Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-10 / 86. szám, péntek

7 KULTÚRA ÚJ szól 1992. ÁPRILIS 10. VAN VISSZAÚT, HÖLGYEIM ÉS URAIM! Az Uj Szó is hírt adott az írók közgyűléséről, nevezetesen arról, hogy a.tanácskozáson felismerés született — G rendel Lajos nevével fémjelezve '—, szilárd meggyőződés: nincs visszaút! Én ezzel szemben, nagyrészt a közgyűlésen tapasztaltakra támaszkodva, kénytelen vagyok határozottan állítani, hogy van viszaút! Kell, hogy legyen visszaút, mert ha a mai irányban haladunk tovább, utunk az irodalom önpusztításához vezet! Kell tehát, hogy legyen visszatérés! Megjegyzem azonban, amíg a nagy irodalmi rendcsinálás pózában tetszelgők rám nem szólnak: nem a közéleti múlthoz, a volt társadalmi rendszerhez van visszatérés! Ilyen visszautat valóban nem ismerünk, a meghaladott létforma és széthullott életmód nem támadfel ismét! Az erkölcstelenné vált és szétzüllött irodalmi életből azonban vezet visszaút az alkotás és a felelős irodalmi gondolkodás magaslatai felé. Nemcsak visszaút tehát, hanem felfelé vezető út is egyben. Kiút a mélységből, melyben most téblábolunk! Az író szavakkal s a szavakkal harcol! Szavakkal küzd a szavakért s a szavak ellen. Könnyen megtörténhet, hogy szóhasználatában a szavak elfajulnak és megtagadják küldetésüket. Ha nyilvánosság előtt lép fel az író, a veszély még nagyobb lehet. Ezt a közgyűlésen elhangzottak is igazolják. Atorténtekben — Cselényi László fellépésével kivételt teszek, terminológiája ellenére is mélyen átérzett, irodalmi igazságokat és érdekeket védett! —, tehát az elhangzottak nagy részében, a szavak mögött irodalom-, sőt emberellenes eszmék és érdekek álltak. A dialógusok mögött, az álláspontok hátterében a politika érdekai kísértették s a hatalom lidérce bujkált. A szürke eminenciás, amely nem türelmetlen, mert érzi erejét és idejére vár, tehát ismét jelen volt közöttünk. A múltban az irodalom, legményebb lényéből következően, többé-kevésbé a politikai hatalom opponense, korrigáló

1 ja és humanizátor ellenlábasa volt. (Ha nem ezt tette, irodalmi értéket nem alkotott!) A jövőben sem lehet a politika szövetségese. De alattvalója vagy kiszolgáltatottja sem. Sőt! Talán egyetlen esélye a túlélésre, ha önálló és független marad! Ezért vezet ma az önmagának felelős irodalomhoz visszaút! Még sokáig kísért majd bennünket a közelmúlt, jelen lesznek köztünk a megélt történelem árnyai és emlékei. Ez nem baj, mert természetes! Az emberiség történelmének minden megelőző „múltja" s a miénk is, nemcsak elfelejtendő átok és sötét rém, hanem a megélt időnk is, s elmúlt életünk. Erkölcsi megújulás lehetősége és új igazságaink táptalaja, súlyos tanulság, melyet meg kell haladnunk. Ezért afelől az — egyre jobban idejét múlta, egyre olcsóbb és szánalmasabb — irodalompolitikai módszer felől, melynek képviselői, régi énjüket feledve és elhallgatva, még mindig elmúlt évtizedek rémeivel és vétkeivel példálóznak s a múltat eredendő bűnként kezelik, ettől az elfogult és „célirányos" történelemszemlélettől is vezet visszaút az irodalom józan önvizsgálata és tárgyilagos önismerete felé. Ajózan megítélés és felmérés felé is kell, hogy vezessen út, amely az egymást követő nemzedékek létérzékelését és szerepvállalását láthatóbbá teszi, hogy egyik nemzedék se lehessen a másik szemében idejétmúlt rekvizitum, bűnbak vagy haszontalan ócskaság! » Amiből viszont az következik, hogy a fiatalság életerőinek és biológiai igazának fölényéből, mely bár kétségbevonhatatlan, ám néha rettenetes és romboló igazság lehet, tehát innen is kell, hogy vezessen „viszszaút" teljesebb és humánusabb igazságokhoz! A biológiai „igazságok" családjába olyanok is tartoznak, mint a születéssel szerzett előjogok s a vér joga, a faj és a bőrszín „igaza", vagy akár az ököljog. Ezek a fogalmak ma Európában méltán, s legalábbis problematikusak, a liberalizmushoz aligha van közük, s a jobboldali eszméknek is a legszélén foglalnak helyet. Kizárólagosságuk pedig a totalitást idézi és felbomlasztja a demokráciát. Ezért a közéleti sémák és jelszavak fogalomrendszerétől — mennyire ismerjük! —, amelyet újfent s oly gyümölcsözően lehet használni és annyira hatásosan csillogtatni, igenis vezet visszaút a talán kevésbé gyümölcsöző, de annál magasabbrendű gondolati komolyság és nyelvi-fogalmi felelősség szavai felé. Mint ahogy az író divatossá vált sztárkodásának pózaitól is vezet viszaút! Önként vállalt magánya s az abba otthonos, szellemi létforma és alkotói elmélyülés térfelére. Továbbá a számító individualizmus és céltudatos önzés mesterkedéseitől és vagdalkozásaitól is vezet (vissza) út—alig merem kimondani! — az irodalom egészét jótékonyan befolyásoló s a közös érdekeket szem előtt tartó, átfogó gondolatok és célok felé! Bizony, barátaim, a mai irodalmi „izéből" kell, hogy vezessen visszaút az emberméretű, komoly irodalom és felelős irodalmi élet felé. Amennyiben az elképzelések értelmében irodalmunkban a közeljövőben irányzat, iskola vagy platform alakul, annak egyetlen célja és értelme csak az önmagában hívő és magának felelős irodalmi gondolkodás reneszánsza lehet! Én még abban is — rögeszmésen? — hiszek, hogy Fábry Zoltán életművének mélyebb megértéséhez és írói üzenetének a vállalásához is vezet vissza út! Pedig ma ez abszurdumnak tűnhet és szinte eretnekség számba megy! Kimondani is meggondolandó, mert, tapasztalatom szerint, elidegenítő tényező is lehet. De éppen ez szüli az utolsó gondolatot: úgy tűnik fel, ma az író csak magányos lehet! Tehát: önmaga! Az újabb s talán utolsó lehetőség ebből következik: a felsoroltak mellett magunkhoz is vezet visszaút, hölgyeim és uraim! DUBA GYULA UDVARTARTASOK HELYETT ERTEKEK VITÁJÁT Néhány gondolat a CSMIT április elsejei közgyűléséről Mint becsapódó kő a gyanútlan víztükröt, úgy borzolta fel a kedélyekét Grendel Lajos elnöki beszámolója a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának múlt héten tartott közgyűlésén. A beszámoló ugyanis lemondó "nyilatkozattá kerekedett, sőt, vádirattá, amelyben egyes renegátoknak bőven kijutott a „vaskalapos" jelzőkből s a megbélyegzésből, miszerint néhányan — rendszerváltás ide, pluralizmus oda — viszaáhítják a kézi vezérlésű, központi irányzatú irodalompolitika gyakorlatát, amelyben jól megfértek egymás mellett a prominens írók, a lektűrgyártók és a zavarosban halászó, a szellem alsó traktusaiban tanyázó kváziirodalmárok. Nincs visszaút, hölgyeim és uraim, mondta Grendel, aki az Irodalmi Szemle főszerkesztői fogasáról is veszi a kalapját, köszöni szépen az ellene és fiatal szerkesztői gárda (Csanda Gábor, Hizsnyai Zoltán) ellen folytatott heeckampányt, s átballag az újonnann induló Kalligram című folyóirathoz. (Kulcsár Ferenc már régebben otthagyta a Szemlét.) Persze, a csöndesnek látszó víztükör korántsem volt nyugodt. A mélyben indulatok kavarogtak mér jó ideje, s akik megkönnyebbülten nyugtázták Grendel kalaplengetését, már hónapokkal korábban hangot adtak ellenvéleményüknek. Nevezetesen, hogy ez a gárda folytat nem éppen cizellált és az elemző kritika ismérveit pamflettre cserélő támadásokat néhány nagynak tartott név és az időtlenség gyanús bájával felruházott alkotó ellen. Ők azok, akik kikezdték Fábry mítoszát, akik lejáratták Fónod Zoltánt, s akik odatettek néhány kérdőjelet a megelőlegezett halhatatlanság bélyegei mellé. Ha az indulatok, illetve a két táborra szakadás gyökereit keressük, messzire kéne visszanyúlni. A csehszlovákiai magyar írótársaság, azon túl, hogy társasággá nyilvánította magát a rendszerváltást követően, nem sokat tett azért, hogy az abnormális örökség (egyetlen könyvkiadó, egyetlen irodalmi folyóirat, ki nem érlelt és sok esetben a politikai bohócszereppel rendelkező nemirodalmárok által kettévágott viták, érdek- és védszövetségek hadakozása, sárkányfogú, de irodalomhoz mit sem konyító embérek és végrehajtóik basáskodása, a kritikának a szépirodalom fölé való kerekedése, s ugyanakkor funkciózavarai stb.) nyomasztó súlyát végre ledobja válláról. Igaz, ennek egy ideig az anyagi feltételei sem voltak adottak. Maradt hát minden a régiben, az egylap-egykiadó gyakorlata, csak éppen nemzedék- és szemléletváltással megtetézve. Meghalt a király, éljen a király! Csakhogy az új „királyok", eldobva a régi jó direktív eszközöket, új módszerrel kezdték a szerkesztést: hadat üzentek a dilettantizmusnak, s megingatták a glóriákkal teliaggatott szobrokat. Talán a szükségesnél több írást „importáltak", s hoztak be a Szemlébe cseh, szlovák, magyarországi és egyéb verset, novellát, esszét. Mentségükre szolgáljon, hogy az elmúlt pár évben irodalmi szerkesztő nemigen nyúlkálhatott a bőség kosarába. Talán aránytalanul kiexponálták az iródiás nemzedéket, akikről Tőzsér Árpád is úgy nyilatkozott, hogy ők hozták fel a Szemlét a csúcsra. Kérdés, persze, hogy afiatalok által képviselt irodalomeszményeknek, esztétikai hozadékuk mellett mennyi a társadalmi lenyomatuk, hogy olykor ugyancsak a valóság perifériáján botladoznak. Akik azonban nagy előszeretettel hangoztatják, hogy válságban az irodalmunk, elfelejtik, hogy éppen a felpattanó ajtókon bezúduló levegő hökkentette meg az áporodott kisebbségi messianizmust és a kisebbségi önvédelmi reflexet prózába, versbe oltó, a politikát az irodalommal egybezagyváló írókat. Grendelék legnagyobb bűne azonban az a fajta arcátlanság volt, amely nem tiszteli a neveket és a nimbuszokat, igyekszik könyörtelenül leszámolni a múltai. Nyilvánvaló, mitől félnek, akik a negyven esztendőn keresztül működő, szocreálos köpönyegbe burkolt, tolvajnyelven dekázgató kritika kritériumait kérik számon, s műfaji kérdésekben igyekeznek elmarasztalni például Hizsnyait, aki, úgymond, felrúgta a jól megszokott játékszabályokat. Aki ma kikezdi Fábry illatfelhőit, az egyéb gazemberségekre is képes. Nem véletlenül sütötték rá a Fábryvitára a Fábry-revízió kétes képzettársításokat sugalmazó jelzőjét, vagy osztanának ki kritikusi jogosítványokat. A jogosítványokat azonban immár nem a vezéri kezek osztogatják. Az sem véletlen, hogy a kézi vezérlést továbbéltetni kívánók miért horkantak fel, amikor a kulturális minisztérium nemzetiségi sajtót dotáló millióiból a tanácsadói testület megszavazott egy új irodalmi folyóirat létrehozására szánt összeget. A szándék kitetszik: nem az a baj, hogy lesz még egy irodalmi fórum, hanem, hogy kikerül a kézi vezérlés lehetősége alól, ellenőrizhetetlenné (és felügyelhetetlenné) válik. Ami boldogabb vidékeken a világ legtermészetesebb dolga, az minálunk elképesztő görcsöket vált ki. Persze, az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: mi köze mindennek az írótársaság közgyűléséhez, ahol szervezeti problémákat, az irodalom egzisztenciális problémáit kellett volna taglalni, az alkotómunkához szükséges, de elengedhetetlenül fontos kereteket megteremteni, vagy legalábbis annak lehetőségeit mérlegelni. Mert bármilyen hőfokon csaptak össze a felgyülemlett indulatok, azért ne felejtsük, hogy semmilyen platform vagy társaság nem veheti le az író válláról az alkotás terhét és magányát. Mert az írás nem csoportmunka, nem a gyülevész udvartartás tapsa hozza létre a MŰVET, hanem az alkotói erőfeszítés, a hosszútávfutó magányossága, az alkotói világszemlélet. Az irodalmi vezérek és udvartartásuk aggódva figyelik, milyen szögben esik ezután rájuk és plebszükre a fény, s az egymás elé tülekedő nemzedékekről (mert minden nemzedék magát tartja meghatározó fontosságúnak) kiderülhet, hogy legfeljebb egy-két írástudót képesek felmutatni. Amiképpen az új dalnokokról is kitudódhat, hogy néhány kivételtől eltekintve, csupán hevenyészett hímzést alkotnak a gallérokon, s legalább annyi a dilettáns köztük, mint a realizmus gumikategóriájá val elmarasztalt „öregek" között. Most, hogy végre lesz két irodalmi folyóirat, s több könyvkiadó kínálatából választhatnak a szerzők, talán beindul az a természetes szelekció, amely fejlettebb irodalmakban öntörvényűén működik. A görcsök lazulnak, s talán mégis alakulnak platformok, iskolák, lapok köré tömörülő társaságok. A dilettánsok hada azonban, úgy tűnik, ezúttal is dilemma elé került, mert az Irodalmi Szemle főszerkesztőjéül megválasztot Tőzsér Árpádról még rosszakarói sem állíthatják, hogy különösképpen kedvelné a híg irodalmat. A fajfenntartási ösztön működésével, vagy atehetetlenségi erő nyomatékával magyarázható, de tény, hogy az április elsejei közgyűlésen (egy-két allűrtől eltekintve) nem történt látványos szakadás, csoportok kivonulása, nem fogalmazódtak meg új törvények (mert az irodalomnak, hál'istennek, nincsenek előre gyártható törvényei), valami azonban elindult, amit kézi vezérléssel már nem lehet leállítani. KÖVESDI KÁROLY Cselónyi László arcán feszültség, a Duba Gyuláén mosoly... (Méry Gábor felvétele) MADÁCH-BIBLIOTÉKA Ferenczy Anna: PITYPANGKOSZORÚ Az ismert szlovákiai magyar színésznő regénye lebilincselő szerelmi történet. Cselekménye falusi környezetben játszódik, századunk elején, amikor— főleg falun — a szerelem még nem mindig volt, nem mindig lehetett két fiatal ember magánügye, s a házasságokat általában a társadalmi helyzet determinálta. A regény először a Nő című hetilapban jelent meg folytatásokban, s osztatlan közönségsikert aratott. (Madách, 1991) Feliinger Károly: ÁRAMSZÜNET Áramszünet kerttiömífc vigyaxaatok, viqyáxz reá< mert kimosható Irodalomtörténetünk feladata lesz eldönteni, hogy a hetvenes évek végének és nyolcvanas évek elejének ifjúsági mozgalma, az érsekújvári Jródia" irodalmi vagy inkább politikai (ellenzéki) tömörülés volt-e? Mindenesetre adott néhány ígéretes tehetséget irodalmunknak is. S a ,néhány" között előkelő hely illeti meg a Celan, Polinszky és Holan hatására gnomikus versekkel kísérletező Feliinger Károlyt. A húszas éveinek végén járó fiatal költő szövegeiben a .szabadság" a kulcsszó, de az egyén szabadsága itt nemcsak program, hanem valamiképpen a versarchitektúrának is része. (Madách, 1991) Grendel Lajos: THÉSZEUSZ ÉS A FEKETE ÖZVEGY Grendel új regényét akár korábbi műve, a Szakítások folytatásának is tarthatjuk. A Szakítások .legszerelmesebb", legkicsapongóbb természetű figurájának, a történész Szemere Ákosnak a további sorsát kísérhetjük benne nyomon. Ákos itt sem tagadja meg önmagát, Thészeuszként bolyong a kompromisszumok és az érzelmek labirintusában, mígnem kiköt Ariadnéja, a fekete özvegy karjaiban. Életének talányos, enyhén tragikomikus vége azt jelzi, hogy a Thészeusz és a fekete özvegyben a hős tulajdonképpen nem is Thészeusz, nem a férfi, hanem a nő, a kommunista totalitarizmus poklát komor tragikumként megélő „fekete özvegy". (Madách, 1991) (tő'r) ^Grendel Lajos : : • m V *Ghészeusz és a fekete 'özvegy