Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-27 / 99. szám, hétfő

5 RIPORT ÚJ szói 1992. ÁPRILIS 27. AZ ELSZAKADAS HATRANYA A csaknem tiszta szlovák környezetben szétszórtan élö magyarok közös vonása a múlt. Az elhagyott szülőföld olyan számukra, mintha az árnyékuk lenne, ha messze is kerülnek, hűségesen követi őket, nem szakadhatnak el tőle. Az ösök szellemét idézi, emlékét őrzi, talán még elevenebben is, mint azokban, akik „otthon" maradhattak, ott, ahol születtek, ahol elődeiket temették... Erről győződtem meg Késmárkon is, ahol dr. Varga Mihály orvossal és feleségével, lánykori nevén Czúth Lenkével beszélgettem. Az ősrégi szepességi városban a legutóbbi népszámláláskor csupán harminckét személy jelentkezett magyarnak, s ebből négy „helyet" Varga doktor családja „bérelt ki" magának. Az egyik tömbház harmadik emeletén laknak. A könyvekkel telezsúfolt .polcokon egymás mellett sorakoznak a Révai Nagylexikon, a Világirodalmi Lexikon, az Orvosi Lexikon, az Új Magyar Lexikon vaskos kötetei, s garmadával a magyar ' Szépirodalmi művek. - Búcsi vagyok, a feleségem is... - mondja dr. Varga Mihály. - Bár Köbölkúton, a szomszédos faluban születtem, ahonnét aňyám származik, de bácsinak vallom magam, ott éltünk. .. Édesanyja a méhében „hazavitte" gyermekét, hogy szülőházában adjon neki életet, 1945 elején, éppen a frontátvonulás napjaiban. Komáromban érettségizett, majd a Hradec Králové-i katonai orvosi egyetemen tanult, s a prágai Károly Egyetemen kapta meg orvosi diplomáját. Katonaorvosként, főhadnagyi rangban 1970-ben Késmárkra küldték, a páncélos hadosztályhoz. - Azóta is itt lakunk. A feleségem, aki a lévai magyar óvónőképzőben végezte tanulmányait, csak hetvenegyben jött ide, amikor féléves lett a kislányunk. A fiunk, Zsolti, már itt született. Elsőszülöttjük, Enikő, huszonkét éves, a kassai egyetemen jogot tanul. Zsolti is a késmárki gimnáziumban érettségizett: orvos akar lenni, mint az apja, de annak ellenére, hogy jól tanult, már kétszer eluA Késmárkon élő Varga házaspár: „Örülünk, hogy magyarnak születtünk!" tasították a felvételi kérelmét. Huszonegy éves, még sem tágít eredeti elhatározásától, bár az apjától aki már két éve Késmárkon körzeti orvos - tudja, nehéz mesterség ez. - Kiiencvenben otthagytam a hadsereget - mondja dr. Varga Mihály. - Persze, már előbb meguntam, de nem tehettem semmit. Fellélegeztem, amikor katonai főon/osként, alezredesi rangban végre sikerült leszerelnem. Azóta is itt éldegélünk. Nekem mindegy volt, jól beszéltem szlovákul és csehül, de Lenci az első években sokat sitt... -Átsírtam a nappalt, az éjszakát -emlékezik Vargáné Czúth Lenke. - Magyar vidékről kerültünk ide. Nem tudtam tökéletesen szlovákul. Nehezen illeszkedtem be az új környezetbe. A lányunk, Enikő, tizenöt hónapos volt, amikor megszületett a fiunk Zsolti. Az anyasági szabadság után mint óvónő, a közeli Honcovcében, Hunfalván alkalmaztak. A férjem állandóan szolgálatban volt, a gyerekeket nap nap után cipeltem magammal, négy évig busszal jártunk a munkahelyemre. Gyermekeink, amikor még kicsinyek voltak, nem tudtak szlovákul. Amikor Zsolti bölcsődés volt, felkeresett a nővérke, aggódott, hogy fiacskám állandóan hallgat, nem érti, mit mondanak neki, s arra kért, hogy beszélgessünk vele szlovákul is. Végűi megtanultak szlovákul, hiszen csakis szlovák iskolába járhattak. Lassacskán megszoktuk új környezetünket. Már több mint húsz éve élünk itt. Senki sem éreztette velünk, hogy magyarok vagyunk, tisztelettel viseltetnek irántunk... - Ehhez az is hozzájárult, hogy más volt a társadalmi pozíciónk - teszi hozzá dr. Varga Mihály. - A hadsereg főorvosa voltam, s kilencven óta körzeti orvosként is széles körű ismeretségre tettem szert. Késmárk régi, szép város, sok itt a barátunk, bárhová is megyünk, mindenütt ismerősökkel találkozunk. Már itthon érezzük magunkat. A gyerekek itt nőttek fel, itt vannak a barátaik. S csak egy,, ugrásnyira" a Tátra, a házunkból is láthatjuk a hegyóriást... - S most, hogy megszabadult az alezredesi egyenruhájától...? Nem is kell tovább mondanom, érti, hogy mire célzok. - A költözködésre nem is gondolunk Már csak anyáink élnek Bűcson, meg a feleségem bátyja s a húgom családja. Csak látogatóba járunk oda. A gyerekek hallani sem akarnak Késmárk elhagyásáról. Ho/á is mehetnénk? -örülünk, hogy magyarnak születtünk! - jelenti ki nem kis büszkeséggel Vargáné Czúth Lenke. - Tudták és tudják, hogy magyarok vagyunk - mondja a férj. - Nem szégyelltük, s nem i szégyelljük magyarságunkat. S ha valaki mégis akadékoskodik, megkérdezem tőle szlovákul: Miért érzi magát különbnek? Ö ezt már tőlem nem tudja megkérdezni magyarul.,. És aztán elhangzik az a vallomás, amely oly jellemző az országban elszórtan élő magyarokra: Handlován, Senicában, Poprádon... - Nem aszerint Ítélem meg az embereket, ki milyen nemzetiségű, hanem azt nézem, ki milyen ember... Megemlítem, a földszinten jólesett látnom a levélszekrényükre pingált két szót: Új Szó. - Nemcsak a napilapra fizettünk elő, hanem a Vasárnapra és a Barátnőre is - mondja a családfő. - Állandó kapcsolat ez a magyarsággal. Szlovák lapot nem is járatunk. -A gyerekek nem járhattak magyar iskolába, de olvasnak és írnak is magyarul - dicsekszik az édesanya. - Enikő írja a két búcsi nagymamának a családi „ tudósításokat". .. - Késmárkon csak egy maroknyi magyar él, nincsenek itt elszigetelődve? - vetem közbe. - Van itt kivel magyarul társalognunk - feleli Varga Mihály -, régi késmárkiak közül még elég sokan beszélik nyelvünket. De vannak itt magyar barátaink is. Itt élt doktor Rigó Dezső bácsi, ő Bátórkeszin született. Komáromban és Esztergomban járt gimnáziumba, a pozsonyi orvosi egyetemen végzett, s orvosként őt is idehelyezték. Főorvos volta belgyógyászaton, már nem él, de él még a felesége, a késmárki születésű Szepesi Lilíi és Iván fiuk, akikkel gyakran találkozunk. Tóth Laci bácsi is itt él a feleségével, a kórház igazgatója volt, velük is magyarul társalgunk. Az elszakadás hátránya, hogy gyermekeink figyelme nem irányul a magyar irodalom felé. Én fiatat koromban Babits-rajongó voltam, Gál Sanyi barátom József Attilának „drukkolt"... - Sajnos, nem volt annyi időnk, hogy a gyerekekkel megszerettessük a magyar irodaimat is... Amit dr. Varga Mihály mondott, jellemző az országunkban szétszórtan élő magyar családokra: gyermekeik csak szlovák iskolában szerezhetik meg az alapműveltséget, a magyar történelmet, az irodalmat nem tanulják. S a szülök ezt a nagy hiányt nem pótolhatják. A legtöbb elszórtan élő magyar családot a beolvadás veszélye fenyegeti. Ha Vargáék gyermekeikben ápolják is a magyar tudatot, az elszakadás hátrányát nem küszöbölhetik ki. S hogy büszkélkedett volna a doktor úr, ha azzal hozakodhatott volna elő: bár távol élnek szülőföldjüktől, gyermekeik számára mégis biztosították a magyar nyelvű alapműveltséget! Búcsúzáskor úgy éreztem magam, mintha külföldön lettem volna. Vargáné Czúth Lenke így szólt hozzám: - Üdvözlőm a magyar honfitársakat! Tőlünk messze élnek, fent, az északi országrészben, már közel a lengyel határhoz ... PETRÖCI BÁLINT A

tornaijai gimnázium első ízben 1952 szeptemberében nyitotta meg kapuit. A közös igazgatású magyar és szlovák részleg azóta is mindig együtt, egy fedél alatt „élt". Együttélésük e közel negyven év alatt problémamentesnek mondható. Legalábbis nemzetiségi ellentéteknek, vitáknak nyoma sem volt. A múlt ismeretében nagyon meglepődtem a Práca című napilapban a-közelmúltban megjelent cikken, melynek szerzője a nevezett gimnáziumot (az ott uralkodó viszonyok alapján), egy kitörni készülő vulkánhoz hasonlította. A lap szerkesztője egy olyan levél nyomán jutott el Tornaijára, melyben néhány szülő és diák elfogultsággal, totalista módszerek alkalmazásával vádolta meg az iskola igazgatóját, amiért az (szerintük nem eléggé indokoltan) felmondott az egyik tanárnak. A felháborodott szülök panaszukkal a besztercebányai iskolaszékhez és az iskolaügyi miniszlériumhoz fordultak. A cikk Írója az üggyel kapcsolatban kikérte az igazgató, az igazgatóhelyettes és néhány pedagógus véleményét. A névtelenül nyilatkozó pedagógusok (az írás szerint) olyan indokokat hoztak fel, melyek alapján úgy tűnhet, a történtek mögött nemzetiségi ellentétek húzódnak meg. Egyikük (az írás szerint) fölrója, amiért a közös igazgatású gimnázium vezetősége magyar, s elhangzik (szintén az írás szerint) az a feltételezés is, hogy a gimnázium szlovák tannyelvű részlegét meg szeretnék szüntetni: Ezek után úgy döntöttem, utánajárok, mi is történik valójában a tornaijai gimnáziumban. Viczén Árpád igazgatót éppen az ominózus cikk olvasása közben leptem meg. Érthetően nem a legjobb hangulatban volt. Már azt fontolgatta, hogy válaszol a leközölt féltételezésekre, bár azt maga sem nagyon hitte, hogy válasza helyet kapna a lapban. Az üggyel kapcsolatban elmondta, valóban felmondott az egyik pedagógusnak, mivel sorozatosan ignorálta azokat a feladatokat, amelyekkel megbízta. Kifogásait közölte a szülőkkel a szülői értekezleten, akik gyerekeik osztályfőnökét védelmükbe vették. Igen, tudomása van a levélről, az iskolaszék most vizsgálja a döntés hátterét. Az eredmény kétféle lehet: vagy jogtalannak, illetve indokolatlannak minősitik a lépését, vagy pedig jóváhagyják. Az igazgató nem érti, mi szükség volt arra, hogy a szülők ennyire felfújják az ügyet. Ó hajlandó lett volna a kompromisszumra, ha a szülök, a diákok és a pedagógusok ezt akarták volna, ő viszszavonja a felmondást, de nem azért, mert indokolatlan lenne. Azért, hogy az iskolában nyugalom legyen. Nehezményezi, hogy a Práca írása igyekszik úgy beállítani a történteket, mintha mögöttük nemzetiségi ellentétek húzódnának meg. 0 nem akarja kettéválasztani az iskolát, ilyen tendencia soha nem is volt sem a vezetőség, sem a pedagógusok részéről. A szlovák osztályokat sem akarják megszüntetni. Ha akkor nem tették, amikor kilenc-tíz tanuló járt egy osztályba (ami nem is volt olyan régen), miért tennék most, amikor 30-34 fős osztályok vannak? Nemzetiségi ellentétek ezen az iskolán soha nem voltak, s ma sincsenek. Sem a diákok, sem a pedagógusok között. Bár azt nem zárja ki, hogy valaki, a háttérben esetleg szeretné, ha lennének. Erre utal talán a magyar vezetőséget kifogásoló kijelentés is. Tudni kell azonban, hogy ebben a középiskolában általában az igazgató és a helyettes is magyar volt, s ez ellen a múltban senkinek sem volt kifogása. A magyar részleg egyébként is mindig nagyobb létszámú volt, mint a szlovák, másrészt korábban errefelé nem ügyeltek Hyen kínosan a reciprocitásra. Az igazgató elmondása szerint a jelenlegi vezetés úgy alakult ki, hogy az eredetileg javasolt szlovák nemzetiség gű tanárnő nem vállalta a funkciót, így került ismét magyar az igazgatóhelyettesi székbe. Magát az igazgató-helyettesnöt, a magyar-szlovák szakos Miien Béiánét nagyon elszomorítja, hogy huszonhat munkával eltöltött év után most ilyen kellemetlen helyzetet kell megélnie. A felmondás tulajdonképpeni hátterét nem ismeri, de úgy véli, az igazgató bizonyára nem cselekedett volna így, ha nem lett volna rá oka. Csupán azt nem érti, miért látnak emögött mindjárt nemzetiségi ellentéteket. - Én mindig büszke voltam arra, hogy a mi gimnáziumunkban ilyen problémák nem voltak. Évek hosszú során át dolgoztunk együtt, s mindig megértettük egymást. Ha voltak is nézeteltérések, azoknak emberi vagy szakmai okai voltak. Itt sem a vezetés, sem a pedagógusok nem gondoltak a különválásra. Olyan kicsi ez az iskola, s olyan kevesen vagyunk - kétszázhúsz diák, tizenhat pedagógus -, hogy egymás nélkül nem is tudnánk létezni. Feltételezem, egyeseknek az fáj, hogy szeptembertől két magyar osztály nyílik. De ez sem direkt, hiszen ugyanígy nyílhatna két szlovák osztály is, ha meglenne a kellő létszám. Nagyon elkeserít, hogy az embert aszerint értékelik, milyen nyelven beszél, s nem aszerint, hogyan dolgozik, mit tesz az iskola érdekében. Ott voltam, amikor az igazgatónk nyilatkozott a Práca szerkesztőjének. Elmondta, ó kinevezte a szlovák kolléganőt helyettesének, de mivel nem vállalta, engem választott. Ez persze nem került be a cikkbe ... A kérdésre, valóban létezik-e megosztottság a tanári karon belül, nem tudott egyértelmű választ adni. Szerinte az ügyet fölöslegesen nagydobra verték, s azzal, hogy az igazgató más pedagógusoknak is adott írásbeli figyelmeztetést, feltételezi, hogy törés állt be a kapcsolatokban - Egyet mondhatok: mióta ő itt az igazgató, rend van az iskolában. Senkivel nem tesz kivételt, mindenkitől egyformán megköveteli, a munkát, de megpróbál igazságosan értékelni. Az volt a baj, hogy rendet akart teremteni, s volt, akinek ez nem tetszett. Sajnos, az az igazság, hogy az utóbbi időben nem közkedvelt. Természetesen, a pedagógusok véleményét is szerettem volna hallani. A tornatanár, Szögedi Dénes nem volt hajlandó kommentálni a történteket, a „Ne szólj szám, nem fáj fejem!" szóláshoz igazodva. De a magyar-szlovák szakos Máté Erzsébetet sem volt könnyű szóra bírni. Szabadkozott, hogy ő csupán szeptembertől tanít a gimnáziumban, nem ismeri az ügy hátterét. Viszont azt kizártnak tartja, hogy csupán személyes okai lennének. A pedagógusokra az eset megtette a hatását, főleg, hogy az igazgató egyidejűleg hat másik tanárnak is figyelmeztetést adott. Azóta érezhetően rossz a hangulat a tantestületen belül. De a nemzetiségi ellentéteket még most is kizártnak tartja. Elárulta, hogy mikor a kollégái elolvasták a cikket, kijelentették, hogy nemzetiségi vonatkozásokról nem is esett szó a beszélgetésen. Az újságíró tehát olyasmit is leírt, ami el sem hangzott, Ez volt az oka, hogy az a két tanárnő, akikkel a Práca munkatársa beszélgetett, nem volt hajlandó újabb kérdésekre felelni. Egyikük kijelentette, nagyot csalódott az újságírókban, s ezentúl minden szavukat fenntartással fogadja majd... L

ám, ezt érte el ez a írás. Nemcsak az újságírás hitelét sikerült megrontania, de ami még rosszabb, légből kapott feltételezéseivel elindított egy olyan lavinát, ami komoly kárt okozhat az emberek közötti kapcsolatokban nemcsak a tornaijai gimnáziumban és környékén, hanem még távolabb is. Ezt látva, bizony Komenský valóban sírna... S. FORGON SZILVIA KOMENSKÝ SÍRNA... NYARALNI? OTTHON! Küszöbön e nyári szabadságok tervezésének időszaka, és valószínűleg egyre többen konstatálják szomorúan, hogy e téren is jóval kevesebbre futja, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Az ilyenek számára az egyik számbajöhető lehetőség: nyaraljanak otthon. Megpróbáljuk bebizonyítani, hogy ez tulajdonképpen rengeteg előnnyel jár. (Mielőtt azonban részletezni kezdenénk, állapodjunk meg egyvalamiben, már csak a félreértések elkerülése végett is: SZABADSÁGRA maradtunk otthon. Egy vagy két hétig pihenni, regenerálódni szeretnénk tehát, akár testileg, akár szellemileg, attól függően, milyen munkát végzünk.) S ezek után próbáljuk számba venni a már említett előnyöket. Az első helyen vitán felül az otthoni nyaralás viszonylagos olcsósága áll, főleg ha csak egy közepesen attraktív külföldihez hasonlítjuk. Megspróroljuk például az ilyenkor szükséges - és majdnem mindig túlméretezettre sikeredett - bevásárlások legnagyobb részét, az útikönyvektől és az autótérképektől kezdve a gumimatracig és a propán-bután gázrezsóig. Gyakorlatilag teljes mértékben elesik az útiköltség, amely mondjuk egy négytagú család számára nemcsak gépkocsival, hanem bármilyen tömegközlekedési eszközt igénybe véve is jelentős tétel. Leírható még: a költőpénz (gyakran devizában), a szállodaköltség vagy az autókemping használati díja, vagy az olyan, apróságnak tűnő, ám összegezve csinos kis summát kitevő kiadások, mint strandbelépők, csónakbérlet, múzeumjegyek, mindenféle vidámparki bolondságok. Egyáltalán: mindenki érezte már, hogy egzotikusabb helyen töltve a szabadságát, valahogy „fegyelmezetlenné" válik a pénzzel való bánásmódot illetően, még akkor is, ha előzőleg otthon viszonylag takarékos költségvetést készített. Egészen más a helyzet, ha úgy döntöttünk: otthon pihenünk. Nem véletlenül használjuk ezt a kifejezést: pihenni ugyanis igazán csak otthon, a megszokott környezetben lehet! Csakis itt vannak meg a feltételek a teljes ellazuláshoz, ami akár önmagában is döntő szempontnak tekinthető. Gondoljuk csak végig, hogy minden szép élménye mellett hányféle stresszhatással jár például egy külföldi nyaralás, a kocsi szervizeltetésétől kezdve az idegbajos bevásárlásokon, a kora hajnali induláson, a vám előtti gyötrelmes araszoláson, a „nem felejtettünk otthon semmit? elzártuk a vizet, a gázt?"féle tépelődéseken keresztül egészen az utolsó nap utolsó órájában megkezdett csomagolásig! S aki úgy véli, hogy otthon nincs mit csinálnia, hogy két hét alatt megölné az unalom, az téved. Elég egyetlen hoszszabb kiruccanás, hogy rájöjjön: mennyire nem ismeri a viszonylag közel eső szép tájakat, vagy akár a lakóhelye legközvetlenebb környékét. Rátalál egy szép épületre, egy történelmi emlékműre, vagy a természetnek egy gyönyörű zugára, amelynek létezéséről eddig fogalma sem volt. Fényképeket készíthet mindezekről, amelyek - bárki meggyőződhet róla! - semmivel sem lesznek kevésbé szépek, mint ismerősünk elmosódott színes fotóján a százezer képeslapról visszaköszönő Eiffel-torony... Itt az alkalom arra is, hogy végre meghívjuk barátainkat, ismerőseinket egy esti „csevelypartira", amire egyébként egyszerűen nem jut idő. Aztán az otthon szükséges apró tennivalók, amelyeket már ugyancsak régen húzunk-halasztunk, és amelyek még bőven beleférnek az „aktív pihenés" kategóriájába. Elvégzésük ráadásul egy semmilyen más módon meg ném szerezhető érzéssel is megajándékoz: „utóiértük" magunkat... Mindezzel természetesen senkit nem akarunk lebeszélni egy tervezett külföldi nyaralásról. Kétség nem fér hozzá, hogy az ad(hat)ja a nagyobb élményt, a nagyobb testi-lelki felfrissülést. S hogy ennek ára van, az is természetes. Csupán ahhoz kívántunk segítséget nyújtani, hogy mit tegyünk, ha nem tudjuk megfizetni ezt az árat. VAS GYULA