Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA 1992. ÁPRILIS 11. JAN ICS KALMAN Ámokfutók a tudomány köntösében Néhány héttel ezelőtt joggal sziszszent fel a magyar társadalom, amikor Esterházy János emlékének értékelését az illetékes szervek megtagadták, de gondoskodtak arról, hogy álláspontjuk utólagos igazolására Ladislav Deák történész vállalkozzék, ami megfelelő előítéletekkel és az elfogultság árnyékában meg is történt. Indokolt lett volna már akkor szembefordulni Deák úr tevékenységével, de azzal nyugtattuk kedélyeinket, hogy csak pillanatnyi támogatásként vették igénybe a torzított, meg nem fontolt és felületes segélynyújtást. Azóta azonban újabb időszerű megnyilatkozással lépett a nyilvánosság elé Ladislav Deák a Literárny týždenník lapjain (1992. március 21.), ahol Pravda patrí všetkým, vagyis mindenkinek joga van az igazság megismerésére cím alatt történészi minőségében értékeli ki a szlovák-magyar kölcsönös közeledés esélyeit. . Ladislav Deák térségelméletében határozott álláspontként bontakozik ki a magyar állam és a magyar kisebbség hibái következtében beállott magyarellenes patthelyzet, ugyanakkor hiába keressük a bíráló szavakat a háború utáni nemzetiségi politika gyakorlatával szemben. Valótlanságokat avat történelmi tényékké, érvelései támogatására régmúlt eseményeket elevenít fel, de a célzatosság többször előbukkan a nemzeti kisebbségek másodrendűségének bizonygatásával, a „handicap", vagyis a lefokozottság többszöri hangoztatásával. A kérdésre, hogy miért olyan érzékenyek a szlovákok a magyar politikával szemben, válaszában történelmi megalapozottságra utal, majd felvet egy valótlan és elképesztő példát: „1918 óta a magyar honvédek négyszer támadták meg Szlovákia területét nyilvánvaló hatalmi szándékkal, mely a lakosságban nem múlhatott el nyomok nélkül." A történész úr elmulasztja kijelentésének magyarázatát, ezt legalább a támadások felsorolásával meg kellett volna tennie, hogy az olvasó megérthesse a történelmi hátteret, másként csak elmélkedhetett afölött, hogy a gyalázatos magyarok milyen körülmények között támadtak. Lássunk azonban tisztán! A bécsi döntés utáni magyar területmegszállást nem lehet katonai agressziónak minősíteni, mert a nemzetközi jog döntése alapján jött létre, függetlenül attól, hogy azokban az években a nemzetközi jogot Hitler birodalma határozta meg. A Deákféle négy magyar agressziót az alábbiakban ismertetem, hogy értékelhessük a történész igazmondását. Első számú akcióként tekinthetjük Kun Béla katonai támadását Csehszlovákia ellen 1919 májusában, tehát a békeszerződések megkötése előtt, amikor még csak demarkációs vonalak léteztek; de ami a leglényegesebb, a magyar vörös hadsereg offenzíváját megelőzte Salgótarján és Miskolc csehszlovák megszállása. További összetűzés 1939 márciusában zajlott le, amikor kikiáltották a független szlovák államot, magyar részről ugyanakkor megszállták Kárpátalját. A Szlovákiát Kárpátaljától elválasztó határ kérdésében azonban sem előzetes megegyezés, sem nemzetközi határvonal nem volt, így következett be, hogy magyar részről átlépték a régi tartományok közti határt, és összeütközésre került sor. A harmadik Deák-féle magyar agresszió aligha lehet más, mint a szlovák nemzeti felkelés német leverése utáni szövetséges magyar egységek jelenléte Szlovákia területén. A magyar egységek kizárólag őrszolgálatot teljesítettek, harci bevetésben sehol sem vettek részt, aki mást mond, hamisítja a történelmet. Végül a negyedik Deák-féle katonai agresszió, amikor magyar honvédek hatoltak be Szlovákia területére, 1968. augusztus 20-ára virradó éjszaka történt. Ha Ladislav Deák számára az ismert hadművelet területszerző agresszió volt, akkor csak gratulálni lehet a Literárny týždenník számára nyilatkozó szerző humoros történelemszemléletéhez. Ladislav Deák mindezt nem részletezhette az igazságnak megfelelő pontossággal a szlovák értelmiség számára, mert megszakadt volna a vezérfonal, a nyílt nacionalista izgatás hátsó szándéka, a magyarellenes hangulatot nem lehetett volna tudományos szemszögből történelmi érvekkel szilárdabbá edzeni. így állásfoglalásában joggal lehet borúlátó és következetes: eléggé szkeptikus vagyok és nem hiszem, hogy rövid időn belül fordulat állhat be a Magyarországgal szemben mélyen gyökerező bizalmatlanságban. " Ilyen „tudományos" eszközök bevetése mellett egyetértek a szerzővel, én sem hiszem. Pedig ez a fordulat megtörténhet, de elsősorban a tudomány köntösében hadakozó ámokfutókat kell megcáfolni és leleplezni, másként a szakadékok mesterséges elmélyítése még merevebb lesz, és nem végleges megbékélés, hanem dühödt harci hetvenkedés általános légköre lesz az újabb fejezet. Végül is nem élünk már sztálinista korban, nem lehet a fából vaskarikát tudományos dogmává avatni. Nem a valóságot tükrözi, ha valaki el akarja hitetni a világgal, hogy az 1920-as párizsi békekonferencián lényeges viták voltak a határok kérdéséről. A Kárpát-medence határait az 1918-ban és 1919-ben lezajlott események befejezett tényként határozták meg, 1920 Párizsa már csak tudomásul vette. (Kivéve Sopront, de a népszavazást ott is magyar fegyveres erők kényszerítették ki.) A befejezett tények megteremtésének jelentőségét Beneš időben felismerte, küzdelmét részletesen ismerteti a Nemzetek forradalma című könyvében. (1926). Ladislav Deák megnyilatkozásában vannak nagy igazságok, kis igazságok és féligazságok, de torzítások és kitalált adatok is. A magyar „agresszivitás" múltjára már rámutattam, de szerepel a nyilatkozatban egy további, teljesen tudománytalan, a háború utáni magyarellenes uszítás korából pontosan átvett valótlanság, az áttelepítési bizottság jeles hagyatéka, az az állítás, melyet Deák úr így ismertet: ,,A szlovákok is vesztettek a békeszerződésekkel. A trianoni Magyarországon félmilliós kisebbségük maradt." Nézzük az igazságot! Az 1946-os csehszlovák -magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák áttelepítési bizottságnak hat hétig joga volt Magyarországon tartózkodni, propagandát folytatni és összeírni az áttelepítendő családokat. Ez az Qkáliféle áttelepítő bizottság hat hét alatt 416 helységben 477 033 szlovákot számolt össze, eredeti célirányos megközelítéssel. (Zprávy štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946. augusztus 1.) A helyzetet ismerő helyi polgárral jegyzőkönyvet írattak, mert ismerte a viszonyokat, de segített az anyakönyv és a származás is. Ezt a számot veszi át Ladislav Deák történelmi értékű statisztikai adattá avatva Okáli nemzetfelbecsülő művészetét, függetlenül attól, hogy pl. a cseh tudományos irodalom 200 000-re becsülte a Magyarországon maradt szlovákok számát. (F. Koláček: Zemepis Československa, 1934) Deák úr viszont Okálival szemben felfelé kerekít, de hallottunk már hatszázezres számról is. Ha hiszünk a cseh szerzőnek, a magyarországi szlovákok száma a lakosságcsere után 120 ezer lehetett. A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége a magyarországi szlovákok számát 1968-ban 110 000-ben állapította meg. (Valóság, 4., 1969) A négyszázezres magyarországi szlovákságra vonatkozó propaganda hívei egyben azonosak: akár történészről, akár kiskaliberű szélsőséges nacionalistáról van szó, adatforrásukat következetesen elhallgatják, pedig jobb lenne becsületesen kijelenteni, hogy a tüneményesen magas szám megalkotója 1946-ban Daniel Okáli, a csehszlovák áttelepítő bizottság elnöke. Emberi és társadalmi létünk helyzetének meghatározásában semmi újat nem mond számunkra Ladislav Deák álláspontja: ,,A magyar kisebbségi politika napjainkig sem képes megbékélni azzal a ténynyel, hogy egy kisebbségnek nem lehetnek olyan jogai, mint a nemzeti államban a nemzet tagjainak. Ha ellenkezőleg történne, a többség vallaná kárát." Ezzel ismerős elvekhez érkeztünk, a maticás nyelvtörvényjavaslat is hasonlóan fogalmazott: ,,A Szlovák Köztársaságban egyetlen államalkotó nemzet a szlovák nemzet." A lényeg, persze, az egyéni és csoportjogok korlátozása, ami éppenséggel nem új ötlet, megírta azt már Alfred Rosenberg is A XX. század mítoszában: ,,A jog számunkra csak az, ami a nemzet érdeke." Azoknak, akik vallják a kisebbségek alacsonyabbrendűségét, tehát Deák úrnak is, javasolom, látogassanak el Finnországba, Dél-Tirolba, Belgiumba, hátha találnak valamit, ami már nem Rosenberg hagyatéka! Ladislav Deák nyilatkozatában a magyarokra vonatkozó, háború után kimondott kollektív bűnösség kérdésében nyoma sincs tárgyilagos tájékoztatásnak, történelmi megfontolásnak, sajnálkozásnak legkevésbé. Helyettük újból visszakanyarodik az elmúlt idők dicsőséges napjaihoz: „Ma már valahogy eltűnik emlékezetünkből, hogy a háborús események egyeseket a győztesek közé juttattak, másokat a legyőzöttek oldalára, és ez a kritérium volt a döntő a háború utáni elrendezésben." Mennyi kedvesség, íme: százezer ember elűzése lakhelyéről, ötvenezer teljes kirablása és deportálása, semmi különös, „háború utáni elrendezés". Gyakorlatilag ezt a csekélységet úgy is meg lehet oldani, mint Deák úr teszi, hogy a háború utáni négy év magyarirtó történetét egybeveti 1938 novemberével, megemlítve a vallomásokat, melyekből megállapítható a szlovákok ellen életbe léptetett kiutasítások és erőszakoskodások, birtokelkobzások sorozata. 1938 novemberében tényleg kiutasítottak 330 telepest, mintegy 150 értelmiségit, de ezek szám a 270 ezer szlováknak csak 0,18 százalékát teszi, Szlovákiában azonban négy éven keresztül a magyar társadalom 99 százaléka volt jogfosztott. Itt nem azonosság, de még hasonlóság sincs, mert a magyarországi szlovákságnak iskolái voltak, és egyenrangú életlehetősége. (Iskolái: két gimnázium, 5 polgári, 110 alapiskola). Ladislav Deák szerint a múlt örökségével le kell számolnunk, de ha azt hiszi, hogy a felszámolásba bele lehet csempészni a győztes-legyőzött szereposztást, akkor igen távol vagyunk a megoldástól. GYŐZTESNEK JÁR A PÁLMA — Kicsoda ez? — fordultak egymáshoz a jeruzsálemiek, látva a szamárháton ülő Jézust kísérő sokaságot. A megérkezés nagy pillanata volt ez, amely szinte kiterjedés nélküli. Csak addig élt, amíg kimondták a kérdésre a választ: ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta. Az ót kísérő sokaság Hozsannát kiáltott, s felsőruházatukat az út porába terítették, hogy azon haladjon. Sokan zöld pálmaágakat is lengettek feléje vagy dobtak a szamár lábai elé. Abban a pillanatban bizonyossá lett Jeruzsálemben, hogy diadalmas bevonulása kezdete egy olyan történésnek, amely a megtisztulást hozza. Jézus egyenesen a templomba ment. Oda, ahol a legélénkebb élet folyt, hiszen a Húsvétot megelőző napokban zarándokok, kereskedők, különböző népek ezrei jöttek a városba. Miűtán kikergette az árusokat, a pénzváltókat a templomból, bizonyossá lett: a hit és benne az ember újult meg a próféta áltpl. Mindaz, ami addig volt, Virágvasárnap szertefoszlott. A templom előtt áruló állatkereskedők elkergetése ma már jelképes erejűnek is tekinthető, hiszen az állatáldozatokat szolgáltató vallás kultuszának vetett véget a virágvasárnapi templom megtisztítása. Akkor lett egyértelmű, hogy Isten és az ember az elérkezett Próféta által minden addigitól különböző új' kapcsolatba került egymással. Ennek tükrében a jeruzsálemi bevonulás diadalünnep is, bár Jézus keserves kínhalált hal a kereszten, győzelmi menete, amely a Golgotáig ér, az áldozatvállalással bizonyító erejűvé válik... A fűzfák, barkák, az első tavaszi virágok és a hitbeli megújulás együtt jelentik mindazt, ami az ember számára nélkülözhetetlen: a kötelező változást — megtisztulást. Csak azután kérdezhetjük mai szóhasználatunkban: - Kié a pálma? - Azé, aki a bibliai példázat nyomán képes vállalni - képletesen szólva - akár a kínhalált is. Az erő, amely megszülethet mindannyiunkban, végül is nélkülözhetetlen a mindennapok során. Nélküle nehéz úrrá lenni önfeledt örömeinken, de nehéz átvészelni a gondokat, bajokat is. Virágvasárnap nemcsak a hit Jézus általi megújításának betetőzésével jelesült, hanem birodalmi változást is jelenthetett. Hiszen a rómaiak leigázta népek számára a Jézust követők növekvő seregei egyben szabadulást hoztak, s bár lassú folyamatban, de a római birodalom bomlását is okozták. Virágvasárnap új király érkezett ama megjövendölt prófétának kijáró szamáron Jeruzsálembe. Útját zöld pálmaágakkal hintették tele. DUSZA ISTVÁN LAPSZÉLEN AUSZTRÁLIA MESSZE VAN? Asztalomon időről időre kezem ügyébe tévednek a Magyarok Világszövetségének budapesti rendkívüli közgyűlésén készült jegyzeteim, „a demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság" havilapjának múlt évi novemberi száma, kérdőívek, felhívások, egykori újságcikkek fénymásolatai, melyeket a tanácskozás, pontosabban, a cirkusz szüneteiben osztogattak ilyen-olyan-amolyan honi és határokon túli magyar körök küldöttei, képviselői, vezérei, természetesen különféle érdekektől vezérelve. Nem kellemes olvasmány egyik sem, a felszólalásokat idéző jegyzeteimet is beleértve. Fehér holló bennük a megfontolt, higgadt szó. December óta már régen félretehettem volna őket, vagy inkább a szemétkosárba kellett volna vágnom az egészet, és elfelejteni még a közgyűlést is. Csak nem megy. Március idusán megint előbukkantak emlékezetemből a cirkusz elrettentő képei. Olyan, a múltban, a politikában, a hatalomra kacsintgató, illetve törekvő magatartásban, valamint minden bizonnyal a magyar mentalitásban is gyökerező, mocskolódással kísért ütközéseknek voltam a tanúja ott, mintha nem is a megújulás és egységtörekvés igényével egybehívott fórumon lettem volna, hanem a magyarság szétverésén munkálkodók valamiféle gyülekezetének mucsai színvonalú összejövetelén. Mely szétveréshez különben ezen a fóru-. mon is legremekebb eszköznek bizonyult a múlt. „Piszkos kommunista!" „A rohadt kapitalistája!" Miközben a szónoki emelvényről zengett a Magyar Testvéreim! Ugyanazok szájából. A mi hasonló hazai magyar állapotainkra is gondolva, sőt bennük élve, egyszerűen jó volt hallani a magyar rádió ausztráliai tudósítójának szavait az ottani március 15-i ünnepségekről. A földrésznyi szigetország több tízezer magyarja hosszú évtizedek után együtt emlékezett a szabadságharcra, tereken, templomokban, magyar központokban. Együtt azok a generációk, melyek a negyvenes évek második felében, majd ötvenhatban, majd a hetvenes-nyolcvanas években hagyták el hazájukat, s miközben az új hazában keresték a boldogulás lehetőségeit, amolyan igazi magyar módra nyomban egymásnak estek, lerákosibérencezve, lefasisztázva, lenyilasozva, levörösmagyarozva, lemoszkovitázva egymást. Ez ment Amerikában is, másutt is, az óhazában is, magyar és magyar között. És ez megy még mindig. Magyarország, úgyszólván az idén sem tudta méltón megünnepelni március 15-ét. Például. Aminap - kell-e mondanom okát? - ismét eszembe jutott ama budapesti decemberi cirkusz. De már az ausztráliai magyarok is. Ha úgy igaz, ahogy hallottam, akkor nekünk sem ártana példát vennünk róluk, köztük akár arról az alistáli származású honfitársunk magatartásáról, aki jelentős összeget ajánlott fel a Barcelonába készülő magyar olimpiai csapatnak, nem kérdezve meg, melyik párttal szimpatizál egyik vagy másik vezető, sportoló, vagy éppen ki az apja, anyja. Mondom, nem ártana példát venni az ausztráliai magyarokról, most és a következő esztendőkre is. (bodnár)