Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-21 / 94. szám, kedd

1992. ÁPRILIS 21. RIPORT 5 - A református hitközséget említette. Jóllehet a katolikusok és más vallásúak között is akadnak magyarok. Tudnak róluk? - Kevesen vannak, és velük még ritkábban találkozunk. - ötven éve itt lakik. Tud olyanról, hogy a helyi magyarok bált rendeztek volna, esetleg meghívtak volna ide magyar színészt, színtársulatot? - Nem tudok. Ellenben néhányan még a közelmúltbán is rendszeresen jártunk a Thália Színház kassai bemutatóira. Budai néni szedte össze a társaságot, de ö már meghalt, s ma nincs, aki vállalná a szervezést ... -S ha meghívnák a Tháliát Eperjesre. ..? - Attól tartok, kevesen lennénk, s ráfizetnénk... -A Délvidékkel tartják-e a kapcsolatot? - Az otthoniakkal néha-néha beszélgetünk. Meg aztán olvasom az Új Szót és a Kálvinista Szemlét, s azokból értesülök arról, hogy mi történik a Bodrogközben, a Gömörben, a Csallóközben. - Milyen a kapcsolatuk a helyi szlovákokkal, ruszinokkal, ukránokkal? - Nincs nyelvi problémánk. De különben sem éreztetik velünk a szomszédok, ismerősök, hogy mi magyarok vagyunk, nem vetik a szememre, hogy a lányom és a fiam is tud magyarul. ELŐDÖK ÉS UTÓDOK Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra mindig egyfajta becses ajándék, ha a nyelvi etnikumunkon túl magyar szót hallok. Néhány évvel ezelőtt Eperjes egyik új lakónegyedében járva is ért ilyen kellemes meglepetés. Az új betonházak erdejének fényképezése közben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem elhaladó, gyerekkocsit toló néni ékes magyarsággal társalog a gőgicsélő emberpalántával. Megvallom, nem tudtam megállni, hogy ne köszönjek neki. Kiderült: a pici ott él, viszont nagymamája csak vendég a Tarca parti városban. - Léva mellől vagyok, s jelenleg egy ideig a lányomnál lakom. Neki is, meg a férjének is sok a munkája, ezért elhívtak magukhoz, hogy pesztráljam az unokát. Azóta sok víz lefolyt a Tárcán, s alighanem már iskolás a kicsi. Tud-e a nagyszülők nyelvén? Az is lehet, hogy éppen ő az egyike a 88 ezer lélekszámú város 181 magyarjának. (A legutóbbi népszámláláskor ennyien jelentkeztek magyar nemzetiségűnek.) Biztosan örülne a nagyapa Eperjesen ma valóban csak elvétye hallani magyar szót. özvegy Kónya Mikíósné cseh-német származása ellenére évtizedekkel ezelőtt úgy megtanulta és megszerette férje anyanyelvét, mint sokan a sajátjukat sem. Igaz, abban az időben, amikor a Berger-kávéházban az evangélikusok társasága és a tiszti társaság is sok hangulatos teadélutánt, bált rendezett; amikor dr. Kissóczyné vezetésével rendszeresen dolgoztak a műkedvelő színjátszók; illetve amikor a helyi németek, magyarok, szlovákok, ukránok, valamint keresztények és zsidók békésen megfértek egymás mellett-több alkalma volt a magyar nyelv gyakorlására a családon kívül is. - Férjem halála óta, sajnos, egyre ritkábban beszélek magyarul - panaszolta. - Olykor-olykor a fiammal társalgók egy kicsit, újabban pedig, s erre igen büszke vagyok, Péter unokámmal is. Mi tagadás, a mi hibánk, hogy tizenhat éves koráig nem tudott magyarul. Örülök, hogy azóta egész szépen halad. Tudom, nagyon büszke lenne rá a férjem is.... A panelházban lakó Kónya-család fényképéit böngészve kezünkbe került egy Eperjesről szóló költemény is. „Nem vagy már a régi, idegen vagy nekünk / Pedig érted éltünk, dobogott a szivünk / Nem vagy ami voltál, megváltozott képed / Temetőben nyugszik egykori hű néped"... - kezdte a városhoz írt vallomását a helyi híres, evangélikus gimnáziumban, 1921-ben végzett Kónya Miklós egyik osztálytársa, az 1967-es érettségi találkozón. Kónya néni ezt a megsárgult papirost is tisztelettel megőrzi. Csakúgy, mint a múltat idéző könyveket, fényképeket. önszorgalomból A Šafárik Egyetem helyi bölcsészeti karán 1990-ben állam vizsgázott, s azóta a történelmi tanszék tanársegédjeként dolgozó Kónya Péter nem teljesen ismeretlen az Új Szó olvasói előtt, hiszen az utóbbi időben több történelmi vonatkozású írását közölte napilapunk. Munkahelyén, a levéltárra és könyvtárra emlékeztető tanári szobájában beszélgettünk. Természetesen magyarul. - Péter, miért pont a történelem szakot választottad? - Mindig érdekelt a múlt. Bizonyára azért is, mert kicsi koromtól séta közben apám úgy mutatta be nekem szülővárosunkat, hogy az épületekről, nevezetes helyekről egy-egy történelmi eseményt is elmesélt. Úgy, ahogy azt ö annak idején a nagyapámtól hallotta. Sokat emlegette Mátyás királyt, Rákóczit, Kossuthot... Általában szlovákul, mert anyukám szlovák. - Pályaválasztásodban tehát ez volt a meghatározó? - Azt hiszem, igen. A gimnáziumi tanulmányaim utolsó éveiben már tudtam, hol fogom folytatni. Egy ideig még a pozsonyi Komenský Egyetem is vonzott, de végül mégis Eperjes mellett döntöttem. - írásaidból kitűnik, hogy szerelmes vagy Eperjesbe. - Egyetemista koromban Eperjesnek, mint szabad királyi városnak a történelme fogott meg legerősebben, azaz a XVII. század vége és a XVIII. század eleje, az utolsó Habsburg-ellenes felkelések kora. Ezen belül pedig az eperjesi vértörvényszékkel foglalkoztam a legtöbbet... Bizonyítékul elővette a napokban megjelent első könyvét. Krvavý súd - áll a százegynéhány oldalas, ötezer példányban kiadott könyv borítólapján. Egy helyi magánkiadó adta ki a Pro Slovakia kulturális alap támogatásával. - Magyarul nem jelenteted meg? - Rövid hallgatás után válaszolt: - Nem rajtam múlik... - Tudományos munkádhoz helyben elegendő forrásanyag áll rendelkezésedre? - A két helyi levéltárban sok dokumentum porosodik. Azon kívül nagyon értékes dolgok találhatók az evangélikus parókián, az eperjesi levéltárban, no meg a magyarországi levéltárakban is gyakran megfordulok. Sokat merítek a magyar irodalomból is. Számomra külön öröm, ha valahol rábukkanok az eperjesi volt magyar körök, társaságok irataira, évkönyveire. Úgy tudom, rendkívül szépen dolgozott a helyi Szechenyi-kör, de minderről nincs egy összefoglaló mű, krónika... - A régebbi időből származó iratok idegen nyelvűek, nemde? - Többnyire latinok. Ami hivatalos, az latinul íródott. Ugyanakkor sok a német nyelvű dokumentum is, Rákóczi korából pedig már szép számmal akad magyar okmány is. - Tudsz latinul, németül? - Igen. önszorgalomból latinul is tanultam, meg angolul is beszélek. A gazdag múltú Eperjes - A hírhedt Caraffa-időszakot feldolgoztad. Most mivel foglalkozol? - Szeretném behatóbban tanulmányozni a XVII. és XVIII. századi Felső-Magyarország, azaz a Szepes vármegyétől Erdélyig terjedő régió történetét és szélesebb összefüggésben egész Közép-Európa múltját. - Tanársegédként hogyan látod, mennyire állják meg helyüket az egyetemen a magyar iskolák növendékei? - Sok magyar nemzetiségű, illetve magyar iskolában végzett, itt tanuló fiatalt ismerek. Ügyesek. Szerintem a történelmet átlagon felüli színvonalon ismerik. Szlovákul is megtanulnak, illetve tisztességesen tudnak. Csak a templomban találkozunk rendszeresen Liska Jánosnéval belvárosi családi házukban beszélgettem. Bemutatkozásunk után elmondta, hogy ő bodrogközi, a férje pedig Nyitra mellől való. Immár fél évszázada, hogy ebben a városban kötöttek ki. Itt találtak munkát, itt ragadtak. - Megszokták már ezt a vidéket? A Csiky házaspár (balról) Liska Jánosnéval és Kónya Péterrel (A szerző felvételei) Hiányzik egy összefogó szervezet Csiky Ferenc nyugdíjas pedagógusnak és nejének is feltettem a kérdést: - Milyen ma Eperjesen magyarnak lenni? - Normális. Itt nem mutogatnak ránk, nem csinálnak belőle nemzetinemzetiségi kérdést, mint egyes politikai körök - jellemezte helyzetüket a háziasszony. - Pedagógus vagyok, az itteni iskolákban tanítottam - vette át a szót a férj -, ám magyar létemre is elfogadtak a kollégák, ismerősök, szülők. - ön tősgyökeres eperjesi? - Nem. Pozsonyi vagyok, nagyszüleim, illetve a szüleim Erdélyből származtak. - Tudnak egymásról az itteni magyarok? - Csikyné válaszol: - Hiányzik egy összefogó szervezet, mondjuk a Csemadok. Jó lenne összejönni néha egy teadélutánon, színházba is... csak.'.. Nincs, aki kezébe venné a szervezést. - Negyvenöttől ismerem a várost, de azóta magyar kulturális életről itt nem igen beszélhetünk. Korábban, úgy tudom, más volt a helyzet - mondta Csiky úr. - A fiatalok tudnak-e magyarul? - A fiaink tudnak - mondja Csikyné -, viszont az unokák már nem. Hiányzik a magyar közeg, így nincs alkalom a nyelv gyakorlására. Hiába tanulnak meg itthon úgy-ahogy magyarul, ha a játszótéren, az iskolában már nem gyakorolják a nyelvet. - A nyári szünetben a Csallóközbe, vagy a Bodrogközbe kellene őket vinni, ottani ismerősöknél nyaralva biztosan sok ragadna rájuk - vélekedik Csiky úr. Szerinte Eperjesen kihalóban van a magyarság, mert akik oda költöznek, egy ideig megmaradnak magyarnak, ám az utódaik fokozatosan beolvadnak, asszimilálódnak. GAZDAG JÓZSEF -Megvagyunk... Persze, szeretek hazamenni, az édesanyámhoz. - Mit jelent Eperjesen magyarnak lenni? - érdeklődtem. - Haaát, mit mondjak...? Kevés magyar él itt, s az a kevés sem tud sokat egymásról. Alig találkozunk. Általában a templomban, a magyar nyelvű református istentiszteleteken látjuk egymást, havonta egyszer. Gyakrabban nincs erre lehetőség, mert itt nincs magyar lelkész, minden hónap második vasárnapján a deregnyői tisztelendő úr jön el ide. Sajnos, ilyenkor is kevesen gyűlünk össze. Éppen a minap adtam fel egy apróhirdetést a helyi újságba, hogy vagyunk, létezünk, s várjuk magunk közé az újabb testvéreket. Már jelentkeztek is néhányan. - Várják az újabb összejövetelt, találkozókat? - örömmel járunk a templomba. Nagyon jó érzés anyanyelvünkön hallgatni az igét, imádkozni, énekelni. Csak az az elszomorító, hogy többségünk már idős. A fiatalok hiányoznak sorainkból... NÉVTELENÜL Vége a tanításnak, a gyerekek hazamentek. * Ülünk egymással szemben a kiürült osztályban - a harminc év körüli tanítónő és én. A haja sötét, de nem fekete, mint a legtöbb cigányé, s a bőre is sokkal világosabb. A szeme pedig kék. Szépen, dallamosan, kulturáltan beszél magyarul, úgy, ahogy egy tanítónőhöz illik. Kérlel: a neve, a neve nem jelenhet meg az újságban. Róla csak az iskola igazgatója tudja, hogy cigány, senki más. Sem a falucska lakói, sem tanítványainak szülei. Név nélkül, a községek, városok nevének említése nélkül megírhatom az életét, szívesen elmeséli, de ne lehessen ráismerni. Egy dél-szlovákiai faluban született. A szülei mindig magyarul beszéltek, ez az anyanyelve. Cigányul nem is ért. Tizenegyen voltak testvérek, szegénységben éltek, de tisztességben. Már az alapiskolában nagy kedvvel tanult, ha nem mehetett iskolába, mert éppen kistestvéreit kellett dajkálnia vagy édesanyjának kellett segítenie, szinte belebetegedett. Kedvenc tantárgya a magyar és a zene volt. Különösen a verseket szerette nagyon. Az alapiskolát színjelesen végezte el. De nem akart megállni. Elhatározta, hogy tovább tanul és tanítónő lesz. Döntését családja is megütközéssel fogadta, barátnői, iskolatársai pedig egyenesen kinevették. Egyikük sem hitte, hogy tervét megvalósíthatja. Hogy ő, a cigánylány egyszer gyerekeket tanítson! Csak az osztályfőnöke bízott benne. Tanácsaival segítette és erősítette. A középiskolát a nagyvárosban végezte. Kollégiumban lakott, távol a szülőktől, a testvérektől, idegenek között, akik gyakran éreztették vele: más, mint ők. Kevesebb. Nem csüggedt. Kitartóan tanult és kitüntetéssel érettségizett. Érettségi előtt az iskola igazgatója behívatta magához, ösztöndíjat szerzett neki, így a következő évben megkezdhette főiskolai tanulmányait. Megismerkedett ecjý mérnökjelölt fiúval, megszerették egymást. A főiskolán hamar megszokták, hogy mindig együtt vannak, együtt járnak a menzára, együtt mennek moziba, színházba, kirándulni. Nemsokára eljegyezték egymást. A fiú tudta, hogy cigány, de a szülei nem. A gazdag és rátarti családot a jóakarók hamarosan felvilágosították, kicsoda is valójában egyetlen fiuk jövendőbelije. A fiúnak döntenie kellett. Most jó lenne azt írni, hogy kitartott mellette, összeházasodtak, s a történet nagy happy enddel végződött. De nem így történt. A fiú elhagyta. Ö egyedül maradt. Bár lelkileg összetört, fájdalmát nem árulta el semmi. Lankadatlan szorgalommal tanult tovább. Miután végzett, frissen szerzett diplomájával jelentkezett az iskolaügyi osztályon. Egy isten háta mögötti kis faluba került, ahol senkit nem ismert, ahol őt sem ismerte senki, ahol nem tudták, ki ő, honnan jött, kik a szülei, rokonai. Ma sem szeretné, ha tudnák. Nagyon mélyen - valahol az idegekbe beépülve - ott a megaláztatások emléke, ott a nehezen oldódó kisebbrendűségi érzés. Hiszen ő „csak" cigány. Ez az egy számára többet jelent, mint egész emberi értéke. Nincs tovább. Nem írtam le a nevét, és nem írtam községnevet. Aki nem ismeri az élettörténetet, ebből a portréból nem fog ráismerni. Kiemelkedett a többiek közül, de nem azért, hogy segítse, felemelje népcsoportjának tagjait. Ez a fiatal nő minden idegszálával tudatosan el akar szakadni azoktól, akik közül jött. Inkább megtagadja múltját, származását. Mondhatnánk: túlzott, beteges érzékenység ez. De őt a sors annyira megbüntette azért, mert cigánynak született, hogy inkább eltép minden szálat, amely a múlthoz köti. Mondhatnánk: nem a társadalom tette, hanem egy korlátolt család, volt vőlegénye családja. De a tény tény marad. Ez a tanítónő így, névtelenül is az asszimiláció élő példája. S. FORGON SZILVIA