Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-30 / 76. szám, hétfő

RIPORT «ÚJSZÓM 1992. MÁRCIUS 30. A TRAKTORRÓL A BMW SZALONBA EGY MERÉSZ ÜZLETEMBER ÉLETÚTJA Demeter Valér 1956-ban hagyta el Magyarországot; hogyan és miként alakult a sorsa a továbbiakban, arról szól a vallomás. A szabotör -Pécsett születtem, 1928-ban. Apám a magyar hadsereg legfiatalabb ezredese volt, és mi - öt fiútestvér - hivatásos katonák lettünk. Jómagam például 11 éves koromban jelentkeztem a hadapródiskolába; el is végeztem, és a háború utolsó napjait bevetésben töltöttem. A háború után aztán a mohács-szigeti gyümölcsösünkön jött össze ismét a szétszóródott család, ám akkor már - hogy úgy mondjam - szálka voltunk a rendszer szemében. Nem is csoda: földbirtokosok, a Horthyrendszer tisztjei... Mindenesetre nekiláttunk az egyébként messze földön ismert, exportra termelő gyümölcsös rendbehozásához, s így 1949-ben már 7 millió forint tiszta jövedelmet hozott. Rögvest le is csapött ránk az államosítás gépezete: minden erővel be akartak bennünket hajtani a tsz-be, mi pedig, ahogyan csak lehetett, ezt el akartuk kerülni. Ennek az lett az eredménye, hogy termelési szabotázs címén három évre a komló-kőbányai börtönbe dugtak. Szabadulásom után nem kaptam más munkát, beálltam traktorosnak. Tudni kell, hogy ez akkoriban tüdőtgyomrot-hátgerincet tönkretevő, gyilkos munka volt! Főleg a kezdeti időszakban, a durva Hofherr-Schrantz gépeken; csak erős fizikumomnak köszönhetem, hogy maradandó egészségkárosodás nélkül megúsztam. Később - véletlen egybeesése vagy sem, mindenesetre közvetlenül - az emlékezetes berni labdarúgó-világbajnoki döntőt követően 400 korszerű Lanz Bulldog traktor érkezett Németországból. Közülük az egyiket én kaptam. Ezzel a géppel - az akkori idők divatos szóhasználatával élve - kiváló eredményeket értem el. Úgyhogy lassan „megbízhatóvá" váltam a rendszer szemében; rám aggattak egy csomó kitüntetést, sőt - 1956 tavaszán - még az árviz által sújtott, hasznavehetetlennek vélt gyümölcsöst is visszakaptuk. Házépítésbe fogtunk - ekkor már nős voltam, gyermekünk is volt. 1956. október 13-án Pestre mentem, az építkezéssel kapcsolatos ügyeket intézni. Ekkor született a második gyermekünk. Fegyvert ragadva Ott, Pesten ért a forradalom kitörése. Mit mondjak: belekeveredtem, de rendesen. Olyannyira, hogy eltiprása után Ausztriába kellett menekülnöm. Persze, Magyarországon maradt az egész családom, ezért '57 január 17-én úgy döntöttem: viszszajövök értük. A határ ekkor természetesen hermetikusan le volt zárva: állt a drótakadály, megvoltak az aknamezők, és az orosz járőrök hoszszú botokkal kotorták át a határsávban álló szalmakazlakat, menekülők A Fordok az udvaron sorakoznak (A szerző felvételei) után kutatva. Négy napig bujdostunk előlük, mózeskosárban vonszoltuk magunkkal a háromhónapos kislányunkat, minusz 17 fokos fagyban, derékig érő hóban... A feleségem teje elapadt. Amikor mégis átértünk a határon, tetszhalálból hoztuk viszsza a kicsit, sajnos, egész életében viselni fogja ennek a szörnyű útnak a következményeit... A határon túl Ausztria akkori egyik legelmaradottabb vidékén, a Tósarokban telepedtünk le. A falucska - Pamhagen - alig 400 méternyire volt a magyar határtól, ráláttunk a túloldali őrtornyokra. Munka után kellett néznem, de a legeslegelső természetesen a kemény nyelvtanulás volt. Olyanynyira, hogy '57 júniusában, amikor kiváltottam az iparengedélyemet, a mestervizsgákat már német nyelven tettem le! Gépjavító műhelyt nyitottunk egy szintén magyarországról menekült barátommal, amely szinte a számunkra is váratlanul szerencsés vállalkozásnak bizonyult. Nem csoda: abban az időben egész Ausztriában, de kiváltképpen ebben a csücskében nagy becsülete volt a mechanikusnak, gépjavítónak. Egy kis műhely Pozsonytól alig 50 kilométerre fekszik Bruck, a Lajta menti kisváros. Házfalnyi nagyságú transzparensek adják tudtunkra, hogy itt található a - BMW, illetve Ford kocsira szakosodott - Demeter-autószalon. Az üvegfalú csarnokban a patinás bajor autógyár 5-ös tipussorozatának vadonatúj, csillogó-villogó darabjai sorakoznak; a hozzájuk mérten szerény Fordok tisztességtudóan az udvarra szorultak, és ugyanitt válogathat az érdeklődő a legkülönbözőbb tipusú használt kocsik között is. Az épület tágas előcsarnoka a két domináns márka exkluzív kellékeinek kiállítóterme; hátrább szerelőműhely, alkatrészraktár, amely ugyan - mint maga a tulajdonos mondja - nem tartalmaz mindent; ám azt is nyomban hozzáteszi, hogy szükség esetén órákon belül BÁRMIT be tudnak szerezni. De mindarról, ami idáig vezetett, beszéljen újra Demeter Valér - immár 64 évesen, de még mindig frissen, fiatalosan, tele energiával: Az elegancia - Három évi „gépjavitóskodás után" Bogoly Sanyi barátommal Demeter Valér: Mindig vállaltam a kockázatot... gondoltunk egy merészet és autókereskedést nyitottunk. Az Opel márkára szakosodtunk. Ez a vállalkozá sunk is bevált. Olyannyira, hogy több mint negyedszázadon keresztül csináltuk, és csak 1968-ban éreztük úgy, hogy ismét tovább kell lépnünk. Ekkor a legnagyobb egyetértésben kettéosztottuk az üzletet Sanyié maradt az Opel, én pedig - mondjam azt, hogy ismét kockáztattam? Mindenesetre úgy döntöttem, hogy megcélzóm a tehetősebb réteget, és egy BMW-Volvo autó szalont nyitottam. Igaz, a Volvót később felszámoltam: két ennyire ex kluzív márka mégiscsak nehezen fért meg egy fedél alatt, és helyette a „népautónak" is tekinthető Fordot választottam. A BMW viszont maradt, mert kérem, ez egy olyan autó amelynek mindig volt, van és lesz klientúrája. Akár a legnagyobb konkurens, a Mercedes rovására is! Ta valy például 660 új és 280 használt kocsit adtunk el, s a cég forgalma 190 millió schilling volt. Negyvenkét alkalmazottam van, többségükben „régi" emberek, akikkel évtizedek óta dolgozom együtt: nézze, még az évfordulóikat is vezetem... Hogy nekem milyen kocsim van? Talán meg fog lepődni: nincs saját autóm. Ha valakinek ez az életével és a munkájával járó alapszükséglet - ráadásul „áru" is a kezében -, tulajdonképpen nincs is szüksége rá. így vagyok én is: ha például itt a városban akad elintéznivalóm, beülök az Opel Corsába; ha Bécsbe megyek, egy Ford Escortot választok; hosszabb útra, például külföldre egy komolyabb BMW-t, mondjuk az 5-ös sorozatból. Nagyzási hóbortnak tűnik? Nem az. Csak azt mondhatom mégegyszer: az életem része. Azé, amely Dél-Magyarországról, Hercegszántótól idáig vezetett... VAS GYULA GYALOG BIZTONSÁGOSABB A legtöbb ember azért megy a vasútállomásra, mert valahová utazik. Akadnak azonban néhányan, akik oda mennek „haza", mert ott találtak maguknak „szállást", ha úgy tetszik „otthont". Igen, a hajléktalanok, otthontalan csavargók, az éppen szabadlábon lévő bűnözők egész hada ellepte a nagyobb városok vasútállomásainak környékét. Befészkelték magúkat a kiszuperált vagonokba, a romos épületekbe, sőt, a téli hónapokban a várótermekbe is. Nemcsak az éjszakai szállás miatt, hanem az éttermek, büfék környékén fellelhető ételmaradékok miatt is. A pozsonyi Malinovszkij utca sarkán üresen áll a volt állomás épülete, várótermek, a kiürített irodahelyiségek (jelenleg a közlekedési múzeum tulajdona), s a vágányokon ott állnak a félreállított vonatok (melyek közül nem egyike múzeumi érték). A kellemes nyári éjszakákon a hajléktalan csavargók akár a földön vagy a padon is álomra hajtják fejüket. Az utazóközönséget nyugtalanítja a helyzet, mert a valóban ártalmatlanokon kívül bizony sok a zsebtolvaj és a „hivatásos" betörő. így aztán nemcsak a vonatra várók pénztárcái, bőröndjei, utazótáskái tűnnek el gyakran, de a postakocsik vagy más értékes árut szállító vagonok feltörése sem megy ritkaságszámba. Néhány állomáslakó újabban a nemesfémek lopására specializálódott. A rezet például egész jól tudják értékesíteni á felvásárlóknál, akik aztán (nem kis haszonnal) külföldre adják tovább. Ezért tűnnek el a telefonvezetékekből, a villanyvezetékekből, a váltóberendezésekből a rézhuzalok. Ezzel nemcsak kárt okoznak, hanem közvetve veszélyeztetik a közlekedés biztonságát is. Az állomás környékén lebzselök között vannak kifejezetten agresszív egyének is, akik veszélyeztetik az utasok életét. A vasúti rendőrség bőröndökre való különböző késeket, kiélesített vascsillagokat és egyéb szúrófegyvereket gyűjtött össze. Egy ilyen alaposan felfegyverzett banda bizony komoly veszélyt jelenthet nemcsak a vasútállomás környékén, hanem a vonaton is. Megtörtént már, hogy a nem „kellőképpen készséges" utast kidobták a száguldó vonat ablakán... De mit lehet tenni az utasok biztonságáért? Bizony nem sokat, ez derült ki Daniel Ružička, a testület parancsnokának szavaiból. Mint elmondta, jelenleg mintegy 65 ember tartozik a felügyelete alá, akik öt járásban, négy műszakban, több mint nyolcvan állomáson próbálnak helytállni Egy műszakra átlag tizenkét ember jut, ennyien felügyelnek több száz vonat, több tízezer utas biztonságára. A testület tagjainak azonban nemcsak a vasútállomásokon kell szolgálniuk, az ő feladatuk a vonatok, az értékes szállítmányok biztosítása is. Meg kell hagyni, nincs könnyű dolguk. Amellett, hogy túl kevesen vannak ahhoz, hogy mindenütt ott lehessenek, ahol valami történik, szűk a jogkörük, felszereltségük sem felel meg a követelményeknek. Ami a jogkört illeti, az csak az állomás, illetve a vonat területére terjed ki. Ha például a garázdálkodó a nyilt pályán leugrik a vonatról, vagy három méterre eltávolodik a vasútállomástól, a vasúti rendőrség tehetetlen, nem veheti öt üldözőbe. Persze, a vasútállomásokon az állami rendőrség tagjai is teljesítenek szolgálatot, de az együttműködésről Ružička százados úr nem sok jót tudott mondani. Mégha az elkövetőt sikerül is elfogniuk, kénytelenek átadni az állami rendőrségnek, mert ők nem tartóztathatják le, csak fel, ami se nem egyszerű, se nem veszélytelen. Bár fel vannak szerelve altatógázzal, gumibottal, pisztollyal és bilinccsel is, a gyakorlatban a különböző önvédelmi fogásokon kivül mást ne.migen alkalmazhatnak. Az állomás területén, s főleg a vonaton túl nagy a veszélye annak, hogy valakit véletlenül megsebesíthetnek. Viszont a bűnözök jól fel vannak szerelve, ráadásul helyzeti előnyben is vannak. „Valójában mi vagyunk megbilincselve" - jellemezte helyzetüket a testület parancsnoka. A vasúti rendőrség tagjai alkalmazottak, tehát munkájúk nem szolgálati jellegű, ami azt jelenti, hogy bármikor megtagadhatják a részvételt a veszélyesnek látszó akciókon. Ráadásul a fizetésük (a valorizációval együtt nem több mint 3500 korona) sem inspirálja őket. Nem csoda hát, hogy a legjobbak előbb-utóbb megválnak a testülettől, ha veszélytelenebb, de jobban fizető munkát találnak. Ez viszont oda vezethet, hogy ember híján a vasúti rendőrség nem lesz képes ellátni feladatát: az utasok biztonságának védelmét. Már most sem egészen veszélytelen az éjszakai vonatozás, főleg a Metropol, Amicus nemzetközi gyorsokon és a Horehronec expresszen - árulta el Rudolf Sokolík őrnagy, a pozsonyi főpályaudvar védelmi testületének parancsnokhelyettese - Jogkörre, pénzre és emberekre lenne szükségünk - mondja Ružička százados - de egyelőre egyikre sem számíthatunk. Legalábbis addig nem, amíg a parlament el nem fogadja a vasúti rendőrségről szóló új törvényt. Az azonban - éppen a kompetenciós viták miatt - egyelőre a holdban van. Mi, utasok, persze addig is elvárjuk, hogy kulturált körülmények között utazhassunk, ne kosztól bűzlő csavargók között, minduntalan attól félve, hogy valaminknek lába kél De mi legyen a csavargókkal? Hová takarítsák el őket a szemünk elől? És hová menjenek, ha egyszer nincs számukra hely? így hát továbbra is az állomáson fognak aludni, a padokon vagy egyenesen a várótermekben. És hiába dobják ki őket az „ajtón" visszamásznak az „ablakon", átbújnak a kerítések résein. S félő, hogy micfv akad megoldás, addigra a vadonatúj pozsonyi állomásépületből is ugyanolyan koszfészek lesz, mint az a régi volt... S. FORGON SZILVIA N

a ISMÉT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK? agyon tetszett Ozorai Katalin írása „Embertelenül az emberért?". Minden sorával egyetértek. S mivel az oldal alján azt olvastam: szóljanak a témához... minden levélnek helyet adunk", hát megírom a véleményemet. Már több mint tizenöt éve vagyok férjnél. A gyerekek későn jöttek - sok kivizsgálás, fürdőhelyi gyógykezelés után - tíz évi házasság elmúltával. Most van kettő, nagyon örülünk nekik. Maholnap már mindketten negyven évesek leszünk. Bizony ebben a korban már mi sem szeretnénk több gyereket. Nem vagyunk már fiatalok, meg a mai gazdasági helyzetben ki mer vállalni egy harmadik gyereket? Még kettőt is nehéz felnevelni. És akkor jön a kormány egy ilyen abortusztörvénnyel! Ahelyett, hogy a kormány tagjai azon fáradoznának, hogy legyen elegendő munkahely, hogy legyen hol pénzt keresni. Ha a tisztelt miniszter urak és a képviselők olyan fizetésből élnek majd, mint például a mi családunk, más lesz a véleményük a családgyarapításról. Teljesen elszakadtak a valós élettől, fogalmuk sincs az átlagember gondjairól, mert ők átlagon felül élnek. Családunk havi bevétele alig haladja meg a létminimumhoz szükségeset. Munkanélküli lettem, mig anyasági szabadságon voltam, vállalatunkat feloszlatták. Úgy tűnik, a férjem is hamarosan munkanélküli lesz, mert az ő munkahelyét is megszüntetik. Úgy látom, nagyon sötét jövő elé nézünk. És akkor a kormány elvárná tőlem (a nőktől), hogy csak szüljünk! A nyomorba? Vagy itt is egy másik Romániát akarnak, azt a helyzetet, amelybe jutottak, miután bevezették az abortusztörvényt? Nem vagyok abortusz-párti, szükséges rossznak tartom, amíg ilyenek a körülmények. Amíg nincs elérhető áron, az egészséget nem veszélyeztető, száz százalékosan megbízható fogamzásgátló. Ha ezt biztosítani tudja a kormány, akkor gondolkodhat az abortusztörvény parlamentben való elfogadtatásáról. Addig ki írhatja elő, hogy egy nő hány gyereket köteles szülni? Akinek a lelkiismerete, vagy a vallása nem engedi, hogy elvetesse a nem kívánt magzatot, az ne tegye, erre senki sem kötelezi. De állítom, mert ez a tapasztalatom, hogy a templombajárók közül is sokan alávetették magukat a „kis műtétnek", ezután is megteszik, ha olyan helyzetbe kerülnek Felháborít, hogy bennünket, nőket, ezzel a kérdéssel kapcsolatosan meg sem kérdeznek! Már megint rólunk nélkülünk akarnak dönteni? Demokráciát és olyan képviselőket akartunk, akik valóban a „nép", a kisember érdekeit képviselik. Hát ez lenne az? Félelmetes! T. E. P községből E

lőrebocsátom, imádom a gyerekeket és hívó vagyok Van egy 21 éves fiam, 18 éves lányom és egy 14 éves fiam. Valamennyien egészségesek, okosak, jól tanulnak, és azt mondják, jól neveltek. Valóban mindent megadunk nekik. Három évvel ezelőtt ismét teherbe estem. Két hónapig a férjemmel másról sem beszéltünk, csak arról, megtartsuk-e a kicsit. Végül úgy döntöttünk, hogy a három gyerek nevelésére összpontosítjuk erőnket. A nőknek, a házastársaknak meg kell adni a jogot, hogy ők döntsék el, hány gyermeket képesek vállalni. Ma az élet nem olyan egyszerű, hogy egykét plusz gyerek nem számít. Ma igenis minden fillért be kell osztani és itt van a bizonytalanság: lesz-e holnap mit beosztani. Ellenzem az abortusztörvény elfogadását, mert valóban - ahogy az Embertelenül az emberért? cikkben olvastam „nincs nagyobb érték a szabadságnál". B. A. I városkából Köszönjük az őszinte sorokat és továbbra is várjuk kedves olvasóink leveleit. A neveket és a címeket azért nem közöltük, mert ezek az asszonyok - érthető okok miatt - megkértek bennünket, vallomásaikat kezeljük bizalmasan. Az csak természetes, hogy nem szolgáltatunk ki senkit, ha ez az óhaja. Tehát: a vélemények közlését folytatjuk.