Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-29 / 101. szám, szerda

1992. ÁPRILIS 29. lói szói KULTÚRA SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK FOLYNAK AZ ELŐKÉSZÜLETEK Az idén nyáron hatvan­egyedszer rendezik meg a Sze­gedi Szabadtéri Játékokat. Mint Nikoiényi István, a Játékok igaz­gatója elmondta, az előző évek­hez képest lényeges változás nem lesz.'Az ünnepi játékok há­rom helyszínen zajlanak majd, az Újszegedi Szabadtéri Színpa­don, a szegedi városháza udva­rán és a már jól ismert Dóm téren. - Az idei rendezvénysorozat kicsit a világkiállítások jegyében is készül - mondta Nikoiényi Ist­ván. - Már megnyílt az Expo Sevillában, a következő pedig nálunk lesz. Talán éppen ezért kapott helyet az idei műsorban két spanyol karakterű darab is, a La Mancha lovagja című zenés játék és Bizet Carmen\e. A Car­men szenzációs nemzetközi szereposztásban kerül színre. A főszerepet az amerikai sztár, Gail Gilmore énekli. Rajta kívül még az olasz Mario Malagneni, Carlo Hartmann és Tokody Ilona neve fémjelzi az előadást. A Dóm téren még a Magyar lakodalmas néptáncot láthatja a közönség a Magyar Állami Né­pi Együttes előadásában és a Madách Színház-beli Macskák című musical szabadtéri válto­zatát. Szeged városának régóta gondot okoz a Dóm téri nézőtér vaskonstrukciója. Szeretnék ki­cserélni egy összeszerelhető, mozgatható lelátóra, melyet csak az ünnepi játékok idejére állítanának fel. Létrehoztak ezért egy alapítványt, és már megkez­dődött a pénz gyűjtése is. - Ha jövőre talán még nem is, de két év múlva feltétlenül meg­oldjuk ezt a kérdést is - mondta végezetül a Játékok igazgatója. (góg) MÁR NEM ÖSSZEKACSINTÁS JEGYZETEK A III. NEMZETISÉGI SZÍNHÁZ KOLLOKVIUMÁRÓL (Adhat-e felmentést a kisebbsé­gi lét?) Az egymáshoz vezető uta­kat - ha léteznek még ilyenek - megtalálni a legnehezebb, mert az elfeledett szellemi ösvényeket be­nőtte a többévtizedes diktatúrák bo­zótja. A polgári humánumot, maga­tartást és világszemléletet az utóbbi negyven esztendőben akarták lejá­ratni, míg a baloldal demokratáinak jószándékú törekvéseit ma veszik semmibe. Tudathasadásos állapot jellemzi a magyar kisebbségek helyzetét, éljenek bár Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Délvidéken. Kétségtelen, hogy a romániai kommunista diktatúra idején életrehivott Nemzetiségi Színházi Kollokvium szinte két évti­zedet átfogó történetét meghatároz­ta az ottani kisebbségi lét. Termé­szetes állapot volt, hogy ezek a talál­kozók nemcsak a rendezvény nevé­vel - kollokvium - tiltakoztak a dikta­túra szellemi és fizikai terrorja ellen, hanem a Sepsiszentgyörgyön meg­született gondolatokkal is. Aligha vé­letlen, hogy a második után a har­madikra több mint egy évtizedet kel­lett készülődni, amely idő alatt rob­banásszerűen átalakult Közép-Eu­rópa. Igaz, ez az átalakulás politikai értelemben sem, de a nemzeti ki­sebbségek létében sem hozott min­den tekintetben kielégítő változáso­kat. Ennek ellenére a kisebbségi lét nem adhat felmentést az alól a fele­lősség alól, amit a színházművé­szet, a magyar, a német, a ruszin, a jiddis nyelvű színházak ebben a régióban a humánumért, a teremtő szellemért, a gondolati nyitottságért és tisztaságért, az érzelmek irányí­tottságáért és az egyetemes kultúra gyarapításáért tehetnek. Első ránézésre talán nagy sza­vaknak tűnnek, ďe a sepsiszent­györgyi nemzetiségi színházi kollok­vium résztvevőjeként, kimondva vagy kimondatlanul, mindenki ebbéli óhajait fogalmazta meg. Más kér­dés, hogy mit enged tenni az objek­tív meghatározottságú lét, s mit sze­ret és akar tenni az isteni erő: a te­hetséges szellem. Hiszen az Újvidé­ki Színház nem utazhatott el Sepsi­szentgyörgyre, mert hadköteles szí­nészeinek szabadságát korlátozza egy eszét vesztett politikai hatalom. Nem jöhetett Gerold László barátom sem, aki avatott ismerője a vajdasá­gi magyar színházkultúrának. Vi­szont a nyitás - a magyar kerítés mögé tekintés - szép példája volt a szlovákiai ruszin társulat, a buka­resti jiddis színház és a temesvári német társulat vendégszereplése. Nos, éppen efölött kell elidőznöm. A nemzeti kisebbségi lét örök anomáliái és az áldatlan gazdasági helyzet, a hirtelen ránk szabadult „szabadság" nyomán még csak most kezd kialakulni a gondolkodás, a véleménymondás igazi szabadsá­ga. Tagadhatják sokan, hogy őket aztán „nem" és „sohasem" vonta hatása alá a diktatúra, mégiscsak bizonyíthatóan létezik egy gondolko­dásbeli reflex, melyet áz egyidejű­séggel és a művészeti összetettség­gel operáló színházművészet is erő­sített. Legkevésbé a színháznak volt szüksége az irodalmi parabolákra, hiperbolákra és szimbólumokra, mi­vel a színpadi jelrendszer sokirányú összetettsége akár a legártatlanabb­nak tetsző mondadot is képes átér­tékelni. Ezek a színpad és a nézőtér közötti összekacsintások megtartó és termékenyítő értékei voltak a ki­sebbségi színházaknak is. A jó elő­adásokban a jó rendezők a jó színé­szekkel „kimondatták", a kimondha­tatlant is - mert a színház nyelve megzabolázhatatlan, cenzúrázha­tatlan; s amikor hallgat vagy mást mond a száj: beszél a kéz, kifejez a mozdulat, metaforikus összetett­ségű a mozgás. Mindezt megemel­heti, átértelmezheti a tér, amelybe • megkomponálja a játékot a rendező, akinek intésére a ma érthetetlen csend, holnap akár az univerzumot is átértelmezheti. A nyelv a színház­ban nem korlátozható csak a be­szédre. Most viszont félő, hogy ki­szabadulva a különböző diktatúrák szorításából, a magyar kisebbségi színházak előadásaiban csak be­szélni fognak. (Mi legyen a hagyománnyal?) Kapcsolható ez a beszédközpontú­ság a magyar nemzeti színjátszás hagyományaihoz is, de olyan hagyo­mány ez, amelyet nem lehet és nem szabad minden elemében vállalni. Elsősorban a román, a szlovák, a cseh színházkultúrák közelségé­ben születő magyar színházművé­szetnek kellene a teljesebb előadá­sok megalkotására törekednie. Az a kollokvium három vitájából is kide­rült, hogy bizony mostanság a nagy magyar küldökzsinór toldozgatása következik, hivatkozva a bizonyítha­tóan nélkülözhetetlen nyelvőrzésre, a törénelmi tudat feltámasztására, a nemzeti öntudat erősítésére. Ez hagyománya a magyar színházmű­vészetnek, viszont hagyományként kellene végre már felfogni az euró­paiságot is, amelynek színházi kive­tüléseit elsősorban és közvetlenül a Magyarország határán túl játszó magyar színházak érezhetnék és is­merhetnék meg. Miközben a Nem­zeti.Színház igazgatója arra biztatja az erdélyi magyar színházakat, hogy figyeljenek oda a román színjátszás mai eredményeire is, a kollokvium gyakorlati oldalán - szinte estéről estére - olyan előadásokat láthat­tunk, amelyek gyönyörködtették ugyan a magyar beszédhez szokott nézőket, de igencsak untatták a másnyelvűeket. Ebben a megállapításban vitatha­tó módon fogalmaztam meg mind­azt, ami a kollokvium elméleti olda­lán, ha olykor kissé rapszodikusan is, de megfogalmazódott: veszély­ben van(nak) a magyar kisebbsé­giek), ,,művészkedhet-e" a szinház, amikor iskolákat zárnak be, magyar feliratokat mázolnak össze, két-há­rom nemzet viszályában magyaro­kat túszként korlátoznak szabadsá­gukban, vagy gyilkolnak halomra? Ne „művészkedjen", mert azzal a romlott politikai hatalmakat szol­gálja ki! Siralmas példája ennek a Szabadkai Népszínház Ljubiša Risztics nevű szellemi terrorista álta­li szétszórattatása. Legyen művész a színész, legyen művész a rende­ző, a képzőművész, akik jó esetben megteremtik a művészetnek is mon­dott színpadi csodát. Erre már vég­képp nincs politikai recept, s nem is kell, hogy legyen, mert a politika ne szóljon bele a színházművészetbe. A színháznak viszont kötelessége a művészetével való politizálás. Ma már ez sem ilyen egyértelmű, hiszen a demokratizálódásban meg­találja a maga helyét a politika, s az a társulat, amely direkt módon kezd el politizálni - anélkül, hogy azt ész­revenné magán - a politika ágyasá­vá válik. (Mérce- e a művész igazsága?) Az igazi-é mindenképpen mérce, le­gyen szó adott esetben színészről vagy rendezőről. Megnehezíti a dol­got, hogy azt, ki az igazi művész, s ki a hamis, éppen megfogalmazott - ebben az esetben; színpadi - gon­dolatai igazolják vissza. A kollok­vium mérlegének legnagyobb hiá­nyát a Sepsiszentgyörgyben megje­lent külföldi társulatok képviselőinek vitától való távolmaradása hozta lét­re. Talán legközelebb jut idő, anyagi és szellemi energia arra is, hogy átgondoltabb legyen az elméleti ol­dal levezetése, s az ott megfogalma­zott minőségigény érződjön az elő­adások kiválasztási szempontjain is. Kétségtelenül kell a nemzetközi kép­viselet, a „nemzeti kisebbség" foga­lomnak mint a „magyar" szó szino­nimájának az elfeledése, viszont kellene az is, hogy ez a kollokvium ne legyen az erdélyi színházkultúra gondjai megtárgyalásának egyetlen fóruma. Máskülönben megfeneklik az Európa felé induló hajó, s nem a legénység, hanem ismét a széljá­rás és a hullámverés szabja majd meg útvonalát. Ez a kollokvium a jövőben segít­heti Európa valamennyi nemzeti ki­sebbségének színházkultúráját. Eh­hez azonban nemcsak tekintgetni kell a magyar kerítésen túlra, hanem szellemi megalapozottsággal kap­csolatokat - utakat - kell létesíteni a hasonló sorsot élők között. Olyan intézményes alapokat kellene Szep­siszentgyörgyben létrehozni, amely az ENSZ, az UNESCO, az Európa Tanács és az Európa Parlament, de a nemzetközi kisebbségvédő szer­vezetek támogatásával is bázisa le­hetne a nemzeti kisebbségek szín­házművészetének. Tehetséges em­berekben és elszántságban nincs hiány, de az áldatlan anyagi helyzet, a romániai változások kétarcúsága korlátozza őket. Ezek nélkül aligha lesz valaha is mérce az igazi művé­szek igazsága. Anyagi biztonság nélkül a színház mindig kiszolgálta­tott lesz, hasonlatos az éhező gyer­mekeinek szánt ételért az utcasar­kon önmagát felkínáló anyához. Márpedig vannak még errefelé politi­kai hatalmak, amelyek szívesen lát­nák ebben a,prostituált-anya szerep­ben valamennyi nemzeti kisebbségi színházat. DUSZA ISTVÁN Talán még emékszik az olvasó arra a cikk­re, amely tavaly jelent meg a Slobodný piatok május 5-/számában Egy irredenta rehabilitá­lása címmel, melyben a szerző, Ladislav Mol­nár, lefasisztázta Márai Sándort. Ladislav Molnár ingerült cikkét az motiválta, hogy az író emléktáblát kapott Kassán, a szülővárosá­ban. A cikk megjelenése után lapunk elsőként reagált a meglehetősen tendenciózus és elfo­gult írásra, majd kifejtették véleményüket az írót ért vádakkal kapcsolatban többek közt Turczel Lajos, Balla Kálmán és Balassa Zol­tán. Ezzel, úgy hittük, az ügy lezárult. Ladislav Molnár azonban újra sorompóba állt, s Tur­czel Lajosnak a Kultúrny život 1991/39-ik számában megjelent válaszával (Márai nem volt fasiszta) polemizálva, ismét" bizonygatni próbálja vélt igazát. A Kultúrny život április 16­iki száma az ő „bizonyítékait" és Turczel Lajos válaszát közli, ugyanazon az oldalon. Nos, Ladislav Molnár, nem hazudtolva meg önmagát, először Turczel tanár urat (és kriti­kus társait) osztja ki, ,,aki főbirának nevezte ki magát annak megítélésben, hogy ettől vagy attól az Írótól mit szabad és mit nem szabad olvasni, ahhoz, hogy megfelelő kép alakuljon ki az illetőről", majd pengeéles logikával kifej­ti, hogy ,,abban az időben, amikor Márai az újságokban megjelentette cikeit, ezek az urak (Turczelék) még nem olvashatták azokat." Az akkori újságok viszont ma nehezen fellelhe­tők, mivel - Molnár szerint - ,.titokzatos módon eltünedeznek a könyvtárakból, Márai cikkeivel együtt." A fáradhatatlan Molnár úr­nak, ennek ellenére, sikerült előkeresnie a Kassai Újság 1938/263-ik számát, amely­ben Márai Sándor Kassa visszafoglalásáról ir, . tagadhatatlan entuziazmussal, amely az anyaországtól elszakított magyarság akkori kedélyállapotát jellemezte. Ez az újságcikk, s az írónak a napisajtóban publikált cikkei elegendő bizonyítékul szolgálnak Molnár úr ítéletéhez, miszerint Márai igenis fasiszta volt, ,,aki a rendkívül aktív« irredenták közé tarto­zott, s aki újságcikkeivel erkölcsileg hatott a "rongyosgárda" megalakulására." A szer­ző, állításait igazolandó, még egy Márai­cikket említ (Egy ünnep visszhangja - Pesti CSAKAZÉRTIS FASISZTA!? FOLYTATÓDIK A MÁRAI SÁNDOR-VITA Hírlap, 1939. 12. 17.), amelyben az író, sze­rinte a fasizmust (a Dúcét és Cianót) ünnepel­te, márpedig ilyen cikket csakis fasiszta írha­tott. Hiszen, állítja Ladislav Molnár, az is lehet fasiszta, aki csak propagálja ezt az ideológiát. Ergo: Márai az európai demokrácia tagadója volt. Meglehetősen furcsa, persze, egy író világ­nézetét, eszmevilágát, műveit megkerülve, pusztán a napisajtóban publikált cikkei alap­ján megítélni (Molnár szerint Márai mintegy hatvankötetes életműve elhanyagolható az újságcikkek mellett). Ám legyen. Molnár úr érveit olvasva azonban hamar kitetszik, miről vari szó valójában. Szerinte Márai tudatosan hamisítja a történelmet, arrlikor Kassa magyar voltát emlegeti, és figyelmen kívül hagyja azokat a perdöntő „forrásmunkákat", amilyen például a „Dérička" (sic!) naplója, vagy Petőfi Sándor egyik verse. Dériné ugyanis - idézi Molnár s naplót - ezt írja Kassáról: ,,... jó lenne átmenni Kassára, mivel az szlovák város, a jó lenne elmagyarosítani." Petőfi pedig Kassa hideg kőrengetegéről ír, ahol állandóan hideg szól fúj, és hideg a nyelve is. Ladislav Molnár irodalomtudós (?), történész (?) szerint Márai már iskolás korában megis­merkedett ezekkel a „bizonyítékokkal", me­lyek Kassa szlovák voltát igazolták. De milyen bizonyítékokkal? A népességstatisztikai vizs­gálódások tükrében ugyanis Kassa egy olyan többnyelvű, polgárosodó város képét mutatja, amelyet egymás nyelvének ismerete és a to­lerancia jellemzett. Márai egyik fő bűne tehát, hogy másmilyennek látta szülővárosát, mint Molnár úr szeretné. Márai (Molnár úr szerint) azért is volt fasiszta, mert támadta Benešt és Clemenseau-t, s mert nem tudott ujjongani a trianoni „igazságszolgáltatás" fölött. Márai, írja Molnár, nem akarta elismerni a szlovákok létezését, s „a szentistváni ideológiával egybekötött irredentizmus mellé állt", amely, úgymond, az egyetlen nyelv használatát kö­vetelte Magyarországon. Ezért, írja, az ilyen emberek emléktábláinak nincs semmi keres­nivalójuk a mi városainkban. Ladislav Molnár egy alapvető hibát követ el cikkeiben, írja Turczel Lajos a válaszában: nem tud különbséget tenni az irredentizmus és a fasizmus között. Márai csehszlovák­ellenes cikkeivel azt szeretné bizonyítani, hogy az író fasiszta volt. Ez azonban tévedés - a csehszlovák-ellenesség nem egyenlő a fasizmussal. Mint ahogyan félreérti azt is, amikor Márai a bécsi döntés kapcsán elisme­rően szól Mussoliniról és Cianóról. Itt azon­ban nem a fasiszta politikusoknak kijáró főhaj­tásról van szó (egyébként is, írja Turczel, az olasz és a német fasizmus között nagy kü­lönbségek voltak), hanem a döntésnek a ma­gyarok által lakott területekre vonatkozó kité­teléről. Ami, tegyük hozzá, szintén nem té­vesztendő öszsze a történelmi Magyarország visszakövetelésével. Turczel idézi ,, Ladislav Deák történész vé­leményét is, amelyet a Slobodný piatok felké­résére írt a Márai-ügy kapcsán (1991. 9. 6.): ,,Úgy gondolom, hogy a legnagyobb nézetel­térések Márai Sándor politikai nézeteinek megítélésében merültek fel, főleg abban a kérdésben, mennyire szimpatizált a Horthy­Magyarország irredenta politikájával, s ez a szimpátia milyen mértékben egyeztethető össze antifasiszta alapállásával. A két dolgot szigorúan el kell választani egymástól, s nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük. Márai a maga terjedelmes irodalmi munkásságában a polgári jogok és a nyugati demokrácia védelmének talaján állt. amit gyakorlatilag bizonyított a fasizmus és a totalitarizmus iránti undorával, a második világháború előtt és után is." Más dolog, persze, jegyzi meg Deák, hogy Márait sem kerülte el a horthysta revizio­nista propaganda. Lényegében erről van szó tehát. Ladislav Molnár úr, amennyiben kissé jobban ismerné Márai életművét, talán nem erőltetné annyira furcsa vádjait. S ha még ahhoz is venné a fáradságot, hogy utánanézzen, hogyan ala­kult a trianoni döntéssel elszakított és a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt ma­gyarság sorsa húsz éven keresztül, talán kevésbé csodálkozna azon, mekkora mérték­ben tudott hatni a revizionista propaganda még egy kifejezetten antifasiszta íróra is, amilyen Márai kétségtelenül volt. Más kérdés, persze, hogy ez a propaganda, a történelmi tényeket ismerve, hogyan fordult önmaga ellen, s milyen következményekkel járt mind az itt lakó magyarság, mind a szlovákság számára. De erről Márai tehet legkevésbé. A Molnár úr által idézett Márai-riportban egyébként a fasizmusnak nyomai sem fedez­hetők fel, akár elölről, akár hátulró visszafelé olvassuk. Igaz, a cikk végén kétszer is előfor­dul Horthy neve, ám még ez sem bizonyíték az állítólagos fasizmusra, hiszen Horthyt sem lehet egyszerűen lefasisztázni; a -magyar­országi fasizmus Szálasi nyilaspártjának ha­talomra jutását követően játszotta el gyászos történelmi szerepét. Persze, más dolog a tényekből kiindulni, és más a vágyakból kiindulva sugallmazni. Saj­nos, régiónkban, különösen a huszadik szá­zadban, elég sok ki- és bevonulást megéltünk kölcsönösen. Ezek tisztázását azonban a kor összefüggéseinek figyelembe vételével kell elvégezni, s nem a hangulatkeltés eszközei­hez nyúlni minduntalan. Alig hiszem, hogy Márai különösebb védelemre szorulna a rá­galmakkal szemben, de azért nem mindegy, milyen „előjátékok" után ismerheti meg az életművére kíváncsi szlovák olvasó. Nekünk, szlovákiai magyaroknak zsenge iskolás ko­runktól illett ismernünk a szlovák irodalom minden jeles alkotóját, s bizony, olykor mi is nyeltünk egyet-egyet, néhány, számunkra nem hízelgő utalást olvasva. De azért nem jutott eszünkbe fasisztázni. KÖVESDI KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents