Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-05 / 30. szám, szerda

1992. FEBRUÁR 5. MIT BIZONYÍTHAT A NYILVÁNTARTÁS? A Szövetségi Belügyminisztérium felhívja az állampolgárok és a szervezetek figyelmét, hogy megváltozott azoknak az igazolásoknak a szövege, amelyeket az úgynevezett lusztrációs törvénnyel kapcsolatban ad ki. A változás a 2. § (1) bekezdésének c) pontját érinti, amely szerint: az 1. §-ban felsorolt tisztségek ellátásának az a feltétele, hogy a polgár 1948. február 25.-e és 1989 november 17.-e között nem volt az ŠtB tudatos munkatársa. Amennyiben a polgárt bizalmiként (duvernik D), a titkos együttműködés jelöltjeként (kandidát tajné spolupráce KTS) vagy pedig bizalmas titkos munkatársként (tajný spolupracovník dúverného styku - TSDS) tartották nyilván, a Szövetségi Belügyminisztérium az alábbi igazolást adja: a 451/1991. Zb számú törvény 2. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint említett személyként tartják nyilván. Ez azonban nem bizonyítja, hogy tudatosan együttműködött az StB-vel. A Szövetségi Belügyminisztérium csupán annyit állapíthat meg, hogy a polgárt nyilvániartják. Nem adhat igazolást arról, hogy az együttműködés tudatos volt-e vagy sem. Az a személy, aki ilyen igazolást kap, egy független bizottsághoz fordulhat, s kérheti .ügye felülvizsgálatát. Az említett kategóriákban (D, KTS, TSDS) olyan személyeket is vezethettek, akiknek erről tudomásuk sem volt. Az illetékesek azt ajánlják a munkáltatóknak, hogy amennyiben munkatársuk olyan igazolást terjeszt elö, hogy a c) pont szerint nyilvántartásban volt, a munkaviszony felbontása előtt várják meg a független bizottság állásfoglalását. Ezzel elkerülhetik az esetleges bírósági tárgyalásokat. ÉVFORDULÓ UGO BETTI Az az Ugo Betti, aki 100 esztendővel ezelőtt született, ugyancsak szorgalmas és sikeres író volt: híre eljutott a magyar nyelvterületre is. Egyik mesterét, Pirandellót, még Nobel-díjjal is kitüntették, ehhez képest az ő dicsősége haloványabb. De tisztességes és okos mesterember volt, aki a törvények és a jog, az emberi igazságérzet és a társadalmi szokások súlyos konfliktusaiból nagyon is humanista következtetésekre jutott. Mindenekelőtt abban a - komáromi Magyar Területi Színház által is játszott - drámájában (Bűntény a Kecskeszigeten), amelyben a tételes joggal szemben a természetes igazság elbukik ugyan, viszont az olvasó, a néző szívében nem kétséges, hogy a megtiport emberé Ugo Betti rokonszenve. Egyébként jogász volt, friss diplomájával az első világháború véres harctereire került, megjárta a hadifogságot. Igyekezett tisztességgel túlélni Mussolini fasiszta diktatúráját, ami, mint pármai törvényszéki bírónak, nem lehetett egyszerű dolog. Valószínű, hogy ekkor szerzett tapasztalatai felerősíthették benne a képmutatás minden válfajával szembeni kibékíthetetlen ellenérzését. Verset, elbeszéléseket is írt, első drámáját Rómában mutatták be 1927-ben. A háború befejezése után hivatali karrierje és írói pályafutása egyaránt fölívelt: a Legfelsőbb Bíróság tanácsosa lett, színműveit pedig - melyekben sorra-rendre kiteregette az olasz igazságszolgáltatás szennyesét - évente játszották a legrangosabb olasz színházak. Ezek a drámák sok rokonságot mutatnak a nálunk elsősorban az olasz filmművészetből ismert neorealista -irányzattal. Ugo Betti viszonylag korán, 1953-ban halt meg. Utána már más szellemi égtájak felé tájékozódott az olasz művészet. (bit) árszó— DIVAT LETT A FEGYVERLOPÁS? Múlt év májusának közepétől a Csehszlovák Hadsereg egységeitől 51 darab SA-58-as géppisztoly tűnt el. Az 52-es és a 80-as típusú kézipisztolyokból pedig 108 darab. Továbbá hiányzik még három darab SA-61-es géppisztoly, öt darab RG-4-es kézigránát, 155 darab F-1-es kézigránát, négy harckocsiba való géppuska és 23 ezer töltény. Az 1992. január 22-én és 23-án Slanýban, illetve Kézsmárkon történt lopások után Karel Pezl altábornagy, a Csehszlovák Hadsereg vezérkarának vezetője ismételt ellenőrzést rendelt el a fegyverraktárakban, további hiányt nem észleltek. A január 27-én Prágában megtartott sajtóértekezleten Ľuboš Dobrovský védelmi miniszter bejelentette, hogy bizonyítékaik vannak arról, hogy a Csehszlovák Hadsereg raktáraiból eltűnt fegyverek és lőszerek külföldre kerültek. Nem tartotta kizártnak, hogy a lopásokban olyan személyek is részt vettek, akiknek szabad belépésük volt a fegyverraktárakba. A fő okot szerinte a hanyagul végzett őrszolgálatban és a raktárak elavult biztonsági berendezésében kell keresni. HAZAI KÖRKÉP A cégtáblára az van írva: LOVENÁ. Üzlet ez, ahol vadászfelszerelést, puskát, de még pisztolyt is lehet vásárolni, távcsövet, különböző „zöld" ruhaneműt, tarisznyát, kést és sorolhatnám a csaknem ötszáz féle árut, mely között ott szerepel az egér- és patkányfogó is. - Kérek egy csinos, női retikülben elrejthető pisztolyt. - Láthatnám az engedélyét? - kérdezte a pult mögött álló idősebb férfi, kiről később kiderült, hogy igazi fegyverszakértő, s akinek bevallottam, hogy nem akarok én vásárolni semmit, csupán beszélgetni szeretnék. Például arról, figyeli-e a fegyverlopásokról szóló híreket, hogyan vélekedik a biztonsági és óvintézkedésekről, tapasztalatai szerint fegyverviselési engedélyt valóban azok kapnak-e, akiknek erre szükségük van, tudnak-e fegyverrel bánni azok, akik fegyverl tartanak... P. K. üzletvezető érthető okok miatt nem kívánja, hogy a nevét kiírjam, sőt, annak sem örülne túlságosan, ha a település helyét közölnénk. - Engem itt mindenki ismer, csaknem negyven éve dolgozom a szakmában, egy helybéli nem is merészkedne velem kikezdeni, viszont sohasem lehet tudni, ki kap vérszemet. Manapság úgy lopkodják a fegyvereket, mint mi gyerekkorunkban a pap kertjéből az almát. Ezt az üzletet néhányszorosan biztosítjuk a lopás és betörés ellen, sőt, ha fényes nappal rám támadnának, egy gombnyomással értesíteni tudom a rendőrséget. Feltéve, ha a gomb a kezem ügyében van - teszi hozzá nevetve P. K. - Bárkinek bármikor el lehet adni fegyvert? - Eiméletileg, de gyakorlatilag is - igen. Ha valaki úgy véli, hogy fegyverre van szüksége, bemegy a rendőrségre, engedélyt kér, és meg is kapja, mivel ezt az érvényben levő törvények lehetővé teszik. Nem kell bizonyítania, mire fogja használni a puskát, pisztolyt, nem kell felmutatnia orvosi bizonyítványt, semmivel sem kell alátámasztania, hogy a fegyvert használni is tudja. - Ez ennyire egyszerű? - Ennyire. A minap is egy nyolcvan éven felüli üzletember tizenötezer koronáért vásárolt nálam fegyvert. Azt mondta, előrelátó, hátha védekeznie kell, mivel ma annyi a tolvaj, a betörő. Sokdioptriás szemüveget viselt és a keze úgy remegett, hogy egy tojást sem bíznék rá. Volt viszont engedélye, így én köteles voltam eladni neki a kért fegyvert. - Úgy tudom, hogy a fegyverműves szakmát valaha nagyra becsülték. - Sajnos, csak valaha. Én még a brünni Zbrojovkában tanultam, de vagy tizenöt éve teljesen megszüntették a szakképzést, ma a fegyverszaküzletekbe is olyanok kerülnek, akik úgy kínálgatják portékájukat, hogy azt sem tudják, mi mire használatos. Ebben az üzletben dolgozik a szakma utolsó végzős növendéke, ő is már 43 éves. Jó szakember, minden fegyvert meg tud javítani, át tud fabrikálni, puskatust tud faragni. Most megyek nyugdíjba, s ő lép majd a helyembe. - Mit szól ehhez a sok fegyverlopáshoz? - Azelőtt is előfordult ilyesmi, de nem verték nagydobra. Ám szerintem most sokkal többen akarnak fegyverhez jutni, mint hajdanán. Egyrészt üzletelnek, másrészt garázdálkodnak, sokan heccből csinálják. Viszont a fegyver nem játék. Abszolút kiszámíthatatlan, ki mikor ki ellen fordítja. Szigorúan büntetném mindazokat, akik a rájuk bízott fegyverekre nem tudnak kellőképpen vigyázni. Még hétfőn történt: a Teplicei járásban levő Biline község melletti katonai objektumból eltűnt tíz SA-58-as gépfegyver és 15 VZ-52-es pisztoly. A vizsgálószervek nem kívánnak részletekbe bocsátkozni, csupán azt közölték, hogy a raktárt erőszakkal törték föl. Miközben ezt a hírt olvasom, arra gondolok, hogy a sajtóiroda a jövőben is bőségesen ellát bennünket efféle információkkal, ha végre nem történik valami. Ha a felelős katonai és belügyi szervek nem szigorítják a fegyverraktárak őrzését, ha az elcsípett tolvajokra nem szabnak ki olyan büntetést, amely mások számára elrettentő lehet. Mert addig bizony, ahogy P. K. fegyverműves beszélgetőtársam mondta: „nem tudhatjuk ki mikor ki ellen fordítja a fegyvert". OZORAI KATALIN A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul) 1797/91 Pásztor János, 1926. 10. 1„ Bély (Szamburg) 1799/91 Pathó József, 1924. 8 9., Muzsla (Dombasz) 1801/91 Paulinský Ladislav, 1920. 1. 17., Jászó (Dombasz) 1802/91 Pavličko Jozef, 1905. 2. 4., Késmárk meghalt (Dombasz) 1805/91 Pazdera Pavol, 1916. 11. 20., Zázrivá (Szovjetunió) 1804/91 Pavlík Vladimír, 1925 9 17., Breclav (Dombasz) 1808/91 Pekár František, 1920. 6. 29., Ruszka (Dombasz) 1810/91 Pekár Ján, 1898. 6. 18., Ruszka (Szanburg) 1816/91 Petró Jozef, 1909. 4. 23., Somodi (Kaukázus) 1820/91 Piroška Alexander, 1912. 11 12., meghalt, Réte (Szibéria) 1824/91 Pollák József, 1924. 10. 17., Somorja (Cseljabinszk) 1829/91 Kozsár Ferenc, 1920. 5. 7., Garamkövesd (Dombasz) 1830/91 Pupák Sándor, 1920. 2. 8., Naszvad (Dombasz) 1833/91 Pribula Jozef, 1926. 1. 30., Bodrogszerdahely (Sztalinov) 1835/91 Prokeš Pavel, 1904. 1 16., meghalt, Kubáňovo (Lísica) 1954/91 Pócsa Károly, 1922. 11. 12., Hajnácskő (Ogyessza) 2310/91 Palenčár František, 1893 6. 13., Reste (Dombasz) 2311/91 Pál Gyula, 1924. 11. 10., meghalt Nyústya (Dombasz) 2312/91 Pásztor Gyula, 1920. 2. 26., Szalatnya (Szanborg) 2317/91 Pressei Zoltán, 1920. 7. 21., Nagybalog (Dombasz) 2319/91 Pečúch František, 1900. 1. 29., meghalt. Makranc (Dombasz) 2321/91 Péter Mihály, 19076. 1. 30., meghalt, Tornaújfalu (Nuzal) 2322/91 Peti János, 1925. 9. 16., meghalt, Kassa (Kaukázus) (Folytatjuk) REFLEX SAJTÓSZOKASOK ANNO 1992 Ha három-négy évvel ezelőtt a nyugat-európai élményeit megiró riporter nálunk szőrmentében arról is be merészelt számolni, hogy miként él a francia vagy nyugatnémet munkás, a „bomlasztás" ellensúlyozására köteles volt arról is tudósítani, hogy van a nyugati jólétnek árnyoldala is. A redakcióban mindig kéznél voltak a külvárosi nyomortanyákat ábrázoló képek. Vagy kéznél volt a legnyomósabb érv: Igen, a német munkást jól megfizetik, de nézzük meg, mily nyomorban élnek a tömegek Ugandában és Latin-Amerikában. Megváltozott a helyzet. Már nálunk is kikiáltották a sajtószabadságot, és előfordul, hogy az újságíró, mondjuk egy pártelnök nyilatkozatáról fejti ki véleményét. Vagy egy honatyáról, akiről azt gondolja, érdekeit ö képviseli a parlamentben. Minden rendben van egészen addig, amig nem lényeges kérdésekről esik szó. Viszont darázsfészekbe nyúl a zsurnaliszta, mihelyt véleményét nyilvánítva azt írja: „talán mégse". Arról már nem is szólva, hogy mennyire röpködnek a darazsak, ha különvéleményt jelent be, netán kifejti, hogy nem biztos, nincsenek-e cinkelt lapok a közéleti férfiú kártyapaklijában. Az Unja a többpártrendszert cimü Írásommal is így jártam. Azért közöltem, mert biztam benne, hogy Popély Gyula, a címzett bővebben is megmagyaráz néhány, engem és bizonyára számos más csehszlovákiai magyart is érdeklő kérdést. Ha gonoszkodni akarnék, akkor azt mondanám, hogy engem személy szerint kiváltképpen az érdekelt, milyen történészi huszárvágást alkalmazva tudja bebizonyítani, hogy Jaross Andor a demokráciában követendő példa, és hogy nevét 1992-ben érdemes egy születendő szlovákiai magyar párt zászlajára írni. Nos, a huszárvágás elmaradt. Popély Gyula történész úr csak bizonygatott, de semmit sem bizonyított. Jarosst, a magyarországi zsidókérdés végső megoldását precízen előkészítő egykori belügyminisztert ugyanazzal a módszerrel védelmezte meg, ahogy Jozef Tiso volt szlovák-állami elnököt néhány hazaffyas szlovák történész. Úgy vélem, ehhez nem kell kommentár. Lényegében ez volt az egyetlen érdemi kérdés, amelyre az általam feltettek közül - bocsánat a kifejezésért - „válaszolt". Mert válaszként az aligha fogadható el, hogy - ezt írja Popély - Jaross Andort és Esterházy János egyaránt „háborús bűnösként" ítélték el. Popély Gyula rendes levéltárakba járó történelemtudósként bizonyára tudja, hogy mekkora volt a két csehszlovákiai magyar között a nézetkülönbség. Ezt még én is tudom, akit ,,be sem engednének egy rendes levéltárba" (P. GY. aranyköpése). Én - a történelemtudományokban és segédtudományokban laikus lévén - a profiktól eltérően ugyan nem Árpádok-korabeli pergamenfóliánst reggelizem, ebédre nem 16. századi birtoklevelet eszem, vacsorára nem múlt századvégi marhapasszust ropogtatok, de igy is tudom, hogy Esterházy János és Jaross Andor egymás mellé állítása enyhén szólva Ízléstelenség. Mit ír Jarossról Esterházy Lujza, akinél hitelesebb tanú, úgy gondolom, nincs ebben a kérdésben? ,,Az új magyar kormány elnöke, Sztójay Döme, belügyminisztere pedig Jaross Andor, a Csehszlovákiai Magyar Párt volt elnöke, aki azóta vad náci érzelmű lett. Most, hogy átvette hivatalát, azonnal elkezdte a zsidó tulajdonok árjásitását és a magyarországi zsidók deportálását a német koncentrációs táborokba.. Jaross Andor hűségesen hajtotta végre Hitler parancsait, ugyanúgy, mint Szlovákiában Tuka és Mach." Popély Gyula a jelentéktelen dolgokat kiemelve, a fontosakat elhallgatva akarja az olvasóval elhitetni, hogy én őt lefasisztázom. Csak a jólneveltség tart vissza attól, hogy egy levéltárba rendszeresen járó történettudóst hazugnak minősítsek. Az is mesebeszéd, hogy reá gondoltam, amikor „harmadosztályú történészeket" emlegettem. Ezt már csak azért sem tehettem, mert (eléggé el nem ítélhetően) még egyetlen művét sem olvastam Popély Gyulának. így nem tudhatom, hogy milyen történész. A „harmadosztályúságra" utalást ingestöl-gatyástól magára vette, amiről én nem tehetek. Azt viszont, már sejtem, hogy milyen politikus, és hogy a politikai színskála melyik végén lesz a pártja. A stílus - maga az ember. Én ezt a francia származású szállóigét igy módosítom: Az érvelési mód - maga az ember. P. GY. legalább egy tucatszor azzal érvel, hogy szellemesen leírja: „főmunkatárs", önmagában ez nem csúfnév, de nem is érv. Az sem érv, hogy kijelenti: neki nem tetszik a csúfondáros hangnem, és nem tetszik neki a szóhasználatom. Én viszont úgy gondolom, hogy nem azért találták ki a sajtószabadságot, nem azért van nemzetünk birtokában a sok tízezer szóból álló szókincs, nem azért alakult ki a magyar sajtóban jó egy tucat műfaj, hogy aktuálpolitikai meggondolásból akár tartalmi, akár formai öncenzúrának vessem magam alá. Egyébként szeretnék közelebbről is megismerkedni a Magyar Néppárt sajtópolitikái elképzeléseivel. TÓTH MIHÁLY RÖPKÖDŐ DARAZSAK ÉS A HÍRLAPÍRÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYE Kedves újságolvasók! Ezennel tisztelettel kijelentem, hogy igenis, unom a vitatkozást az elmúlt napokban ellenem oly vehemensen kardot rántó Tóth Mihállyal, az Új Szó főmunkatársával, s őszintén remélem, előbb-utóbb ö is belátja, hogy szerény személyemen és a Magyar Néppárton kivúl van még egyéb tollhegyre kívánkozó téma is széles e hazában. Mondom, unom az egészet, annál is inkább, mivel ez voltaképpen olyan, mint a süketnémák párbeszéde. Az engem tollhegyére tűző Tóth Mihály füle és szeme ugyanis mintha nem működne tökéletesen. Csak azt hallja, amit hallani akar, csak azt látja, ami szemének kellemes. Az pedig jószerivel mar fel sem tűnik az Új Szó Tóth Mihály-írásokhoz szoktatott olvasójának, hogy a főmunkatárs „röpködő darazsakról", illetve „cinkelt lapokról" - ezek ugyebár csakis az én „kártyapaklimban" lehetnek - beszélő metaforái jelentik azt a fundámentumot, amelyre az ő egész további gondolatmenete épül. Nem mondom, ékes építmény ez a maga nemében. Tóth Mihály szerint nekem, úgymond, valamilyen „történészi huszárvágást alkalmazva" kellett volna „bizonyítanom", hogy „Jaross Andor a demokráciában követendő példa, és hogy nevét 1992-ben érdemes egy születendő szlovákiai magyar párt zászlajára írni". Csak azt nem értem, vajon miért'kelleti volna ezt tennem? Miért kellene akár Jaross nevét, akár bárki másét a Magyar Néppárt „zászlajára" tűzni? Mi zászlókra irt nevek, sőt zászlók nélkül is el tudjuk képzelni egy politikai párt életét, akár elhiszi ezt nekem Tóth Mihály, akár nem. „Popély Gyula történész úr csak bizonygatott, de semmit sem bizonyított" - mondja ki a kádenciát Tóth Mihály. Balga megállapítás! Bizonyítanom nem volt mit, bizonygatnom pedig nem volt értelme, így ezekre én kísérletet sem tettem. Egy szemléltető példával utaltam ugyan rá, hogy a húszas, harmincas évek Jarossa még egészen más gondolkodású, más veretű politikus volt, mint az 1944 tavaszán belügyminiszteri tárcát vállaló Jaross, s úgy gondolom, ebben olvasóim sem kételkednek. Ez azonban még nem jelenti a háborús bűnösként elítélt politikus „piedesztálra állítását". Kár tehát Tóth Mihálynak annyi puskaport és nemes dühöt pazarolnia erre a kérdésre. Vegye már észre, hogy teljesen fölöslegesen járja a dervistáncot, mert pörgésével legfeljebb csak önmagát szórakoztatja. Tóth Mihály beismeri, hogy ó nem „Árpádok-korabeli pergamenfóliánst" reggelizik, ebédre nem ,,16. századi birtoklevelet" eszik, vacsorára pedig nem „múlt századvégi marhapasszust" ropogtat, elvégre ö nem történész. Elhisszük az állítását, hogyne hinnénk. Nem is az a baj, hogy nem történész, még csak az sem lenne hiba, hogy merészen általánosít, és a feketén vagy fehéren kívül más színárnyalatot nem ismer. Ez mással is megeshet. Miért kell azonban minden magyar törekvést, kezdeményezést becsmérelnie, miért kell minduntalan emberek becsületében gázolnia? Miért kell zavart keltenie, hamisságot sugallnia? Az ő értelmezésében talán ez a sajtószabadság? Vagy talán a „reflexeiért" felmarkolt pénzekért ezt is vállalnia kellett? Tóth Mihály bevallja, nem tudja, milyen történész vagyok, mivel még semmit nem olvasott tőlem. Ezért egy csöppet sem kell restelkednie. Mert ugyebár, mi tagadás, nem mindenki szeret olvasni, vannak, akik inkább írni szeretnek, lehetőleg „reflexeket". Tóth Mihály egyik mondatában arra hivatkozik, hogy ót bizony csak a jólneveltsége tartja vissza attól, hogy engem hazugnak minősítsen. Hát erre ugyan mit is válaszolhatnék? Kérem tisztelettel: szeretném én azt a gyerekszobát látni, amelyben Tóth Mihály ezt a fene nagy jólneveltségét megszerezte! POPÉLY GYULA Szerkesztőségünk ezt a helyenként személyeskedő vitát lezártnak tekinti