Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám, szombat
PUBLICISZTIKA MJSZQB A PEDAGÓGUS ÁLMA LÁTOGATÁS EGY MAGÁNISKOLÁBAN Úttörőnek lenni szép, de fáradságos feladat. Nemcsak a bátrak szívósságára van hozzá szükség, hanem a megszállottak nagyvonalúságára is. Ugyan mi minden kellhet ahhoz, hogy valaki magániskolát alapítson, mégpedig akkor, amikor az még úttörésnek számit? Tavaly szeptemberben Tóth Lajos történelem szakos tanár Galántán magángimnáziumot alapított. Egy iskola életében fél év rövid idö, egy osztálty pedig kevés az értékeléshez. Mégis, fölkerestük őket, mert a szándékot tiszteletre méltónak találtuk, hiszen idén két további osztályt kíván nyitni a különben harmincéves pedagógusi pályára visszatekintő igazgató. Ne néprajzi érdekesség legyünk Tóth Lajos tapasztalataira hivatkozik: - Mint minden közösségnek, az iskolának is van kirekesztő szerepe, vagyis nehezen türi például a kimagasló képességűeket. Ök aztán kénytelenségből vagy visszamaradnak és az átlaghoz igazodnak, vagy folyvást konfliktushelyzetekbe kerülnek. Ráadásul tudom, hogy a pedagógusok sem rajonganak a pluszkérdésekért. Nos, nálunk olyan légkört igyekeztünk teremteni, amelyben a jó teljesítmény az egész kisközösség számára hajtóerő. A pedagógus részéről pedig messzemenően nyitott, őszinte és türelmes megközelítést nyújtunk. Az oktatásügy reformok előtt áll, mi pedig nem szégyelljük, hogy elitképzéssel kívánunk foglalkozni. Szeretettel, irigység nélkül, tisztelve és támogatva a tanulókat. Nem leereszkedünk hozzájuk, hanem fölemeljük őket magunkhoz. Európai színvonalat szeretnénk megütni. Hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség ne néprajzi érdekesség legyen már végre, hanem újra felkészült, párbeszédre képes értelmiséggel vegyen részt az európai fölzárkózásban. Elvem a József Attila-i „tiszta szigorúság". Vagyis, akit szeretek, azzal szemben vannak elvárásaim. A mostani hatodikosok még harmincötén vannak, de az iskola törekvése a kisebb létszámú osztályok kialakítása. A gyerekekkel rendszeresen foglalkozik pszichológus, az osztályban például soha nem marad föloldatlan konfliktus. Ezt már maguktól a gyerekektől tudom, akik nyíltak, önérzetesek, amikor szokatlan státuszukról faggatom őket: magániskola tanulói. Kinek a szülei határozták el, hogy ide íratják gyermeküket, kinek magának támadt kívánsága ide járni, de olyan is akad, aki a barátja mellett akart kitartani. Családias légkör, nyitottság, nyugalom. Ezt tapasztalom a velük folytatott beszélgetéskor, ezt az órán. Az igazgató nagyobb órabért tud adni a pedagógusnak, válogathat tehát. A hangsúly egyelőre a nyelveken, a számítástechnikán és a vallási oktatáson van. A legtöbb diák már most tudja, milyen pálya érdekli, mi szeretne lenni. Ez persze célirányos fölkészítést tehet lehetővé Az egyik arról beszél, diplomatának készül, a másik apja nyomdokában tiszteletesnek készül, a harmadik kutató lesz. Tóth Lajos: - A pedagógus álma a szeretet és a ragaszkodás a tanuló részéről. És mi ezt naponta tapasztaljuk, a kollégákkal együtt. És a köszönet a szülőktől. Állítom, nem csupán pénzkérdés a hazai magyar iskolaügy. Az iskola Rómába megy Alighanem szervezés, hozzáállás és a szellemi igényesség iránti elkötelezettségé ugyancsak. Az iskola igazgatótanácsában pszichológus, orvos, szülő, pedagógus, a tanügyi igazgatóság és a módszertani központ egy-egy képviselője van jelen. És persze támogatók. Minden csütörtökön nyitott napot tartanak, a szülők, érdeklődők jöhetnek, kérdezhetnek. Hamarosan iskolai újságot fognak kiadni a gyerekek, a közeljövőben pedig az osztály Velencébe és Rómába kapott meghívást. A lányok tervezett egyenruháról beszélnek, milyen lesz az ünnepi változat zakója, szoknyája Mert erre is kiterjed a figyelem. Sót. A gyerekek általános viselkedést tanulnak, az ebédlőben az illemtudó étkezésre, napközben a tiszteletadó, szuverén viselkedésre szoktatják őket. Csupa apróságban tér el látszólag ez az osztály a többi megszokottól. Például, nem hordanak haza könyveket, mert egy példányt az iskolában tartanak, egyből pedig otthon tanulnak. Cipekedés tehát kizárva. Az osztályban kis kézikönyvtár sorakozik a polcokon, bárki bármikor leveheti onnan, beleolvas, megnézi, kikeresi, amire szüksége van. A legnagyobb gond az iskola épülete. Egyelőre a galántai gimnázium épületében „laknak" albérletben, a jövő évtől meg kell oldani ezt a kérdést. Tóth Lajos inkább nem beszél róla, de folynak biztató tárgyalások a minisztériummal. Kérdés persze, milyen lesz a légkör, ha majd az igazgatói szobából, amely egyben az osztályfőnök, Gál István szobája is, egyenesen nem a tanterembe nyílik az ajtó. Vajon a családiasság, a meghittség légköre nem foszlik-e szét a bizalmas közelség melege híján? Az igazgatótanács létrehozta a Comenius Alapítványt, amelyre kül- és belföldi támogatóktól érkeznek adományok. Magyarországról az Illyés Alapítvány és a Rákóczi Szövetség járult hozzá az iskola fejlesztéséhez, idehaza pedig a támogatók és mecénások sora, s hogy egy konkrét példát is fölhozzunk, a minap érkezett meg a nagymácsédi kertészek ezer koronás fölajánlása. A fóti gyermekvárosból és a győri Pedagógiai Intézetből könyvek érkeztek, szóval mindenki segít, ahol tud. A költségvetést pont úgy ellenőrzik, mint bármely vállalkozásét. A pénzről kuratórium dönt. Nem tagadható, hogy sokakban ellenérzést szült az ötlet, ugyanis az elsó reakció minden bizonnyal az: persze, ez az iskola a gazdag vállalkozók csemetéinek nyílott. Ám mi legyen azokkal, akik tehetségesek, de nem tudnak havonta ötszáz korona tandíjat fizetni? Az iskola toleráns, meghirdette, hogy a rászoruló tehetséges gyermekek ingyenes oktatását ösztöndíjjal támogatják. A tananyag ugyanaz, mint az állami iskolákban, csak éppen többet nyújtanak a tanárok. Azonkívül nincs törés az osztályok között, a tananyageltolódás megoldható. A könyvben foglaltakon kívül bö ismeretanyagot kapnak, s a gyerekeket igazából olvasásra tanítják. „Többet tudjon, mint mi" Szülőkkel is beszéltem. A vezekényi Vicsápi házaspár vállalkozóként a magániskolában is úját, fantáziát látott. Egyelőre azt érzik, többet szeretnének nyújtani lányaiknak, mert most a kisebbiket is ide íratják szeptembertől, mint amennyit ók szereztek annak idején, nem is olyan régen az iskolában. Érzik, arra van szükség, hogy a fiatalok kommunikálni tudjanak a világban, szuverén egyéniségek legyenek, ne pedig gátlásos „keleti" termékek. Úgy gondolják, nagyobb lesz leányaik esélye a továbbtanulásra, egyszerűen azért, mert alaposabb és bővebb tudással vértezik fel őket ebben az iskolában. Natália eredményeivel elégedettek, szerintük a lányka kiegyensúlyozottabb, érdeklődőbb, találékonyabb, amióta ide jár. A magániskola intézménye más országokban nagyonis bevált. Valóban többet kell nyújtania, mint az állami iskolának, hogy a megmérettetésben helyt tudjon állni. Ha szinvonalat jelent, ha új módszereket jelent, ha kiváló tanerőket jelent, ha szuverénabb egyéniségeket képes nevelni, csak örülhet az a közösség, amelyiknek alkalma van választani közülük. Korántsem hiszem azonban, hogy a galántai magániskola már most igazolta létét, bebizonyította jogosultságát. Viszont tiszteletre méltó igyekezet, amely évek múlva hozza meg igazán gyümölcsét, amikor majd megérnek végzősei, amikor már helytállnak az életben, a fontos posztokon. Mert amit most láttunk, az kezdetnek, biztatásnak elég. Eredmények egy ilyen intézménytől évek múlva várhatók. Csak szurkolni lehet, hogy a lelkesedés, a szándék tisztasága el ne botoljon útközben, legalábbis ne a gáncsoskodók rosszindulatán. Tóth Lajos megvalósíthatja a pedagógus álmát, a ragaszkodó, szeretetteljes oktatást, a kiművelt emberfők életbe indítását. Kitartásra van hozzá szükség és nagy-nagy türelemre. Hatóság, pedagógustársadalom és a nagyközönség részéről egyaránt. BROGYÁNYI JUDIT 1992. MÁRCIUS 28. KOMENSKÝ ÉSATANÍTÓK A népek tanítójáról szóló írások szerkesztése közben jutott eszembe, Komenský születésének négyszázadik évfordulója vajon kelt-e figyelmet pedagógusaink körében, az évforduló lényének puszta rögzítésén vagy közönyös tudomásulvételén túl. Tehát aktív figyelmet, mely esetleg helyi, körzeti, járási méretekben rendezett tanácskozások, eszmecserék különféle formáiban is megnyilvánul. Merthogy Komenský életmüve legalább annyira időszerű manapság, legalább olyan kincsesbánya a pedagógusok számára (is), mint volt bármely időszakban az elmúlt évszázadokban. Jómagam elképzeltem olyasmit is, hogy, uram bocsá', iskoláinkban tanítási órát szentelnek a nagy elődnek, hiszen például A világ útvesztője és a szív paradicsoma egyik-másik fejezetének a felhasználásával (feldolgozásával) remek negyvenöt perc tölhetó el alap- és középfokon egyaránt, mindegyik évfolyamban. Nos, az aktív figyelem, egyelőre, elmaradni látszik, tisztelet a kivétetnek, ha volt, ha van ilyen. És pont azon a szinten marad el, ahol a gyakorlati oktató-nevelő munka folyik, abban a közegben, melyhez Komenský elsősorban szól ma is bölcs szavakkal, szemlélettágító, módszert kínáló tanácsokat adva, melyekről egyébiráni az elmúlt negyven esztendőben ajánlatosabb volt hallgatni. Még a pedagógusképzőkben is. Részben bizonyára ez a hosszú csend is közrejátszik a pedagógusberkekben Komenský iránt tapasztalható érdektelenségben. Másrészt pedagógusaink figyelmét egészen más dolgok kötik le. A skála a belső iskolai problémáktól, a tantestületekben még inkább fölerősödött, légkört mérgező klikkesdiken át, egészen a megélhetési gondokig terjed. Igen, ez utóbbiak terhe is egyre nyomasztóbb pedagógusaink zömének mindennapjaiban, amiként mostanság a legtöbb emberében e honban. Ki veszi le róluk ezt a terhet, és mikor? Hogy lehetnének végre már ilyen szempontból is szabad emberek, szentelve minden figyelmüket, ener giájukat gyermekeinknek a tanítási órán. A főiskolát végzett, harminc éve pályán lévő pedagógus alapbére ma 3350 korona. Amikor a minap félig tréfásan megjegyeztem egyik pedagógus ismerősömnek, itt a tanitónap, ráadásul Komenský születésének négyszázadik évfordulóját is ünnepeljük így hát most nagykanállal esztek ti, tanítók, tanárok - kapásból tüzelt vissza, egy „Legalább ne mérgesíts..." kezdetű hosszú monológgal. Komenský? Ugyan (bodnár) Gál István osztályfőnök magyarórát tart (Prikler László felvétele) „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?" (Vörösmarty) Egy nagy szekrényben a világ csodái - mesék, versek, kalandregények, állattörténetek szép fehér csomagolópapírral borítva. Tanítás után mindig kinyitottak a gyermekszemek előtt. Különös, hogy a nyomtatott világ titkaival ismerkedve nemcsak az elvarázsoló kalandok izgalmas gyönyörűségeire emlékszem, hanem akkori szemmel és érzelemvilágommal szomorú élményként átélt történésekre is... Mert ám nem csak úgy, a szemünk sóvárgása szerint külcsönözhettünk könyveket a nagy szekrényből. A tanító néni igen tüzetes mérlegelés után adta kezünkbe ezt vagy azt a könyvet. Történt egyszer, hogy a még becsomagolatlan könyvek között egy, hatalmas elefántokkal telerajzolt borítójú afrikai vadászkalandokról szóló könyvet pillantottam meg. Harmadikos lévén, az akkori ötödik osztály kalandfaló nagyfiúira figyelve igyekeztem volna olvasni én is. Ez egészen addig nem sikerült, míg a tanító néni megítélése szerint a nekem való meséskönyveket mind az utolsó oldalig el nem olvastam. Bizonyára nagyon elszánt gyerek lehettem, mert mire a tanév vége felé jártunk, jogot formáltam a nagy, elefántos könyvre. Még szerencse, hogy közelgett a szünidő, s az iskolai könyvtárból nemcsak egy, hanem négy-öt könyvet is kölcsönözhettünk. így aztán a maradék mesekönyvekkel együtt azt is hazavihettem. Jellemző volt a tanító néni józan előrelátására, hogy én bizony a vadászkalandok huszadik oldalától messzebb nemigen jutottam az olvasásban. Olyannyira nem, hogy nem is emlékszem a könyv címére, viszont a kirótt penzum teljesítéséhez hazavitt mesekönyv - Móra Ferenc Kincskereső kisködmönje - életem végéig kedves olvasmányom marad. Persze, ebben a történetben sem a könyveké az igazi főszerep, hanem a tanítóé, aki történetesen nő volt. Azt sem tudom, hogy igazából minden elemében tudatos volt-e az, amit elvárt tőlünk, bár végeredményét tekintve minden következetessége utólag is pontosan indokolható. Nem erőszakosan, nem kényszerítve, de közvetlen módon megadta a lehetőséget a választásra. Mondhatnám úgy is: előre tudta, hogy az a nagy, elefántos könyv mennyire nem nekem való, ezért más olvasási mintát is adott a szünidőre. Az ő személyéhez is kapcsolódik az a folyamat, amelynek végén a családi házunk építésével minden anyagi erőforrásukat kimerítő, kétlaki - félig munkás, félig paraszt - szüleimen keresztül könyvvásárlóvá lettem. Tegyem hozzá gyorsan, hogy nem voltam egyedül. Jobb anyagi helyzetben levő társaim mellett sem szerettem volna lemaradni, s bizony ezért inkább vállaltam az otthoni szidást, de a megvásárlásra hazavitt könyvet megvetettem a szüleimmel. Meg aztán édesanyámban is volt annyi tartás, hogy ne küldje vissza másnap. Ezért aligha véletlen, hogy a mostanság tulajdonomban levő könyvek elég jelentős hányada iskoláim végzése idején került hozzám, ami mögött a könyvek világában kalauzoló tanítóim és tanáraim elhivatottságát látom. így történt, hogy Jókai Mór A kiskirályok című regényét első magyar tanáromtól kaptam ajándékba, miután a kilencedik tanév végén illendően asztalára tettem a kölcsönvett kötetet. Boldog vagyok, hogy olyan tanárokkal hozott össze a sors, akik között sokan voltak, akik - függetlenül a könyv műfajától - olvasásra tanítottak és ösztökéltek. Számomra felejthetetlen nagylelkűséget példáz az a magyar tanárom, aki minden irodalomórára eladásra szánt könyvekkel a kezében jött. A negyedik év végén, bizományosi feladatának eleget téve, felszólította az olykor csürheként viselkedő technikusjelölteket, hogy egyenlítsék ki a könyvvásárlás utáni hátralékaikat. Fájó emlék, hogy éppen a közülünk legtöbb filmet megnéző, legtöbb sört megivó, a legtöbb kamaszlányt cukrászdába és parkba cipelő osztálytársunk után maradt adósság. Tanárunk akkor úgy tett, mintha ő emlékezne pontatlanul, pedig mindannyian tudtuk az igazságot. Évekkel később, de már újságírói pályám munkabérét költve keveredtem a Kassai Magyar Könyvesboltba, ahol szokásomhoz híven, nem a prózát, hanem a verseket és a bölcseleti munkákat kerestem. A bolt vezetőnője kicsit keserű mondatok kíséretében kihozott a raktárból egy igencsak gondos ízléssel és pallérozott tudással összeválogatott könyvcsomagot. - Az a tanár, aki ezeket a könyveket meg akarta vásárolni, már soha nem jön értük. Tegnap temették. - Nem kérdeztem, hogy ki volt az a tanár. Én tudtam, s az arcomra kiülő döbbenetet látva kérdezhette meg a könyvkereskedő: - Talán ismerte? — Válasz helyett bólintottam, s kértem, hogy a könyveket csomagolja be, mert mind megvásárolom. Ez a tanár is ugyanannak a középiskolának volt a filozófia tanára, s gondolkodni és érezni igyekezett tanítani mindannyiunkat. Nem tudom, és nem is akarom meghatározni, melyikük segített közelebb a bizonyossághoz, amely szerint ma már tudom, mennyire kevés időt élünk ahhoz, hogy vágyainknak eleget téve a lehető legtöbbet tudjunk meg az emberekről, Istenről és a világmindenségről. Talán már az is igazságtalan a többiekkel szemben, ha ezt a négyet emelem ki. Ráadásul nem is oly rég a négyük közé nem sorolt tanítómra emlékezve, mindannyiunkhoz méltatlan hibát vétettem. Még szerencse, hogy egy ismeretlen olvasó - igaz, kissé gúnyolódva, s tanítóm emlékén élcelődve - kiigazított. Komolytalan hevessége akadályozhatta meg abban, hogy odafigyeljen arra, amit írtam és írt. Mert tudom - és miért ne tudnám? —, amit ő nem tud. A „harsogó harist" nem lehet összetéveszteni, a „tikkadt szöcskenyájakkal", mert a haris (Crex crex) költözőmadár s a szöcskét kabócaként ismerjük Gömörben. Tanítóm, illetve közöttem és a levelet író olvasó között egy lényeges különbség azért van: mi nem használunk álnevet, s nem is titkoljuk el címünket. Nem lehet senki számára meglepő, hogy vétségeimmel elsősorban előttük vallok szégyent. Mert kinek is ad számot az ember mindarról, amit tudása ellenére, figyelmetlen siettségében elkövet, ha nem azoknak, akik ezt a tudást pallérozták? Nem négyen vannak ilyenek, nem négyen vannak gondolkodásom kalauzai, mégis ők azok, akik az iskola után még rendszeresen kapáló parasztgyereket és a szünidőben a munka nehezebbik végét megfogó középiskolást egy lassú folyamatban mégiscsak magasabb pontra kalauzolták el a gondolkodásban. Kérdés, hogy vannak-e, lesznek-e ma is ilyen tanárok? Nélkülük a mostani nehézsorsú munkás- és parasztcsaládok gyerekei aligha jutnak el az értelmiségi létformáig. Egyáltalán, van-e még lehetőségük arra, hogy a magyar klasszikusokat mindennap felkínálják a manapság összehasonlíthatatlanul több zsebpénzzel rendelkező középiskolásoknak? Képesek-e arra, hogy megválogassák, mit vesz kezébe a mai kisiskolás? Remélem, hogy igen. Mint ahogy azt is remélem, hogy mindig lesznek tanítók és tanárok, akik felismerve a legkisebb tehetséget is, tudáshoz segítik valamennyit. DUSZA ISTVÁN GONDOLKODÁSOM KALAUZAI