Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-11 / 35. szám, kedd
ELVÉGZETT ÉS ELVÉGZENDŐ FELADATAINK A SZLOVÁKIAI REFORMÁTUS KERESZTYÉN EGYHÁZ ÉLETE ÉS SZOLGÁLATA A VILÁGMÉRETŰ VÁLTOZÁSOK KÖZEPETTE „Tudjátok, hogy a fejedelmek zsarnokoskodnak népeiken és a nagyok éreztetik velük hatalmukat. De ne így legyen köztetek: hanem aki köztetek nagy akar lenni, szolgáljon nektek." Máté ev. 20, 20-28.V. „Nem hallgathatok Sión miatt, nem nyughatom Jeruzsálem miatt, míg nem ragyog igazság, mint a hajnalfény, és szabadulása, mint az égő fáklya." Ézsaiás 62, 1.v. Az események méreteit és gyorsaságát tekintve, térségünkben talán soha nem látott változásoknak vagyunk a tanúi és aktív résztvevői. Bár a történelmi távlat még hiányzik, máris hónapokat, sőt éveket átfogó számos értékelés, méltatás látott napvilágot. A történelem szuverén Urának a munkája Református Egyházunkat, népünket sem hagyta érintetlenül. Mindenféle személyeskedést, indulatosságot kerülve, néhány fontos írásos dokumentum hiánya ellenére, teljességre törekedve a tárgyilagosság igényével tekintsük át egyházi életünk utolsó két esztendejét. A bűnbánat, a megbocsátás és a jövő reménységének jegyében vizsgálódva, röviden szólni kívánok a teológus- és lelkész-továbbképzés körülményeiről, de központi témánk — érthetően — a közegyházi élet, az erkölcsi és a lelki megújulás. Előre felhívom a figyelmet arra, hogy sajnos lényegesen kevesebbet foglalkozhatunk a laikusok szolgálatával és tisztségével, mivel a pártállam nyomására Egyházunk zsinat-presbiteri elve súlyos csorbát szenvedett. a) A teológusképzés jelenleg három fakultáson folyik, éspedig a prágain cseh nyelven (az 50-52 növendék kétharmada), a pozsonyin szlovák nyelven, valamint a budapestin, nappali és levelező tagozaton. E téren a helyzet és az arányszámok a jövőben nyilván változni fognak. A növendékek száma a múlthoz képest, amikor a diszkriminatív intézkedések- egész sora (félelemkeltés, létszámkorlátozás), durván beleavatkozott életünk alakításába, megváltozott, hála az Istennek a többszörösére emelkedett. Ez reményt keltő, de belátható időn belül nem oldja meg a nagyméretű lelkészhiányból adódó gondokat. b) Mintegy húsz év után indultak újra a lelkésztovábbképző tanfolyamok, melyeknek hármas fő feladata a teológiai tájékozódás, a lelkipásztori munka konkrét feladatainak, valamint az időszerű problémáknak a megvitatása. Ezeket nem szükséges részletezni, mivel egyházi folyóiratunk, a Kálvinista Szemle annak idején kimerítő tájékoztatóval szolgált. c) A közegyházi életet elsősorban a fordulat utáni két Országos Lelkész Konferencia (1989. november 29. és 1990. február 1.), továbbá az egyházmegyei rendes és rendkívüli közgyűlések érintették, bár a 4., azaz a Besztercebányai Egyházmegyében például az események hatására sem sikerült rendkívüli közgyűlést összehívni (I). Fontosak voltak a Zsinati Tanács és a Zsinati Elnökség ülései, de mindenek fölött Egyházunk V. Zsinatának a múlt év novemberi 6-ai ülése — befolyásolhatta volna szükséges mértékben és irányban szolgálatunkat és életünket. a) Ama emlékezetes novemberi fordulat után 12 nappal, vagyis 29én Országos Lelkész Konferenciát tartottunk Pozsonyban. Résztvevőit a lelkesedés, az öröm, atenniakarás és az útkeresés jellemezte. A felszabadult hangulatban ugyan alig volt észrevehető, de egy-egy megnyilatkozás mégis fájó módon tükrözte a hosszú elnyomás okozta benső torzulásokat. (Egészen fonák helyzet állt elő például akkor, amikor a konferencián megjelent Állami Egyházügyi Hivatal fő vezetőjét a Püspök az elnöki asztalhoz invitálta, s többek között olyan kérés is elhangzott felé — hiszem: egyházféltő szeretetből — hogy a Vatikán képviselőivel folytatandó tárgyalásain képviselje Egyházunk érdekeit...). Voltak olyanok is, akik támadó fellépéssel, durva hangon akarták távozásra bírni elöljáróink némelyikét, vagy nem éppen „szalonképes" kifejezéseket használva bírálták őket. Ez számos keserves tapasztalat után érthető volt, ám úgy vélem, a hangnem elfogadhatatlan. Egy dologban viszont teljes volt az egység, nevezetesen abban, hogy a konferencia hivatalos nyilatkozatban foglaljon állást az életveszélyben lévő Tőkés László mellett. A résztvevők ezen kérését a Püspök azzal semlegesítette, hogy egy ilyen nagy horderejű nyilatkozatot, úgymond, csak alapos megfontolás után lehet megfogalmazni. Ehhez mi azonnal felajánlottuk a segítségünket, hiába, az sohasem látott napvilágot. b) A második, eleddig az utolsó OLK Kassán volt megtartva 1990. február 1-jén. A forgatókönyv szerint zajló találkozón, sajnos kevés idő maradt az egyre sürgetőbb tennivalók, feladatok megbeszélésére, bár egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a bizonytalankodó s (néhány) taktikázó egyházi vezető magatartása, akarva akaratlan egy erősödő, de minden tekintetben áldatlan széthúzásnak és személyeskedésnek szolgáltat termékeny táptalajt. Részben ennek az elhárítására, de főképp a szükség kényszerítő hatására a többség az általános tisztújítást követelte. Máig nem történt meg. Hónapokkal később azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a Zsinati Elnökség egy más megoldást választott, nevezetesen az egyházmegyénként történő tisztújítást. Ez több-kevesebb sikerrel néhol megvalósult, de az Egyházunk egészének a kormányzását tulajdonképpen nem érintette és bebizonyosodott, hogy nem is vezethetett erkölcsi megújuláshoz. A pártállam évtizedei alatt sokszor elhangzó szomorú megállapítások — a „Nem tehetünk semmit" vagy „Mit csinálhatsz?"—, be kell vallani, hogy nem csak az egyházi és hitélet lefojtását és lehetetlen helyzetünket fejezte ki, hanem saját erőtelenségünket, tehetetlenségünket is. A helyzet valóban félelmetesen nehéz volt, de— amint azt a kevés példa tanúsítja — hittel, bizakodva, reménykedő látással többet is lehetett volna, kellett volna tenni, A „semmit sem tehetünk" megállapítás sok esetben a gyávaság, a megalkuvás jele, vagy éppen a kényelem igazolása volt csupán. A Lélek, minden emberi gyarlóság ellenére is munkálkodott a múltban, munkálkodik a jelenben is. Ennek egyik biztos jele a lelki ébredés és annak eredményei, amelyek lassan megszüntetik a régi beidegződéseket, szétfeszítik az elavult kereteket, és így Jézus igazsága valósággá lesz az életünkben — az új bor új tömlőt igényel. (Amit évekkel ezelőtt sejtettünk, bebizonyosodott: akik az egyházban csak a régi módszerekhez ragaszkodtak, vagy ami még rosszabb volt, a hatalom intencióihoz igazodtak, azok a pusztulás útját járták.) Látnunk kell, hogy az Isten megítélte a múltat, és ahol a prófétai szó, a jó mag kicsírázott, ott élet fakadt. a) Többirányú kezdeményezésre negyven évi bolyongás után Komáromban megalapítottuk első iskolánkat, a Katechetikai Szemináriumot. Boldog lehet az, akit az Isten e munkában eszközéül választott. Rendkívül fontos és nagy jelentőségű esemény ez. Elegendő arra gondolnunk, hogy Református Egyázunk óriási méretű lelkészhiánnyal küzd. Nagy baj, hogy a „sövényen" kívül rekedtek életében, Közép-Kelet-Európa térségében az egyházak kallódásával vagy pusztulásával mindenütt egy nép kallódik és pusztul. Ez megengedhetetlen! Viszont az ellenkezője is igaz. Ahol élő egyházak vannak, ott a nép is megmarad. A lelkész-, pedagógus-, kántor-, katechéta-, lévitahiány elsősorban az ateista ideológia manipulációinak, a hatalom diszkriminatív intézkedéseinek, tiltásainak az egyenes következménye. Meggyőződésünk, hogy a kegyelmes Isten által felkínált szabadsággal ez a vészes helyzet fokozatosan megszüntethető, ha átalakul a gondolkodásunk és másként fog dobbanni a szívünk. Reménységünk szerint ez az iskolánk magvát képezheti egy jövőt láttató reménységnek, izmosodó elképzelésnek és tervnek... Jelenleg két évfolyamban 74 hallgatót készítünk fel a munkára, s bár iskolánk komoly anyagi nehézséggel küzd, kilenc tanerővel működik. b) Közkívánalomra elvégeztük az 1951-es régi Alkotmányunk revízióját és kiegészítését, ami bár átmeneti megoldás, de halaszthatatlanul fontos volt. A régi Alkotmány tulajdonképpen Egyházunk életterének beszűkítését, valamint az ateista államhatalomtól való függőségét volt hivatott legalizálni. Sokunk óhajára végre kibővült a Zsinat mellett működő szakbizottságok száma is (missziói, diakóniai, oktatásügyi stb ). A felsorolt munkák oroszlánrészét a lelkészi kar korábban mellőzött tagjai végezték és végzik. c) A gyülekezet életében mérhető és látható leginkább az egészséges változás mértéke. Egyetemes Egyházunk viszonylatában több száz f százalékkal emelkedett a hittanra bejelentett gyermekek száma. Százak konfirmáltak felnőtt korban és változatlanul növekvő igény mutatkozik a fiatalok részéről a keresztyén közösségi élet iránt. A gyülekezeti lelkészek kezdeményezésére az egyházmegyékben rendezett gyermek- és ifjúsági találkozókon, evangelizációs alkalmakon a fiatalok a vártnál nagyobb számban vettek részt, alkalmakként több országból is. A kereső lelkek ébredése nyilván nem emberek érdeme, hanem a Szentlélek munkája. Fokozatosan javul az istentiszteletek látogatottsága. Észrevehetően leginkább ott, ahol az elnyomás, a fenyegetettség a legerősebb volt, illetve ahol a helybeli kiskirályok, a kimúlt rendszer ideológiájának kiszolgálói önként túlteljesítették főnökeik elvárásait (például a Rozsnyói és a Rimaszombati járás falvaiban, városaiban). A félelem kötelékeiből szabadulva éppen ott, a 4., azaz a Gömöri Egyházmegyében folyamatos a javulás, mégis ott, valamint a szomszédos 3., vagyis a Barsi Egyházmegyében fenyeget a legnagyobb veszély. Részben azért, mert a lakosság kitelepítése és deportációja a hegyek között szétszórt kis településeket gyengítette leginkább, másrészt az „egykézés" és a különböző mesterséges okok, intézkedések következtében elnéptelenedő falvaink, gyülekezeteink — hisszük, csak átmenetileg — képtelenekké váltak az önálló életre, parókiák, illetve egyházi iskolák létesítésére és fenntartására. Munkánkat hátrányosan befolyásolja az is, hogy sem Egyetemes Egyházunk, szemben a többi egyházzal, sem a hét egyházmegyénk nem rendelkezik nagyobb találkozók, konferenciák megrendezésére alkalmas épületekkel. Eddigi rendezvényeinkhez községi elöljárók, üzemi, szövetkezeti vezetők nyújtottak alkalmakként segítséget. Köszönet illeti őket. d) 1991 tavaszán alakult meg Harmacon a Református Mentőmisszió azzal a céllal, hogy segítségére legyen a káros szenvedélyeikből szabadulni vágyóknak. A gyógyító alkalmakat egyelőre Harmacon (Rimaszombati járás) rendezzük. e) Alakulóban van a Református Pedagógusok Munkaközössége, mely első országos konferenciáját 1991. november 1-jén Komáromban tartotta. § - "i ••' ; Végül fel kell tennünk a kérdést: melyek a legsürgősebb teendőink, hogyan tovább, milyen mulasztásokat kell jóvá tennünk? a) Mindenki előtt bizonyára nyilvánvaló, hogy egész Egyetemes Egyházunk missziói területté vált, és a tennivaló szinte erőnket meghaladó. Az Egyház minden tagjának alázatra, őszinte bűnbánatra és erős hitre van szüksége. Senki sem gondolhatja azt, hogy a Péter apostoléhoz hasonló nagycsütörtöki keserves megbánás és sírás elkerülhető. Az igazi bűnbánat azonban nem abból áll, hogy tékozló fiúként bárki is berúghatná az atyai ház ajtaját és kóvetelődzhetne! Áz őszinte és mély bűnbánat útját egyenként és az Egyház közösségében is végig kell járni. A vallomás nélkül — „Atyám vétkeztem... és nem vagyok méltó..." — az Egyház nem újulhat meg! b) Á továbbiakban szólnunk kell arról is, hogy egyre többen hangoztatják az Egyház elöljáróival kapcsolatban az átvilágítás, vagyis a lusztrálás szükségességét. Ám legyen, de föl kell tennünk a kérdést, vajon ez a módszer nem áll-e távol az Egyháztól? Az átvilágítás kapcsán egyértelműen kivételt képeznek azok, akik az államigazgatás valamelyik szintjén és a törvényhozásban tisztséget vállaltak. Őket ott lusztrálják, és az eredménynek megfelelően tartoznak magukat viselni. Teljesen bizonyos, hogy Egyházunk erkölcsi megújulásához a teljes tisztújítás is szükséges. Közismert tény, hogy 1989 november végéig (talán tovább is) a különböző egyházi tisztségekbe történő választásokról szó sem lehetett, illetve „szabadon" szavazhattunk azokra, akiket az egyházban az államhatalom megbízottjai a saját szempontjukból megfelelőnek tartottak. Ámíg azonban a bukott hatalom embereinek nagy részét elfújta a novemberi szél, az egyház vezetése érintetlen maradt. Sőt, itthon és külföldön sokak véleménye szerint a fordulat előtti vonal erősödött meg, mert a novemberi Zsinat az időközben megüresedett tisztségekre a korábbi póttagokat — az 1989 előtti szóhasználat szerint „kádertartalékokat" — hívta be, általános vélekedés szerint nem csupán egy ülésre. E téren tehát minden maradt a régiben. Ez az állapot azonban erkölcstelen még akkor is,, ha tudjuk, hogy az egyházi vezetés minden szintjén, különösen alapszinten, mindig voltak olyan tiszteletre méltó személyek, lelkészek és laikusok egyaránt, akik nem hiúságból vagy más emberi gyengeségből, hanem magáért az egyházért, az Evangélium ügyének a szolgálatáért vállaltak tisztséget, és ami hitükből telt, azt meg is tették. c) A múlt tapasztalatain okulva és előre tekintve ki kell mondanunk, hogy az az állapot sem lenne kevésbé szégyenletes és erkölcstelen, ha most azok, akik világi módszereket majmolnak és hangoskodnak, s a múltban netán saját izgága természetük miatt és nem a hűséges szolgálatért, gerinces kiállásért és becsületes munka miatt szenvedtek sérelmet, kísérelnék meg az egyházi tisztségeket betölteni. A jövő szempontjából az is tragikus lenne, ha olyanok, akik a hatalom képviselőivel remélt karrierjük érdekében paroláztak, most pedig mellőzöttnek nyilvánítva magukat, követelésekkel állnának elő. Nem szabad egymásnak ártanunk, de látnunk kell, hogy akiket a totális hatalom behálózott, sarokba szorított, megvásárolt, s így beszennyezett, azoknak segítségre, tisztulási időre van szükségük. Hasznos és fölöttébb áldásos dolog lenne végre felismerni és alázatosan elfogadni, hogy ez az alázatosan helytállók ideje, vagyis azoké, akiket Isten kegyelme az elbukásoktól megőrzött, akik mögött kérkedés nélküli, sok esztendőt számláló, bátor és hűséges gyülekezeti munka áll. Ez adja erkölcsi súlyukat, nem pedig a minden áron érvényesülni akarás jót soha nem termő „teljesítménye". d) Az Egyháznak, Ura által kijelölt sajátos útját kellett volna, illetve kell járnia, Jelenünkre nézve, s jövőt remélve ez egy olyan őszinte bűnbánatnak és reménykedő szolgálatnak az útja, melynek első gyümölcse a megtisztulás. Ebben a vágyva vágyott, hitünk szerint már elkezdődött megújulásnak a folyamatában Egyetemes Egyházunk szintjén az első fontos lépés az lehetne, ha a februárban ismét összeülő Zsinat, éppen az Egyház iránt érzett és sokszor hangoztatott felelősségének ékes bizonyságául, elrendelné az általános tisztújítást. A térség református és általában protestáns egyházaiban ez már megtörtént. Egyházunk jó példát statutálva első is lehetett volna. Sajnos, már csak utolsóként teheti, de feltétlenül nyisson szabad utat a személyi változások, s általa az erkölcsi megújulás lehetősége előtt. Ezzel elősegítheti a sokrétű, komoly problémák tisztességes, Krisztus követőihez illő megoldást. Senki fölött ne ítélkezzünk, nem is ítélkezünk. Isten az, aki megítél. Bűnbánatot gyakorolni azonban szükséges. Végezetül azoknak, akik a szolgálatban elfáradtak, az Úr újítsa meg az erejét. Azoknak, akiknek elért tisztségükből kifolyólag a múltban az Egyház munkáját akadályozni parancsoltatott, a jövőben, ha megadatik rá az idő, az Evangélium szolgálata, a gyülekezeti munka hozzon gyógyulást, hogy felépülve, az Úrnak jótetszését elnyerve végre ők is hozzájárulhassanak Egyházunk felemelkedéséhez. Kérjük, őszintén kívánjuk, hogy ezután a több munkát és nagyobb felelősséget igénylő őrálló helyeket ne az ügyeskedők, ravaszkodók, hanem azok töltsék be, akik a hit útján alázatosan jártak, járnak, szabad választásokon bizalmat nyernek, mindenek fölött pedig akiket a kegyelmes Isten erre alkalmassá tesz. A NAGYMEGYERI REFORMÁTUS TEMPLOM (Nagy László rajza)