Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-25 / 72. szám, szerda

MOZAIK IÚJSZÓM 1992. MÁRCIUS 25. A HÁRMAS MAGYAR KOALÍCIÓ VÉDELMÉBEN 1991 végén, többeket meglepve, a Magyar Polgári Párt elődje, a Független Magyar Kezdeményezés volt az a politikai szervezet, amely a kisebbségek, illetve magyar mozgalmak választási koalícióját kezdeményezte á közelgő parlamenti választások előtt. A hármas koalíció indítványozása a következő megfontolásokra épült: - A csehszlovákiai magyarok választási kedve, hasonlóan az ország többi lakosáéhoz, az elmúlt két évben csökkent. A magyar politikai szervezetek különindulása esetén pedig a választási kedv aligha fokozódik. - Ezzel szemben hármas koalíció esetén, feltételezhetően, jóval több magyar választót sikerül az urnákhoz vonzani, mint szlovákot, igy várhatóan a csehszlovákiai magyarok országos arányszámuk feletti szavazatmennyiséget szerezve, ezen arányszámot meghaladó számú képviselőt juttathatnának a két törvényhozó testületbe. - Ez az erős képviselet egy kritikus időszakban válna lehetségessé Olyan időszakban, amikor számolni kell a szlovák nacionalista erők megerősödésével, sőt esetleges kormányalakításukkal. Ebben a helyzetben minden parlamenti százalék, minden szavazat nagyon nagy jelentőséggel bírhat. - Az elmúlt év végén már ismert volt a választási küszöb emelésére irányuló szándék, így a parlamentbe történő biztos bejutáshoz is szükségessé vált a kezdeményezett koalíció. Az azonnal megkezdett tárgyalások és személyes megbeszélések során azonban már január első felében kiderült, hogy rendkívül jelentős politikai erők ellenzik a hármas koalíciót, és éppen a koalíciót kezdeményező pártot kívánják kiszorítani belőle. igy már 1992 elején fel kellett tennie a kérdést, melyek azok a nyilvánvalóan súlyos okok, amelyek arra késztetik az egyik csehszlovákiai magyar politikai tömörülést, hogy a perifériára próbálja szorítani, sőt megkísérelje jelentősen meggyöngíteni a másik szervezetet, még annak árán is, hogy a csehszlovákiai magyarság parlamenti képviselete bizonytalanná válik, de a legjobb esetben is jóval a lehetőségei alatti számarányban jut be a törvényhozásba. Miután itt mind kisebbségünket, mind a közép-európai egyensúlyt érintő kérdésekről van szó, jogos az igény, hogy ne csak a politikusok, hanem minden választópolgár értesülhessen a döntések hátteréről, melyek mindenki sorsát döntően meghatározhatják az elkövetkező években. 1991 őszén egy új külpolitikai doktrína jelent meg térségünkben (lásd pl. Magyar Hírlap, 1992. 1. 10.). Megfogalmazója Molnár Gusztáv, Erdélyből Magyarországra települt filozófus. A doktrína lényege röviden a következő: Mivel Németország európai szuperhatalommá válik, Közép-Európa kis nemzeteit nemzeti létükben fogja fenyegetni. Ezért e kis nemzetek rövidesen összefognak Németországgal szemben, és ebben a feltételezhetően állami integrációt jelentő összefogásban megszületik a nemzeti kisebbségek területi autonómiája. A doktrína foglalkozik a térség szövetségi államaival is (lásd Molnár Gusztáv interjúját az Együttélés elnökével a Magyar Hírlap karácsonyi számában). Eszerint szükség van a térség szövetségi államainak, főként Csehszlovákiának a felbomlasztására és kis nemzeti államok kialakítására a közép-európai integráció érdekében. Éppen ezért a kisebbségi magyar politikusoknak ezt a folyamatot nem szabad akadályozniuk, sőt minden lehetőségükkel támogatniuk kell. Az ,,antinémetország" doktrína magyarországi bírálói (pl. Németh Zsolt és Rockenbauer Zoltán, Fidesz szakértők, Pro Minoritate, 92.1. 11.) megállapítják, hogy itt ismét egy jelképes politizálásról van szó a valódi helyett. Művelői a kialakulóban levő konkrét közép-európai regionális együttműködést kívánják feláldozni a Lengyelországgal, sőt Olaszországgal feldúsított Osztrák-Magyar Monarchia víziójának oltárán. Németország állítólagos fenyegetése pedig mindehhez csak ürügyül szolgál. Itt bizony nem széles koncepcióról, hanem nagyon is aktuálpolitikai célról van szó, mégpedig arról, hogyan lehet népszerűséget szerezni egy újabb realitás nélküli látomással. Az „antinémetország" doktrínát bíráló érvrendszerhez sok minden hozzátehető. Legfőbb hibája annak feltételezése, hogy a térség országai csak nemzetállami alapon szerveződhetnek újjá, s ebbe a szerző beleérti Németországot is. A demokratikus Németországnak e logika alapján gyorsan hódításvágytól dagadó, központosított diktatúrává kellene átalakulnia, a világ és Európa hatalmainak beleegyező mosolygása közepette. Fél évszázaddal a II. világháború után, és az egyesülő Európa felé haladva, a sokadik demokratikus választásokat követően bizony finoman fogalmazva sem valószínű az ilyen fordulat. Megemlíthető továbbá, hogy a német tökére és technológiára térségünknek nagy szüksége van, nélkülük aligha képzelhető el felzárkózásunk. Ez azonban nem jelenti a „kulturális identitás feladását", amint ezt a doktrína kidolgozása állítja. Az elméleti vitát további érveléssel folytathatnánk, ám ma már sajnos nemcsak erről van szó. A doktrína csehszlovákiai, jobban mondva immár szlovákiai keresztülvitelének kiszemelt politikusa 1991 második felében Vladimír Mečiar lett. És ettől az időszaktól kezdve nemcsak csehszlovákiai magyar politikusoknak a hozzá való közeledése, nemcsak e politikusok nagy visszhangot kiváltó, az önálló Szlovákiával kapcsolatos kijelentései váltak politikai valósággá, hanem megjelentek az elképzelés megvalósítására irányuló lépések is. Közülük a legfontosabb a köztársasági elnök népszavazásról szóló törvényjavaslatának megbuktatása volt. Václav Havel javaslata, elfogadása esetén, lehetővé tette volna, hogy az elnök még a választások előtt lebonyolíthassa a népszavazást az ország államjogi elrendezéséről, amely várhatóan éppen a választások előtt a szlovákiai demokratikus erők megerősödését eredményezte volna, és minden bizonnyal megszilárdította volna a föderációt. A népszavazás eredményét a törvény értelmében öt évig, azaz több mint egy választási időszakon keresztül, senki sem kérdőjelezhette volna meg. A Szövetségi Gyűlés elé terjesztett törvényjavaslatot többek között hét magyar képviselő sem szavazta meg. Ők heten a szavazás pillanatában, amikor a végeredményt még egyikük sem ismerte, felelőssé váltak mindazért, ami a népszavazás elmaradásából következhet. Azaz a középeurópai egyensúly esetleges felbomlásának, valamint a létrehozott szlovák nemzetállamnak térségünkre és benne a ma még csehszlovákiai magyarokra gyakorolt hatásáért. Nyilvánvaló, a doktrína megvalósítói számára akár egy nemzeti irányultságú, központosító szlovák kormányhoz igazodva, akár azzal nemzeti alapon összecsapva, mindig azok minősülnek károsnak, akik most a hármas magyar koalíciót kezdeményezik. Egyik megoldásként, a lehető legnagyobb csendben, ki kell őket szorítani a választási koalícióból. Másik megoldásként pedig a közelműltban vált ismertté az az elképzelés, hogy a koalíciót olyan feltételekhez kell kötni, melyek teljesítése a harmadik fél erkölcsi és politikai megsemmisülését eredményezhetné, valamint a doktrínát is segítené. A vázolt látomás és a hazai hatalmi célkitűzések sokaknak megéri a magyar kisebbség parlamenti képviseletének veszélyeztetését, még a biztos és arányszám feletti képviselet helyett is. Eközben nyilvánvalóan számítanak a Magyar Televízió és a Magyar Rádió támogatására a kampány során, továbbá néhány hazai szervezet rejtett együttműködése (Lásd Mihályi Molnár László írását, Szabad Újság, 1992. március 21.). A választási nehézségeken kívül még egy probléma következik az esetből. 600 ezres nemzeti kisebbségünk néhány politikusa olyan időszakban kapcsolódott az Európa legerősebb gazdasági hatalmának számító, Németország ellen irányuló törekvésekhez, ámikor az a jugoszláviai válság óta Közép-Európa legfőbb stabilizáló tényezője. S teszik mindezt éppen akkor, amikor egy esetleges szlovák nemzetállam kialakulásakor, kisebbségünk éppen erre a stabilizáló szerepre építhetne. Annál is inkább, mivei az elmúlt évben Németország államelnöke, valamint külügyminisztere a Szlovák Nemzeti Tanács magyar alelnökével való találkozásaikon több baráti gesztust tett nemzeti kisebbségünk irányába. Az MPP több vezetője azonban a vázolt összefüggések ellenére tovább szorgalmazza a hármas koalíció megkötését. Mégpedig abból az alapelvből kiindulva, hogy az egyes felek ne kívánják a másikra kényszeríteni saját politikai doktrínáikat, megszüntetve ezzel a másik politikai arculatát. Mindegyik szervezet őrizze meg saját jellegét, stratégiai és taktikai elképzeléseiket pedig kényszer nélkül hangolják össze folyamatos egyeztető tárgyalásokon az elkövetkező években. Mindazonáltal két illúzióval is le kell számolnia minden, a politika iránt érdeklődő csehszlovákiai magyarnak. Az egyik, hogy magyar koalíciót sima választási ésszerűség alapján lehet kialakítani. A másik pedig, hogy a hazai magyar politikai életben teljesen megszűntek volna az eltérő arculatú politikai szervezetek felszámolására irányáló szándékok. Ez azonban egy megerősödött, kiterjedt támogatói bázissal és részletes hosszú távú programmal rendelkező, meg nem semmisíthető politikai párttal találkozik, s a próbálkozás többféleképpen sülhet el. Az egyszerű magyar polgárok azonban mindenképpen a vesztesei lesznek. A csehszlovákiai magyarságnak ezért szüksége van a hármas magyar koalícióra. ÖLLÖS LÁSZLÓ BIZONYÍTÉKOK A PETŐFI-ÜGYBEN? „MEGELT ITT MEG J0 NÉHÁNY EVET..." Mint ismeretes, 1989-ben - Morvái Ferenc nagyrédei kazángyáros szervezésében és finanszírozásában - expedíció indult az akkori Burját ASZSZK területén, a Bajkáltó keleti partján fekvő Barguzinba, Petőfi Sándor sírjának felkutatására. Az expedíció tagjai 1989. július 17én a település temetőjében exhumáltak egy csontvázat, amelyről nem egészen egy héttel a feltárás után négy antropológus - két amerikai, egy szovjet, valamint a magyar Kiszely István - hivatalos jegyzőkönyvben állította, hogy egy 30 és 35 év közötti európai férfié. Később 23 olyan ismertetőjel azonosítását jelentették a csontvázon, amelyek statisztikailag szinte 100 százalékban biztossá teszik, hogy Petőfi Sándor földi maradványairól van szó. Az ügy körül szinte azon nyomban országos méretű, parázs vita bontakozott ki, amelyet annak idején ugyancsak alkalmunk lehetett figyelemmel kísérni a magyarországi tömegtájékoztatási eszközökben. Az „ellentábor" - tehát azok a történészek, irodalomtudósok és más szakemberek, akik Petőfi segesvári elestét hivatalosan elfogadott ténynek tekintik - csalással, szenzációhajhászással, feltűnési viszketegséggel, dilettantizmussal vádolta meg Morvái Ferencet, az expedíció mecénását. A fenntartások között szerepelt az is, hogy az általuk csak „kazánkovácsnak" titulált Morvái úgymond „fordítva fogta meg a dolgot", nevezetesen: előbb a csontokat kerestette, s csak azután a - Petőfi szibériai tartózkodására bármelyik formában utaló - írásos dokumentumokat. Ez az állítás azonban nem egészen felel meg a valóságnak - elvégre pusztán a vakvéletlen mégsem vezethette az expedíciót éppen Barguzinba. A „nyomravezetőnek" tartott írásbeli források egyike volt például az a történet, amely L. J. Eíiaszov szovjet néprajzkutató barguzini gyűjteményéből származik (A titokzatos száműzött), s amelyet egy. akkor 101 éves helybéli lakos, P. /. Morokov mondott el Eliaszovnak, 1937-ben. (A történet teljes terjedelmében megtalálható a Megamorv Petőfi Bizottság 1991. február 20-án keltezett jelentésében, Nehéz Mihály fordításában.) Morokov elbeszélése szerint egy téli napon (évszámokkai az adatközlő nem szolgál) erős fegyveres kíséret mellett egy titokzatos idegen érkezett Barguzinba. A cári udvarból hozták, ahonnan az uralkodó ellen megkísérelt merénylet miatt száműzték. Csak annyi derült ki róla, hogy Petrovicsnak hívják, és ,.érződött, hogy másképpen beszél, mint az oroszok". Később feleségül vette „a barguzini Kuznyecovok nemzetségéből" származó Annát, akitől egy Alekszander nevű fia született. Petrovics ,,müveit, iskolázott ember volt", amellett több mesterséghez is értett. Fiának később nyoma veszett, pontosabban az adatközlő csak annyit tud a sorsáról, hogy a hírhedt Rankin (ti. Rennenkampf tábornok, aki 1906-ban egy rettegett büntetőosztag parancsnoka volt Kelet-Burjátiában) katonái elől ismeretlen helyre menekült. Petrovics pedig ,,megélt itt még jó néhány évet, aztán megbetegedett a tüdeje és meghalt. (...) Kartich Küchelbecker sirja mellett temették el". Nos, egyebek között e legenda valóságalapjának felderítésére utazott 1991 áprilisában ismét Szibériába a Megamorv-bizottság két képviselője, a már említett Nehéz Mihály újságíró-műfordító és Csank Csaba salgótarjáni történelem szakos tanár. Az irkutszki, Ulan Ude-i és csitai könyvtárakban, archívumokban végzett kutatómunkájuk eredményeit Csank Csaba foglalta össze egy jelentésben, amely a közelmúltban - 1992 februárjában - látott napvilágot. A publikáló gyakorlatilag a segesvári csatától kezdve részletes alapossággal foglalkozik minden olyan, a szerzők által fellelt írásos dokumentummal, amelyek sejtetni engedik - vagy nem zárják ki -, hogy Petőfi életben maradhatott, illetve a cári hadsereg fogságába eshetett. A négy fejezet mindegyikével már csak terjedelmi korlátok miatt sincs módunk foglalkozni, ezért csupán a jelentés azon állításaira szorítkozunk, amelyek az Eliaszov által közreadott történet egyes kitételeinek igazát bizonyítják. így hiteles adatok alapján állítható, hogy: 1. Anna Kuznyecova - a helybéli harangozó, más források szerint a postamester lánya - létező személy volt. A barguzini templom gyónási könyvéből az is megállapítható, hogy 1850-ben 26 éves volt; 2. A száműzöttek valóban télre érkeztek a Bajkál keleti partjára; 3. A barguzini postaházat 1851ben kezdték építeni, és 1852. október 31-én készült el. Persze ezek a tények - egy inkább folklorisztikusnak, mint hiteles történelmi dokumentumnak tekinthető elbeszélés adalékaiként - önmagukban távolról sem dönthetik el az immár közel három éve tartó, szakmai presztízsszempontokkal, nemzeti érzületekkel (is) jócskán átszőtt, indulatos vitát. Perdöntő egyes-egyedül egy hiteles szakértői vizsgálat lehetne - csakhogy éppen itt van a probléma, ami miatt az egész ügy hosszú ideje holtponton áll A barguzini csontváz ugyanis - mint köztudott - immár több mint egy éve az Amerikai Egyesült Államokban van. A clevelandi klinika igazságügyi orvosszakértöi azt állítják, hogy az általuk kikísérletezett, ún DNS Print módszerrel 100 százalékos biztonsággal azonosítani tudnák. Ehhez azonban szülői génmintákra lenne szükségük. VAS GYULA INTÉZMÉNYEK A TUDOMÁNY SZOLGÁLATÁBAN Csehszlovákiában a magyar tudományosság többszöri nekifutás és megtorpanás után napjainkra biztató jeleket is felmutató helyzetbe került. Bizonyos alapvető tudományos intézmények (kutatóintézet-levéltár, múzeum, egyetemi kutatóhelyek stb.) csírái alakultak ki, illetve vannak kialakulóban. Létrejöttüket természetesen hosszú-hosszú előkészítő folyamat előzte meg. A konkrét előmunkálatok a nyolcvanas évek közepén kezdődtek, amikor az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottsága kidolgozott egy részletes tervezetet a színvonalas tudományos kutatáshoz feltétlenül szükséges intézményrendszerre vonatkozóan (az anyag részben az Irodalmi Szemle hasábjain, részben az Új Mindenes Gyűjtemény 9. kötetében látott napvilágot). Nos, napjainkban lényegében ezt a tervezetet igyekszünk megvalósítani - immár megváltozott társadalmi körülmények között. (Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó intézmények létrehozásának elvileg nem sok elvi akadálya lehet. Most inkább az anyagi gondok szorítanak ...) Többek között ezekről az előzményekről is beszélt Varga Sándor, pozsonyi levéltáros-történész, a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum igazgatója Komáromban, a Duna Menti Múzeum Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztálya által rendezett Múzeumi esték cimü előadássorozat legutóbbi összejövetelén. A Nemzetiségi Dokumentációs Centrum és a csehszlovákiai magyar tudományosság című előadás természetesen elsősorban a szóban forgó intézmény feladatát, céljait, eddigi eredményeit taglalta, miközben a már meglévő, illetve kialakulóban lévő más tudományos képződményekkel való együttműködés, munkamegosztás lehetőségeiről, szükségszerűségeiről is szó esett. Gyakran felmerülő probléma, vajon nem túl sok-e a már jelenleg is létező tudományos intézményünk, s nem arra kellene-e inkább törekedni, hogy egy vagy két intézményre összpontosítsuk erőinket. Azt hiszem, feleslegesek az efféle aggályoskodások, hiszen mára éppen azok az alapvető szerveződések jelentek meg nálunk csírákban, amelyek minden egészségesen önrendelkező kultúrának, szellemi élettel bíró közösségnek sajátjai (tudományos kutatóintézet, egyetemi kutatóhelyek, levéltár, könyvtár, múzeum). Ezek az intézmények mindenhol elférnek egymás mellett, nem zavarják egymás munkáját, s tevékenységi körükben legfeljebb annyi átfedés van, amenynyi szükséges is ahhoz, hogy valóban minden téma- és problémakör be legyen fogva. A Nemzetiségi Dokumentációs Centrum például a csehszlovákiai magyarok történetének dokumentumait (sajtótermékek, kéziratos anyagok stb.), valamint a nemzetiségi kérdés elméleti megközelítésének, vizsgálatának az irodalmát gyűjti elsősorban. A komáromi Duna Menti Múzeum Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztálya (amely egy különálló nemzetiségi múzeum csirájaként is fölfogható) viszont a mai Szlovákia területén élő magyarok történetét, művelődés- és művészettörténetét, néprajzát stb. vizsgálja, dokumentálja a muzeológia eszközeivel. Céljait tekintve, egyúttal központilag nyilvántartja a többi dél-szlovákiai múzeum dokumentum-, illetve tárgygyűjteményét is, kutató- és gyűjteménygyarapitó tevékenységükben koordinációs szerepe van. E két, példaként felhozott intézmény tehát más-más, de egymást közben jól kiegészítő forrásanyagokkal dolgozik. Együttműködésük többek között abban is megnyilvánulhat, hogy kutatásaik, anyaggyűjtésük során kölcsönösen felhívják egymás figyelmét a másikat érintő adategyüttesek előfordulására. Akár közösen, akár egyénileg elért látványos eredményekre, persze, az egészen közeli jövőben nem lehet számítani. Az igényes tudományos munkához megfelelő elmélyülés, tehát idő kell. Ezek az intézmények pedig most vetik meg lábukat, most építik ki belső szerkezetüket, kapcsolatrendszereiket, most teremtik meg azokat az anyagi feltételeket (manapság például eredményes dokumentációs és kutatótevékenység jó minőségű számitógép, fénymásoló nélkül nem képzelhető el'), amelyek hiányában igazán elmélyült és eredményes tudományos munka nem lehetséges... LISZKA JÓZSEF