Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-10 / 34. szám, hétfő
RIPORT f> r cwŕ\ 1992. FEBRUÁR 10. NINCS MITŐL TARTANI)?) Tudvalevő, hogy a skinheadek, vagyis a bőrfejűek többsége a tizenéves fiatalok közül kerül ki. Ők alkotják az aktív hangadók s még inkább a passzív szimpatizánsok jelentős hányadát nemcsak Németországban és Svédországban, de Magyarországon, sőt Csehszlovákiában is. S mint azt a magyarországi szociológiai felmérések kimutatták, többségükben ezek a fiatalok nem analfabéták, hanem középiskolát végzett érettségizett, esetenként főiskolára járó fiúk és lányok. Nem állítható tehát, hogy tájékozatlanok lennének a világ dolgaiban, éppen ellenkezőleg: nagyon is jól tudják, hogy mit hirdetnek. Amiért az erőszak eszközeivel is fellépnek, annak múltja van itt, Európában, és nem is akármilyen. Akkor mégis mi hajtja ezeket a fiatalokat a fajgyűlölet szélsőségeibe? Talán ez a korosztály fogékonyabb lenne az agresszió iránt? Bennük nemcsak az általános, de a nemzeti, faji türelmetlenség is erősebb lenne a szokásosnál? Vagy csupán könnyebben befolyásolhatók, fogékonyabbak a rasszista teóriák iránt is? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk néhány gimnazista sráccal a pozsonyi Mamutnak is nevezett söröző egyik asztalánál. Egyikük sem tartozott a bőrfejűek közé, s néhány véletlen találkozáson, esetleges szóváltáson kívül személyes kapcsolatba sem kerültek még ilyen csoporttal. Ennek ellenére a témát illetően meglepően tájékozottak voltak, néhányuk pedig kifejezetten szakértője a bőrfejűek ideológiájának. Az egyik hosszú hajú. farmer „öltönyös" fiatalember, Csaba például határozottan kedveli a zenéjüket. Ő a velük kapcsolatos összes beszerezhető irodalmat elolvassa. Talán azért, mert szimpatizál velük? - Nem kimondottan, de azért meg tudom őket érteni. Ha például arra gondolok, amit az arabok nálunk művelnek, nem csodálkozom a viselkedésükön. A cigányokat sem kell félteni, ők is megérik a pénzüket (tisztelet a kivételnek). Ahol én lakom, Nagymegyer mellett, sötétedés után nem tanácsos egyedül járni az utcán, éppen a cigánybandák miatt. Még azt is el tudom képzelni, hogy ók kezdik a verekedest. Mert a bőrfejűek sem mind egyformák. Kétféle csoport létezik: az egyik az, amely valóban úgy tartja, akár erőszakkal is meg kell tisztítani az országot a nemfehérektől. A másik meg inkább a punkok ellen van. De a legveszélyesebbek a neonácik, azokat én is betiltanám, feltéve, ha lennének Csehszlovákiában. De a többiektől nem kell tartani. A kérdésre, miért tetszik most olyan sok fiatalnak a bőrfejűek társasága, Andris válaszolt, aki saját magát hozta föl példának. -A legtöbb fiatalnak azért tetszik, mert most ez divat. Divat például kopaszra borotváltatni a fejet, divat katonabakancsot hordani, nittekkel kivert bőrkabátban járni. Nyáron például én is leborotváltattam a fejem, de ez nem jelenti azt, hogy közéjük tartozom. Nagyon sok fiatal néz ki úgy, mintha bőrfejű lenne, pedig csak majmolja őket. Olyanok is vannak, akik szóban ugyan szimpatizálnak velük, de a valóságban soha nem állnának be egy ilyen bandába. Magyarországgal vagy Csehországgal összehasonlítva Szlovákiában kevesen vannak a tényleges bőrfejűek. Itt, Pozsonyban akad ugyan néhány csoport, akik olykor egy-egy cigányt elkapnak és összevernek. Azok meg idővel úgyis visszaadják. Pozsonyban a bőrfejűekre inkább a nacionalizmus jellemző. A Szlovák Nemzeti Párt utcai támogatói között például elég sok a bőrfejű. Én Szlovákiában nem tartom őket veszélyeseknek, Dél-Szlovákiában pedig egyenesen kizártnak tartom, hogy számolni kellene velük. Beszélgetőpartnereim szerint üldözni, tiltani csak a kimondottan neonáci csoportokat kell, a bőrfejűeket pedig hagyni, idővel megemészti őket a társadalom. Különben sem lehetünk rendőrállam - mondják. Csak azt felejtik el ifjú barátaim, hogy a neonácik és a „csak" skinheadek között nincs is olyan nagy különbség, hiszen a fajvédelem a fasizmus egyik melegágya. Szerintem baj, hogy ennyire elnézőek a bőrfejűekkel szemben. Mert minél toleránsabbak irántuk, annál kevésbé azok a cigányokkal, arabokkal, feketékkel szemben... ÉS A KÓR TERJED... A tömött trolibuszra az egyik megállóban egy hangoskodó pár szállt föl. „No, jönnek a cigányok" - súgta szomszédjának az előttem ülő idősebb hölgy - magyarul -, és feszengve beljebb húzódott. Valóban cigányok voltak, a trolibusz utazóközönsége mégis úgy nézett rájuk, mintha leprások lennének. Még az a hölgy is, aki magyarul csak suttogni mert, nehogy ö is felhívja magára a figyelmet, mert akkor nincs kizárva, hogy a többiek őrá se néztek volna jó szemmel. Gondolom, ennyiből is világos, hogy nem vagyok rasszista. Persze, ezt kijelenteni könnyebb, mint egy vonatfülkében ittas és gátlástalan romák csoportjában ülni, vagy egy elhagyott, sötét utcában szembetalálkozni néhány mindenre elszánt sötétbőrü ifjúval. A tények ugyanis tények maradnak. Például ilyen tény az is, hogy a romák ugyan csak 5 százalékát teszik ki Csehszlovákia lakosságának, mégis bizonyos bűneseteket tekintve azok 80 százalékát ők követik el. Ezek a tények azonban még senkit sem jogosítanak föl arra, hogy előítéletei legyenek egyik vagy másik népcsoporttal szemben. Ahogy az esetleges személyes rossz tapasztalatok sem. Azt, aki lenézi, megveti vagy elítéli egy embertársát csupán azért, mert annak sötétebb a bőre, azt ugyanolyan rasszistának tartom, mint a hírhedt börfejűeket, bár ók erőszakosak, míg a „csak" hallgató, fintorgó, elnéző közönség legföljebb félhangos célzásokat tesz. Akár tetszik, akár nem, ebben az országban igenis létezik rasszizmus, létezik fajgyűlölet, létezik idegengyűlölet. Megnyilvánul az utcákon, a munkahelyeken, az iskolákban, a szórakozóhelyeken, létezik szóban és tettben, nyíltan és burkoltan. A házfalakon olvasható cigányés zsidóellenes feliratok, horogkeresztek, a meggyalázott sírok, a szabadon terjesztett antiszemita pamflettek talán nem a rasszizmus megnyilvánulásai? Ha egyszerű, amúgy teljesen normális emberek arról beszélnek egymás közt, melyik politikus zsidó s melyik nem az, ha úgy vélik, a zsidók, szabadkőművesek és a kozmopolita nemzetárulók miatt jutott az ország a csőd szélére, akkor nem a fajgyűlölet megnyilvánulásaival állunk szemben? Azt, ami úgyis nyilvánvaló, nem lehet letagadni. Egyetlen dolognak van értelme: a nyíltságnak. Beszélni kell róla, föl kell rá hívni a figyelmet, és főleg: tenni kell ellene. Az utcán, a munkahelyen, az iskolában, a szórakozóhelyeken, bárhol! A büntető törvénykönyv 198-as számú paragrafusa a nemzet-, fajés vallásgyalázás bűntettére vonatkozik. Ezt a paragrafust is gyakrabban kellene alkalmazni, s még időben, mert félő, hogy az egyre roszszabbodó gazdasági helyzetben mind többen, és mind gyakrabban fognak majd bűnbakot keresni és találni, hogy a rasszizmus nálunk is terjedni fog. S ki vállalja majd a következményekért a felelősséget? FÉLNIÜK KELL? ehszlovákiában egy statisztikai ^sö felmérés szerint a lakosság 90 százalékának fenntartásai vannak a cigányokkal szemben. Vagyis: nem szeretne a szomszédságukban élni, nem szeretne velük egy asztalnál ebédelni, vagy villamoson utazni, irritálná, ha a főnöke cigány lenne, nem engedné, hogy az iskolában a gyereke cigánygyerekekkel üljön egy padban, hogy a homokozóban cigánygyerekekkel játszón... Hogy miért? Csak azért, mert cigány. Ábrahám Éva első osztályos gimnazista Dunaszerdahelyen. Kreol bőrű, barna szemű, fekete hajú, nyúlánk lány, nagyon szereti az állatokat. Az osztályban a legjobb tanulók közé tartozik, kedvenc tantárgya a történelem, meg a kémia. Ügyvédnő szeretne lenni, hogy küzdhessen az igazságtalanság ellen. Ábrahám Éva cigány, és büszke cigányságára. Mégis azért fél, mert öt a „fajvédők" bármikor büntetlenül sértegethetik, megalázhatják, sót, büntetlenül bántalmazhatják is. Pedig Dunaszerdahely valóban nem az a város, ahol tombolna a fajgyűlölet. Ellenkezőleg: magyarok és cigányok egyaránt úgy ítélik meg, példásan jó a viszonyuk. Csak hát... - Csak hát, amint elhagyjuk a várost, félnünk kell. Akár északra megyünk, akár keletre, nem tudhatjuk, hol mi vár ránk. Hiszen annyi mindent hall, lát, olvas az ember, tudjuk, mit művelnek a bőrfejűek Csehországban, hogyan viselkednek Pozsonyvan. Már itt, Dunaszerdahelyen is vannak néhányan. Nem csoda, hogy este, sötétedés után az utcára is félek kimenni. És nemcsak én... - mondja Ábrahám Pálné, Éva édesanyja, aki még-, testesült példája lehetne a cigányság aszszimilálódásának. Ez a fiatalasszony mindent elkövetett azért, hogy ö és családja, gyerekei semmiben se különbözzenek a város nemcigány lakóitól. Rendezett, kulturált körülmények között élnek, magyar barátaik vannak, gyerekeit is úgy nevelte, hogy soha ne érezzék magukat másnak, kevesebbnek csak azért, mert a bőrük színe sötét. „Embert akartam belőlük nevelni" - mondja. Minden igyekezete ellenére mégis érzi, tapasztalja, még most sem úgy tekintenek rájuk, mint egyenrangú emberre. Bizonyára van e mögött némi túlérzékenység is, de sajnos, jó adag keserű igazság is. - Mi is meg vagyunk bélyegezve, mint a zsidók. Ha egy cigány valamit elkövet, mindet szerinte ítélik meg, vagyis elítélik. Pedig ha valaki helytelenül viselkedik, rosszat követ el, vagy nem úgy él, ahogy az emberhez méltó, azt mi éppúgy elítéljük, mint a magyarok. Miért van az, hogy a rendőrségi hírekben az elkövető nemzetiségét csak akkor tüntetik fel, ha az illető külföldi vagy cigány? Mi ez, ha nem megkülönböztetés? Igazságtalannak tartom, hogy bennünket más mércével mérjenek, mint a többi embert. Akár tetszik, akár nem, valóban van „egy" mérce: ez a mérce az asszimiláció foka. Érzi ezt a tizenöt éves Ábrahám Éva is, aki úgy nőtt föl, hogy cigánynak, magyarnak egyaránt vallja magát. Számára elkülönithetetlen a kettő. Ha a magyarokat bántják, szidják, magyarsága kerül előtérbe, ha a cigányokat a cigánysága. Ám számtalanszor kell tapasztalnia, amit ô és még sok más sorstársa is érez, azt nem mindenki tudja elfogadni. Ezért mintha meghasonlott volna önmagával, mert néha származását büszkén vállalja, úgy érzi, cigányságából nagyon sok hátránya származik. - Minket lenéznek, ez az igazság - állítja. Például csodálkoznak azon, hogy gimnáziumba járok, mintha én, vagy bármelyik más cigánygyerek erre nem lenne képes. Ez is azért van, mert ránk nem úgy néznek, mint emberre, hanem mint cigányra. Valami másra, nem egyenrangúra. És sajnos már a cigányokba is beleivódott, hogy cigánynak lenni az valami alsóbbrendű dolog, amin már nem lehet változtatni, mint ahogy a rólunk kialakult általános váleményen sem. Én is tudom, hogyan vélekedik rólunk az emberek többsége, mégis felháborodva olvastam azt az Üj Szóban leközölt levelet, amelyben egyik tisztelt olvasójuk egy petárdát robbantó cigánygyerek viselkedésével kapcsolatban szóvá tette, miért nem avatkozott közbe a rendőr, vagy azt várják-e, hogy a bőrfejűek teremtsenek rendet? Aki ilyesmit le tud írni, az maga is rasszista, aki nem bánná, ha a cigányokat eltüntetnék a föld felszínéről. Ezt gondolja ez a kislány, aki pedig még alig tapasztalta, mi is a megkülönböztetés. Mellöle az iskolában nem ül el a padtársa, ót a játszótéren sem kerülték a gyerekek. Talán azért, mert világos bőrű, talán azért, mert öltözködése, viselkedése semmiben sem marad el a hasonló korú nemcigány gyerekeké mögött. Vagyis, mert nem néz ki cigánynak. Mert aki „úgy" néz ki, az más bánásmódot érdemel. Ez a másféle bánásmód az oka, hogy fél. Fél ö, fél az édesanyja, a nagyanyja, s félnek még rajtuk kívül sokan. Nem is annyira a börfejűektől, nem is a fajgyűlölettől, hanem a társadalom, az emberek közömbösségétől. Attól, hogy a többség szó nélkül nézné, ha itt, vagy bárhol máshol a bőrfejűek „teremtenének rendet." - Akadna, aki megvédene bennünket? - teszi föl a kérdést a tizenötéves Ábrahám Éva, akiben fiatal kora ellenére máris annyi keserűség és szomorúság van. Vajon mennyi sérelem lehet szüleiben, nagyszüleiben? - Ha a magyarokat kiűznék a szlovákok, lenne hová menniük, hiszen van Magyarország, ott befogadnák őket, ugyanúgy a németeket Németországban, a lengyeleket Lengyelországban. De mi hová mehetnénk, mikor Cigányország nincs a világon? Nekünk nincs más hazánk, mi csak itt élhetünk, és itt is akarunk élni - mondja Banyák Sándor, Éva nagybátyja. - Nem akarunk mi semmit, csak hogy ne bántsanak bennünket, hagyjanak élni, mert tudunk úgy élni, mint a többi ember. D unaszerdahelyen szerencsére még minden rendben. Ezt riportalanyaim is érzik, tudják. Mégis aggódnak, a múltban átélt sérelmekre, megaláztatásokra gondolnak, és bizalmatlanul néznek a jövőbe. Hiszen Dunaszerdahelyen is csak emberek élnek, és ók itt is „csak" cigányok. S ami megtörténhetett Csehországban, megtörténhetett Magyarországon, miért ne történhetne meg Dél-Szlovákiában is? Tegyük a kezünket a szívünkre: valóban alaptalan a félelmük...? Az oldal anyagát írta S. FORGON SZILVIA
