Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-26 / 73. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ 1992. MÁRCIUS 26. KOMÁROMBAN NEM VOLT ZÁSZLÓÉGETÉS A szlovák lapok bő terjedelemben foglalkoznak március 15-e megünneplésével hazánkban. Különösen a Koridor kíséri megkülönböztetett figyelemmel az ünnepségekel, a múlt heti keddi és szer. dai számában is foglalkozik a témával. A lap főszerkesztője, Jerguš Ferko nem tud napirendre térni afölött, hogy a komáromi ünnepségen a magyar politikai élet több képviselője is megjelent. A lap szerkesztősége egyenesen Ji'ri Dienstbier külügyminiszterhez és Pavol Demešhez, a szlovák kormány illetékes miniszteréhez fordult: tudtak-e arról, hogy idegen állam • kormánylisztviselője van látogatóban hazánkban. A minisztérium válaszát a Koridor szerkesztősége nyilván nem találta elegendőnek, meri Ferko úr jogot formál arra, hogy kioktassa a minisztériumot, hogyan kellene viselkednie hasonló helyzetekben. „Prágából a választ lapzártáig nem kaptuk meg. Demeš miniszter nevében első helyettese, Jozef Dravecký válaszolt: "Gergey András úr (helyesen: Gergely K.T.) a külügyminisztérium főtitkára. Nálunk ez a miniszterhelyettes és a főosztályvezető közötti funkciónak felelne meg. De egyszemélyben történész is, s mint ilyet javasolta őt előadónak a Magyar Kulturális Központ a szervezők (a Csemadok) kérésére. A magyar főkonzulátus képviselője szerint a szervezők hibát követtek el, hogy nem történészként, hanem állami tisztségviselőként mutatták őt be. Minisztériumunk Gergely urat nem hívta meg, és mi sem voltunk a meghívottak között. Az akcióról utólagosan értesült a Szövetségi Külügyminisztérium is. Tekintettel a nemzetközi kapcsolatokban uralkodó szokásokra viszont nem hisszük, hogy ezt a helyzetet dramatizálni kellene. Mi is járunk gyakran hazánkfiaihoz külföldre, s ha ilyen esetekben nem történik hivatalos tárgyalás is a meglátogatott állam képviselőivel, nem feltétlenül szükséges jelenteni a látogatást a kormányszerveknek. Mint a miniszter első helyettese én magam is hasonló módon jártam már Lengyelországban, a Vajdaságban, Horvátországban, és épppen 1992. március 14-én és 15-én látogattam meg a magyarországi szlovákokat Békéscsabán és Tótkomlóson." Ez a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumának a magyarázata. Én is úgy gondolom, hogy ezt az ügyet nem kell dramatizálni, de ennek ellenére az ügy kapcsán figyelmeztetni kell néhány mozzanatra. A szervezők nemcsak ott követtek el hibát, amikor Gergely Andrást állami funkciójában mutatták be, de főleg ott, hogy ilyen rendezvényre, amely a magyar nemzeti érdekek mellett az általános emberi eszméket (testvériség, egyenlőség, szabadság) is ünnepelte, nem hívta meg a Csemadok a szlovák fél egyetlen képviselőjét sem Pozsonyból, a helybeliekről (például a Matica slovenská) nem is beszélve. Nyilván ezért zajlott az egész ünnepség kizárólag magyar nyelven. Arról, hogy az ilyen egynyelvű barátság képzete legalábbis furcsa, már írtunk. Furcsa viszont valami más is — az, hogy mindkét illetékes minisztériumunk (a szövetségi és a szlovák) egy ilyen rendezvényről, amelyen egy idegen állam két diplomáciai és egy kormányképviselője vesz részt, csak az újságokból értesül. Különösen, ha hasonló rendezvény olyan érzékeny területen van, mint amilyen mindenképpen Dél-Szlovákia. Ilyen diplomáciai turisztika a megfelelő minisztérium tájékoztatása nélkül a Szlovák Köztársaság Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumának a képviselője szerint összhangban van „a nemzetközi kapcsolatokbán uralkodó szokásokkal". Úgy vélem azonban, hogy épp ezekben léteznie kellene a diplomáciai protokoll pontos szabályainak (amelyeket korrekt módon be kellene tartani). Körülbelül egy éve az osztrák újságírók egyesülete sajtókonferenciát rendezett a bécsi Concordiában (itt van a bécsi magyar nagykövetség székhelye is). Az Együttélés képviselői, különösen Duray Miklós, a mozgalom elnöke itt a meghívott külföldi és szlovák újságíróknak tolmácsolta alaptalanul kritikai nézeteit a szlovákiai nemzeti kisebbségekre vonatkozóan, olyan szellemben, hogy a régi rendszerben jobb volt a helyzet. A műsor fénypontja Esterházy gróf unokája volt, aki az újságíróknak egy eléggé nem objektív szöveget osztogatott, amely kiforgatta a szlovákiai nemzetiségi viszonyokat. Ekkor is érvényesült az ismert képlet — rólunk, nélkülünk. Ugyanis, bár Szlovákiáról volt szó, nem volt jelen a Szlovák Köztársaság egyetlen képviselője sem, a bécsi csehszlovák nagykövetség képviselői sem. Viszont a magyar nagykövetség képviselője nem hiányzott. Világos, milyen érdekek és kinek az érdekei érvényesülnek ezeknek a valójában „jól sikerült" rendezvényeknek a hátterében. Nyilván szükséges lesz, hogy az újságírók gyakrabban kérdezzék meg az illetékes minisztereket, tudják-e, mi történik a főváros határain túl. JERGUŠ FERKO Koridor, 1992. március 19. A szlovák közvélemény polarizációját jelzi, hogy nem minden központi sajtótermék pendül egyhúron a régóta közismert „magyarbarát" Jerguš Ferko úr és lapja véleményével. A Nový čas című független napilap Komáromban nem volt zászlóégetés című cikkének címében nyilván a pozsonyi március 14-i, az önálló Szlovák Állam 53. évfrdulója ünnepségein történtekre utal, s közvetlenül a Práca 1992. március 16-i cikkével száll vitába, de úgy véljük, egyben megfelelő válasz Jerguš Ferkónak is. Az írást teljes terjedelmében közöljük. Azoknak, akik március 15-én Komáromban az 1848-as magyar forradalom ünnepségeitől valami rendkívülit, sőt botrányosat vártak, csalódniuk kellett. Persze, ha nem tekintik botránynak, hogy a magyar forradalom ünnepsége magyar nemzeti színek jegyében zajlott s Petőfi A nemzetgyűléshez című verse magyar színész szájából magyar nyelven hangzott el. Bevallom, nekem görcsösnek s nevetségesnek tűnne, ha a magyarokat saját ünnepségükön Janko Kráľ versét látnám lángoló szavakai szavalni (természetesen szlovákul) s lelkesen lengetni a szlovák zászlót. Az mellesleg tiszteletreméltó helyen, a városháza tornyán volt elhelyezve. Az egész rendezvénynek túlnyomórészt kulturális-népművészeti jellege volt, ós semmilyen politikai felhang sem zavarta volna meg, ha nem lett volna Bajnok Istvánnak, a Szövetségi Gyűlés képviselőjének (az Együttélés részéről) a felszólalása, aki nem felejtette el polgártársainak megemlíteni, hogy ma a szlovák nacionalista erők frontális támadásával kell szembenézniük. Ez volt tulajdonképpen az egyedüli politikai aktualizálásra törekvő gondolat, amely az ünnepségen elhangzott. A Práca szerkesztőnőjétől eltérően én nem éreztem magam úgy, mintha Magyarországon lennék. Úgy éreztem magam, mint Komáromban, ahol a lakosság többségének az anyanyelve magyar, s így egyáltalán nem bőszített, hogy „a résztvevő polgárok kölcsönös beszélgetései" magyar nyelven hangzottak el. Végül is azt nem vártam, hogy a magyar ünnepség iránt a szlovákul beszélő polgárok tömegesen érdeklődtek volna. A vasárnapi ünnepség Komáromban nyugodt és méltóságteljes légkörben folyt le. Nem hangzottak el semmilyen politikai követelmények, nem nyomta rá bélyegét az ünnepségre a választás előtti harc sem, s nem történt semmilyen állami zászló autodaféja (= a szó eredeti értelme: könyvégetés, főleg politikai okokból - K.T.) sem. LUCIA PLATAN Nový čas, 1992. március 17. TRIANON RÉME A fenti cím alätt a Slobodný piálok hasábjain Igor Cibula (aki korábban a Národná obroda munkatársa volt), terjedelmes cikkben elmélkedik Magyarország külpolitikájáról, különös tekintettel a határokon túl élő nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban. Minden hivatalos kijelentés ellenére, hogy a magyar kormány nem támogatja a szomszédos államokkal szembeni területi követeléseket, fennáll Magyarország ambivalens, tehát ellentétes érdekeinek a gyanúja a trianoni szerződés revideálását illetően. Ugyanis ismételten előfordul Trianon kétség bevonása, s a magyar közvélemény elé bizonyítékokat tárnak arról, hogy „több mint 3,5 miliő magyar él a szomszédos államokban, ahol előítéletekkel, megkülönböztetésekkel találkoznak, sőt gyakran a halál fenyegeti őket" — mint azt Antall József kormányfő mondta az International Herald Tribune című napilapnak ez év január 23-án közölt interjújában. A magyarok még mindig nyílt sebként érzékelik Trianon történelmi következményeit. Ezért nem is meglepő, hogy Budapest hivatalos képviselői nem egyszer kinyilvánították érdeklődésüket a határokon túl élő magyarok sorsa iránt. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter a Die Presse című osztrák napilapnak adott nyilatkozata szerint ez év január 9-én a magyar kisebbségek képviselői „nem követelik a határok megváltoztatását, hanem a saját kultúrájuk és nyelvhasználatuk jogát. Igénylik a jogot saját képviselőik megválasztására a helyi és a nemzeti képviselőtestületekbe és a parlamentekbe. Az autonómia és a kollektív jogok nem jelentenek sem többet, sem kevesebbet". Ebben az összefüggésben ma is időszerűnek tekinthető a Népszabadságnak a múlt év januárjában közölt kommentárja, amely szerint a szomszédos államokban „nem lehet terméketlen és káros vitákba bonyolódni, mivel senki sem hajlandó tudomásul venni azt a magyar politikát, amely a nemzeti sértődöttség érzéséből indul ki. Ebben a tekintetben a világ nem változott". Magyarország szomszédai általi potenciális fenyegetettségének a feltételezése — amely különös hangsúlyt nyer főleg a csehszlovákiai magyar kisebbség aktivitásával kapcsolatban — főleg a negatív történelmi tapasztalatokon alapul. Egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy Budapest időszerűbbnek tarthatja a potenciális veszélyt Románia és főleg Jugoszlávia részéről, amely offenzív bevetésre képes hadsereggel rendelkezik. Éppen ebben az összefüggésben „Magyarország számára rendkívül fontos északi határainak biztonsága" — amint erről Varga György, Magyarország prágai nagykövete nyilatkozott, miközben kihangsúlyozta, hogy „Csehszlovákia — és elsősorban Szlovákia — érdeke ugyanúgy déli határainak biztonsága. Ehhez az őszinte, előítéletek és nemzeti görcsök nélküli viszony, S a funkcionáló együttműködés szükséges. Ennek elengedhetetlen feltétele a nyugodt nyíltság: hogy az egyik fél ne leckéztesse a másikat arról, milyennek kell lennie egy tisztességes európai államnak". IGOR CIBULA Slobodný piálok, 1992. március 6. Az oldal anyagát összeállította: KULCSÁR TIBOR TI URAK OTT EPERJESEN, MIKOR FOGTOK MAR MEGEGYEZNI? Az alábbi cikk szerzője, Štefan Kruško a csehszlovákiai A. V. Duhnovics Társaság Központi Tanácsának a tagja. Olyan témával foglalkozik, amely nálunk nem túl gyakori — a ruszinok és az ukránok viszonyával. Pozsonyból nehezen Ítélhetjük meg értékelésének jogosságál, de egyben leltétlenül igazat adunk neki: az embereknek meg kell egyezniük. A csehszlovákiai változások a ruszinokat-ukránokat sem kerülhették ki az ország keleti részén. A valamikor olyan „egységes" és öntudatos ukránokról levált ennek a kisebbségnek a nagyrésze, s a ruszin nemzetiséghez jelentkezett, amiről a népszámlálás eredményei is tanúskodnak. Az egykori KZUP (Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége -K.T.) létrejött a Ruszin Megújhodás, a Duhnovics Társaság, a Ruch, a Makovica és az Obrucs nevű mozgalom, a Kárpáti Fiatalok Szövetgsége, a Skaut-Plast és mások. Mindegyiknek megvan az alapszabályzata (amelyet a belügyminisztérium regisztrált), programja, tagsági bázisa. A ZRUČS és a Ruszin Megújhodás anyagi támogatást is kapott a Kulturális Minisztériumtól, és lapokat, folyóiratokat ad ki, fizetett tisztségviselőik vannak. A többiek kizárólag önkéntes alapon tevékenykednek, fizetett alkalmazottak, iroda, szolgálati autó és telefon nélkül. S anyagi támogatás nélkül. De igyekeznek. Véleményem szerint a nemzetiségi kultúra, az iskolaügy, az egyházak és az együttélés terén a helyzet egyre romlik. Egymás után szűnnek meg az ukrán tanítási nyelvű és az ukrán nyelvet tanító iskolák, olyan törekvések is megjelentek, amelyek az eperjesi Ukrán Nemzeti Színházat (amely a világon az egyedüli ukrán hivatásos állami színház az Ukrajna területén kívül) Alexander Duhnovics Színházra kívánják változtatni. Az Ukrán Kultúra Múzeuma Svidníkben állítólag honismereti múzeummá alakul át. Továbbá követelmények merültek fel a Szlovák Rádió eperjesi ruszin-ukrán stúdiójának (vagy szerkesztőségének?) két önálló, ruszin és ukrán szerkesztőségre való különválására. Csökkent a betölthető létszám a középiskolák és szaktanintézetek ún. ukrán osztályaiban. A görögkatolikus és a pravoszláv hívők bezárják egymás előtt templomaikat, kitörik azok ajtaját, összeütközésekre kerül sor. A hadseregben, a rendőrség soraiban, a b'róságokon, a hivatalokban, a minisztériumokban egyre kevesebb ember jelentkezik ukrán vagy ruszin nemzetiségűnek. Ennek a nemzeti kisebbségnek a tagjait érintette a leginkáb a munkanélküliség. A svidníki, Stará Lubovňa-i, sninai és mezőlaborci üzemeket a csőd fenyegeti. És így tovább... Bosszant, hogy a szlovák sajtóban és a rádióban ukrán- és pravoszláv-ellenes megnyilatkozások jelentek meg. Főleg a Slovenský východban és a Szlovák Rádió kassai stúdiójában, de a Narodni novynki egyes cikkei között is, amelyet a Ruszin Megújhodás ad ki. Annak a kisebbségnek jelentős részét, amely saját magát „reoptáns"-nak nevezte (ti. azokról van szó, akik 20-30 éves ukrajnai tartózkodás után visszatértek szülőföldjükre, Szlovákiába), parlamentjeink „elfelejtették" bevenni a földtörvény, a restitűciós törvény, a rehabilitálásokról szóló törvény stb. jogosultai közé. Egyszerűen nem fértek ide be, noha a vagyonukat az áttelepülés után 1947-ben a csehszlovák állam sajátította ki. De csak 1948 után a 183/50 sz. törvény alapján. Mit tesznek maguk a ruszinok-ukránok ezeknek az anomáliáknak orvoslása érdekében? Semmit. A zrucsisták (Ruszinok-Ukránok Csehszlovákiai Szövetsége K.T.) nem ismerik el a Duhnovics-pártiakat, sem a megújhodókat. A Megújhodás nem ismeri el az ukránokat, programjában van Szlovákia teljes „ukrántalanítása". Egyik csoport a másikat nem hívja meg a rendezvényeire (olyan esetek is vannak, amikor onnan kizavarják egymást), nem adnak teret számukra újságjaikban (amelyeket állami pénzen adnak ki). Nem akarnak egy asztalhoz ülni, szót érteni egymással, kibékülni. A görögkatolikusok nem tudják elfelejteni a pravoszlávoknak azokat a sérelmeket, amelyeket az állam, a rendszer követett el ellenük, nem az egyszerű hívők vagy a papok. Elfelejtik, hogy a „cerkó"-kat (templomokat - K.T.) falvaikban őseik építették, s nem a moszkvai, sem a római egyházi méltóságok. Ezek az emberek vagyonát képezték s ma is azt képezik, azokét, akiknek joguk van bennük ugyanazt a miatyánkot imádkozni. Itt nem segítenek a rendeletek, a bírósági végzések, a rendőrség és a hivatalok. Az embereknek meg kell egyezniük. De előbb lelki atyáiknak kellene megokosodniuk. Koly sja už vy, pánove v Prjašovi dohodnetea zmudrijete ? (Ti urak ott Eperjesen, mikor értetek szót, s mikor okosodtok meg? — K.T.) — kérdik az emberek a falvakban. Ladomirovban és Litmanovában, Mezőlaborcon és Slovinky-ban. Vajon mikor? Amikor már késő lesz? Amikor a ruszinok és az ukránok a köztársaság területén nem lesznek összesen 30 ezren sem, amikor nem lesznek iskolák, újságok, könyvek. Minek lesz majd akkor a ZRUČ, a múzeum, a kiadó? Kinek a számára? Hiszem, hogy a szlovák testvérek, akikkel a ruszinok emberemlékezet óta együtt viselték a nemzeti elnyomást, a szegénységet és a balsorsot, együtt harcoltak ezért az államért a hadseregben ésa szlovák nemzeti felkelésben, nem engedik meg, hogy ennek a nemzeti kisebbségnek a tagjai elveszítsék önazonosságtudatukat, nyelvüket, kultúrájukat, történelmüket. Közös ügyért hasrcolt J. Záhorský és A. Duhnovics, Noszak-Nyezabudov és A. Pavlovič, a Matica slovenská és A. Dobriansky. Nincs okunk az ünneplésre. Csak olyan gondjaink vannak, amelyekkel nem küszködnek sem a szlovákok, sem a magyarok, sőt a romák sem... S ennek az okozói mi magunk is vagyunk. ŠTEFAN KRUŠKO Novéslovo 8. sz., 1992. február 24. VLADIMÍR MEČIAR: EGYÜTTÉLÉSRE VAGYUNK ÍTÉLVE A Koridor, a legújabb szlovák napilap (amelynek a Práca hasábjairól jól ismert publicista, Jerguš Ferko a főszerkesztője), A harc a demokráciáért nem fejeződött be címmel terjedelmes beszélgetést közöl Vladimír Mečiarral, a DSZM elnökével. Ebből a nemzetiségekkel foglalkozó részt közöljük. A szlovákiai kisebbségek és a szlovákok helyzetének a kérdése történelmileg adott és mi történelmileg predesztáltak vagyunk az együttélésre. A kisebbségeknek biztosítanunk kell emberi és polgári jogaik és szabadságuk védelmét olyan szinten, amely magasabb az európainál. Meg kell nekik mondanunk, hogy ez a mi közös hazánk, és senki tőlük nem akarja azt, hogy a Dunán túlra menjenek, de azt is meg kell mondanunk, hogy a nemzetiségek jogainak védelme ürügyén nem lehet elmagyarosítani Dél-Szlovákiát. Az ő részükről is az a döntő, hogyan viszonyulnak a szlovákokhoz. Ha például olyan javaslat hangzik el, hogy a Dél-Szlovákiában magyar nyelven megjelentetett hivatalos dokumentumok az egész területen (nyilván Szlovákia egész területén - K.T.) érvényesek legyenek, ez a kétnyelvűség bevezetését jelentené az egész területen, s ezt nem fogadhatjuk el. Ha a vegyes lakosságú területen, ahol a szlovákok vannak többségben, olyan autonóm közigazgatási hivatal jön létre, amely magyar lesz, ezt szintén nem fogadhatjuk el. A kisebbségek problémáját mesterségesen táplálják külföldről. Sokszor a csehszlovakista politika ütőkártyájaként használják. Ezért is mindezekre a viszonyokra Szlovákiában lényegesen nagyobb érzékenység tapasztalható. Koridor 1992. március 10. A MLADÁ FRONTA DNES karikatúrája