Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-17 / 65. szám, kedd

PUBLICISZTIKA 1992. MÁRCIUS 17. ÉS MÉGIS ELMENNEK, A SZLOVÁKIAI MAGYAROK KITELEPÍTÉSÉRŐL ÉS DEPORTÁLÁSÁRÓL Lapunk március 2-ai számában tudósításban számoltunk be a „Kassal Kormányprogram" kárvallottjainak 1992. 2. 29-ei budapesti találkozójáról. Az ott elhangzottak közül a Népszabadság március 7-ei száma Balogh Sándor tanulmányát közölte. Az alábbiakban ezt adjuk közre. A magyar nemzetiségű lakosság első — hivatalosan áttelepített — csoportja 1949. április 12-én hagyta el Csehszlovákiát. A Národná obroda „Délvidékünk arca megváltozik" címmel tudósított az eseményről. Másnap a pozsonyi Pravda „És mégis elmennek" című cikkében, a Čas pedig „Kezdődik a történelmi igazságszolgáltatás..."címen számolt be róla. A szóban forgó esemény azonban a valóságban már inkább a végkifejletet jelezte, amelynek közvetlen előzménye az 1946. február 28^ lakosságcsere-megállapodás volt, míg a tulajdonképpeni okok évtizedekkel korábbra, az első világháború utáni békeszerződésekig nyúlnak vissza. Ezeknek a békeszerződéseknek köszönhetően megvalósult a csehek, románok és szerbek nemzeti önrendelkezése, az államiságukat is természetesen beleértve. Teljesültek a horvátok, szlovákok, szlovének és mások nemzeti követelései, bár korántsem az előzetes várakozásaiknak és reményeiknek megfelelően. Ugyanakkor az antanthatalmak a németeket és főleg a magyarokat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy megvalósítsák nemzeti önrendelkezésüket. Sőt az antant jobbára Magyarország rovására elégítette ki a környező államok szerénynek éppen nem nevezhető területi, közlekedési-stratégiai stb. igényeit is. A trianoni békeszerződés következtében Magyarország új államhatárain kívülre került 3,3 millió magyar is, akiknek mintegy fele közvetlenül a határok mentén — összefüggő területeken — élt. Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás 753 000 magyart mutatott ki, közülük 648 000-et Szlovákiában ós 105 000-et Kárpátalján. Ezzel szemben az 1941. évi magyar népszámlálás 960 000 magyart talált a Felvidéken és Kárpátalján. A szlovák államban pedig mintegy 60 000 magyar nemzetiségű lakossal számoltak. A nemzetiségi sorba került magyarság nyelvi és kulturális jogait a békeszerződésbe iktatott ún. kisebbségvédelmi előírások lettek volna hivatva garantálni. Ezek megszegésének megfelelő szankcionálása azonban nem történt meg, s igy az utódállamok, köztük Csehszlovákia csak részben tartották be azokat. Nem utolsósorban ezzel magyarázható a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság hátrányos helyzete politikai, illetőleg gazdasági és kulturális téren a két világháború között. Ezen mit sem változtat az, hogy a magyarok helyzete és sorsa Jugoszláviában és Romániában még súlyosabb és kilátástalanabb volt. Az első bécsi döntés után a felvidéki magyarság kétségtelenül lelkesen csatlakozott az anyanemzethez. De ezen csak az csodálkozhat, aki nem akar emlékezni arra, hogy ez a magyarság már jóval a nemzetté válás után, a szülőföldjén és a megkérdezése nélkül vált etnikai kisebbséggé. Arról már nem is szólva, hogy ha ezúttal netán megkérdezik, akkor már ténylegesen nem Csehszlovákia és Magyarország, hanem Magyarország és a Tiso-féle szlovák állam között választhatott volna. A felvidéki és a kárpátaljai magyarság többségében 1938 után is ragaszkodott az antifasizmus, a demokrácia és a humanizmus eszméjéhez, amelyeket olyan kiváló személyiségek képviseltek és őriztek töretlenül soraiban, mint Fábry Zoltán, Győry Dezső, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, valamint Balogh Edgár, Dobossy László és mások. Jaross Andor és követői elárulták a felvidéki magyarság eszméit és eszményeit, fasisztákká aljasultak, ugyanakkor Esterházy János emberként és politikusként is zászlóvivővé lépett elő, amikor a szlovák parlamentben egyedül nem szavazta meg a fasiszta rezsimet szolgáló tőrvényeket. Ilyen előzmények után aligha csodálható, ha a felvidéki magyarság a második világháború befejezésekor, különösen kezdetben megdöbbenéssel és hitetlenkedve fogadta a vele kapcsolatos csehszlovák elképzelésekről és tervekről szóló híreket. A valóságot azután még inkább súlyos csapásként, rendkívüli megrázkódtatásként élte meg. A londoni emigráció 1942 végén, 1943 elején egészítette kí a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével. 1944 folyamán a moszkvai kommunista emigráció, majd a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott ehhez a programhoz. A különbség legfeljebb abban nyilvánult meg közöttük, hogy az SZNT „népcserével" óhajtotta összekötni a magyarok kitelepítését. A cseh és szlovák politikusok 1945. március végén Moszkvában — Eduard Benež részvételével — véglegesítették a csehszlovák állam jövőjéről vallott nézeteiket, amit azután 1945. április 5-én Kassán koalíciós programként hoztak nyilvánosságra. A kassai kormányprogram kidolgozásában, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett: a kommunista párt csakúgy, mint a különböző polgári demokratikus pártok. A kassai kormányprogramnak a VIII. fejezete érintette a legérzékenyebben a magyar nemzetiségű lakosságot. A VIII. fejezet a következőket helyezte kilátásba a magyar nemzetiséggel kapcsolatosan: „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért, 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az opciót; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg, 3. azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket a csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről." A kassai kormányprogram, ha a szó betű szerinti értelmében valamelyest „lazított" is a kollektív felelősség elvén, a valóságban annak a szelleme hatotta át, hiszen a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra szándékozott ítélni. A kassai kormányprogram ilyen megfogalmazásában minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a szövetséges nagyhatalmak ekkor már érezhetően eltávolodtak az Atlanti Chartától és egyre kevésbé látszottak maguk is idegenkedni a kollektív felelősség elvének alkalmazásától. Embertelen intézkedések sora következett, amelyektől ma is összeszorul az ember torka. 1945. február 27-én az SZNT elrendelte a magyar „árulók" 50 ha-nál nagyobb földbirtokainak elkobzását. Április-május folyamán az SZNT elbocsátotta állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, nem sokkal később pedig a magánalkalmazottak menesztése következett. A magyar nemzetiségűek tulajdonában levő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve nemzeti gondnokság alá kerültek. A városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyarok lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. A magyar nyelvű iskolák nem nyithatták ki kapuikat a tanulóifjúság előtt, hiszen az oktatás nyelve csak a szlovák lehetett. Sőt, főleg a vegyes lakosságú településeken és a városokban, a magyar nemzetiségű lakosság — családi otthonain kívül — sehol nem beszélhetett az anyanyelvén, hacsak nem akarta magát kitenni különböző sértéseknek és atrocitásoknak. Eduard Beneš 1945. május 9-én hivatalosan bejelentette, hogy a „magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie". Ez a bejelentés azonban egyelőre csak azokat érintette, akik a bécsi döntés után költöztek a Felvidékre. Az említetteket május közepétől kisebb-nagyobb csoportokban, ingóságaiktól is megfosztva távolították el a köztársaság területéről. Ez az akció 20-30 ezer magyart érintett, és a Magyarországgal aláírt 1945. január 20-i fegyverszüneti szerződés megsértésével történt. Hiszen a fegyverszüneti szerződés kizárólag a fegyveres testületek és az állami hivatalnokok visszavonására kötelezte a magyar kormányt. A kárpátaljai magyarság problémájától a csehszlovák kormány „mentesült", minthogy ez a terület az 1945. június 29-i egyezmény értelmében a Szovjetunió birtokába került. Eduard Beneš 1945. augusztus 2án bocsátotta ki 33/1945. sz. dekrétumát, amelynek értelmében a magyarokat megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ettől kezdve a magyarok lényegében elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint a szociális juttatásoktól. Október 1-jén hatályba lépett a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a férfiakat 16-55, a nőket pedig 18-45 éves korig közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktől távol eső vidékekre is. Ezek a dekrétumok, pontosabban időzítésük kapcsolatban állt azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami konferenciához fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amihez azonban most sem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszereznie. A nemzetközi elutasítás viszont csak fokozta a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben. A nemzetközileg magára hagyott és a csehszlovák félnek szinte kiszolgáltatott Nagy Ferenc-kormány nevében Gyöngyősi külügyminiszter — abban a tudatban, hogy Magyarország nem lenne képes elhárítani az egyoldalú csehszlovák lépéseket — 1946. február 28-án lakosságcsere-megállapodást írt alá, amelynek minden előnye csehszlovák és csaknem minden hátránya magyar oldalon volt. A megállapodás értelmében ugyanis ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történő önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni. Ezen túlmenően a csehszlovák hatóságok a „nagy háborús bűnösöket" pedig korlátozott számban, de a cserelétszámon felül telepíthették át Magyarországra. Az önkéntes jelentkezések elősegítése érdekében a csehszlovák fél bizottságot küldhetett Magyarországra, azzal a feltétellel, hogy az propagandájában köteles tartózkodni a magyar állam szuverenitásába ütköző vagy a magyar néppel ellenséges bárminemű megnyilvánulástól. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1946. március 4-én kezdte meg tevékenységét Magyarországon. De már az első napokban, hetekben kiderült, hogy a CSÁB tagjai igen „rugalmasan" értelmezik és kezelik a lakosságcsere-megállapodást, s különösen az engedély nélkül érkező „szakértők" sokszínű társaságával (író, pap, párttitkár stb.) volt sok probléma. Az áttelepülés iránti érdeklődés felkeltése érdekében ugyanis nem annyira a szlovákság nemzeti öntudatára, hanem a valóban súlyos magyarországi gazdasági helyzetből adódó kilátástalanságra hivatkoztak. „A csehszlovákok leggyakoribb érvei: minden szlovákot, akár akar jönni, akár nem, kiviszünk. Akik nem jelentkeztek, azok csak 30 kilós csomagokkal jöhetnek. Egy másik változatuk — írja Vigh Károly, az ismert történelemtudós és közéleti személyiség, akkor a magyar áttelepítési kormánybiztos munkatársa, 1946. szeptember 5-i jelentésében —, hogy akik nem jelentkeztek, azokat a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A vísszajelentkezőket azzal rémisztgetik, hogy... azokat magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják." Ezekre és a többi rágalmakra válaszul a Nagy Ferenc-kormány március 21-én hivatalos nyilatkozatot adott ki, amely a következőket tartalmazta: „A magyar kormánynak mindig az volt az álláspontja, hogy szabadon távozhat az, aki az országot el akarja hagyni. Teljes és hiánytalan jogvédelemben részesül azonban az, aki Magyarországon akar maradni. A magyar kormány politikájának vezető gondolata az, hogy a kitelepülés soha nem kényszer, hanem mindig önkéntes elhatározás alapján történjen és a kitelepülök vagyonúkban sérelmet ne szenvedjenek. Áttelepülésről csakis ebben a keretben van szó. Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni, vagy pedig a kitelepítés alkalmával vagyonától megfosztani. Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll és állni fog a jövőben is." Ma is jóleső érzés idézni a humanizmus szellemétől áthatott és emberi méltósággal fogalmazott magyar kormánynyilatkozatot. A csehszlovák fél 1946. július 14-én nyújtotta át a magyar kormánynak az áttelepülésre jelentkezettek névjegyzékét. A névjegyzékben 92 390 személy szerepelt. Ez a szám a magyarországi szlovákok többségét jelentette. A névjegyzék tüzetesebb megvizsgálása után azonban az is kiderült, hogy 29 950 személynek az áttelepülési jegyzékbe való felvétele (halottakról, hadifoglyokról stb. volt szó) nem felelt meg a megállapodás előírásainak és szellemének. A névjegyzékkel kapcsolatosan felmerült viták tovább mélyítették a magyar—csehszlovák ellentéteket. Ez a viszony azonban különösen akkor vált feszültté, amikor a magyar közvélemény is tudomást szerzett arról, hogy Csehszlovákia a lakosságcsere-megállapodáson felül további 200 000 magyart szándékozik kitelepíteni az országból. A fentebbi elgondolással összefüggésben a szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján megkezdődött a magyar nemzetiségű lakosság körében az ún. reszlovakizáció vagy más kifejezéssel visszaszlovákos'rtási kampány. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, de ha nem, el kell hagyniuk otthonaikat, kiutasítják őket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak alig leplezett, vagy nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlováknak. (Holnap folytatjuk) UNNEPSEGRE KESZUL AZ ESZTERGOMI TANÍTÓKÉPZŐ Kettős évfordulóra emlékeznek ebben az esztendőben az esztergomi tanítóképzőben. Másfél évszázaddal ezelőtt— 1842 őszén — nyitotta meg kapuit a városban az első olyan iskola, a „mesterképző intézet", mely akkor azt a feladatot kapta, hogy falusi tanítókat, jegyzőket képezzen az érdeklődő fiatalokból. Azaz olyan embereket, akik a betűvetés, az olvasás és egyéb alapismeretek megtanításán túl a falvak lakosainak egyéb, ügyes-bajos dolgait is tudják intézni. Az akkor megnyílt tanintézet igen sok változáson, átszervezésen ment át. Ma már főiskolai keretek kőzött oktatja a tanítójelölteket. Ötven évvel később —-1892-ben — ebben a városban nyílott meg az akkori Magyarország egyik első óvónőképzője. A valamikor két intézmény ma egy szervezeti egységben, egy fedél alatt működik. Azaz együtt képezik a tanítókat és az óvónőket. Igy együtt emlékeznek meg a kettős évfordulóról is. Szlovákia déli részének lakosai Esztergommal valamikor állandó kapcsolatban álltak. Sokan szereztek itt tanítói, tanítónői, óvónői diplomát. E vidéken alig található olyan település, melynek nyugdíjas vagy még ma is dolgozó nevelői közül valaki nem ennek az iskolának a tanulója lett volna. A megemlékezés szervezői bíznak abban, hogy sokakatfűznek még mais érzelmi szálak, kellemes diákemlékek az ősi városhoz, az ősi iskolához. Éppen ezért minden érdeklődőt, volt diákot várunk az április 29-30ára tervezett rendezvényekre, melyek során alkalom nyílik a régi társakkal való találkozásra is. Az érdeklődőknek szívesen megküldjük mindkét nap programját. Cím: Tanító- és Óvónőképző Öregdiákok Egyesülete 2500 Esztergom, Majer I. u. 1—3. DR. GÁBRIS JÓZSEF RAJZOLJ MUMUST! ENGEDÉKENYSÉG ÉS TÚLZOn ENGEDÉKENYSÉG Mit nevezünk engedékenységnek és mit túlzott engedékenységnek? Az engedékenység olyan attitűd, amely elfogadja a gyerekek gyerekességeit. Azt jelenti, hogy belátjuk, „a fiúk mindig is fiúk maradnak"; hogy egy normális gyereken a tiszta ing nem maradhat túl sokáig tiszta; hogy a gyerek normális mozgása nem a sétálás, hanem a rohanás; hogy a fa mászásra való és a tükör arra, hogy a gyerek különféle grimaszokat vágjon bele. Az engedékenység lényege: elfogadjuk a gyermeket olyan személyiségnek, akinek alkotmányos joga, hogy mindenfajta érzelmei és kívánságai legyenek. A vágy szabadsága abszolút és korlátlan. Mindenfajta érzelmet és fantáziát, gondolatot és kívánságot, álmot és vágyat el kell fogadnunk, méltányolnunk kell és lehetővé kell tennünk a kifejezésüket — függetlenül tartalmuktól — megfelelő szimbolikus eszközökkel. A destruktív tevékenységet azonban nem engedhetjük meg. Ha ez előfordul, a szúlőnek be kell avatkoznia, át kell irányítania verbális kifejezéssé és más szimbolikus csatornákra. Megengedett szimbolikus kifejezési formák például a „csúnya" festmények készítése, dárdadobás valamilyen célba, fafűrészelés, életnagyságú bábúk boxolása, rossz kívánságok magnetofon-felvétele, gúnyoros versek költése, gyilkos históriák írása. Röviden: engedékenységnek hívjuk a képzeletbeli és szimbolikus viselkedés elfogadását. A túlzott engedékenység viszont a nemkívánatos tevékenységek megengedését jelenti. Az engedékenység bizalomhoz, az érzelmek és gondolatok kifejezési képességének a növekedéséhez vezet. A túlzott engedékenység egyszersmind szorongást és olyan, egyre növekvő követelményeket idéz elő, amelyeket végül mégis csak meg kell tagadnunk. N. CSERFALVI ILONA