Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-23 / 96. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ ÚJ szói 1992. ÁPRILIS 23. AZ ÖNÁLLÓ SZLOVÁKIA TÖBB JOGOT BIZTOSÍTHAT A NEMZETISÉGEKNEK!!) Ä Literárny týždenník „Másszunk ki a kemence mögül" címmel terjedelmes beszélgetést közöl Jozef Prokešsel, a Szlovák Nemzeti Párt elnökével. Az apai ágon cseh származású politikus - aki a saját párthívei számára is egyre kellemetlenebbé váló Víťazoslav Moricot váltotta fel a pártelnöki székben - szakképzettségét tekintve tudományos dolgozó. Tudományos fokozatát a Szlovák Tudományos Akadémia Fizikai Intézete munkatársaként szerezte meg. Egyik kezdeményezője és első elnöke volt a Független Szlovák Szakszervezeteknek. 1990 februárjától pártja képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Az irodalmi hetilap hasábjain a Milan Augustinnal folytatott beszélgetésében számunkra fölöttébb érdekes, s némileg az eddigiektől eltérő megközelítésben nyilatkozik a nemzetiségi problémákról. Az interjú néhány ide vonatkozó részét közöljük. LT: A práca című napilap 1991. október 31 -ei számában Grendel Lajos író a következőket írta: „Mint magyar már régen megszoktam, hogy csupán bábu vagyok a politikai hatalomért folyó nagy játékban, abban a színházban, amelyben a politikus a ne/vzet megváltójának tartja magát csaknem kivétel nélkül. Szerintük azok közé a negatív szereplők közé tartozom, akik le akarják igázni Szlovákiát, elnyomni a szlovákokat, (szintén kivétel nélkül) s újra létrehozni a Szent lstván-i birodalmat. A Szlovák Nemzeti Párt, de időnként a Demokratikus Baloldal Pártja és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom számára is mi vagyunk a fekete Péterek. Ha ezeknek a pártoknak a politikusa olcsó népszerűségre akar szert tenni a közönség körében, elég, hogy előhúzza a magyar kártyát. Biztos a sikere, a szlovákokat a magyarokkal ijesztgetni ugyanis divatba jött s ez nagyon népszerű dolog. Szavazatokat lehet így szerezni a következő választásokon..." S így tulajdonképpen a következő kérdést Grendel úr tette fel. J. Prokeš: Egy ősi szlovák közmondás szerint ki mint él, úgy ítél. Úgy tűnik, hogy eszerint ítélkezik Grendel úr is. A szlovákokat a magyarokkal elsősorban Čalfa úr ijesztgeti. Mint a Szlovák Nemzeti Párt elnöke kijelenMég mindig reménytelenül üres Rozsnyó központja, a Bányászok tere. A polgármester ígérete szerint, amely a tévében is elhangzott, már márciusban viszsza kellett ide kerülnie Andrássy Franciska szobrának, de a helyzet nem úgy néz ki, hogy erre egyhamar sor kerülne. Franciska szobra még mindig - háttal fordítva - a krasznahorkai mauzóleum' előtt áll. Miért van annyi szóbeszéd holmi grófnő szobra miatt? Valószínűleg azért, mivel a rozsnyóiak úgy viszonyulnak hozzá, mint a prágaiak a „lovukhoz", azaz Szent Vencel szobrához. S a rozsnyóiakat nagyon sértette, hogy valaki helyettük határozott, s 1972-ben Franciskát a térről elhurcolták Krasznahorkaváraljára, s ráadásul az útnak háttal fordították. Tulajdonképpen miért ragaszkodnak a rozsnyóiak s a környékbeliek Andrássy Franciskához, a bécsi konzervatórium igazgatójának a lányához, Andtem, hogy Čalfa úr nem tagja az SZNP-nek. Úgy vélem, nem szeriózis dolog Grendel úr részéről, ha azt állítja, hogy a konfrontációt, méghozzá szenvedélyesen, az SZNP keresi. Vagy a szlovákok minden szlovákiai magyart Duray úr szerint ítéljenek meg? Az SZNP arra törekszik, hogy a Szlovák Köztársaság mint szuverén állam minden polgárának otthonává legyen, nemzetiségre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Az önálló Szlovák Köztársaság még jobb feltételeket biztosíthat a nemzeti kisebbségek fejlődéséhez, mint amilyeneket most élveznek (bár ezek is magasan meghaladják az európai átlagot), mert majd a szlovákok már nem kényszerülnek arra, hogy a saját nemzeti azonosságtudatukért harcoljanak, s vendéglátókká válnak. Ma más a helyzet. Ma tulajdonképpen riválisok vagyunk, mert a Csehszlovák Szövetségi Köztársaságban de facto a szlovákok is a nemzeti kisebbség helyzetében vannak, s ráadásul kedvezőtlen helyzetben. Nekik nem biztosítja nemzeti önazonosságtudatukat semmilyen nemzeti állam, míg a magyaroknak ezt biztosítja a Magyar Köztársaság. A tönkretett magyarországi szlovák kisebbség talán ennek világos bizonyítéka. Nem volt s mindmáig nincs kire támaszkodnia. rássy Dénes feleségéhez, akinek a férje a nem méltóságos operaénekesnővel való házassága miatt a kitagadás sorsára jutott? Hogyan jött létre a jóságos Franciska, a rozsnyói szegénység patrónusának a mítosza? Hiszen a történelmi források szerint Franciska házasságkötése után csaknem kizárólag Münchenben élt, s Rozsnyón állítólag egyetlen egyszer járt azon kívül, hogy Krasznahorkaváralján van eltemetve. Csak ezért a rozsnyóiak nem rendeztek volna gyűjtést az emlékművére, s nem helyeztek volna tisztes helyre, pont a város közepére - csak úgy akárkit! Andrássy Dénesné született Hablavetz Franciska nem volt nemesi származású és sohasem lett grófnő, csak grófné volt,, ezért is volt a tökéletesen kékvérű Andrássy családban a fekete bárány. Ráadásul bizalmatlanságot kelLT: Tegyük fel, hogy a Szlovák Köztársaság önállósul, s egyedül lesz kénytelen megállni a helyét a politikai és gazdasági harcokban. J. Prokeš: Számunkra a Szlovák Köztársaság nemzeti önállósága nemzetközileg is kipróbált eszköz, amely lehetővé teszi, kialakítja a feltételeket Szlovákiának mint államnak, s egyben minden polgárának a sokoldalú fejlődéséhez. Azáltal, hogy állami önállóságával nemzetközileg biztosítottá válik a szlovák "nemzet önazonosságtudata (identitása), létrejönnek a szlovákiai nemzeti kisebbségek konfliktusmentes fejlődésének a feltételei is. Kölcsönös viszonyuk a szlovák nemzettel természetes módon elveszti a rivalizálás jellegét, s kölcsönös együttműködéssé változik, mivel mint egész, versenyezni fogunk például Magyarországgal helyünkért a nemzetközi fórumokon, de már nem a saját helyünkért, a saját székünkért. Ma egymás között, belsőleg harcolunk, miközben a szlovák nemzet hátrányos helyzetben van. Mert amíg a magyarok nemzeti önazonosságtudata biztosított Magyarország önálló államisága által, a szlovákok számára ez sehol sincs biztosítva, s ezért még kénytelenek állandóan harcolni. Ez a harc a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság keretén belül folyik, s nekünk már nem marad erőnk a nemzetközi téren való küzdelemre. Hogy ez ki számára kifizetődő, nyilván mindenki maga is kitalálja. Ez egy állandóan tartó, kimentő harc, „járási" szinten, amely kétféleképpen végződhet. Vagy feladjuk nemzeti önazonosságtudatunkat, s természetes vágyunkat a nemzetközi porondon való szereplésre, vagy bebiztosítjuk a részvételünket ezen a porondon azáltal, hogy a Szlovák Köztársaság a nemzetközi jog szubjektumává válik. Nemzeti identitásunkat azért mégsem adhatjuk fel. tett a bohém művészvilághoz való tartozása miatt is - de lehet, hogy éppen ezért rendelkezett - modern kifejezéssel - erős szociális érzékkel s jótékonysági hajlamokkal. Éppen ezért vált Gömörben népszerűbbé és közkedveltebbé, mint bármelyik méltóságos rokona. Ő ösztönözte a férjét, hogy jótékony célokra is adományozzon valamennyit a jövedelméből. S ezek nem voltak jelentéktelen vagy szimbolikus összegek. Az Andrássy-család támogatta például a szegénysorsú művészeket, 70 ezret adományozott a rozsnyói aggház építésére, hozzájárult a rozsnyói árvaház, a jolsvai kórház és más intézmények fenntartásához. Mielőtt századunk elején Franciska meghalt, nagy összeget hagyott a szegényekre és az özvegyekre. Ezért érthető, hogy a rozsnyói szegénység hálásan emlékezett rá, s gyűjtést rendezett szobra felállításához, amely 1905-től ékesítette a várost, s az I. kategóriába sorolt műemlékek közé tartozott. Társadalmunk konszolidációs időszakát azonban Franciska nem élte túl Rozsnyón. A hetvenes évek elején az akkori városatyáknak nem tetszett, hogy a főtér nem rendelkezik semmilyen szocialista monumentális alkotással, csak holmi operaénekesnő szobrával, aki fogott magának egy grófot. Az egész történet legfigyelemreméltóbb része egy V. Lenka álnév mögé bújt úr cikke, amelyet 1972 májusában közölt a Pravda. Andrássy Franciska rovására írta a jobbágyok deresre húzását, a megvesszőzést, a korbácsot. Az egész Andrássycsalád, sőt az összes hűbérúr bűnét Franciska vitte el. Mit sem változtatott az egészen, hogy a 19. század végén a jobbágyok kínzása már kiment a divatból, s hogy az effajta vádak ellen szót emeltek a rozsnyói történészek is. A Pravdának mindig igaza volt. Nem vették figyelembe, hogy a rozsnyói műemKísérieteztünk a közös állammal hetven évig. Nem vált be. Kísérleteztünk a szocializmussal (mellesleg Prágából érkezett hozzánk), nem vált be. Ne aludjuk át ezt az időt, s másszunk ki a kemence mögül. Különben lehetséges, hogy mi magunk zárjuk be magunk mögött egyszer s mindenkorra az ajtót. Az önálló Szlovákiát nem helyezhetjük át, a geopolitikai realitásokat nem változtathatjuk meg. Tehát számolnunk kell velük. Az alapvető realitás az, hogy egy nagyon kicsi és érzékeny területen élünk Németország és Oroszország között, olyan területen, ahol a hatalom másféle kultúrája kezdődik. Ősidők óta a kultúrák és a politika közép-európai határvonala vagyunk. Ez a szó szoros értelmében politikailag-szeizmológiailag veszélyes terület. Főleg annak a számára, aki nem tud kijönni legközelebbi szomszédaival. Nem kétlem, hogy ezekkel az államokkal - Ukrajnával, Magyarországgal, Lengyelországgal, Ausztriával és a Cseh Köztársasággal - képesek lennénk jó szomszédok lenni, s kiváló gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat alakíthatnánk ki. A legproblematikusabbnak tűnik mindez a csehekkel. Minél előbb kulturáltan szétválunk, annál jobb kapcsolataink lesznek a jövőben. Továbbá van itt egy, főleg történelmi tehertétel a Magyar Köztársasággal való kapcsolatunkban. Itt is vannak utak, s mindkét részről, hogyan találjuk meg egymáshoz a jó kapcsolatokat. Szlovákiának Budapest részéről szüksége van a világos beszédre, az egyértelmű biztosítékra, amely letörli a múlt árnyait. Mi mint nemzet az állami önállóság kikiáltása ytán bizonyos lélektani ráhangolást nyerünk a szlovák délvidék problémájának szemlélésére, nem mint veszélyre, de mint az egésznek egy sajátságos részére. Ezt az egészet a sajátunknak kell tudnunk, s ezt Budapestnek is respektálnia kell. E bizonyos pont után kapcsolataink minden bizonnyal megjavulnak. Jozef Prokeš Literárny týždenník, 1992. április 4. lékvédők sohasem értettek egyet Franciska áthelyezésével, ennek ellenére 1972-ben egy szép napon Rozsnyó központjában ott termettek a pompázatos felszabadítók, Franciskát pedig elszállították, s felállították Krasznahorkaváralján, háttal az útnak. Edita Kužnierová a rozsnyói műemlékvédő hivatalból Franciska sorsát lakonikus tömörséggel így foglalta össze: „Nem ismerték el őt s sem a grófok, sem a kommunisták. A kommunisták azért, mert grófné volt, a grófok pedig azért, mert valójában sohasem volt grófnő." Átszállításának történetéhez tartozik az a gyöngyszem is, hogy az emlékmű öntöttvasból készült díszkerítése egy volt funkcionárius udvarába került, s nyilván máig is ott van. így volt ez általában annak idején... Röviddel a novemberi rendszerváltás után Rozsnyón szót emeltek a főtér egykori ékessége visszaállítása ügyében, s az új városatyák számára előnyös választási programot jelentett megígérni Franciska visszahozatalát. ígérni könynyű, de az ígéretet betartani nehéz. A felszabadulási emlékmű nem kis pénzért már néhány tíz méterrel tovább került, csak a hatalmas márványtalapzat maradt meg belőle. Most a rozsnyóiak körülötte járkálnak, s várják, mi történik. Úgy tűnik, erre még majd néhány hónapig várniuk kell. A műemlékvédők azt akarják, hogy a tér a szoborral együtt eredeti állapotába kerüljön vissza, a terület elrendezésével együtt, s ezért nem ért egyet a szobor ideiglenes áthelyezésével. De ez nem lesz sem könnyű, sem olcsó. Már most is hallatszanak olyan hazafias hangok, hogy vajon valóban szüksége van-e Rozsnyónak egy olyan úriasszony szobrára, aki származását tekintve cseh, egész életét német környezetben töltötte, s fogott magának férjül egy magyar grófot. És a tér egyre csak üresen áll.... Eva Čobejová Smena, 1992. március 10. HIÁNYZIK AZ ERŐS, DEMOKRATIKUS JOBBOLDAL A jobblábra való sántítás még nem fenyeget minket címmel ír terjedelmes eszmefuttatást Soňa Szomolányiová a Kultúrny život hasábjain. A szerző - akit annak idején a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalom vezető személyiségei között ismerhettünk meg - cikkében a szlovák politikai élet időszerű kérdéseivel, választások előtti problémáival foglalkozik. Megállapítja, hogy a szlovákiai politikai színtér kiegyensúlyozottságát inkább a megfelelő befolyással bíró demokratikus jobboldal hiánya veszélyezteti, semmint a baloldal gyengesége. Az a kelleténél erösebb ahhoz képest, ami szükséges lenne a politikai színtér kiegyensúlyozottságához. A további probléma az, hogy a szlovák baloldalon belül nincs befolyásos helyzetben az európai típusú • szociáldemokrata orientáció. A balratolódás a szlovákiai politikai helyzet sajátossága, s nagyon kellemetlenül emlékeztet 1947-re. Akkor a demokratikus baloldal gyengesége lehetővé tette a kommunisták felzárkózását, s előkészítette országos méretű győzelmüket 1948 februárjában. Mivel itt, Szlovákiában azzal szoktunk büszkélkedni, hogy a háború utáni első választásokon nem hódoltunk be a kommunizmusnak (a nemzeti irányultságú politikusok ehhez hozzáteszik a cseheknek szóló vádat, hogy a kommunizmust Prágából erőltették ránk), szükséges volna, ha nem állnánk meg 1946-ban, s elmondanánk az egész történetet Husák jelentős szerepét beleértve a kommunizmus meghonosításában. Bár a szlovák nemzet többsége akkor a választásokon a kommunizmust elutasította, más szlovákok a kommunista képviselők - azt erre a többségre ráerőszakolták. S a többség végül ezt az ideológiát magáévá tette. Ma ez a többség - keresztény orientáltsága és szociális mentalitásának rurális típusú konzervativizmusa dacára hagyományos „földhözragadtságának" köszönhetően csak nehezen mond le baloldali hitéről. A választási preferenciák alapján ezt vallja magáénak a szlovák népesség nagyrésze s tettekkel igyekszik érvényesíteni a különböző színezetű politikusoknak csaknem teljes garnitúrája (DBP, DSZM, SZNP, SZKDM). Úgy tűnik, a szlovákoknak a gazdasági válság legmélyére szükséges zuhanniuk ahhoz, hogy eléggé átérezzék: a balra tekeredő utak, legyenek azok bármennyire nemzetiek és önállóak, nem vezetnek a jól működő és szabad társadalom felé. Merem állítani, hogy a nemzet erkölcsösségéről kellőképpen tanúskodik azoknak a politikusoknak az erkölcsi és intellektuális szintje, akiket az emberek a szabad választásokon megválasztanak. Más szóval a szabad választások esetében érvényes, hogy a nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ebből a szempontból számunkra a mi történelmünk nem sok derűlátással bíztat. Sem Tiso, sem Husák, akiknek sok erkölcstelenséget csak szlovákságuk miatt bocsátottak meg, nem ad okot a nemzeti büszkeségre. V. Mečiar fellépése erre az emelvényre csupán az erkölcsi relativizmus ideológiai folytatása lenne, s.a mi tehetetlenségünknek a bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk a totalitárius múlt felszámolására. Á szlovák politika eme alakjairól kialakított elvi állásfoglalás hiánya a legmagasabb politikai reprezentáció részéről nem járul hozzá a nemzet politikai kultúrájának érettségéhez. Ezért a következő választás a demokrácia vizsgája lesz a szlovák népesség annak a részének a számára, amely nem dőlt be a nacionalista demagógia csábításának. A politika' a lehetőségek művészete. Itt az ideje nagyon reálisan és önkritikusan felmérni, mit vártunk el, s mi következik majd akkor, ha a választásokon a demokratáknál nem az értelem, hanem a frusztráció s a be nem teljesült elvárások érzése jut túlsúlyba. Ha a demokratikus jobboldal tpártjai nem képeznek elegendő egyensúlyt a Szlovák Nemzeti Tanácsban a baloldallal szemben, amely inkább erős mint demokratikus, akkor ez nem csupán egy párt kudarcát jelenti, ez a demokrácia veresége lesz Szlovákiában. Soňa Szomolányiová Kultúrny život, 1992. március 26. Uraim, van egy olyan érzésem, hogy választók nélkül is megnyerjük a választásokat... Ľubomír Kotrha rajza (Hazai magyar pártjaink és mozgalmaink szíves figyelmébe ajánljuk). Az oldal anyagát összeállította; KULCSÁR TIBOR FRANCISKA VISZONTAGSÁGOS VISSZATÉRÉSE