Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-07 / 32. szám, péntek

KULTÚRA . ÚJ SZÓM 1992. FEBRUÁR 7. A MAGYARSÁGTUDOMÁNY KÉZIKÖNYVE Ezzel a címmel jelent meg a kö­zelmúltban az a több mint nyolcszáz oldalas kiadvány, mely az eddigiek­től eltérően új tartalmi értelmezését deklarálja a hungarológiának, más szóval a magyarságtudománynak. Tudvalevő, hogy a hungarológia ed­dig sem volt önálló tudomány, ha­nem főként a tudományközi kapcso­latok egyik összetett és fontos for­mája. A besorolandó tudo­mányágak időszakonként változtak, fejlődési folyamatoktól, feltételektől és értelmező hangsúlyoktól függő­en cserélődtek. A legújabb kézi­könyv is behatárolja a koncepciójá­nak megfelelő területeket, melyeket érdemben foglal össze. Azt is fontos­nak tartja, hogy első, nagyobb feje­zetében tisztázza a hungarológia alapfogalmát, újrafogalmazza an­nak összetevőit és viszonyrendsze­rét. Ebből adódóan visszatekint a múltba és számba veszi a fejlődési fokokat, az első kísérletektől kezdve, az egyetemi Magyarságtudományi Intézet létrejöttétől a kutatási integ­ráción át a hungarológiai törekvések legújabb szakaszáig. Igy kerül sor a gazdasági és politikai okokra visz­szavezethető etnikai közösségek felbomlásának, átrétegeződésének és szórványosodásának értelmezé­sére, a magyarok világban elfoglalt helyének megvilágítására, a föld­rajzi elhelyezkedés és a lélekszám nagyságának meghatározására. Ezeket a kérdéseket a kötet szer­kesztője, Kósa Ferenc fejti ki, úgy, hogy gondolatai sokszor inkább probémafelvető meglátások, mint véglegességre törekvő definíciók. A kötet koncepcióját tükrözik az egyes részterületekkel foglalkozó további fejezetek, melyek szintén tartalmaznak új vonásokat. A beve­zető, horizontális tájékozódás után .A magyar nyelv (Kiss Jenő) mint kultú­ra, a hagyományok életben tartásá­nak és átadásának legfontosabb megnyilvánulása és egyben eszkö­ze, képezi az összefoglalás tárgyát, ezt követően pedig a Magyarország története (Gergely András) a nemzet őstörténetétől a Kádár-korszak lezá­rulásáig, a tulajdonképpeni rend­szerváltásig nyújt átekintést. Ma­gyarország múltja úgy jelenik meg ebben a tanulmányban, mint Euró­pa egyik legrégebbi, önálió állami­ságú népének politikai története, amely figyelembe veszi a társadalmi és gazdasági fejlődés eredményeit. Jellegében rendhagyónak számít az Irodalom és a művészetek a kezde­tektől a XVIII. század elejéig (Kő­szeghy Péter), valamint az Irodalom és művészetek a XVIII. század elejé­től napjainkig (Szegedy-Maszák Mi­hály) című művelődéstörténeti tanul­mány. A két tanulmány nem művé­szeti áganként, hanem eszmei és stt­lusegységekben (őskőltészet, kö­zépkor, reneszánsz, illetve barokk, felvilágosodás, romantika stb.) lát­tatja a magyar kultúra múlját, mely­nek fókuszában az irodalom áll. A kötet utolsó, egyben legvázlatosabb tematikus fejezete, a Néprajz és folk­lór (Kósa László, Szemerkényi Ág­nes) mellőzi az időrendet, amivel szemléleti egységet bont és elsősor­ban a gyakorlati szempontokat érvé­nyesítve, néprajztudományi alap­egységeket ismertet. Minden emlí­tett fejezetet bibliográfiai jegyzék zár, amely az alapvető monográfiá­kon és lexikonokon túl a legfrissebb kiadványokat is tartalmazza. A kézikönyv, sajnos, nem mentes egy lényegi ellentmondástól, mely árnyékot vet az irodalom és a művé­szetek napjainkig terjedő fejezete szerzőjének elvi következetességé­re. A bevezető tanúsága szerint ugyanis a téma (hungarológia) és a feldolgozás elvi jellegű megközelíté­se így fogalmazódik meg: „... a tör­ténelmi körülményeknek és a jelen­legi állapotoknak megfelelően nem az államnemzet, hanem a nyelvi-kul­turális összetartozást vesszük a hun­garológia alapjául. Fölfogásunk sze­rint a magyarságismeret nem azo­nos a mai Magyarországnak és lakói múltjának ismeretével, mert a Ma­gyarországon kívül élő magyar nem­zetiségi csoportokat és szórványo­kat is magában foglalja... A világ kü­lönböző országaiban lakó magyaro­kat a nyelv, az etnikai összetartozás tudata, a kulturális és történelmi ha­gyomány és nem a gazdasági vagy állami élet köti össze..." Ezekkel a megállapításokkal tel­jes mértékben egyet is érthetünk, gyakorlati érvényesítésükkel azon­ban kevésbé. A magyarság szám­arányait tekintve 1980-ban (ez a könyv adataiból könnyen kiolvasha­tó) a Magyar Népköztársasággal szomszédos országokban összesen mintegy 3,5 millió magyar élt. Mégis, az 1945 utáni irodalomról és művé­szeti ágakról szóló összefoglalóban ezek a nemzeti kisebbségek csupán tizenkét sornyi terjedelmet kaptak. Ebben pedig két erdélyi magyar és egy szlovákiai magyar író neve és Tóthpál Gyula: Ritmusok PERISZKÓP A NYELV MINT ELV Nálunk a nyelv általában nem közügy, legjobb eset­ben is csak a nyelvészek, a szakemberek ügye. Pedig nem csak a szójáték kedvéért mondom, hogy a nyelvünk akár elvünk, alapfontosságú törvényünk is lehetne. Mondjuk Göncz Árpád axiómájának értelmében, aki egy­szer egy magyar-szlovák írótalálkozón azt mondta: „En­gedjünk mindenkit azon a nyelven gondolkodni és be­szélni, amelyiken a legokosabbnak érzi és tudja magát." Ez a látszólag kézenfekvő igazság ugyanis döbbenetes pontossággal világítja meg a nyelv és a demokrácia összefüggéseit. Lássunk egy történelmi példát. Az ún. „buta tótok" csak azért tűnhettek számunkra évszázadokon keresztül butáknak, mert a saját nyelvü­kön nem nyertek tőlünk meghallgatást. Ahogy a csehek, szlovákok s más nyugati szláv népek „Némec"-eknek (azaz némáknak) nevezték a németeket csak azért, mert nem értették, hogy mit mondanak, mi egyenesen „buták­nak" neveztük nemzetiségeinket, mert nem értettük saját nyelvű okosságukat. S a történelmi következmények mindnyájunk számára ismertek: demokráciahiány, aztán Trianon. Idegen nyelveket tanulni tehát annyi, mint de­mokráciát tanulni. De saját nyelvünket tanulni is annyi, mint demokráciát tanulni. Ha a nyelvünkben évszázadok óta felhalmozó­dott okosságottanuljuk, akkor a demokrácia lehetőségét tanuljuk: csak nyelvünk „okosságának" a birtokában le­hetünk egyenlők a világnyelvekben felgyülemlett nagy­sággal, a világ okosságával. Az alábbiakban egy friss nyelvélményemet szeretném megosztani az olvasóimmal, hátha gazdagítják a fent ki­fejtett nyelv-elvet. A rádióban a kitűnő komáromi színművész beszél. 1991-es sikereiről, emlékezetes szerepeiről, a versről. S egyszer csak arra figyelek föl, hogy az általam is nagyra becsült aktor azt mondja, hogy „Igen, szavalni is szere­tek. Nagy élmény volt a számomra, hogy ekkor és ekkor, az egyik budapesti színházban együtt szavalhattam Sin­kovits Imrével és másokkal." (Elnézést a pontatlan citá­lásért, emlékezetből idézek!) A színművész nemrég a Taganka Színház egykori le­gendás tagjának, Vlagyimir Viszockijnak az emlékére írt rádiójátékban Viszockijt alakította. Az adást nagy élve­zettel végig hallgattam, s állítom, hogy a lírai fűtöttségű szöveget s dalbetéteket hősünk egy pillanatig sem sza­valta, hanem mély átéltséggel előadta. S előadása he­lyenként már-már Latinovits robbanékony, mégis kris­tálytiszta színpadi beszédét idézte. S meg vagyok róla győződve, hogy azon a bizonyos budapesti színpadon sem szavalt, hanem magyarországi kollégáival egyen­rangú előadói teljesítményt nyújtott. Miért mondott a jeles művész a rádióban verselőadás vagy versmondás helyett mégis szavalást? Mi téveszt­hette meg? Petőfi 1844-ben még ezt írja: „Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki" (mármint az apjának!), s nem hi­szem, hogy azt akarta mondani: Hamisan, patetikusan, szónokolva elmondtam apámnak az egyik versemet. 150 évvel ezelőtt a „szavalni" még valóban annyit jelentett, mint „verset mondani". Sőt a régi nyelvhasználatot to­vább őrző, konzerváló nyelvjárásokban, gondolom, még ma is azt jelenti. Gyermekkoromban a március 15-i, ok­tóber 6-i iskolai ünnepségeken mi is kizárólagosan „sza­valtunk", azaz jól-rosszul verset mondtunk. De a mai nyelvhasználat és értelmező szótárak szerint, aki „sza­val", a z „Verset pátosszal előad", sőt „Hamisan patetiku­san" beszél. A „szaval" szó a 20. századi realista színjátszás ós színpadi beszéd hatására érdekes jelentésváltozáson ment (és megy) át. A szavalóművész- és szavalóverseny­féle összetételek még őrzik a szó eredeti jelentését, de századunkban a 19. századi deklamáló színpadi beszé­det elutasítandó, a színházi szakemberek és közönség egyre inkább úgy érezhette, hogy elutasító magatartását a szóhasználatban is kifejezésre kell juttatni, s a realista verseló'adást egyre gyakrabban a civilebb „versmon­dás" vagy „verselőadás" szóval illette. A „szaval" sza­vunkkal pedig az történt, ami az idők során annyi más szavunkkal is: a választékos stílusrétegből egy pejoratív jelentésű alacsonyabb osztályba taszíttatott. Summa summárum: komáromi színművészünket Pe­tőfi és a régi irodalmunk, azaz a „szaval" szó hagyomá­nyos és mai népnyelvi jelentése téveszthette meg, mikor azt mondta, hogy „ő is szeret szavalni", Csakhát: az a je­lentésváltozás, amelyről föntebb beszéltem, már éppen Petőfivel elkezdődött. Feljegyezték róla, hogy egyszer, még színész korában, úgymond „tótosan" adott elő egy verset, így tiltakozott az akkor még kötelező retorika, sza­valási „fentebb stíl" ellen. A mai köznyelvi úzus szerint vi­szont a „szavalni" kifejezést már csak akkor használhat­juk, ha speciális funkciót szánunk neki. Nyelvünk hűen követi a valóságban végbemenő kü­lönfejlődést, jelentésdifferenciélódást is. Ha nyelvünkkel egyenlők akarunk lenni, saját nyelvhasználatunkban sem maradhatunk el ettől a differenciálódástól. TŐZSÉR ÁRPÁD egy-egy művük érdemelte ki az em­lítést. Á szlovákiai magyar alkotók közül ezenkívül a bibliográfiai jegy­zékben található még egy névre uta­lás. Sem az előbbi, sem az utóbbi nem a Fábry Zoltáné. Az előbb idé­zett, a könyv által kitűzött elvi szem­pont ebben az esetben nem érvé­nyesül, de nem érvényesült követke­zetesen az egyes fejezetek megírá­sakor sem, azok szellemét nem hatja át. A romániai, jugoszláviai, cseh­szlovákiai és volt szovjetunióbeli iro­dalom és kultúra ebben a könyvben nem kapta meg az értékeinek meg­felelő helyét és értékelését. Hozzá kell még tennem: nem a kérdés presztízse kifogásolható, hanem az a szembeötlő aránytalanság és mel­lőzés, amelynek következtében ér­demtelenül elsikkadnak a kisebbsé­gi magyar irodalmi és kulturális érté­kek, így a szlovákiai magyar iroda­lom és kultúra értékei is. A szempontok hatósugarát kiszé­lesítve, egységes magyar iroda­lomról beszélnek egyre többen és több helyen — nagyon helyesen és indokoltan — sőt, az irodalom érté­kelésekor sem kellene más-más szempontoknak előtérbe kerülniük, Kolozsvárott, Szabadkán, Párizsban vagy Budapesten. Az utóbbi évek­ben már tőbb olyan antológia, válo­gatás, lexikon és más kiadvány látott napvilágot, amely nem hagyja fi­gyelmen kívül a határon túli magyar írók, költők, művészek által létreho­zott értékeket, felismerve azt az alap­igazságot, hogy valójában „csak" egy magyar irodalom létezik,. A leg­újabb hungarológiai kutatásnak sem szabadna szem elől téveszte­nie, hogy az Európa közepén élő magyarság sokoldalú történeti és kulturális beágyazottságát, önálló kultúrát teremtő képességét akkor értelmezi helyesen, s akkor ad reális helyzetértékelést, ha az egyes kivá­lasztott területeknek nem csupán a határokkal megszabott nemzeti jel­lemzők elmosódó körének felsora­koztatásét adja, hanem a kulturális és történelmi hagyomány, a nyelv és etnikai összetartozás tudata által meghatározott, országhatárokat nem ismerő összefüggésrendszert is hangsúlyozottan figyelembe ve­szi. (Akadémiai Kiadó, 1991) ALABÁN FERENC A DICKENSI PARADOXON Nehéz gyerekkorától (nyolc testvér, könnyelmű, az adósok börtönébe kerülő apa, korai munkásévek) ívelt fölfelé a ti­zenkilencedik századi angol irodalom egyik legnagyobb hatású és legdivato­sabb prózaírójának pályája — írnokse­gédből hírlapi tudósító, tárcaíróból ünne­pelt regényszerző, halhatatlan figurák megalkotója lett Charles Dickens. A kor­szakot, amelyben élt és alkotott, hirtele­nében a magyarországi reformkorhoz, majd a bukott forradalom utáni sötét évek korához kapcsolhatnánk, ha a tizenkilen­cedik század Angliája nem járt volna előt­tünk (a félféudális Közép-Európa előtt) legalább száz éwel. Anglia polgári társa­dalma a hozzá szervesen kapcsolódó polgári ízléssel-ízlésterrorral, bizony, ala­posan rányomta bélyegét Dickens élet­művére. Esztétikájára, mondhatnók némi korderűvel. Mert szinte feloldhatatlan a dickensi regény kettőssége: egyrészt a plasztiku­san, szinte vizionálisan megrajzolt figu­rák, a szinte kaflkai mélységeket előreve­títő társadalomrajz párosult benne a he­venyészett szerkezettel, bő lére eresztett, körülményes leírásokkal és naiv érzel­mességgel. Mintha nagy pályatársát, Bal­zacot látnánk, amint önpusztító tempóval úszik az ár (az örök pénz- és időzavar) el­len, meglovagolva kordivatot, kiszolgálva a Nyájas kegyeit, majd itt-ott fölmarkolni a mélyből, a mocsokból és a társadalom sötétjéből az igazgyöngyöt, a szociális igazságtalanság kórképét, hogy feloldód­jék a Megoldás szentségében. Hajmeresztő kötéltánc ez, ám ha is­merjük a korai szellemi táplálékot (Fiel­ding, Cervantes, Defoe), némiképp érthe­tő; az európai regény még forrpont előtt állt, még nem érkezett el igazán az igaz­ság pillanata. Pedig Dickensnél előtör a szatíra is, a nyárspolgárok kifigurázása, megjelenik a kiszolgáltatottak világa is, s elővetül a realizmus árnyéka. Halhatatlan figuráit ma is keresi az olvasó, ha elég tü­relmes. Twist Oliver, Nicholas Nickleby és David Copperfield és a 180 éwel ezelőtt született író többi alakja kitörölhetetlen az európai irodalomból. (kövi) MOARTEA CULTURII DIN ROMANIA REVISTA ÍSI SUSPENDÄ APARiTIA mA LA DECIZIA GUVERNULUI DE A SPRUINI CULTURA NAJIONALÁ A KULTÚRA HALÁLA ROMÁNIÁBAN A LAP FELFÜGGESZTI MEGJELENÉSÉT MINDADDIG, AMÍG A KORMÁNY* EL NEM HATÁROZZA A KULTÚRA TÁMOGATÁSÁT Ezzel a megdöbbentő, szilveszterinek éppen nem nevezhető címoldallal lepte meg olvasóit a Helikon, a Kolozsvárott megjelenő szépirodalmi hetilap 52. szá­ma, amelyet—a középkelet-európai pos­ta tüneményes gyorsaságának köszön­hetően — a napokban kaptunk kézhez szerkesztőségünkben. Az általunk is nagyrabecsült hetilap, szerencsére, szin­tén a címoldalon, megmagyarázza halotti bizonyítványát. Eszerint a gyászkeretes szöveg a lap szolidaritását fejezi ki laptársaival, ame­lyeket a román kultúrpolitika „bőkezűsé­ge" folytán a megszűnés veszélye fenye­get. A huzavona még tavasszal kezdő­dött, amikor, a papír- és nyomdaárak mi­att a román írószövetség a kötelékébe tartozó 19 kulturális kiadvány közül nyolc megszüntetését javasolta. Ezt még sike­rült kivédeni, ám az írószövetség a hatal­mas megterhelések ellenére sem enged­te a lapok (köztük a Helikon) árainak emelését. Mire beleegyezett, késő volt: a kassza kimerült, s a kulturális minisztéri­um által kapott 0,3 százalékos költségve­tési támogatást sem folyósította az admi­nisztráció a támogatandó lapoknak. A patthelyzetben az írószövetség igazgatói tanácsa berendelte a folyóiratok főszer­kesztőit, s elhatároztatott a gyászos mani­fesztum megjelentetése a lapok címolda­lain. A gyászkeretes számokból az írószö­vetség vezetése 100—150 példánnyal többet nyomatott a szokásosnál, hogy azokat megküldhesse a kormánynak, a Romániába akkreditált külképviseletek­nek és nemzetközi szervezeteknek. A He­likon vállalta a szolidaritást, némi malíciá­val és aszkepticizmussal, hisz aligha re­mélhető, .hogy a kincstár ma a mieinkhez hasonló eszközökkel nagylelkű gesztu­sokra késztethető", az új kormány ugyan­is, egyáltalán nem fogékonya művelődési élet gondjai iránt". A Helikon azért to­vábbra is megjelenik, mert (mint azt a szerkesztőség írja) a sztrájk nem jelent megoldást, s az olvasó nem károsodhat. A Helikon egyébként is anyagilag némi­leg jobban áll laptársainál (köszönhetően a lapban hirdető Hargita és Kovászna megyei vállalatoknak), s a sztrájk miatt esetleg kieső számokat a szerkesztőség dupla számok kiadásával pótolja. Az eset két okból is tanulságos: egy­részt, kiderül belőle a román kormányzat szándéka, miszerint a bólogatásra nem hajlandó lapokat nem támogatja, más­részt működik az ország írószövetségé­nek régi beidegződése, mivel az új piaci feltételek mellett is „állam bácsitól" vár mindenre megoldást. (k)

Next

/
Thumbnails
Contents