Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-01 / 78. szám, szerda

1992. ÁPRILIS 1. . ÚJSZÓM RIPORT •• •• EGY KIS OROMÉT GYERMEKOTTHON-KORKEP A gyermekotthonokról szóló riportot négy napilap — a Pravda, Práca, Roľnícke noviny és az Ú] Szó — közli, a televízió hat adásban sugározza. Az újságírók kicserélik tapasztalataikat, majd minden megnevezett lap április 2-án közli a meglátogatott gyermekotthonok névsorát. Az olvasók szavazataikkal döntik el, melyik lesz az a három gyermekotthon, ahonnan a gyerekek díjmentesen elmehetnek az egynapos kirándulásra a Safariparkba. A szavazataikat elküldő' olvasók közül sorsolással ötvenen ingyenes (200 schilling értékű) belépó'jegyet nyernek a világhírű állatkertbe és vidámparkba. Kedves olvasóinkat arra kérjük, szíveskedjenek szavazataikat április 20-ig elküldeni az alábbi címre: Pavol Nemček, 821 06 Bratislava, Hviezdoslavova 3. NÉNI, VIGYÉL MAGADDAL Koncz Ingrid Pavol Nemček Szomorú gyermekkor Amint beléptem a gyermekotthon kapuján, egy kisfiú futott elém, szó nélkül kézen fogott, és bevezetett az épületbe. Alig tudtam eljutni az igazgatónő irodájáig, mert a gyerekek körbefogtak, ugrándoztak, egymást túlkiabálva beszéltek, ezt meg azt mutogattak. Bármerre mentem, a kisfiú — Zdenko — nem mozdult mellőlem, „kikényszerítette", hogy rá figyeljek, „hoppá, hoppá!", mondogatta, és én mindannyiszor felemeltem a már bizony elég nehéz, csaknem ötéves szöszi gyereket. Négy órát töltöttem abban a bizonyos gyermekotthonban, és láttam, hogy Zdenko a kedvenc — a neyelőnők kézről kézre adták, a nagy gyerekek is emelgették, babusgatták. „Ó ilyen ragaszkodó, anyás" — mondta az egyik nevelőnő. Aztán Zdenko azt mondta: „Gyere, megmutatom az ágyacskámat". Amikor kettesben maradtunk, a fülembe súgta: „Gyere, mutatok valamit". Kimentünk a kertbe, és megálltunk egy facsemeténél. „Ez az én fácskám, én ültettem. Mire felnő, én is nagy leszek. De én mindig gondozni fogom, mert az enyém. A mamám beadott a csecsemőotthonba, aztán ide hoztak, mert már hároméves lettem." Magamhoz öleltem, és könny szökött a szemembe. „Ne sírj" — motyogta, és ujjacskájával törölgette könnyeimet. Később a történteket elmeséltem az igazgatónőnek, és rákér deztem: „Igaz, amit a gyerek mondott?" „Minden szava igaz. Még a legkisebb gyerek is tudja, hogy azért van itt, mert a szülei lemondtak róla. Zdenko rendkívül érzékeny gyerek, annyira szomjazza a szeretetet, hogy azt egyszerűen nem lehet tőle megtagadni." Távozásomkor Zdenko a „hoppával" ismét felkénsdzkedett, és minduntalan ismételgette: „Néni, vigyél magaddal, néni, szépen kérlek, vigyél magaddal..." Hogy mi játszódott le kettőnk bensőjében, arról úgysem tudok beszámolni. Amikor a kisfiút kifejtették karjaimból, mindketten sírtunk. Szomorú bogárszemeit azóta is magam előtt látom, minden nap... több mint száz gyereket a falu sem fogadta be, ha libasorban az ötszáz méternyire levő iskolába mennek, azt kiabálják, susmogják: „mennek a debilisek". Nagyon megalázó . Mit számít, hogy egy előírás szerint az intézetbe besorolt szellemi fogyatékos gyerekeknek ott kell tanulniuk, ahol laknak? Ez Cíferben megvalósíthatatlan. A fiatal igazgató abban reménykedik, hogy idővel mégiscsak visszakerülnek Nagyszombatba, ahol egy új otthont készülnek építeni, feltéve, hogy meglesz a szükséges 59 millió korona. Mert ott a sérültek elvegyültek a lakosok között, itt viszont még az utcára sem Dumbót még a mojmirovcei nagylányok is szívesen fogadták. is! Most parkosítják az udvart. Egy nyitrai céget bíztak meg a munkálatokkal. Furcsálottam, hogy ha a kertésznövendékek, úgymond, házon belül vannak, miért másra bízzák a tennivalókat. Meg azt is, hogy szakképzésük egy sötét alagsori helyiségben folyik, ahol lélegezni sem lehet, csupán megvakulni. Megdöbbentett, hogy a lányok is mást, meg az intézet vezetői, alkalmazottai is mást modanak. Valami nem stimmel... Hogy mi, azt ők tudják a legjobban, de hogy itt hiányzik a megértés, a szeretet, az biztos. CEROVO. Korpona közelében fekvő kisközség. Itt a gyermekotthon az iskola épületében van, a tanterhona, sőt felnőttként sem ismeri a gyerekeket. Igaz, az épület modern és célszerű, mutatós, de rideg, egy hatalmas kihasználatlan előcsarnokkal, rengeteg lépcsővel és cellaszerű szobákkal. Ezt még az is tetőzi, hogy az itt alkalmazottak sem igen törekszenek arra, hogy a ridegséget emberivé tegyék. Igaz, az étterem falát néhány mesealak díszíti, ám azok is úgy bámulnak, szóval — lélektelen dekorációk. Bár dr. Krascsenyics György igazgató azt mondja, hogy erre tette fel az életét — mármint a gyermekotthonra és a gyermeknevelésre (s a gyerekek, valóban, úgy tűnt, szeretik), ezen a téren nem rendelkezhet sok tapasztalattal, mivel tizenegy évig az akkori helyi nemzeti bizottság titkára volt, és most is — mellékesen — vállalkoZdtnko Körutamon csaknem háromszáz gyerekkel találkoztam. Kicsikkel, nagyokkal, csevegőkkel, mogorvákkal, szépekkel, csúnyákkal, közlékenyekkel, zárkózottakkal, nevetőkkel, szomorkodókkal. Viszont volt egy közős jellemzőjük: szüleik (bár jogilag nem, de gyakorlatilag igen) lemondtak róluk. Az állam ad nekik ágyat és ételt, mondhatnánk, megvan mindenük, ha nem kellene hozzáfűznünk: életűkből a legfontosabb hiányzik, az anya és az apa szeretete, aimogatása, segítsége, a családi légkör melege. Az egyik gyermekotthonban felsorakoztak kicsik-nagyok, az érettségiző gimnazisták, meg az apró óvodások, és énekeltek nekünk: „Nincs mamánk, nincs apánk / jó nénik vigyáznak ránk / ők szeretnek, dédelgetnek, / tudják, hogy ezek a gyerekek / szüleiknek nem kellenek". Szívfacsaró. Hasonlóképpen azok a tapasztalatok, amelyeket kőrútunkon összegyűjtöttünk... Mert van gyermekotthon, amely hasonlít az otthonra, meg van olyan, amely inkább börtönre emlékeztet Hát vegyük sorra. CÍFER. Szellemi fogyatékos gyermekek intézete. Nagyszombatból helyezték ide, mivel az ottani épületet az egyház visszakövetelte. Viliam Kővár igazgató hiába fordult fűhöz-fához, nem járt sikerrel. Az sem segített, hogy az egészségügyi szervek nem engedélyezik ennek az épületnek erre a célra való felhasználásét. A baromfifeldolgozó üzem tőszomszédságában van, így a bűzön kívül a gyermekotthonban el kell viselni az egereket és a patkányokat is. Negyedévenként jönnek a fertőtlenító'k; ez mindannyiszor tizennyolc ezer koronába kerül, amire persze tiincs fedezet, állami támogatás, vagyis abból a pénzből kell a költségeket téríteni, amelyet más célra szántak. Magyarul: a gyerekektől vonják el. A hálószobák olyan állapotban vannak, hogy meg sem akarták őket mutatni. Sötét cellák, rothadt padló, beázott falak. Lehet, hogy a felettes szervek úgy gondolják: a „debiliseknek" ez is jó. Mert a mehetnek ki anélkül, hogy valaki ne bántaná őket. Pedig sorsuk amúgy is szomorú. Például a K. testvéreké. Öten vannak, valamennyien „hibásak", ebben az otthonban élnek. Anyjuk elmegyógyintézetben van, apjuk börtönben. Vagy: van itt egy 14 éves kislány, akit három napja hazaengedtek és terhesen jöt vissza — a saját apja erőszakolta meg. T. — 9 éves kisfiú — azt mondja: „Van egy rossz mamám, ott, valahol, és van egy jó mamám-nénim, itt". — Amikor a járási hivatalban „vertem az asztalt", hogy ilyen körülmények között nem lehet tisztességesen ellátni a több mint száz gyereket, azt a választ kaptam, hogy ha Cífer annakidején, amikor látogatóba itt járt Gorbacsov, jó volt, tetszett neki, akkor legyen jó nekünk is. És ami egészen hihetetlen, ennek a speciális intézetnek nincs egyetlen pszichiátere, egyetlen pszichológusa! Van viszont sok sérült és fogyatékos gyermeke, rengeteg gondja... MOJMÍROVCE. Ha itt kellene töltenem egy napot és egy éjszakát, biztos megszöknék! Pedig annak a 17 „kissé hibbant" lánynak itt kell élnie! Szépek, fejlettek, csak hát elhanyagoltak, felelőtlen szülők nemkívánt gyermekei, inkább szociálisan defektusosak, mint szellemileg. S mivel — mert a szüleik lemondtak róluk — valahova be kell őket „gyömöszölni", rájuk fogják, hogy „dilisek". Egy délutánt töltöttem velük, és meggyőződtem, hogy bár nem zsenik, értő-érző emberek, szeretetet, megértést szomjazó, nőkké formálódó nagylányok. Rácsok, belakatolt ablakok mögött élők, emeltes ágyon alvók, minden intimitástól megfosztott egyének. Itt még a WC-ró'l is leszerelték az ajtókat, mert — „a nevelőnőknek látniuk kell, mit csinálnak". Felháborító! Elmondták, hogy naponta verik őket, bottal, prakkerrel, bár Magda Matulová igazgatónő és a nevelőnők állították: kitaláció, a lányoknak elszabadult a fantáziájuk. Láttam, amit láttam... Az egész épületben, az otthonban és a szakmunkásképzőben — kertészeket és cipészeket képeznek itt — nincs egyetlen élő növény, virág, terítő, kép. Bizony, börtön ez a javából, még ha gyermekotthonnak nevezik meket alakították át hálószobákká, közös nappalikká. Viszont minden sarokba becsempészték az otthonosságot: sok a szobanövény (a gyerekek ültetik és gondozzák), a fiúk szobái kékek, a lányoké rózsaszínűek, mindenütt játékok, könyvek, számtalan — melegséget kölcsönző terítőcske, dísztárgy. Bár Luba Cillagová igazgatónőnek nincs pedagógiai képesítése, csupán érettségije, látszik, hogy dolgát jól végzi, és a gyerekek sorsát szívén viseli. Irodájának ajtaja mindig nyitva van, írásbeli teendőit is úgy végzi, hogy az óvodások csüngenek rajta, akár a szőlőszemek a fürtön. Hol az egyiket, hol a másikat ülteti az ölébe, mindegyikkel türelmesen játszik, beszélget. Ezt látva hasonlóképpen cselekszenek a nevelőnők is. A gyerekek vidáman hancúroznak, szabadon mozognak, lejárnak a faluba, vasárnaponként szinte valamennyien egy-egy családnál fogyasztják el ebédjüket. Az intézeti gyerekek a község lakóinak kedvencei. A falubeli gyerekek is szabadon bejárhatnak a gyermekotthonba. És ott van a nagy udvar, meg a kert, amit maguk művelnek meg. Nyulakat tenyésztenek, vettek öt libát is, és a két kutyus családtagnak számít. Gyakran járnak kirándulni, táborozni, nyáron úszni, télen sízni, szánkózni. Nem véletlen, hogy a 41 gyerek közül tíz szakmát tanul, középiskolába jár. Valamennyi közvetlen, közlékeny. Ha a szüleik hébe-hóba haza akarják őket vinni, könyörögnek az igazgató néninek: hagyja, hogy az otthonban maradhassanak, mert nekik ott jobb. NAGYMEGYER. Itt van Szlovákia egyetlen olyan gyermekotthona, amelyet célszerűen építettek, amelyet annak szántak ami. Szeretném ismerni az épület tervezőjét, mert műve láttán azt gondolom, soha az életében nem volt gyermekkora, ottzó. Ami viszont valóban elszomorító, hogy ebben a csaknem tiszta magyar közegben a gyerekek több mint hetven százaléka szlovák — innen-onnan —, s így egymás között is többnyire szlovákul beszélnek, és mire felnőnek, előreláthatóan magyarul már nem is fognak tudni. Sok az egy családból származó négy-öt gyermek, de nem kötődnek egymáshoz úgy, mintha a szülői házban nevelkednének, beolvadnak. Számukra az egyik nevelt olyan, mint a másik. A 75 gyerek egy kollektíva — egy meghatározatlan közeg. El kell fogadni a közeget, és alkalmazkodni kell! DUNASZERDAHELY. Ha árva vagy elhagyott gyerek lennék, és ha tehetném, ezt a gyermekotthont választanám. Egy öreg családi házban kapott helyet, de minden sarkából sugárzik a valódi otthon. Itt a gyerekeket (csak lányokat) nem „raktározzák el", itt valóban élnek, szabadon mozognak, zeneiskolába, tornászni, rajzkörbe, táncolni és még „csavarogni" is járnak. Úgy, mint minden egészséges gyerek, aki egy jó családban növekszik. Ez volt az egyetlen olyan gyermekotthon, ahol nem „hálószobákat" rendeztek be, hanem „lakószobákat", olyan bútorzattal, amilyen minden család lakásában van: szekrény- és vitrinsorral, zongorával, rádióval, kisasztallal és karosszékekkel, sok virággal, porcelánnal — sorolhatnám —, és láttam a polcon hajszárítót meg hajvasat, vasalót, félig kész pulóvert, befejezetlen olajfestményt, kiszabott, öszszevarrásra váró szoknyát... Aki itt él, boldog lehet; persze, ha számításba vesszük, hogy így vagy úgy gyermekotthonban kell felnőnie. Ahány ház, annyi szokás — mondja a mondás. A meglátogatott gyermekotthonok mindegyike más és más. A legszomorúbb maga a tény: vannak gyerekek — és sajnos, nem is kevesen —, akik nem is ismerik szüleiket, akik úgy jöttek a világra, hogy senki nem óhajtotta őket, majd elvetette őket. Bármennyire gondjukat viselik is, gyermekkoruk sérüléseit egész életükben magukon, magukkal hordozzák majd. Egy árva gyermek, az élő szülök árvájának sorsa nagyon siralmas. Mert nem minden az ágy, az étel! Szlovákiában 150 gyermekotthon van! Az ausztriai Gánsendorfban (30 kilométerre Bécstől) levő Safaripark, ahol 650 állat 680 000 négyzetméternyi területen szabadon él, mozog, felajánlotta, hogy vendégül látja három szlovákiai gyermekotthon lakóit. Aki mindezt kiötlötte, az ipolysági születésű Koncz Ingrid és társa, Pavol Nemček, akik már harmadik éve a park propagandaosztályán dolgoznak. Minden gyermekotthonba küldtek egy levelet, és tudatták, ha válasz érkezik, ők Dumbóval, az elefánttal és ajándékokkal, édességgel, vidám műsorral, a parkot rögzítő videokazettável elmennek felvidítani a gyerekeket. Szinte hihetetlen, de a 150 megszólított közül csak huszonketten válaszoltak! (Ez is arra utal, mennyire viselik szívükön az igazgatók a gondozott gyerekek sorsát!) Milyen lehet a világ a gyermekotthoni rácsos ablak mögül? (Méry Gábor felvételei)