Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-11 / 35. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ; 1992. FEBRUÁR 11. NEGYVENÖT ÉV TAVOLABOL A PÁRIZSI BÉKESZERZŐDÉS T

abunak számított évtizedeken át a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés lefolyásának közelebbi bemutatása a közép-európai sajtóban. Amikor a nyolcvanas évek elején megjelent Boldizsár Iván Don-Buda-Párizs című visszaemlékezés-kötete, a békekonferenciáról tudósító egykori szemtanú naplójegyzetei és korabeli írásai roppa*ht ideges hangulatot keltettek a Magyarországgal szomszédos államok külügyi és politikai berkeiben. A megboldogult Boldizsár Iván talán soha sem tudta meg, hogy akaratán kívül elkészült könyve párizsi időszakkal foglalkozó fejezeteinek szinte teljes szlovák nyelvű fordítása. Éjt nappallá téve kellett ezt elvégezni az akkori politikai vezetés szigorú utasítására. Ma viszont alighanem keserű mosolyt vált ki a szóban forgó könyvbe bekerült egyik, a békeszerződés megkötése után született írása: a szerző, talán a súlyos sérelmekre gyógyirt keresve, arról írt, hogy 1947 végén a budapesti polgár lakásának ablakán már üveg van, míg viszont Ausztriában még deszka vagy olajos papír járja, sőt olyasmit is papírra vetett, hogy míg Magyarországon a bécsi szelet már megint lelóg a tányérról, Hollandiában húsz deka a fejadag. Igaz, ez még a Marshall-kölcsön előtt volt. S az idö tájt még a társadalomtudósok sem nagyon érzékelték, hogy a nyugati világban olyan folyamatok bontakoznak ki, melyek képesek feloldani a roppant szociális ellentmondásokat és megőrizni a polgári civilizáció vívmányait. Ki hitte volna akkor, hogy a lerongyolódottnak, kifosztottnak látszó NyugatEurópa több mint négy évtized multán önnön példájával szolgáltat a közép-európai kisebbségi létnek perspektívát. x A náci Németország kisebb szövetségeseire kiterjedő békekötés gondolata közvetlenül az európai hadszíntéren zajló háború befejezése után született. Az angol kormány állt elő azzal a javaslattal, hogy Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával békeszerződést Írassanak alá. Az angol politikai köröket már ekkor foglalkoztatta a felismerés, hogy tulajdonképpen semmi sem áll útjában a Szovjetunió kelet-európai befolyásának. A gyors békekötéstől remélték a háborúban vesztes országok bel- és külpolitikai önállóságának visszanyerését, s egyben a szovjet csapatoknak e térségből történő visszavonását. Később, az amerikai kormányzat is magáévá tette az angol kezdeményezést, s a Szovjetunió sem ellenezte, hogy a nagyhatalmak potsdami értekezletén napirendre tűzzék a kérdést. Ott született - amerikai javaslatra - döntés arról, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és a Szovjetunió külügyminisztereiből létrejövő Külügyminiszterek Tanácsa kidolgozza a Németország valamennyi volt szövetségesével megkötendő békeszerződéseket és az ENSZ elé terjessze őket. A nagyhatalmak békeszerződés-tervezetei a Külügyminiszterek Tanácsának első londoni, 1945. szeptember 11-től október 2-ig tartó ülésszakán kerültek napirendre. Magyarországgal kapcsolatban egyetlen alkalommal folyt vita, amikor is Bidault francia külügyminiszter az etnikai vonalat követő román-magyar határt javasolt és a kisebbségi jogok „megerősítéséért és javításáért" emelt szót. A felszólalás a magyarországi politikai életben reménykeltésként hatott. A Külügyminiszterek Tanácsa ülésezésének a békekonferenciát előkészítő folytatása 1946 tavaszán Párizsban azonban elhalványította a reménysugárt. A külügyminiszterek 1946. május 7-én az egész Erdélyt Romániának ítélő határozatot hoztak, helyreállítva a trianoni határokat. Ezzel Anglia, majd végezetül az Amerikai Egyesült Államok is magáévá tette a Szovjetunió ez irányú álláspontját. Az angolok ugyanis a londoni konferencián még azt a felfogást vallották, hogy „az erdélyi határ kis méretű módosításával vissza lehetne adni fél millió magyart". Később a Románia és Magyarország közötti közvetett tárgyalásokra igyekeztek áthárítani a határkiigazítást. Egyébként a Valóság című folyóirat tavalyi novemberi száma Romsics Ignác tollából származó izgalmas - kelet-európai kutatók számára eddig alighanem ismeretlen - forrásanyag alapján mutatja be, hogy az amerikai külpolitika a háború idején milyen alapos közép-európai területrendezési javaslatokat dolgozott ki, amelyek később semmissé váltak. x M

agán az 1946. július 29-én elkezdődött békekonferencián már egyre inkább érződtek a kompromisszumok mögött munkáló hatalmi-politikai ellentétek. A nyugati hatalmak több mint 250 esetben léptek fel a korábbi határozatokkal szembeni módositó igényekkel. A konferencia két héten át ügyrendi kérdésekről tárgyalt. A háborúban részt vett 21 győztes állam konferenciáján a szövetséges nagyhatalmak a kis államok számára csak a javaslatok megszavazása után adtak lehetőséget. A csehszlovákiai magyarság szempontjából viszont ez létfontosságú volt. A volt „csatlós" államok képviselőit a politikai és területi bizottság ülésén csak akkor kérdezték meg, ha azt a korábbi győztes államokból álló bizottság többsége támogatta, önmagáért beszélő érzékletességgel ragadta meg a magyarság sorsproblémái iránti akkori közömbösséget a már említett Boldizsár Iván, aki naplójában leírta, hogy szinte mindenki, akivel a konferencia első hetében szót ejthetett a magyar kisebbségek bizonytalan létéről, végül is ugyanúgy reagált: ,,És mondja, kedves barátom, mi a magyar demokrácia álláspontja a dunai hajózás kérdésében". Ugyanő idézi fel a békeszerződés-tervezettel kapcsolatos csehszlovák módosító indítványok tárgyalásának légkörét. Zárt ülésen született döntés - a szövetséges nagyhatalmak közötti előzetes megállapodás eredményeként - annak az albizottságnak a tanácskozásán, 1946. október 2-án, amelyet a csehszlovák-magyar ügy tüzetesebb megvizsgálására hoztak létre. Miközben a Luxembourg palota egyik üléstermében 200 ezer magyar sorsáról döntöttek, odakint az egyik tévékészülék előtt ,,delegátusok, újságírók, titkárok és sétáló rendőrök izgulva és lelkesen nézik Buffalo Bill fegyverforgató művészetét". Igen, a csehszlovák indítványok fogadtatásában a magyar kisebbség puszta fennmaradása volt a tét. A csehszlovák küldöttség olyasmit követel, amit a Külügyminiszterek Tanácsa korábban nem foglalt bele a békeszerződés-tervezetbe. Csehszlovákia képviselői 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséhez igyekeztek hozzájárulást szerezni. Ugyanakkor öt magyarországi település átcsatolása iránti igénynek is hangot adtak. A két csehszlovákiai indítvány megtárgyalása nem talált egyértelmű megértésre, a brit delegáció még azt is felvetette, hogy az ún. pozsonyi „hídfő" kiszélesítéséért Csehszlovákia Komárom környékén kárpótolja Magyarországot. Végül is a bizottság három falu átengedéséhez járult hozzá, viszont a 200 ezer - a korábbi lakosságcseréből kimaradt - csehszlovákiai magyar kitelepítése helyett a kérdést a két ország közötti tárgyalások tárgyává tette. S ez az adott helyzetben a csehszlovákiai magyarság számára a menekvést jelentette. De hogy mi is játszódott le a tárgyalóteremben, az leginkább Janics Kálmánnak, a Hontalanság évei címú könyvéből ismerhető meg. Ó írja: ,,Mig Párizsban a konferencia magyar területi és politikai bizottságában folyt a vita a népek sorsáról, ugyanakkor Dél-Szlovákia magyar lakossága nem is sejtette, hogy a legilletékesebb párizsi megnyilatkozások alapján gyilkosok és martalócok gyülevészeként került be a legújabbkori történelembe". Kik is voltak a legilletékesebbek? Ján Masaryk és Vladimír Clementis. Többek között olyan, enyhén szólva a nyugat-európai közvéleményt félrevezető csúsztatásoktól sem riadtak vissza, hogy a csehszlovákiai magyarok szövetségre léptek K. H. Frankkal, a lidicei tömeggyilkossal. Arról persze már nem esett szó, hogy Esterházy János 1938-ban tárgyalt a szudétanémet vezetőkkel, Henleinnel és a - csak a háború alatt gyilkossá vált Frankkal - azután, hogy ezt a ludákok vezére, Andrej Hlinka is megtette. A köztársaság felbomlasztásában pedig a csehek és a szlovákok közé vert ék volt a fontos. x I

gaz, hogy a Szovjetunió hozzájárulása nélkül nem születhetett volna olyan döntés, mely kizárja az egyoldalú csehszlovák akciók lehetőségét, és a csehszlovákiai magyarok ügyét nyitva hagyva, tárgyalásokra kényszeríti Csehszlovákiát. Sokáig agyonhallgatott valós tény volt, hogy az eredeti szándékok meghiúsításában végül is az Egyesült Államok és Nagy-Britannia játszott meghatározó szerepet. Az USA képviselője jelentette ki, hogy nem tudnak egyetérteni az embertömegeket szülőföldjüktől megfosztó rendelkezésekkel, míg viszont Visinszkij külügyminiszterhelyettes a kitelepítést ,,pusztán vagonkérdésnek tekintett" sztálini tekintetnélküliséggel képviselte. Az 1947. február 10-én aláírt, Magyarországnak szóló békeszerződéshez egy nemrég - publikálás útján is - nyilvánosságra került, alighanem napjainkban ugyancsak felértékelődő aktus is kapcsolódik. A magyar küldöttség ugyanis még 1946. augusztus 30-án Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia közötti kisebbségvédelmi szerződéstervezetet nyújtott át a francia fótitkárnak. A jegyzékként átadott kisebbségi „kódex" szövegét Fülöp Mihály tette közzé a Külpolitika című folyóirat 1989. évi 2. számában, a békeszerződésről szóló tanulmányának függelékeként. A dokumentum eredeti magyar nyelvű szövege a magyar Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának állagából került elő, hiányosan, és a teljes szöveg rekonstruálásához a 60 cikkelyből álló angol nyelvű szöveget kellett igénybe venni, a nyolc hiányzó cikkelyt a korábbi magyar jegyzék szóhasználata alapján lefordítani. R

oppant izgalmas kisebbségvédelmi rendelkezés-javaslatokat tartalmaz a szóban forgó tervezet, mely szinte átjárja a középeurópai kisebbségi lét egész szövetét. Figyelemre méltó benne a szórvány magyarság kapcsolódását is lehetővé tevő területi autonómia szorgalmazása. Ami viszont talán a legnagyobb érték - annak ellenére, hogy a békeszerződés megkötése során figyelembe sem vették -, a nemzetközi ellenőrzés és felelősség mechanizmusának a felvázolása. A kódex a különböző kisebbségi szervezetek és közületek számára kilátásba helyezte, hogy panaszjoggal élve közvetlenül az ENSZ Biztonsági Tanácsához forduljanak. Napjainkban a kisebbségek helyzetének javulását európai folyamatok segítik elő, a közép-európai regionális rendezés inkább csak vágykép. Épp most azonban ismét felvetődött az ENSZ keretében történő lehetőségek szorgalmazása is. Vajon remélhető-e hogy ezúttal a hatalmi érdekek már nem játszanak majd meghatározó és mindent eleve eldöntő szerepet? KISS JÓZSEF LAPSZÉLEN A RÉGI NÓTA Mečiar úr megint valami olyasmit mondott a minap, hogy Dél-Szlovákiában folyik a szlovákok elmagyarosítása. Vagyis újra a régi nóta, századszor, ezredszer. Csak az a baj vele, hogy hamis nagyon, ráadásul kávéházi műzene, politikuszene, pártzene. Mely azonban, sajnos, szájról szájra hagyományozódik, s ilyenképpen lassan népdallá válik már. Ha így megy tovább. Valószínű, az én nótám sem új, de nem tudom megállni, hogy az efféle demagóg kihívásokra ne énekeljem el én is, hogy sok szlovák barátom, ismerősöm volt és van nekem Dél-Szlovákiában, kazánházi fűtőtársam is akadt egy egyszerű szlovák munkásember személyében - de nincs közöttük egy sem, aki elmagyarosodott volna vagy ne szlovák iskolába járatta volna, illetve járatná gyermekét. Hogy tudnak, megtanultak magyarul?! Istenem. Amikor húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt rászánták magukat, hogy amolyan újkori aranyásókként vagy szociális okokból vagy politikai kényszer hatására a déli járásokba költöznek, legalábbis sejtették, hogy hova, s talán azt is, hogy kisebbségben lesznek ott, mint mi magyarok Szlovákia viszonylatában, ami, ugye, azt is jelenti, hogy vállalni kell egy s mást, egymást, tetszik vagy nem. Persze, a déli szlovákok között vannak olyanok is, akik nem tudnak magyarul vagy nem akarnak tudni, mondjuk a hivatalokban. Sebaj, tudunk mi az ő nyelvükön, meg tanulunk. Ki kit magyarosit hát el akkor itt?! Főként szándékosan?! De ha még magyarosítana is, nyugodt lehet Mečiar úr - múlt esztendei meg azelőtti híres-hangos elődeivel együtt -, az elmúlt évtizedekben inkább lett itt magyar emberből szlovák, mint fordítva, nézzenek csak körül Pozsony, Komárom, Vágsellye, Nagykürtös, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó lakótelepein, ahol magyar falvak lakóinak tízezreit nyelte el ós olvasztotta be a szocialista melting-pot. Ahol magyar óvodák és iskolák nem épülvén, még azok a magyar szülők is szlovák óvodába és iskolába íratták be - voltak kénytelenek beíratni - gyermeküket, akik maguk nem adták fel nemzetiségüket, anyanyelvüket. És ha már a választási hadjárat kétségtelen részeként újrafelmerülő déli elmagyarosítás eleve demagóg kérdésében ilyen alacsony színvonalra kell ereszkednem az érvelésben, mondhatnám, szintén a demagógia bűnébe esve (restellem is), kimondom: elkeseredésre is inkább nekünk lenne okunk, például azért, hogy sok-sok magyar nagymama nem érti unokái nyelvét. Vajon hány szlovák nagymamáról mondható el ugyanez? És - hogy időszerű is legyek - az idén bizonyára megint több magyar gyereket írattak szlovák iskolába, mint szlovákot magyarba. Meggyőződésem, összehasonlíthatatlanul többet. Hogy mennyit? Pontos számok kellenének ide nagyon gyorsan, erről és a fentebbi, átváltozásokról, helyzetekről, állapotokról, arról, hogy ki kit magyarosít (ott), illetve szlovákosít(ott) el. Igen ám, csakhogy ilyen felmérések elkészítésével és közreadásával a forradalom óta se nagyon sietnek. Mert még esetleg olyan eredmény jönne ki, hogy elapadna a forrása egy, e tájakon egyelőre még sikerrel alkalmazható demagógiának, hogy nevetségessé, anakronisztikus figurává válnának a régi nóta mai énekesei és akkor legalábbis az ellenünk irányuló nacionalizmus hátán már nem lovagolhatnának a hatalom székei felé. (bodnár) rjövid és jórészt kényszerű közgazdasági tanul(1 mányaim egyik legtanulságosabb tantárgya volt a hetvenes évek elején a Politikai Gazdaságtan nevű, az egyszerű emberi logikának hatalmas fityiszt mutató, agyonideologizált fejtágító. A Pégé, ahogyan neveztük diáknyelven. A szovjet tankokkal megtámogatott, boldog, békebeli konszolidáció ekkortájt kapcsolt négyes sebességre, hogy szédületes száguldással mutassa meg a világnak, a civilizációnak, nálunk épül a rendszerek leghumánusabbja, a husákl, megismételhetetlen csoda. Természetesen, gazdasági vonatkozásban is. Ültünk a szocialista tervgazdálkodás rozoga, köhögő Trabantjában, és észvesztő sebességgel előztük a cammogó Porschékat, Mecedeseket, Volvókat, a rothadó kapitalizmust piacgazdaságának rút kiskacsáit. A mi tervre szabott, humánus, környezetkímélő, emberarcú technológiai herkentyűinkkel, a városainkat, szántóföldjeinket tönkre tevő gyárakkal, erdőinket pusztító, barnaszéntüstöt okádó kéményeinkkel, a folyóinkba bocsátott fenollal, műtrágyával. Nagy dolog, mondhatná bárki, hisz ugyanakkor a civilizált Nyugat is csak rátett egy-két lapáttal a bálnák pusztulására, az őserdők és óceánok irtására, amiképp az ózonpajzs vékonyodásában is jócskán benne van a keze. Igenám, de míg ott legalább tiltakozni lehetett a természet gyilkolása ellen, nálunk a nép ellenségének kiáltották ki azokat, akik legalábbis feltettek néhány bátortalan kérdést. A boldog proletár birkatürelemmel ült az iskolapadban, előtte a Pégé, s hallgatta a szent tanokat arról, miképpen kell gyárat építeni - figyelembe véve a környező lakosságot, a széljárást, a szántóföldek közelségét, a vizet, a talajt, miegymást. Az ország légcsőhuruttól fuldokolva bólogatott az üdvözítő tanokat hallgatva, miközben a vegyiüzemek, acélkohók és erőművek bevonultak a városokba és azok peremére, az olajfinomítók füstje ott lebegett el az Iskolai osztályok ablaka előtt, a tízóraira vajaskenyérhez büszkén haraptuk a magnezitport. Patkányok futkostak a konzervgyárban, s a szocialista munkafegyelem himníkus dallamaira ÉG VELED\ PÉGÉ! szeretkező melós a tejüzemben szerelmi kellékél a tejbe hajította. Még nem volt feltalálva az AIDS, de a sörösüvegben olykor-olykor feltűnt a reklámokból jólismed ellenszere. Nem csoda, hisz azt is mi gyártottuk, a szocialista erkölcs nyitott tankönyveibe révedve - a pad alatt. A jólfésült és -konszolidált szocialista gyerekek szájtátva hallgatták a tanár elvtárs előadását a piacgazdaság hátrányaíró! amely káoszt eredményez, mert mindenki azt gyártja, amit a piac keres és diktál; következésképp a jancsiszeg kereslete lavinái indíthat el, mert az ország összes üzeme jancsiszeget kezd gyártani, s ezért nincs cipő, színes tévé és székláb. Igaz, a Pégétankönyvek arról nem meséltek, hogy miképpen sikerül annak a hátrányos helyzetű piacgazdaságnak mégis ellátnia a sátáni rendszert cipővel, színes tévével és széklábbal, miképpen arról is hallgatott, hogy a munkások boldog államából elűzött Baťa miért nem ment tönkre a piacgazdaság ordas törvényei közepette. Arról is hallgatott a Pégé, hogy nálunk, a tervgazdálkodás szentségének köszönhetően, hiába működik olajozottan minden, mégsem lehet jancsiszeget, színes tévét és széklábat kapni. S bár a Pégét nem a prágai várban, mégcsak nem is Moszkvában írták, a tankönyvet kiagyaló okos közgazdászok arról végképp hallgattak, hogy a ml tervgazdálkodásos, szocialista iparunk a legordasabb piacgazdálkodással kacérkodik, hogy tankot, géppuskát, municiót, plasztikbombát szállít a ..mégpiacabb" harmadik világ fegyverkezóinek. A humánus tervgazdálkodás tön/ényeinek, a legemberibb filozófia, a béketábor békés politikájának megfelelően, természetesen. Hogy az emberarcú cinizmus a világ tervgazdálkodásos öldöklésének, puccsainak, forradalmainak szállítja a gyilkot. Hogy a gyíklesó szocializmus békegalambot rajzol a gyárfalra, míg a fal mögött tankok guruinak le a futószalagról. I ~ veled, Pégé, rebegné az ember átszelLu lemülten a változó idő sodrában, elzúgtak fofradaímaid, zúzdába veled, Pégé; mi már nem a tervgazdálkodás égisze alatt teremjük a tankot, magától nő az, miként az úritok meg a demagógia sárga virágja. S ha olykor-olykor behajóznak és kihajóznak, elfognak és visszatérítenek egy-egy csehszlovák tankokat szállító hajót, arról te már nem tehetsz. Az új, humánusabb filozófia a te kockafejű elméleteiddel már nem közösködik. KÖVESD! KÁROLY