Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-20 / 68. szám, péntek

7 KULTURA .tJJSZÓM 1992. MÁRCIUS 20. AMÍG A GYŰLÖLKÖDÉS KIFÁRAD TALLÓZÁS MAGYAR FOLYÓIRATOKBAN Közhely, hogy a magyar (és, persze, itt Közép-Európában szinte mindegyik) irodalmi folyóiratok egyre többet és többször foglalkoznak politikával. Az, amit korábban kényszerként vett tudomásul az irodalmi élet, nevezetesen, hogy irodalmon kívüli feladatokat kellett vállalnia — ma az írók belső kényszere. Magától értetődik, a leglényegesebb különbségről sem feledkezhetünk meg: a totalitárius rendszerben az író közéletisége ugyanolyan látszat lehetett, mint egy szavazás, most pedig létérdek, létkérdés. Politizál az állampolgár, politizál az író-állampolgár, s úgy tűnik, egyébre mintha roppant kevés ideje maradna. Ez a sors érte utol Konrád Györgyöt is. Meglehet ugyan, hogy tehetségének természete eleve politikus irányzatú volt, s éppen a korábbi rendszer tiltásai kényszerítették rá a szépirodalmi művek álcáját gondolataira. Mindenesetre mostanában politikai esszéivel és nyilatkozataival kelti a legnagyobb figyelmet Magyarországon is, Európa-szerte is. A Holmi (amely folyóiratról azért az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy még a legirodalmibb magyarországi folyóirat a hozzá hasonlóak között) februári számában a német Békedíj átadásakor mondott előadásának a szövegét olvashatjuk. Véleménye közvetlenül érint bennünket is:, Az államok egyik csoportja azt nem bírja megemészteni, hogy elvették vagy el akarják venni egy részét, a másik része pedig nem tudja uralni az elragadott kisebbségeket, és léi, hogy a megrabolt fél visszaveszi eredeti tulajdonát Valamennyi országban elnyomás alatt van az értelmiség, és a feliokozott hazafiaság hangulatában az eltérő hangok kiválthatják a hazaáruló megbélyegzést. Az erőszak Kelet-Európában neki-nekilendül is visszatorpan. A gyűlölködés kiiakad és elfárad. Összeütközések itt-ott, megszámlálják a halottakat, és a banalitás visszanyeri uralmát". Szomorú helyzetkép? Bizony elkeserítő állapotok között éljük a változásokat — és örökös félelemben. Konrád jóslatában azonban biztató jeleket látok:.Előérzetem szerint sem üdvösség, sem katasztrófa nem jön. A kommunizmus nem tud visszajönni, azújlasizmus árnyéka megjelenik a láthatáron, de nincs tömeghangulat, amely testet adna neki. A kommunizmus—szándéka ellenére, mintegy antitoxinként — kifejlesztett egyfajta kritikai bizonytalanságot, hitetlenséget, felsőbbségellenes humort. Nincsenek áradások és földcsuszamlások. Ha valahol egymásnak esnek az etnikai közösségek, utána lehűlnek, megrémülnek, tárgyalóasztalhozülnek, a fanatizmus alábbhagy. Terjed viszont az életféltás és az élettisztelet. A harcias-katonai-őnfeláldozó-őldöklő erények hamar kifáradnak, nem bírnak összeállni kollektív rajongásokká". Mi tagadás, aggodalmaink itthonra is vonatkoznak és elsőrendűen Jugoszláviára, meg arra a megválaszolhatatlan kérdésre, hogy mi lesz a volt Szovjetunió utódállamaival. És mit tesz a Nyugat? Az a Nyugat, amelyhez lépéseinket igazítani szeretnénk, hogy menetelésünk az Európa-ház felé valamivel könnyebb lehessen. Sonja Lichttel, az egyik legismertebb jugoszláv polgárjogi harcossal közöl beszélgetést erről a témáról a Mozgó Világ februári száma. (Jugoszláv?—kérdezheti az olvasó, hát még lehet ezt a fogalmat használni? De hát minek nevezzük Sonja Lichtet, aki 1947-ben született Szabadkán, apja magyar zsidó, anyja lengyel zsidó és ő maga jugoszlávnak vallja magát.) őt a régi Jugoszlávia azért üldözte, mert nem akart hallgatni a titóista modell elaggásáról. Most mástól kell félnie. .Én már nem hiszek — mondja — az altruizmusban, a szolidaritásban, a humánumban. Én már csak az érdekekben hiszek. S azt hiszem, hogy a nyugati átlagpolgár is előbbutóbb rájön: most áldoznia kell azért, hogy később ne kerüljön még többe a béke." És roppant nyíltan szól a Nyugat általa várhatónak ítélt magatartásáról:,Farizeusságnak, értelmiségi önáltatásnak tartottam korábban is, amikor azzal vigasztaltuk magunkat: a Nyugat majd nem engedi, hogy idáig fajuljanak a dolgok. A Nyugat mindent megenged addig, amíg direkt érdekszférái nem sérülnek. Nem szól bele — legyen a demokrácia bármily felkent szószólója —, hogy az új kelet-európai társadalmakban a többpárti demokrácia ellenéresok autoriter vonás, uszítás, nacionalizmus, fajgyűlölet is újraéled..." Sonja Licht kétségtelenül komorabban néz a jövőbe, mint Konrád György, akivel nagyjából azonos demokratikus platformon állnak. Hiszen még egy esetleges világháború vízióját is felrajzolja. „Attól lélek, hogy az albán törekvések miatt pillanatok alatt kitör a balkáni háború. S nagyon-nagyon tartok attól is, amit a Szovjetunió széthullása rejt magában. A fejlett országok azzal nyugtatgatják magukat, hogy ezek 'csak' regionális háborúk lesznek. Ez egyáltalán nem biztos..." Persze, ne feledjük, Sonja Licht Szerbiában él, s abban igazat kell neki is adnunk, hogy talán túlságosan is sokat és kellő alapok nélkül számítunk nyugati segítségre. Konráddal abban egyeznek nézeteik, hogy—kimondva-kimondatlanul — az itt élő nemzetek belső demokratikus fejlődését tartanák elengedhetetlennek. A kéthetente Budapesten megjelenő Hitel (elnöke Csoóri Sándor, főszerkesztője Bíró Zoltán) rendszeresen figyeli a mi szellemi életünket is. Február 19-i számukban Bán D. András hoszabb tanulmányából közölnek részleteket: A csehszlovákjai magyarság kulturális helyzete — 1910—1945 címmel. Természetesen nehéz részletek alapján ítélni, de ez a megjelent öt nyomtatott oldal adatokkal telített és széles körű tájékozottságra utal, s biztos, hogy olyan olvasókhoz szól, akik ebben a témában némileg jártasak már, hiszen a nevek és címek valóságos áradatát vonultatja fel, különösebb magyarázatok nélkül. A tanulmány befejező passzusát idézem csupán, mintegy folytatásként a fentebb jelzett problémáknak, amely mutathatja, hogy a nemzeti indulatok uralomra kerülése milyen hatással volt szellemi életünkre. „Mind a magyarnyelvű sajtótermékek számában, mind azok minőségében nagy visszaesés következett be 1939 tavaszától, a Szlovák Állam megalakulásától kezdődően. Két napilap létezett (az Új Hírek és az Esti Újság), s néhány hetilap (Nyitravármegye, Nyitramegyei Szemle, Új Világ, Szepességi Híradó). 1941 decemberétől pedig a szlovák hatóságok csak egynapilapot (MagyarHírlap) és egyhetilapot (Magyar Néplap) engedélyeztek... Több lap megjelentetésére még engedélyeztetés esetén sem nagyon lett volna lehetőség. Az újságírók jórésze a bécsi döntés után Magyarországra került, vagy települt át s ezzel egyidejűleg a legnívósabb felvidéki lapok megszűntek." A nagyvilág tragikus problémái így tükröződtek a mi kis sajtóvilágunkban a második világháború előtt és alatt. Most pedig mi lesz? A kérdés szükségszerű, s ezért nemcsak az nem véletlen, hogy az irodalmi lapok sokat politizálnak, de az sem, hogy az olvasók is politikát keresnek — ezekben a lapokban is. BROGYÁNYI JUDIT „AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG NAPISAJTÓJA" Eresztékeiben ropog a világ — olvasom a vajdasági Híd ez évi első (januárt és februárt egybekötő) számában. Bori Imre, az irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője írja ezt abban a rövidre fogott, Jegyzetnek keresztelt írása tizenkét sorában, melyben minden benne van, az is, amit nem tudunk. Mert most ott eresztékeiben ropog a világ. Talán a tördelés véletlenje, talán mégsem csak az, hogy a Jegyzet utolsó sora egyetlen egy szó: lenni. S amikor a megdöbbenésből fölocsúdok, arra gondolok, lesz-e még? Lesz-e még költészet? S az okos horvát bánra, jó Zrínyi Miklósra, a költőre gondolok: „Kíván nyugodalmat ver és história, / Nem haragos Márssal lakik múzák fia". És mégis, ami szétfeszíti a lehetetlent, ami megropogtatja — mi más, mint a költészet? Mi másnak, ha nem ennek a bizonyítéka, hogy a Híd ez évi első számának kilencven százaléka vers?! Hogy ma, 1992-ben, Kőzép-Európában, a kötőjeltől jobbra-balra, s a kötőjel alatt egy újvidéki folyóirat címoldalára ezt lehet írni: Versek éve 1991! S lapozzon bele a Hídba bárki, láthatja: lehet. Pedig mi mindennek volt 1991 inkább az éve! Mi kell ehhez? Ladik Katalin, Tolnai Ottó, a huszonkettedik életévét taposó Papp Tibor (soroljam még?) versei... Egy másik antológiáról akartam írni. Nem erről. Arról, mely a napokban jelent meg Krónikus keringő címen. Hosszú alcíme szerint: Válogatás az 1. Pegazus-találkozót megelőző irodalmi pályázat műveiből. Mit mondjak el róla azok után, hogy a Hídhoz hasonlóan agyonolvastam? Ahhoz nem hasonlíthatom. Mi mást mondjak? Ideje már bizony — bátorítanám egy idézettel mind a tizenötüket. Hiszen már régóta köztünk vannak. Nemcsak ők, e vékony füzetecske szerzői, hanem azok is, akik nem tartoznak a Pegazus-találkozók köré tömörült csoportba. Például Szűcs Enikő és Ardamica Zorán. Bátoríthatnám őket is — semmi szükségük rá. Már rég nem azok, akiknek vélhetnénk őket e Krónikus keringő alapján. Költők (névadók?)) — néhányan már a nevüket sem úgy frják, amiként azt a füzet feltünteti (bár a kiadvány nyelvi arculatát, szerkesztésének igényét tekintve néhány név, néhány verscím és néhány verssor „megesett" néhány, nem éppen normatív nyelvtani metamorfózison). Sokkal jobbak ők, mint amilyennek ez a leginkább az Iródia-füzetekre hasonlító „antológia" mutatja őket. Az iródiások jelentkezésétől talán csak abban különbözik az övék, hogy mögöttük nem látni (nem is érezni) azt a hatalmas szellemi-erkölcsi támaszt és magától értetődő kéznyújtást, amelyben az iródiásák részesültek annak idején, talán tíz éve. Ez — természetesen — nem a most jelentkezőket minősíti („Fájdalomdíjként": talán annyi intrikában sem lesz részük.) Volt viszont a Hifiben egy, Z. Németh István nevével fémjelzett, kitűnő rovatuk, Akiknek nem jutott poszt címmel. Nincs elveszett poszt — idézhetném nekik ismét. Poszt sincs — teszem hozzá. Persze, nem mindegyikük akarja szétfeszíteni a lehetetlent. Néhányuk megkísérli. Például Csehy Zoltán, az irodalmi pályázat első helyezettje, aki vitathatatlanul egyéniség, s csak úgy mellesleg tehetséges is. Az itt közölt verseivel messze kimagaslik pályatársai közül. Néhány „részletecské"-vel és néhány „részlet"-lel szerepel a kötetben. Káprázatosan jó sorok, melyekből néha káprázatosan jó versszakok állnak össze. Ennyi. Olykor viszont nagyon szimpla sorokból költészet áll össze. Ilyen vers a hé mesebeli óriások! című. Több versében az értelem és az érzelem labirintusát járja (külön-külön), az érzelmiben viszont vagy eltéved, vagy járt utakra kanyarodik. Erre példa 052 című groteszknek (alcímével ellentétben!) nevezhető verse is — tucatszám olvasni hasonlót is, jobbat is. Csehy viszont már sejti, mi az, amit nem kell megírni, a műbe beleírni. A többiek közül még Cúth Arthur és D. Tok Ernő versei képesek valamit kiváltani belőlem, bár a D.Tok-versekben még rengeteg a gesztus. Persze, gusztus kérdése. Eresztékeiben ropog a világ. „Engemet penig, midőn írom ezeket, / Mars haragos dobja s trombita felzörget" — mondja Zrínyi. A költészet viszont — tudta ő is — „az örökkévaló napisajtója", ahogy Farnbauer Gábor mondja. Mostanában pedig — a rossz lapjárástól meghatározottan ugyan, de nem gúzsba kötöttem vagy letaglózva — semmi baj a „napisajtó", a költészet körül. CSANDA GÁBOR PERISZKÓP gal kérdezné, mert Jírí Kolár neve nem szerepel a magyar nyelvű világML LESZ VELED, KÖLTÉSZET? A költészet állapotára ebben a világpillanatban mi sem jellemzőbb, mint hogy a fentebbi kérdésre általában maguk a költők is szívesebben válaszolnak a teoretikusok nyelvén, mint a költőkén. Azaz vers nincs, de versfuturológia van. Joszip Brodszkij, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár költészeti tanácsadója például úgy kívánja átmenteni a költészetet a történelem utáni időkbe, hogy a verseskönyveket a jelenleginél sokkal nagyobb tömegben akarja a közönség rendelkezésére bocsáttatni. A versnek „mindenapossá kell válnia, mint a természetnek, mely körbevesz bennünket, és amelyből a költők hasonlataikat merítik; oly mindennapossá, mint a benzinkutak vagy a gépkocsik" — írja a Nobel-díjas költő (mellesleg Amerikában a „költészeti tanácsadó" cím is felér egy kis Nobel-díjjal). Mások azt javasolják, hogy a költészet legyen valamiféle új vallás, s hogy az emberek este, lefekvés előtt a Miatyánk helyett kötelezően verset rebegjenek. En pedig (a „rebegjenek" szó, .remélem, elégségesen az irónia irányábtftolta szövegem valőrjét ahhoz, hogy most már magamról is beszélhessek), szóval én nemrégen, a budapesti Csehszlovák Kultúra által rendezett szerzői estemen keserves igyekezettel, izzadó homlokkal azt magyarázgattam a jelenlevőknek, hogy a jó vers a jövőben valószínűleg olyasmi lesz, mint a behorpadt gumilabda: a misztikus vákuum, a titok szívó ereje dolgozik majd benne. S most már komolyra fordítva a szót: budapesti barátaim versjövó't firtató kérdéseire valóban olyasmit válaszoltam, hogy a nagy posztmodern összefoglalások, múltat jövővé kreáló szintézisek mellett vagy azokat kiegészítve nagyon el tudom képzelni azt a fajta versmodellt is, amelyben nem szemléletet, hanem szemlélési módot kapunk, azaz a bennünk és a környezetünkben levő költészet felfedezésének az eszközeit tanuljuk meg. A témája ennek a fajta versnek mindig az embervégtelen, a költészet benne pedig annak a sejtelemnek a kegyelme, hogy ez az embervégtelen a világvégtelennel érintkezik. Utólagosan készséggel elismerem: ez így meglehetó'sen általános, minden jó versre érvényes meghatározás, de akkor, ott, Budapesten nem éreztem általánosnak, mert mondókámat konkrét verskompoztciókra gondolva fogalmaztam meg. Nevezetesen Jifl Kolár szöveg- és képkollázsaira gondoltam, pontosabban annak a kötetének a kreációira, amely Prágában, Prométheova jatra (Prométheusz mája) címmel nemrég jelent meg, s amelyből néhány opust már budapesti utam előtt megpróbáltam magyarra fordítani. Jó, jó, de ki az a Jifí KoláP?, kérdezhetné ezek után az olvasó, s jogirodalmi lexikonokban és költészeti antológiákban. Képtelen helyzet, de így igaz: míg a háború utáni cseh próza nagy kísérletezőinek az ismerete, sőt csodálata a magyar irodalmi körökben szinte kötelező, addig a nem kevésbé jelentős és fontos cseh kísérletező költők (talán az egy Vladimír Holant leszámítva) még a benfentesek számára is ismeretlenek. Fedjük föl tehát a „titkot": Jírí Kolár az ötvenes és hatvanas években induló cseh neoavantgárd költészeti iskola képviselője, ennek az iskolának — Josef Hiržal, Bohumila Grögerová és Ladislav Novák mellett — a legmarkánsabb, legprovokatívabb tehetsége. A negyvenes évek végén és az ötvenes években irt kísérleti művei természetesen nem jelenhettek meg (1968 táján ebből a korábbi „szamizdat" anyagból négy kötetet állított össze, már valamennyi nyomás előtt állt, mikor a szovjet tankokon bedübörgött Csehszlovákiába a „konszolidáció": 1970-ben mind a négy könyv szedését szétdobták), de a hatvanas évek közepén és hatvannyolcig megjelenő kötetei ismertté tették a nevét nemcsak Csehszlovákiában, hanem Nyugat-Németországban és Franciaországban is. Az 1970-ben szétdobott négy könyv egyike a most megjelent Prométheova jatra, s mi csak hüledeztünk, hogy míg mások Sztálin-ódákat és élmunkásköszöntőket írtak (s később az ún. történelmi szükségszerűségre hivatkozva próbálták „műveiket" megvédeni), addig Jírí Kolár fél évszázaddal később (azaz ma) is érvényes, emberileg megrázó és provokatívan modern verskompozíciókat alkotott. Az 1950-ben született A költészetről, felületesen című szövegkollázs bevezetőjében írja a szerző: »... az élet mindig több, mindig ez is meg az is, s ennek az „ ez is, az is" állapotnak a végzetességéről akarok itt szólni, arról a végzetes valamiről, ami a feszültség bensőjében van«. Kolár kompozícióiban első fokon mindig a feszültség marad meg bennünk. Elkapott beszédfoszlányok, „vendégszövegek" feszülnek egymásnak, kezdetben olyan „ez is, az is", alapon, véletlenszerűen, hogy a későbbi részekben (amelyek mindig az alapmotívumoknak valamiféle variációi vagy permutációi) az összefeszülés drámaisága szinte elviselhetetlenné fokozódjon. S ennek a drámaiságnak általában nincs konkrét tárgya, illetve számos mikrodráma a tárgya. A fő cselekménynek csak a szívó erejét érezzük: mintha valami légüresterű barlang bejáratában állnánk. S végül is nem egy sors, hanem a lét drámaisága marad meg bennünk. Dráma, amelynek hőse a titok, a világvégtelennel érintkező embervégtelen. Ajánlom Jírí Kolár költészetét mindazok figyelmébe, akiket a poézis mai dilemmája, a „mi lesz veled?" őszintén érdekel. S nem elégítik ki őket az elméleti válaszok. Kolár tegnapi gyakorlati válaszai (versbeszéde) a kérdésre meghökkentően mai frisseségűek. TŐZSÉR ÁRPÁD MŰVÉSZÉT A MÚLTRÓL A napokban nyílt meg Komáromban a Matica slovenská székházában Ľudmila Cvengrošová kiállítása, aki 1962-ben Rudolf Pribiš tanítványaként végzett a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán. E sokoldalú szlovák szobrászművész Komáromban történelmi tárgyú műveit állította ki, melyek ilyen irányú érdeklődésének, a múlt iránti érzékenységének tanúbizonyságai. A bemutatott szobrok, reliefek, plakettek hű tolmácsolói a szláv és kiemelten a szlovák nemzeti múlt eseményeinek, felvillantva a legjelentősebb személyiségek portréit is. Cvengrošová a maga művészi eszközeivel, alapvetően realisztikus műveivel napjainkban is nagy szolgálatot tesz a történeti tudat elmélyítéséért, azon keresztül az egészséges nemzettudat és önismeret kialakításáért. Műveiben a régmúlt idők nagyjai elevenednek meg Pribinától egészen Svätoplukig, valamint a szláv írásbeliség megteremtőiig, Cirill és Metódig. A művész kötődése ehhez az örökséghez természetesen nem véletlenszerű, ugyanis számos régészeti feltárásban vett részt, mindig jó kapcsolatokat ápolva a szlovákiai régészet kiemelkedő egyéniségeivel, igy a kiállítás plakettjeinek egy része a kollégák portréit ábrázolja, de megtalálhatók itt a legjelentősebb lelőhelyek allegorikus megfogalmazásai is. Közülük az egyik, a legújabb, az Izsaleányvári római tábornak és egykori lakóinak állít örök emléket. Cvengrošová történeti tárgyú műveinek középpontjában mindenkor az ember áll, az az ember, aki nemzeti hovatartozásától függatlenül több évezredes múltjával ma is identitásának mozgatórugóit keresi napjaink nyugtalan Közép-Kelet-Európájában. Bizakodással tölthet el bennünket a kiállítás szellemisége, egy más nemzeti múltja alaposabb megismerésének reménye. TURGLYSÁNDOR