Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-27 / 74. szám, péntek

1992. MÁRCIUS 27. ÚJ SZÓ* FOGYASZTÓI FIGYELŐ 6 AZ ELLENOROK TAPASZTALATAI A BÍRSÁGOLÁS NEM HATÉKONY? A Szlovákiai Kereskedelmi Felügyelőség munkatársai továbbra sem tétlenkednek és tapasztalataik alapján megállapíthatjuk: alapos és indokolt okuk van rá, hogy rendszeresen járják az üzleteket és leleplezzék a becstelen eladókat. Az elmúlt héten 104 ellenőr 430 kereskedelmi egységben járt, 432 próbavásárlást végzett. A „legeredményesebbek" a besztercebányai felügyelet alkalmazottjai voltak, ők tárták fel a legtöbb árdrágítást. KözépSzlovákiában a vásárlások 55,2 százalékánál próbálták becsapni őket, a fővárosban viszont „csak" 33.9 százalékos árdrágítást állapítottak meg. Az előző adat szerint tehát minden második vásárlásnál 'számoltak többet, Pozsonyban viszont minden harmadik próbavásárláskor volt téves a számla. Ezek bizony nem épp örvendetes megállapítások. Azt már megszoktuk, hogy a magánkereskedőknél az árak „szabadon" mozognak, viszont a még vállalatokhoz vagy fogyasztási szövetkezetekhez tartozó üzletekben a felettes szerv által meghatározott árakat be kell tartani. Persze megtörténik az is, hogy a vezetők ezt figyelmen kívül hagyják és önkényesen szabják meg, mit mennyiért kínálnak, és természetesen a haszon a saját zsebükbe vándorol. Huszonnégy ilyen esetre mutattak rá az ellenőrök — kellő figyelmeztetéssel. Több mint 100 boltban viszont arra szólították fel az eladókat: legyenek szívesek az áru mellé árcédulát is tenni. Ezt a szóbeli felhívásukat is a helyszíni bírságolás „kísérte", mivel a vezetők a kötelességüket elmulasztották. Nézzünk néhány példát, hol, mit tapasztaltak az ellenőrök. A pozsonyi Hanka magánboltban először 52.10 koronáért vásároltak és 3,40 koronával számoltak nekik többet, a második próbálkozásukkor 37,50 korona értékű árut tettek a kosárba, akkor viszont 4,10 koronával „tévedtek" a pénztárnál. A számoláson kívül a mérésben sem voltak ppntosak az eladók, ráadásul 809,50 korona értékű mélyhűtött és időközben kiolvadt élelmiszert is találtak az üzletben kínált termékek között. Az egyik malackai hentesboltban is túlságosan jól fogott a főnök ceruzája: a 69,20 koronás helyes árat 12,40 koronával egészítette ki — természetesen jogtalanul. A lévai vegyeskereskedésben az 54,80 koronás számlára 4 korona „felárat" tettek rá — állítólag tévedésből. Két zöldségüzletből sem távoztak örömmel az ellenőrök. Egy zólyomi magánkereskedőnél 4483 korona értékű szeszes italt, sampont, fürdőhabot, sőt még pulóvereket is találtak, pedig ezek forgalmazására nem is volt engedélye. Körmöcbányán a Gajar nevű üzletben csak 23,10 koronáért vettek almát és káposztát, de mivel a minőségük nem volt megfelelő, az árdrágítás 7,40 koronát tett ki. A 150 kg burgonyán viszont már egy fillért nem kereshetett a tulajdonos, mivel a rossz minősége miatt megtiltották a forgalmazását. Igaz ugyan, hogy több mint 260 ezer korona értékű áru eladását megakadályozták — de ki tudja mennyi kétes értékű terméket adtak el a tájékozatlan vevőknek a felelőtlen kereskedők? A 100 ezer koronát meghaladó helyszíni bírság sem tűnik elégségesnek, hisz az említett mértékű árdrágítások alapján a pár száz, esetleg pár ezer koronás büntetések nem sokat jelentenek a kereskedőknek. Valószínű, nagyon rövid idő alatt behozzák az ellenőrök okozta „hiányokat" és az sem titok, hogy a mit sem sejtő fogyasztó fizeti meg mindezt. A polcok, a pultok megteltek, de a pénztárcánk... (Lörincz János felvétele) A FOGYASZTÓK ÉS A KÖRNYEZETVÉDELEM NEM MINDEN ZÖLD... Idén a fogyasztói jogok világnapjának alapvető gondolata a környezetvédelemmel volt kapcsolatos. Első hallásra talán túlságosan is távolinak tűnik a fogyasztó és a környezetvédelem, de ha alaposabban szemügyre vesszük az összefüggéseket, rájövünk: szinte törvényszerűen egymáshoz tartoznak. Nem véletlen tehát, hogy a fogyasztók nemzetközi szervezete az egészséges környezethez való jogot az alapvető követelmények közé sorolta. Vajon nálunk, ahol gyakran úgy érezzük, a fogyasztónak semmiféle joga sincs és a megváltozott gazdasági helyzetben az eladók kényük-kedvük szerint bánnak vele, hogyan nyilvánulhat meg az egészséges környezet iránti igény? Kérdéseimmel Pavol Hraškóhoz, a Szlovákiai Fogyasztók Egyesületének elnökéhez fordultam. — A környezetűnk védelme elsősorban az állam, a kormány és az ipari managemant feladata. Ok felelősek azért, hogy olyan gazdasági programokat alkalmazzanak, amelyek környezetkímélőek és a gyártási folyamatok, illetve a késztermékek nincsenek káros hatással az egészségre. Minderről pontos információkkal kellene szolgálniuk, hogy valamennyien érezzük: érdekünkben cselekednek és tudjuk, mely termékeket hová sorolhatjuk a környezet és egészségünk szempontjából. • Az információk viszont hiányoznak... — Sajnos, nagyrészt igen. A fogyasztó ilyen helyzetben csupán azt teheti, hogy azon cikkeket, amelyekről sejti, hogy a szigorú követelményeknek nem felelnek meg, egyszerűen figyelmen kívül hagyja a vásárlásai során. Csak egy példát mondok: a sprayek környezetre ártalmas hatásáról regebbtől tudunk. A gyártók viszont még mindig nem iktatták ki ezt a csomagolási módot programjukból, a kereskedelem pedig forgalmazza. A fogyasztók azzal, hogy egyáltalán nem vásárolják, kényszerítik a gyártás megszűntetését. • Külföldön már vannak olyan cikkek, amelyeken jól láthatóan feltüntetik a „zöld termék" jelzést, ami azt jelenti, á környezetre nincs káros hatással. Nálunk is vannak már hasonlóak? — Arra nehéz válaszolni, hogy jelzés nélkül léteznek-e ilyen termékek, ugyanis nálunk nincs kidolgozva az ezekre vonatkozó követelményrendszer, amelynek meg kell felelnie az ilyen kategóriába besorolt gyártmányoknak. Készül ugyan a szabályzat, de ugyanúgy, mint a fogyasztói érdekvédelemre vonatkozó törvény, még nem került a legfelsőbb fórumok tárgyalásainak napirendjére. A külföldi termékekkel összefüggésben meg szeretném jegyezni: a zöld reklámhadjárat nem mindig tiszta és igaz. Sajnos, nem egy esetben előfordult, hogy a vonzónak hirdetett termékek nem is voltak igazából „zöldek". • Ezek az áruk viszont rendszeresen drágábbak, mint az átlagos termékek. — Igen, de ennek nem kellene törvényszerűnek lenni. Tény: a gyártó a reklámot is megfizetteti a vevővel, pedig inkább arra kellene törekedni, hogy olyan jogszabályok szülessenek, amelyek alapján a környezetkímélő cikkek gyártóinak megéri az ilyen termékeket készíteni és a fogyasztónak is előnyös legyen a saját egészsége és környezete védelme szempontjából az ilyen cikkeket megvenni. • Ma még a fogyasztó egyetlen védekezési módja a gyanús termékekkel szemben az, hogy nem veszi meg. Vonatkozik ez például az importélelmiszerekre, amelyekről érthető útmutató híján nem tudjuk, mit tartalmaznak, de a zsákbamacskaként a polcokra kiállított iparcikkekről is elmondhatjuk ugyanezt. Ilyenkor gyakran elhangzik: miért engedik meg a vámosok az ilyen áruk behozatalát. Tényleg ők tehetnek arról, hogy a piacra ellenőrizetlen áru kerül? — Ez nem ilyen egyértelmű. A gyártmányért mindig a készítője a felelős. A lelkiismeretes kereskedő viszont csak a jó minőségű cikket veszi meg és forgalmazza. Hogy a határainkon túlról milyen minőségű árut hoznak be, ennek meg'télése nem a vámosok feladata. A foghíjas jogszabályok miatt történik meg, hogy az arra hivatott intézetek egnedélye nélkül is a pultokra kerül az áru. E téren a törvényalkotásnak gyorsabban kellene lépni, mert. csak ezáltal járulhatunk hozzá a fogyasztók érdekvédelméhez. MENNYIT KÖLTÜNK ÉLELEMRE? Élelmiszervásárlásra fordítjuk a fizetésünk több mint felét. Az 53 százalékos „arányunkkal" túlszárnyaltuk valamennyi nyugat-európai országot. Persze ez nem jelenti azt, hogy mi többet eszünk, mint például Németországban, Hollandiában vagy Dániában fogyasztanak. Arról van szó, hogy az árak emelkedése miatt egyre laposabb a pénztárcánk. Sajnos, ebben nagy része van a semmivel sem helyettesíthető élelmiszereknek. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évben csökkent a fogyasztás, az élelemre fordított kiadásaink növekedtek. Az ábra azt mutatja, hogy az egyes államokban a lakosság a fizetés hány százalékáért vásárol élelmiszert. INKÁBB PRÓBÁLJUK FEL A ruházati cikkek választéka az utóbbi időben igencsak bővült. Az állami és a szövetkezeti boltokon, áruházakon kívül a magánkereskedőknél is vásárolhatunk. A legszebb modelleket választhatjuk, de sajnos gyakran kiderül: nem a mi méretünkre szabták a kiszemelt ruhát, blúzt, szoknyát. De hogyan tudhatjuk meg próba nélkül, vajon az alakunknak megfelelő-e a méret? Ebben szeretnénk egy kis eligazító útmutatóval szolgálni. Hazánkban a gyártók körülbelül egy évtizede kezdték alkalmazni a felnőttek részére készített öltönyök, kosztümök, kabátok, ruhák, nadrágok egységes méretjelölését. A ruházati cikkekre kerülő cédulára három adatot írtak: a testmagasságot, a mellbó'séget, a férfiak részére készítetteken a derékbőséget, a női ruházati cikkeken pedig a csípőbőséget. Az adatokat a felsorolás sorrendjében centiméterekben találhatjuk a cédulákon. Ezt a jelölési rendszert egy meglehetősen széles körű statisztikai mérés és az így nyert adatok összehasonlítása előzte meg. A nőknél a testmagasság a ruházati cikkek szempontjából 158 cm-nél kezdődik, és 6 centiméterenként növekszik, egészen 176 centiméterig. A férfiaknál a méretek sora 164-gyel kezdődik és ugyanúgy 6 centiméterenként 194 centiméterig növekszik. A mellbőség 4 centiméterenként, a derékbőség 6, a csípőbőség pedig 4 centiméterenként növekszik. Például, ha egy férfiöltöny céduláján a 170-100-88 adat olvasható, ez azt jelenti, hogy egy 170 centiméter (plusz, mínusz 3 cm) magas, 100 cm (plusz, mínusz 2 cm) mellbőségű és 88 cm (plusz, mínusz 3 cm) derékbó'ségű férfira való. A női ruha 164-104-112-es jelzése alapján e ruhadarabot egy 164 (plusz, mínusz 3 cm) magas, 104 (plusz, mínusz 2 cm) mellbőségű és 112 cm (plusz, mínusz 2 cm) csípőbőségű nő veheti meg. Megjegyezhetjük azt is, hogy a blúzokon, a zakókon az utolsó számjegy helyett, a nadrágokon, illetve a szoknyákon pedig az első számjegy helyett nullákat találhatunk. A teljesség kedvéért még azt is jó tudni, mit jelent az említett számcsoportok előtt az M, illetve az S betű. Nos, az M-jelzésű ruhadarabokat a fiataloknak szánta a gyártó — ezeknek a szabása is ennek a korosztálynak megfelelő. A közép- és az idősebb generációhoz tartozók az S kategóriába, sorolt konfekció közül választhatnak. A kötött holmikon és a fehérneműn külföldön már régebbtől, nálunk 1991 januárjától a méretet betű jelöli. Bizonyára sokan találkoztak már az S, M, L és az XL-jelzéssel. Angol szavak kezdőbetűi ezek: Ssmall — kicsi; M-medium — közepes; L-large — hosszú; XL-extra large — különösen hoszú. A nálunk bevezetett korábbi jelöléseknek a következő méretek felelnek meg: S = 44-46-os méret (88-92 cm mellbőség) M = 48-50-es méret (96-100 cm mellbőség) L = 52-54-es méret (104-108 cm mellbőség) XL = 56-58-as méret (112-116 cm mellbőség) Persze, ez a jelölési mód nem olyan megbízható, mint a centiméterekben kifejezett méret. A textilipari termékeket tesztelő és ellenőrző intézet munkatársai 56 férfi alsónadrágot hasonlítottak össze. Valamenynyin M-betű volt, de különböző országokban gyártották: Kínában, Indiában, Ausztriában, de volt köztük Hongkongban készített és hazai gyártmányú is. Nemcsak színben, fazonban tértek el egymástól, hanem méretben is, mégpedig annak ellenére is, hogy ugyanazon országokban kerültek le a gépsorokról. Például a kínai M-jelzésűek közül olyanokat is találtak, amelyek egyforma méretűek voltak az XL-lel jelöltekkel. De előfordult az is, hogy az osztrák L méretű alsónadrágok kisebbek voltak az ugyanott gyártott M méretűeknél. Az Indiában gyártott S-méretűek derékbőségénél 13 cm eltérést tapasztaltak. Ha az importált alsónadrágok méretét a nálunk alkalmazott méretekkel vetjük össze, megállapíthatjuk; némely férfi méretű alsónemű csak gyerekeknek felel meg. S hogy hogyan akadályozhatjuk meg az ilyen eltéréseket, illetve vevőt bosszantó téves tájékoztatást? A behozatallal foglalkozó vállalatok, társaságok feladata és kötelessége, hogy ügyeljenek a megjelölés pontosságára. Sajnos, erre alig gondolnak. Mi vásárlók pedig csak azt tehetjük, hogy nem csupán a méreteket és az árat vesszük alaposan szemügyre ha ruházati cikkeket vásárolunk, hanem a biztonság kedvéért felpróbáljuk a megvételre kiszemelt cikkeket (ha lehetőség van erre). HASBRO = MARKAS JÁTÉKOK Ki gondolná, hogy még abban is nagy, sőt óriási különbség van, hogy az egyes országokban milyen minőségű játékokkal játszanak a gyerekek. A fejlett országokban a márkásaké a vezető szerep: az ott élő apróságok játékainak 80 százaléka sorolható ezek közé, csupán 20 százalékuk tartozik a standard kategóriába. Nálunk szinte fordított a helyzet: a mi gyerekeink szobáiban csupán 10 százalékot tesznek ki a világszerte híres babák, kockák, autók, tehát nem véletlen, hogy Magyarország és Lengyelország után a mi piacunkra is egyre nagyobb erővel törnek be, illetve próbálkoznak a helyfoglalással a legismertebb játékgyárak. A közelmúltban a világ legnagyobb játékkészítő vállalata, a Hasbro is megjelent kínálatával. Ha azt mondom Sindy, My Little Pony, transformerek vagy Joe, sok-sok gyereknek szíve kezd gyorsabban dobogni, s a szülőknek van mit csinálniuk, hogy ellenálljanak a nagy csábításnak. De honnan is jött a Hasbro? Ezt a vállalatot 1923-ban alapították az Egyesült Államokban. Kezdetben textilgyártással, ágyneművarrással, majd golyóstollak készítésével foglalkoztak. A második világháború idején az alapító Hassenfeld család második nemzedéke kezdett a játékok gyártásával foglalkozni. Egyszerű, kedves termékeik gyorsan keresettekké váltak. 1964-ben dobták a piacra a harcos Joe figurát, s ezzel szinte felülmúlták korábbi sikerüket. 1978-ban a cég is reagált a háborúellenes légkörre és csupán négy év múlva újította fel harcosai gyártását. 1980-ban a cég forgalma meghaladta a 100 millió dollárt, néhány év múlva pedig a 224 milliót. A vállalat semmit sem hagyott a véletlenre. Felmérések alapján megállapították; a lányok a babákon kívül szívesen játszanak a lovacskákkal is, ezért 1982-ben megjelent a piacon a My Little Pony. Az első évben reklám nélkül fél miliő pónit adtak el, azóta minden esztendőben újabb pónigenerációval bővítik a kínálatot. Közben a fiúkról sem feledkeztek meg: a transzformerek az ő kedvenceikké váltak. Nehéz eldönteni, a póni vagy pedig a Sindy-lány iránt érdeklődnek inkább azóta is a lányok. És a legkisebbeknek is kínál érdekességet a Hasbro: Play Doh néven a világ már harminchat éve ismeri az „akár el is fogyasztható" játékokat. Ézek és a többi felsorolt is rövidesen teljes választékban kapható lesz nálunk. S az árak? Az importőrök szerint ugyanolyanok, mint Magyarországon és Lengyelországban, de körülbelül 30 százalékkal olcsóbbak, mint a nyugati államokban. Ennek ellenére, az itthon gyártottakhoz mérve igen drágák. Az oldalt összeállította: DEÁK TERÉZ