kilátásom sem volt rá, hogy lakást kapjak. Itt meg rögtön lakással vártak. A feleségem ráadásul idevalósi, igy nem jöttem teljesen idegenek közé. A szülőfalum azért hiányzik. Ha tehetem, mindig leutazom Simonyiba. Édesapám él ott, meg a húgom és a nővérem. A gyerekeket is gyakran elviszem, hadd tanuljanak magyarul. Itthon a családban ugyanis csak szlovákul beszélünk; a feleségem szlovák nemzetiségű, a gyerekeim anyanyelve is szlovák. Egy keveset értenek magyarul, de nem beszélnek. Én vagyok a hibás, és szégyellem is érte magam. De most már késő. Azért a magyarságomat nem kellett feladnom, de nem is lennék rá képes. Nem tudom megérteni azokat, akik idegen környezetbe kerülve egyszerűen ,,el

telejtik" az ny

anyelvüket. Én büszke vagyok a magyarságomra, és állítom, jó érzés magyarnak lenni itt, Selmecen is. Selmecbánya már nem a régi. Megkoptak fényes palotái, omladoznak díszes épületei. S ahogy falait nem kímélte az idő, úgy volt kíméletlen szelleméhez a történelem. Petőfi, Csontváry, Péch Antal rá sem ismerne a városra. Az európaiságot felváltotta a provincializmus. A tősgyökeres selmeci magyarság, mely kapocs lehetne múlthoz és jelenhez, szinte már nincs, helyét, szerepét az újonnan érkezők nem tudják betölteni. Idegenek, és azok is maradnak. ' Ma még vannak, de holnap már nem lesznek. Gyerekeik más nyelvet beszélnek. Hiába, megtartó közeg nélkül az ősök nyelvének sincs jövője, mert nem is lehet. A hajdan háromnyelvű városban ma már csak egy nyelvnek van jövője. És ez az, ami a legszomorúbb az egészben. S. FORGON SZILVIA